Lélekszirteken

Csak jönne már! Csak jönne, jönne már! Hóesés, tengeri szél, napsugár, egy hír, egy palackba zárt üzenet, a széken oldalt hajtod a fejed, és máris alszol, kimerült elem, vagy sétálunk a Margitszigeten, szokott utakon kutya fut szokott módján űzve egy szokatlan szagot, amely mégis ismerős, csupa jel, réteken, kavicsutakon terel, csak jönne már, csak jönne, egy napon kacsákat néztünk a wörthi tavon, kortyolgattad a söröd; Istenem! – gondoltam, vagyis hogy nem is, hanem aztán láttuk a tengert, mennyi kék! – próbálom felidézni sós vizét, s már alszol, éj-függöny szemed egén, de mit is, mire is gondoltam én? Hosszú nyár volt vagy rövid volt, a juss, egy kandallóban ég a július. Kántor Péter (1949-2021)

Ott égett már a nyár. Egész közel. Lángnyelvek a kertek felett. Szerelempünkösd, lánglepke szállt. Fönt a Nappal ölelkezett a hajnal. - Értette szavát egymásnak múló és örök. S fölfénylett a legelső reggel: Nem volt határ ég s föld között. Makay Ida 1933-2011)

miért van a semmire hinta kötve csak pörgünk és lendülünk körbe-körbe miért száguldunk át úgy a világon hogy nem marad utánunk se por, se lábnyom miért éget álmot a napfény szemünkbe nem látunk, csak nézünk a távolba merülve miért ég a testünk ezer fokos lángon ha nem marad utánunk se por, se lábnyom miért kérünk időt, ha elég egy pillanat és elhagyjuk egymást, ha eljön a virradat miért fekszünk egyedül a vetetlen ágyon így nem marad utánunk se por, se lábnyom

Visszavágyni oda, hol a hűs és szédítő mélység felett csapkodó hullámok sírják lankadatlan: hazamegyek. S olajfák karjain át mintha víztükörben látná, úgy nézi önmagát, e létező, s mégis álmodott világ. Az égen feltartóztathatatlanul egy fehér habfoszlány messzi méltósággal továbbvonul. S a pillanat áldását tudni kőben, szélben és homokban, s e lüktet, lélegző világra naponként vágyni egyre jobban, hogy bár hullámsír temessen ma el, ki mindent töretlen szépséggel ránk hagyott itt, majd ha úgy akarja – a fényes felhőkig emel Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Vágylak téged és kívánlak mutatnálak a világnak és egyszerre rejtenélek is és mindenütt sejtenélek is vágyom izzadság-párádra odaülnék kútkávádra csontodig meghámoználak honnan mézillatod árad beolvadnék szívgödrödbe egyszer csak és mindörökre tagjaid ékes kegyszerek lennék addiktív vegyszered Simon Adri (1974-)

Még émelygek? a nyugati partomon bánat-ütötten tévelygek nem vagyok bizonytalan, lelkemben ezer élű penge van az éjszaka érdes ponyvák alatt Hozzád oson Én tudom, és meg is teszem, ha akarom a kezed már bánat-inda feltekeredik a karomon üvegszavak törnek szilánkká hazugságra nyíló ajkadon

A szappanos vizet dörgöltem magamról épp, amikor bejelentettem, elhagylak. A kádban feküdtél, kis híján megfulladtál, de nem tehetek mást, mondtam is. Először persze fel sem fogtad, később a forgós székeden, alvós neglizsében az öledbe ültem, és megismételtem: elmegyek. Nagyon sajnáltalak, apróvá, mázsássá tömörödtél, aztán nyomás alól láncreakcióval kristályosodtál, a kezed leolvadt a csípőmről, köddé vált. Én tényleg szeretlek, most még. Meg később is, csak épp már nem fogom a tudomásodra hozni túl gyakran, mondhatni, szinte soha. De addig még összebújok veled mindennap, mert felszívódni a bőrödbe, mint a sivatagi eső, az olyan, mint tízévesen a mackóval a lábam közt, amikor nőgyógyászati vizsgálatot fantáziáltam jóképű orvos férfiakkal. Az öregek gyakran együtt halnak meg. Hol is vannak már a csillagporos hajnalok. Kitüremlik a hajcsomó a lefolyóból, a sárga fogkefetartó peremén keskeny sávban telepszik a kosz. Szappanízű a pezsgőtabletta, pedig szappanmentes vízben pezsegtetem, és

