Lélekszirteken

Lassan elülnek a pintyek, már a szemük csukogatják. Véget a nap nekik így ér, meglelik újra ma egymást. Össze, ha bújnak a rúdon, mag pereg csillagos égen. Hullik az éjszaka tolla, messzire úszik az énem. Acsai Roland (1975-)

A kórus hangja száll, lecsorran kint a fény egy házfal oldalán: reménytelen remény. Letérdelő idő, és benne emberek, az ég sötét színű, egy csillag megremeg. nyitott tenyér az út, vetetlen áll az ágy, nem múlandó a múlt: ismétli önmagát. Acsai Roland (1975-)

Vajon mitől függ, hogy melyik őszi lomb, levél, mikor hullik le a földre kint?      Ki szabja meg, mikor? Hibázni      nem tud, a pontos időt betartja. Tükörben ónos, ősi eső szitál. Avar törött szilánkjain átmehet,      ki mer, ha nincsen élük. Áthull      lassan a látszat a szürkeségen. Acsai Roland (1975-)

Égő levelek Hullnak éjjel a fákról. Felfelé hullnak – Felgyújtják az eget. Alatta állok. Veled. Acsai Roland (1975-)

Senki sem ismeri közös reggeleinket, És reggeleinket külön – amikor eszembe jutsz A háló és a konyha közt – amikor nem ébresztesz Fel hajnalban a rigókra – amikor egyedül vagyok, Mint az az alak a jelzőlámpán, és hajad súlya helyett Csak a csatod súlyát érzem – amikor nem szólok Fel kaputelefonon, hogy: „Itt a tavasz”, És te nem válaszolsz: „Beengedem”. Acsai Roland (1975-)