Lélekszirteken

Őrízlek már, futhat a vonat messze veled, vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő! Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló, aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek, más látomások, mint a csillag s mint a telihold; mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye, mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék – tégedet sejt meg először, aki már e világnak más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív, s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon; de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz: még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom! Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel! Most csak az este fonja ezüstös láncait érted, s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény: csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen. Csukás István (1936-2020)

Mán és holnapon a tegnap átleng, visszavert vágy íze bujdokol, mint kemény, zöld gyümölcsben a féreg: sürgésünkben fészkel a kudarc. Tudjuk mind – és mégis, hogyha reggel tiszta ingben a kapun kilépünk, s ránk pillant a megmosdott világ, renyhe, zsibbadt érzékeken átüt tökéletes térd káprázata, illatos haj sepri végig arcunk, egyre beljebb csal a női hívás – kezdettel kínál, nem folytatással! szót nem szól, de mosolygó szemét ránk függeszti rezzenetlenül: örömöt vagy méltóbb kínt igér. Petri György (1943-2000)

Csikorduljon a kulcs, ha nehezére is esik a zárnak, meg kell nyílani a titkok kapujának – ! Hitünk ne törjön belé a zárba, miként a kulcs, a gyáva! Még hat lakat, még annyi hátra, mögéjük hatalmas titkok zárva. Szívünk nem dobban, ha szemünk lezárva! Rövid életünk, s kudarcunk is áldva, csikorduljon a kulcs! Hitünk ne maradjon árva, árván se sirassuk magunkat hiába! 1969 Nagy Gáspár (1949-2007)

Most elviselhető. Most másra gondolok. Most semmi sincs. Most én vagyok. Most minden van. Most tűrhetetlen. Most pedig, most és egyedűl, itt és most, végképp egyedűl csak te meg én. Pilinszky János (1921-1981)

Idén is lekéstük az ünnepet. Ragyogni készültünk éppen, mások már oltották le a fényeket. Maradtunk sötét szobába zárva, se ajtaja, se ablaka, csak gyermekkorunk félelmeinek párálló, vad szaga. A hó világítóan ült a háztetőkre. Novák Éva (1955-)

Fejedet ölem, csókunk a Bakony, rejtettük egymást, gyönyör s fájdalom. Én? Hogy nem látok a szívedbe. Te? Azt, hogy már nem gondolsz valamire. Bolond éj jött; őr hold, sötét Bakony; s másnap Tihany és boldog Balaton. Tihany igaz szeretőknek való. Égbe ölelt kék karjával a tó, s jártuk a vetést, szedtünk pipacsot, sirály suhant, a tündér álmodott, s hogy már elnémult az éji tücsök, szemedben még hét csillag tündökölt... S ma is... Mért vagy hát megint szomorú? Nem boldog így ez a túlboldog fiú! Új alkony gyúl... Sírsz? S ne tudnád, miért? Nézd: sellő úszik a könnyeidért! Hogy csókolsz! Vége? Vagy talán szeretsz? Még a boldogság is rettenetes. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Elmerül szemem, arcom, lelkem, minden élőlény megmerül abban a feneketlen zöldben, ami egy fa kívűl-belűl. Pilinszky János (1921-1981)

Én nem mondok le semmiről- ezért szorultam mint gyerek. - Álmok rablója vagyok én, szikár, szilaj, - kezemben tőr. Egy csók lesz az én éltetőm, egy cselt nem rejtő szűz mosoly. Ifjúság égő álmai! Én nem mondok le semmiről. Szécsi Margit (1928-1990)

óráktól órákig élek. én nem tudom, mi ez: amikor veled... a nélküled: várás. és félelem, hogy annyit nevetünk együtt, hogy egyszer majd megtanítasz sírni. vagy attól, hogy én is megtaníthatlak.