hisz titkos kapcsolatban vagyok a széllel, a nappal, az almafa ágaival, mert nekem jelent kusza útjaidról a gém, a kócsag, és a fecskék is rólad hoznak legszebb álmaikból felém, hogy is lehet ezt nem észrevenni, mondd Halmosi Sándor ( 1971-)

Átsakkozni egy nyári délutánt, a teraszon, háttal a napnak, harsányan örülni a mattnak, félszemmel bámulni a szél után, biztatni, ugasson, szomszéd kutyát, s hall’ni, hogy cérnahangon vakkant, ápolni hőségben megrokkant rózsát s tenni rá zacskó-fityulát, rosszkedvet, epét visszanyelni, királynőt, bástyát visszanyerni, s revansot adni, ahogy az szokás, s fázósan, pulóvert keresve lassan szólni: itt van az este, itt van a mindennapi elmúlás. Csukás István (1936-2020)

(Szedłem przez miasto średniowieczne) Átsétáltam a középkori városon, esteledett vagy virradt, siheder voltam vagy roskatag öreg. Karórám nem volt, sem naptáram, csak makacs vérem mérte az örök távolságot. Elölről kezdhettem a saját vagy nem is a saját életem, minden könnyűnek tűnt, a házak ablakai résnyire hajtva, idegen sorsokra nyíltak. Tavasz volt vagy kora nyár, a falak melegek voltak, a levegő lágy, akár a narancshéj, siheder voltam vagy roskatag öreg, választhattam, élhettem. Adam Zagajewski (1945-2021)

Dúdolgatni halkan simogatni szépen ringatózni ölben nyújtózkodni szélben kuporogni hóban melegedni télben elterülni földön Isten tenyerében Miklya Zsolt (1960-)

Mint hattyú a szurokban, bukdácsol a lemezen a tű, félelmetes a látomás, a hang angyalé, gyönyörű, száll, mint az avarfüst a készülődő, tavaszi kertben – idejönni olyan messziről, Istenem, hogyan is mertem? Fecske Csaba (1948-)

Például amikor rohantál valahova, belémkarolva, talán hogy el ne szállj a lendülettől, azért, és hogy én ne maradjak le, és időnként akkorákat mosolyogtál, mint aki lottón nyert, a kedvenc ételét eszi, süt rá a nap, és szeretik Alaszkától Csepelig; egy frissen töltött transzformátor, rámkapcsolva, sugároztad az energiát, táncoltál, a farmernadrágod fenekén az atom- háború ellenes varrott jelvénnyel -- Vagy például amikor átöleltél és úgy szorítottál, mint aki ki akarja préselni a levegőt a tüdőmből, vagy a tüdejéből végérvényesen, és azt mondtad... fogalmam sincs, hogy mit mondtál, olyankor sohase figyeltem oda, egyszerűen nem akartam odafigyelni; vagy amikor meg voltál rémülve, vagy lelkesedtél, de annyira, és nevettél, és igyekeztél, és szemüveget vettél, és szültél három gyereket, és rágyújtottál, és kávét főztél--- Kántor Péter (1949-2021)

Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak Máskor poros levelén a fáknak, ma mohón és vidáman ölelik Fölül a fényt és alúl az árnyat... A fű még esőtől nedves, S a sétány már szárazon ásít És méregzölden rángatja az utat A teltgyomrú és gyöngyöző pázsit... Rezegtetve száritja az úton Összeaszott szárnyát egy lepkepár, Előbb az eső verte le őket. Most nyilaz utánuk a napsugár... Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak Máskor poros levelén a fáknak, ma mohón és vidáman ölelik Fölül a fényt és alúl az árnyat... (Bp. Margitsziget, 1927.május 8.) Radnóti Miklós (1909-1944)

