Lélekszirteken

Nap mint nap világok fényével játszol. Virágok szirmán érkezel és víz színén. Több vagy nekem, mint e fehér bimbó, mit folyvást a tenyeremben hordozok én. Senkire sem hasonlítsz mióta szeretlek téged. Hadd feszítem tested illatos virágú sárga mezőre! Ki írja fel neved déli csillagokra hamvadó betűkkel? Ó, hadd emlékezzek, milyen voltál akkor, a még nem létezőre! A szél támad hirtelen vonítva s zárt ablakom verdesi. Halak komor árnyaival teli háló az égbolt. S itt dúl minden szeleknek háborúja, minden szeleknek. Az eső cseppjeit vetkezi. Madarak menekülnek. A szél. A szél. csak az emberrel tudok szembeszegülni. Sötét levelek örvényét kavarja a vihar, s hajórajt oldoz az égen, mit őrzött a tegnapi éj. Te itt vagy. Ó nem, te nem menekülsz. Végső kiáltásoddal is nekem felelnél. Bújj mellém, mintha csak félnél! Mégis, egy-egy különös árnyék szemeidre vetődött olykor. Most, most is, kedvesem, hozod nekem bodzafa ágát, s kebled rügytől illatos. S míg a bús szél vágtában pillangókat öldös én s...

Valamikor, vándor, légy férfi vagy nő, akkor, ha már nem élek, itt keress, itt keress csak engem, a kő s az óceán közt, a tajték viharzó ragyogásán. Itt keress, itt keress, csak engem, mert ide térek vissza, szót se ejtve, hang nélkül, száj nélkül, ragyogva, ide térek majd vissza, hogy a hullám szilaj szivének dobogása legyek, itt leszek elveszendő s itt találsz rám: itt leszek tán majd kővé s néma csönddé. Somlyó György fordítása Pablo Neruda (1904-1973)

Nemcsak azért kívánlak, mert kívánlak, s kívánva, nem - kívánni lenne kedvem, de ha nem várlak is annyira várlak, hogy fagy és hőség váltva dúl szívemben. Azért kívánlak csak, mivel kívánlak, gyűlöllek, s akkor is kegyed esengem, vakon járni és bámulni utánad, nem, nem ilyen mértékkel mér szerelmem. Féktelen fény-özöne januárnak elemészteni tán szívemre támad s nyugalmam kulcsát elveszi kegyetlen. E történekben énrám vár halál csak, belehalok abba, hogy úgy kívánlak, mert tűzzel-vérrel kívánlak, szerelmem. Somlyó György fordítása Pablo Neruda (1904-1973)

Itt szeretlek. A sötét fenyőkben a szél szétválasztja önmagát. A hold kóbor vizeken ég. Ugyanazokon a napokon mennek egymást üldözve. A köd táncoló alakokban bontakozik ki. Ezüst sirály csúszik le a naplementéből. Néha egy gyertyát. Magas, magas csillagok. Vagy egy hajó fekete keresztje. Csak. Néha korán kel, és még a lelkem is nedves. Zeng a távoli tenger. Ez egy kikötő. Itt szeretlek. Itt szeretlek és hiába rejti előled a láthatárt. Szeretlek még mindig ezekben a hideg dolgokban. Néha a csókjaim azokon a komoly hajókon mennek, amelyek átfutnak a tengeren, ahol nem érnek el. Már elfeledetten nézek ki, mint ezek a régi horgonyok. A dokkok szomorúbbak, amikor a délután kiköt. Feleslegesen éhes életem fáradt. Szeretem azt, ami nincs. Olyan távoli vagy. Unalmam küzd a lassú alkonyatokkal. De eljön az éjszaka, és énekelni kezd nekem. A hold megfordítja óramű álmát. A legnagyobb sztárok szemeivel néznek rám. És hogy szeretlek, a fenyők a szélben, drótlapjaikkal akarják elénekelni a nevedet....

Ez egy viharos töltött reggel nyár szívében. Mint fehér búcsút, zsebkendők utaznak a felhőkön, a szél rázza őket az utazó kezükkel. A szél számtalan szíve verte a szeretet csendjét. A fák, zenekar és isteni zümmögés, olyan, mint egy háborúval és dalokkal teli nyelv. Szél hordozó gyors lopás levél alom és elfordítja a madarak ütő nyilakat. Szél, amely hab nélkül húzza le a hullámot és az anyag súlya nélkül, és ferde tüzek. Megszakítja és elmeríti a csókokat a nyári szél ajtóján harcoltak. Pablo Neruda (1904-1973)

Tudd meg hogy nem szeretlek és szeretlek, mivelhogy ilyen kettős ez az élet, a szó csupán egyik szárnya a csöndnek, a tűzben mindig ott egy rész hidegség. Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni, hogy a végtelent mindig újrakezdjem, s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni, azért van az, hogy néha nem szeretlek. Szeretlek s nem szeretlek, mintha mindig a boldogság kulcsát s egy ismeretlen balsors esélyét tartanám kezemben. Szeretlek hát kétéltű szerelemmel, ezért szeretlek, mikor nem szeretlek, s ezért szeretlek, amikor szeretlek. Somlyó György fordítása Pablo Neruda (1904-1973)

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór: úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban. Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik, és virágai fényét magába rejtve hordja, szerelmed tette, hogy testemben él sötéten a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről. Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre, gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek, így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni, csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én, oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen, oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul. Somlyó György fordítása Pablo Neruda (1904-1973)