Tenger, istenemre tenger! Minden mozdulata hullám. Hol én borulok, hol ő borul rám. Renget, ágyéki csónakon ringat. Szürkül, hajnallik, lassan kivirrad. Utassy József (1941-2010)

Legszebb ha alszik s rózsaszín álmából ébred, mocorog. Egyszer volt ilyen egyszerű. Ébredj föl, nézz rám, itt vagyok. Legszebb ha nyílik a szeme, de homloka még álmodik. Megúsztat kéktükrű taván, rebben s fölsóhajt - Te vagy itt? Legszebb ha eszmél s érzi, hogy visszazuhanni volna jó. Elér legtisztább illata. Lejjebb csúszik a takaró. Legszebb ha tüzel még a test; őrzi az alvás melegét. Ne ronts el semmit, búj ide! Folytassuk együtt a mesét. Legszebb szó nélkül, mert igaz. Ő ronthatatlan örömöm! Átcsap fölöttünk a világ. Már semmi máshoz nincs közöm . Demény Ottó (1928-1975)

Valaki jöjjön és szeressen, mert megfullaszt a tavasz engem, korai volna szenesednem másoknak gyújtott őrtüzekben, most még nekem gyúljon ki menten minden, ami másnak éghetetlen, didergek perzselő szelekben- valaki jöjjön és szeressen! Baranyi Ferenc (1937-)

Zuhantál és elkaptalak, ruhád csücskénél és a vak mélységbe fejjel lefelé csüngtél és én tartottalak, a rácsnak rogyva, görcsösen, öt ujjal, kínnal és dühvel. Egyetlen szörnyű akarat volt bennem: nem engedlek el! És megvirradt és este lett és jöttek őszök, tavaszok és még mindig tartottalak és már harmadszor havazott és még mindig tartottalak és súgtam lázas szavakat és az öt ujjam majd letört és a ruhád szakadt, szakadt. Hogy volt tovább, nem is tudom. Egyszer csak elmúlt az egész. Kiszállt belőlem az a láz, az a vad, gyilkos rettegés. Itt állok az erkélyen és az élet zúg a körúton és a felhőkbe nézek és nem is tudom... nem is tudom... Nadányi Zoltán (1892-1955)

Apró rezdülések. Másnak észrevétlen. Így táncolunk mi, ketten egy kötélen. A mélység nem rémít. Miénk a magasság. Jelzéseinket ott lent meg ne lássák, mert akkor kiderülhet a nagy titok - ha elvéted, utánad zuhanok. Góth László (1944-)

hogy hová képes elbújni a szél? végignyargal az utcákon rejtőzik kertkapuk mögé ablakon spalettákat nyikorgat besurran a cserepek közé körbe fut csintalan füledbe súg és kinevet hajad az égre lebbenti nyakadba fújja a hideget borzongatva bőrödhöz ér tovább már nem hiteget mintha elvitte volna hozzád az érintésemet Komáromi János (1890-1937)

Hunytán, fogytán van már a tűz. Orv galyakat nem tudok szedni: Megtanulom: milyen öröm Dideregni. Fagyot lihegnek jég-hazák Felém, az én szegény fejemre És én meleget kacagok Dideregve. Tűz nélkül is majd tüzelek, Engem nem olt ki semmi, semmi. Gyertek hozzám, tanuljatok Dideregni. Ady Endre (1877-1919)

... Cipeljük őket Magunkba zárva, Mosolyunk hamis, Magányos, árva... Nem bújhatsz el! Utolér minden! - Látod? - Nekem is Véres az ingem... Átütnek rajta A hétköznapok, S ha megadom magam, Majd belehalok. - Ahogy a többiek, Százak és ezrek, - És szaporodnak A kőkeresztek. Cipeljük őket Magunkba zárva, Mosolyunk hamis, Magányos, árva... - Csikorgó, zúzott köveken, Rohanunk át Az életen. Gámentzy Eduárd (1963-)