Ki viseli majd gondodat? Azt mondták: ha minden eltörött, szavad az égre vésd; most összecseréli, látod, itt a színeket a szem és szív a szeretést. Milyen Istenhez kösse magát a hit, mely saját szabadságába hal bele, és ül csak, mint megunt játékával a gyermek, ha képtelen játszani vele? És a megértés, mondd, mire? Belőle új rend születik, mit újra csak érteni kell, mígnem szabadnak hazudja tőle börtönét a gondolat. Ne gyötörd magad. Emlékszem, azt mondták: ha minden eltörött, szavad az égre vésd; most még, látod, összecseréli itt a színeket a szem és szív a szeretést. Babiczky Tibor (1980-)

versek, amiket végül nem írtam meg, mert mindig akadt valami fontosabb, leugrani a boltba egy fényáztatta délelőttön, felhívni egy bizakodó barátot, megírni egy régóta halasztgatott levelet; szavak, amiket makacsul gyűjtögettem, mint az aranyláztól megittasult kincskereső, és őrizgettem féltve a már előre sejtett nélkülözés hónapjaira, téli éjjelekre, vagy álmos nyári naplementékre, amikor kábít a fény; szavak, amik végül nem álltak össze verssé, szétszórtam őket öntudatlanul, ahogyan leveleiket ősszel a fák; betűk, úgy örültem nekik, mint elveszettnek hitt, s hirtelen megkerült tárgyaknak, melyekről már régen lemondtam, s most mégis felbukkannak, váratlanul: delfinek a szomorúan csapkodó hullámokból; versek, ki tudja, hányan és mikor születhettek volna, keserű elégiák vagy hangos ódák, hiányuk még rugdal, mint elvetélt csecsemő emléke az anya hasában, fájnak még, pedig nincsenek – a versek, amiket végül nem írtam meg Bajtai András (1983-)

Először a tárgyak tűnnek el, majd az utcák, házfalak, a tetők magukban állanak, s mint ki üveglapra rálehel, úgy homályosulnak el kutyák, növények, madarak, s akár a földben, rög a rögre, egyek vagyunk már örökre. Ami „van": most hátranéz, mi „lesz": öröktől fogva kész, a múltnak asszonyteste van, sosincs reggel, este van, ami „lesz" még: csak rögre rög, az emlék, csak az marad örök, eltűnnek kutyák, madarak, áttetszők már a házfalak, s mint ki üveglapra rálehel, arcunk homályosulna el: csak tárgyak, csak tárgyak tűnnek el. Babiczky Tibor (1980-)

A Gare de Lyonnál várlak, egyedül. Asztalomnál idegen ember ül. Feketét rendel, cigarettára gyújt. Nincs eső. Szél se fújt. Este van. Kora reggel. Arcot, ruhát cserélve, csöndes volt házam, elpihent a népe. Mit meg nem írtam, feledem. Könnyű volt a lelkem. Most kitalálok egy várost. A várost megteremtem. Leírom házait s az utakat. Benne téged, magamat. Le- írom a kezed, a szád, amit már- már elfeledtem, s hogy milyen jó most várni rád, és milyen elviselhetetlen. Babiczky Tibor (1980-)

Ennyi maradt. Ülünk a jéghegy körül. Ennyi a birodalmunk. Volt, amit elveszítettünk. Volt, amit elvettek tőlünk. Ennyi a mienk. Ennyi maradt. Ez a hét-nyolcad rész a víz alatt. Kenéz Ferenc (1944-)

Amikor először gondolsz rá, amikor részeddé válik, amikor először kezedben tartod, amikor először rád néz. Amikor elindul, amikor megszólal, amikor átölel, amikor vigasztalod, amikor megnevettet. Amikor veled van, amikor hiányzik, amikor először… amikor… Aknay Tibor (1944-)

várhattál volna még bizony várhattál volna de beborult az ég és a szél lobogva vágott a lombok közé csúfolván daccal a teret mi az enyém s mi az övé hallgatok és nem kérdezek a suhogás igen a látható ahogy önmagát meg- s megéli valótlansággal mért való mit jelent az hogy remélni annyi életből mi számít s mit őriz majd a maradék örökül itt hagyhatsz bármit lehetsz a kezdet s lehetsz a vég az örökkévaló pillanat így is úgy is beteljesül szél jár a mindenség alatt némaságunkra csend feszül Gál Sándor (1937-2021)

egy visszafoglalt pillanat mit ér ne kérdezd s ne kérdezd azt se hogy van-é visszafoglalható elég már a róla való tudás mely akár a levélzizzenés utolér s nyomban kikerül vele úszik minden távolság minden tegnapról való évek évtizedek lángsötétje arcok és ölek forradalma a tagadás üszkös mélyei a fájdalmak lüktető tébolya s a megállíthatatlan-megállítható Gál Sándor (1937-2021)

Kilép a többiek közűl, megáll a kockacsendben, mint vetitett kép hunyorog rabruha és fegyencfej. Félelmetesen maga van, a pórusait látni, mindene olyan óriás, mindene oly parányi. És nincs tovább. A többi már, a többi annyi volt csak, elfelejtett kiáltani mielőtt földre roskadt. 1959 Pilinszky János (1921-1981)

A mozdulatban már több a mintha, de a szándék ma is a régi, két öreg a kicsi szobában első táncát most újra éli. Már senki sincs, aki húzná, ő dúdolja most, a férfi: azt az első szilaj nótát, öreg fejjel megidézi. Lassúdik a pörgés, a forgás, hosszabbodnak  a csendek, két öreg a kicsi szobában tánccal üzen a jelennek. Aknay Tibor (1944-)

Van-e ott fű, fa ? Van-e évszak? Feslik-e tavasz? Hull-e ősz? A csillagok őserdejében érti-e egymást tigris, őz? Láttad-e ölelkezni ott a halállal a szerelmet? Hinned lehet-e; „nem hal meg minden"? Égő alkonyon láttad-e, amikor verset ír, az Istent? Makay Ida (1933-2011)

noktürnöt dúdolnak a tücskök az idő megáll öntelten elterül sötét szilánkok fedik a naptükröt elaludt a világ csak én egyedül maradtam saját pillanatom foglya s tehetetlen nézem az éjben ahogy a be nem teljesült álmok foltként becsapódnak a Holdra Csiki Melinda (1979-)

Ha már semmi sem marad, akkor a semmi minden. Elvetélt magzat idő árad szét ereimben, ülök a világ szélén foltozott hit kabátban, reményvirág kezemben, visszhangos némaságban. Aknay Tibor (1944-)

Hiányzol, ahogy a napnak a szem, s miért ne lehetne az pont az én szemem, amikor nem veszlek észre. Fellinger Károly (1963-)

Biztató hajnali harmat simítja talpamat. Napfény enyhet adón szövi láthatatlan ruhámat. Reggeli szél terít vállamra selyemköpenyt. Virágaim illatoznak lelkem kertjében. Olyan minden, mint egy életbe kívánkozó mesében. * 2016 július 25. hétfő

szívesebben lennék most máshol talán egy kézzel hímzett város egyetlen bisztrójában ahol habos kakaót innék és hanyagul bámulnám a világítótorony körül szaladgáló gyerekeket ehelyett ülök az ablakpárkányon és próbálom megfejteni az utcán szertefutó fényeket Csurai Zsófi (1974-)

Hogy ölelhetném át a csöndet, hogy ne vacogjon a félelemtől? az alkony árnyaitól hová bújhatnék? Ki védi meg az igazakat a lélekgyilkos fölösleges szavaktól? A szelídeké az ország – de addig mi lesz, Uram? Aknay Tibor (1944-)