A szó se véd, a dal se véd, az utak nem futnak feléd. A van se jó, a volt se jobb, szivárványon a lábnyomod. De lesz-e szó, de lesz-e dal, ha elmúlik a zivatar? Szabó Éva (1932-2001)

A legfőbb boldogság, a legkötőbb, a legodaadóbb, istenitőbb, az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele, az, amelyben két világ egy zene, az, amelyben a szellem szárnyra kél, az, amely már tán nem is szenvedély, az, amely fény, súlytalan súlyegyen, az, amelyben minden jel végtelen, az, amelyben már mozdulni se mersz, az, amelyben örökbéke a perc, az, amelyben megszakad a tudat, az, amelyben kicseréled magad, az, mely, élvezve, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete: A legfőbb tudás nem a szépeké, – bárkié, ki a tulsó partra jut, s tovább vinni, a közös menny fölé, Kué-Fi és Kleopátra se tud. Szabó Lőrinc (1900-1957)

De hát mért nem voltál elég, ha így szerettelek? - Lassan derült ki, hogy mit értünk egymásnak: bűntudatod sokszor hitte: jobb, ha, bárhogy, szakít; a fájó üdv új fájdalmakba vitt, s közösségünk így maradt zaklatott, ideiglenes: kegyetlen kapocs zárta gyönyörét és tiltásait. Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten, nem bíztam benned eléggé, s te bennem; a legnagyobb jó voltál életemben és most mégis a kevésért siratlak: minden kincs a kezdete volt csak annak, mit bűneim benned eltékozoltak. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Mikor Londont döngölte a Fau Egy, csak összebujt, bármit veszíthetett, háztömbök ötpercenkint freccsenő poklában az igazi szerető; éppígy – dönts bár, Sors, tiltást, terheket tonnákat rájuk, százat, ezreket, tízezerszeres gondot, akadályt, kétségbeesést, szégyent és halált: kockázatukat szítod csak vele, nem a lemondást: ők már sohase változnak; pénzt csak, időt s ideget morzsolsz; nincs több bűn, nincs oly rémület, hogy száz aknával ne fúrná a vágy: el-, el-, elérni egymás ajakát, vagy, ha az már nem jut, egymás kezét, vagy, ha még az se, szemük közelét, vagy, ha… Jaj, a végső nyomoruság romja alól… egymás… gondolatát… Szabó Lőrinc (1900-1957)

Tegnap még csak mosolygott. Most nevet. Ha felmennék, fény záporozna rám. Tenyerembe kitenném szívemet s a nap felé magasra tartanám. Áprily Lajos (1887-1967)

Szépen vasalt hétköznapjait a szekrény mélye rejti mind, néha fejébe nyom egy kalapot és magára ölt egy ünnepnapot, ilyenkor nagyon szép. Végigsétál a városon, s mire az est átoson a tereken, már otthon ül, lassan elbomlik a nap, mint egy rossz csomó azután újra megvirrad, és újra látom őt, az ismeretlen ismerőst, nem tudom, honnan ismerem amikor szembejön velem mellettem elhalad s már csak árnyékát visszhangozzák a falak… Fuchs Éva (1949-)

A dombtetőn, a ház előtt két roskatag fa. Összenőtt, hatalmas kettős korona, mint életünk sok ág-boga… Milyen szél tűzte őket egy halomra? A csíraébresztő tavaszi pompa ideje véget ért. Ki nő nagyobbra, virít szebben? Vívtak együtt és egymás ellen fényért, esélyért, életért. … És ág törött, gallyak szakadtak, mikor viharban összecsaptak… … de mégis támasz, mégis társ az, akit a sorsod melléd választ… Most mintha azt zúgnák a szélben: – Vigyázz! – Vigyázok… – Érted s értem! – Ha te kidőlsz, nekem is végem… Kamarás Klára (1932-2022)

Hányszor meghalt már vízbe fulladt elégett vagy csak sarokból sarokba ült házról házra városról városra országról országra ment mendegélt örök vándor szívtől szívig hiába nem ért sehová pedig már az egészet bejárta Boda Magdolna (1956-)