Egészen sárga a virág, zuhan a nap, fejünkre száll, vízbe lógatjuk lábunkat, ülünk a mólón, nyár van, nyár. A víz dobog mint könnyű dob, a mohó napot elnyeli, Szeretlek. Égre-földre már. Nincsenek feltételei. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Kereszteződtök, aztán kétfelé mentek, ahogy a kerítés drótjai, de végül az összekötés masni-leple alatt rájössz, hogy egy cipőt vittetek mindig is. Ágoston Csilla (1988-)

Az eltévedt golyó, ami egy nyári estén, ahogy sétálsz vissza a nyaraló felé a partról, az erdő szélén, az az eltévedt golyó nem kérdezi meg, hogy vagy. Hibátlan alkony, szőlőhegy, földút, csalános, még zene is valahonnan, de az eltévedt golyó nem lát és nem hall. Az eltévedt golyó nem azért jön, hogy olcsó és egészségtelen dolgokat egyen veled bódékban, és nem olvas a hasadra fekve magazinokat a strandon, amiknek a címlapján az áll, NEM VAGYUNK EGYEDÜL. Nem kanalazza ki a szíved, nem visz iskolába, nem sír, nem köp az egészre, nem hódíthatod meg. Csak jön, a néma csalánoson, a beláthatatlan földúton, az alkonyaton át. Az eltévedt golyó nem dől el hajnalban nyitott ablaknál, kék bugyiban, keresztbe az ágyon, a szájából nem lóg egy alig égő cigaretta. Nem mondja, hogy ne aggódj, a zenészek is csak 2-3-szor szerelmesek életükben, csak kénytelenek mindig szerelmes dalokat írni, mert az fogy jól, és nem sóhajt, hogy ne törődj semmivel, mert a többségnek úgyis mindegy, nekik elég lenne bizon

az emlékezet virágba borult cseresznyefáin apró madár tollászkodik. szürke, jelentéktelen, nem énekesmadár és nem is ragadozó. szárnya törékeny, teste sebezhető, egy kölyökmacska is könnyen legyőzi, a fecskék nem törődnek vele, a boldog gólyák fiókáikat etetik, senkinek sem tűnik fel, hogy mondanivalója van a világról. Varga Melinda (1984-) .

….és eliramlottak az évek, mint a hajnali gyors az ablak alatt, mint megárvult háztetőről szállnak el ősszel az útra kéredzkedő madarak. És számolgatnánk időnk visszatekintve, de markunkból mindez csöndesen kipereg, mint áttetsző homokóra mélyén a súlytalan lehulló homokszemek. S én mégis remélem: az utat egykor aranybarnán szegélyező fák, egészen a csillagokig visznek, s azután, majd hazavisznek Hozzád. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

reggel hallod a másik már zuhanyozik kávét főz rádiót hallgat és valamit mond az elnöknek a szerelem olyan hogy megy le a lépcsőn nem néz vissza a szerelem fékcsikorgás az aszfalton a szerelem mint a macska ül az ablakban délután a szerelem olyan mint takaró a kanapén a leesett pohár a kövön folt az abroszon a szerelem olyan mint a sötét szoba ahová belépsz óvatosan csak részeket érintesz de mégis benned az egész Kalász István (1959-)

itt ténfereg már valahol az ősz  fény rejtőzik a szőlőszemekbe  öröm ihletője lesz a nedve  bennünk a nyár még elidőz  puskának megadja magát az őz  ami ő volt elveszíti teste  szegény csak az etetőt kereste  hiába a sors mindent megelőz  két pillanat közé szorulva vár  hogy megszülethessen valami szép  de nem szabadul nem kerül eléd  talán csak úgy mint pernyéllő madár  alszik a kő nem is tudja hogy út  láb tapos rajta koptatja szekér  zápor gyötörte megfestette vér  ki rajta megy nem tudja hova ér Fecske Csaba (1948-)

Akkor majd, mindenre fény derül. Lehullnak a maszkok, az álcák, és sors-béklyóban futunk maradék hitünk parázs ölébe, hogy fogadna vissza az, kit csak akkor hívtunk, ha büszkeségünk bábeli tornya létünkre omolni készült. Akkor ott leszünk, és nem értjük a Szót, pedig végig miénk volt, csakhogy mindig voltak fontosabb dolgaink, de nem tanultunk meg istenül. Aknay Tibor (1944-)

iszonyatos hogy ami rossz volt valaha a világban újra és újra visszatérhet egyiknek szívében másiknak szeme előtt lebeg s hogy ami jó volt az egyre kevésbé válik felismerhetővé miközben mindennek oka valami pusztító képzet szinte megnevezhetetlen mikor kimondanád meghatároznád helyét végre ellened fordul rád telepszik beléd költözik felfal egészben a semminek leszel része ami az éhséghez hasonlatos úgy vész el az emberben miként a rengetegben egyetlen falevél mögött a fényt kereső árnyék vagyis te meg én reménykedve hogy ismét hogy mégis hogy újra meg újra félszavakból megértjük egymást csak ne lenne ez a bizonytalanság. Szente B. Levente (1972-)

Megint egy vége-nincs délután,– keserves, tél végi túlélés talán; csak a kályha-meleg ölel óvón, akár egy ósdi kabát, és pár régi tárgy beszél ma már a padlásfeljáró pudvás, rozsdás szögekkel átfúrt oldalán, csak a csönd dédelget, mesél, hogy a hűvös magány ne járja át egészen a meddő délutánt, és legalább a vén cserépkancsó őrizze az emlékek asztalán az éledő tavaszi álmok meghitt teaillatát. Gősi Vali (1954-)

Gyémánt lehelet habosul fogaim közt, emlék árnyakat röptet a nagy varázsló, a lelkiismeret. Jó volna tiszta szívvel, mint vágyott angyal, újra kezdeni az egyetlen LÉTET, hogy ne kelljen hamis tükörbe néznem, ha felébredek. Aknay Tibor (1944-)

Idáig háttal utaztam. A kabinok fehérebbek, a víz mélyebb, mint tavaly – az árusoknál még ugyanaz kapható. A strand kihalt, ezért jöttem. Itt ugyanis van jövő: előszezon van. Majd lesz minden. Nézelődöm, hideg sör kéne. És zöldebb zöld és világosabb kék. Mert az emlékezet fehér, mint a kabinok, amikbe vetkőzni jársz. A laptopot otthon hagytam. Tele van a fotóiddal, és én nem akarom többé simogatni a képernyőt, hazudni, mert nem őszinteségre van szükségem, hanem rád. A véget úgyis pontosan tudom. Majd azt mondom: hideg sör kéne. Meg azt: pedig milyen boldog voltam. Milyen. Már nem derül ki. Mint: hogy mit álmodik az egyetlen alvó, egy zuhanó repülőgépen. Simon Márton (1984-)

Kiment a kertbe. Lába alatt füvek kacarásztak; a vén diófa meg-meghajolva gordonkahúrként bongott. S mint az árnyékok alkonyatkor, úgy kóvályogtak feje fölött a gondok. A paprikák illedelmesen utat nyitottak néki, s apró paradicsomtövek megannyi mosolygó bokra úgy totyogott utána, miként hajdani emlékei, s miként majdani unokái: némán, szoknyájába fogódzva. Surrogtak a lehulló napsugarak, a sötétedő ég aszott-kedvűen hallgatott. Arcán mosoly suhant át: és mosolya nyomán halkan fényesedni kezdtek a csillagok. Csönd volt, hatalmas csönd. - Virágok szirmain a hűvös harmat ájultan hevert. A növekedő estben napos holnapokat dédelgetett anyám - s mintha ringatta volna, lassan elaludt a kert. Szilágyi Domokos (1938-1976)