Napfény, tenger, esőcsepp, hajnal, szél, ember, béke, angyal, csönd, kegyelem, felhő, madarak, vágy, szerelem, könnyek, szavak.... Paudits Zoltán (1966-)

(TRISZTÁN ÉS IZOLDA) Az Éj Szigetén – csak Veled… És nem szabad – és nem lehet! Varázslat int – a perc szalad – és nem lehet – és nem szabad! Lidérc kísért a balkonon. A fátyol-függönyt elvonom. A város távol integet, küldi a bűvös fényeket. Az Éj Szigetén – csak Veled – gyönyörködöm – és szenvedek. Már majdnem!… Pillám rebben, és a szenvedély s a szenvedés egyszerre éltet – s öldököl. Vár, vár az öl – forró öböl – győz, győz a vágy, jól hallom azt: nyílt ajkadon sóhajt fakaszt. Egy szusszanás, egy mozdulat elárulja a titkodat. Bevallod így önkénytelen: hiába harc s önvédelem, már mindkettőnknek kárhozat, hogy nem lehet – hogy nem szabad! Mészöly Dezső (1918-2011)

A hó szironyos taraján át mentem lassan teveled fehér házam fele. Átjárt a csend, bennünk remegett. S szólt, szebben, mint öröm-ének, halk, álomi-tiszta zene: finom kis ág-remegések, sarkantyúd könnyű nesze. Rab Zsuzsa fordítása Anna Ahmatova (1889-1966)

Tudom, hogy elfelejtelek, mint búcsuzó lombjaikat a fák, ha táncra lejtenek a piros őszi ég alatt. De nézd, a tavaszi liget friss útjait. Cipőd alatt az elmúlt-őszi lomb zizeg, mint egy eltiport pillanat. Dalos György (1943-)

A küszöbön nem kell sírni, sem óbégatni; önmagától elvásik úgyis, visszhangozza majd a be- és kilépők kínjait. A küszöb-visszhang megmásíthatatlan a mögöttünk őrjöngõ zajban s az elõőttünk kuksoló csöndben. Csöndesen lépjük át a küszöböt két mennyország vagy két pokol között. Bartis Ferenc (1936-2006)

Almavirággal futkos a szellő, akár egy kócos semmirekellő. Kócosnak kócos, de nem mihaszna, okot nem ád ő soha panaszra. Füttyöget olykor, mintha ő volna a kertek kedves sárgarigója. Meghintáztatja ágon a fészket, leszáll a földre: fűhegyen lépked. Illeg és billeg, s ha dolga nincsen, elüldögél egy kék nefelejcsen. Kányádi Sándor (1929-2018)

zenében a csendet ünnepben a lelket káoszban a rendet tavaszban a telet szüntelenül keresem szoborban a képet csúnyában a szépet könnyekben a mézet önmagamban téged keresem szüntelenül kuszaságban mintát szurokszívben tisztát játszótéren hintát szüntelenül

6. Mióta megszülettem Jöttöd azóta várom Tízezer napja-éje Várom találkozásunk A földek összeasztak A hegyek lelapultak A folyók kiapadtak De testem túlnőtt rajtam A hajnal s alkony közt terűl el Minden utakra ráborulva Hogy bármerre jársz-kelsz Rajtam rajtam tapodjál 8. Cédrus szeretnék lenni csak A házikód előtt Picinyke cédrus-ág Az ág egy levele A levél árnya csak Az árny mely hűset ad Hogy homlokodra hulljak Egy kósza pillanatra. Végh György fordítása Yvan Goll (1891-1950)

Mikor az első csókot adtad: már az ősz osont a fák alatt, Kapirgáló szelek kutattak avar-homályban árnyakat; A fákra ráhajolt az este, s az est meséje régi volt... csókunkat fák közül kileste, és kacagott a régi hold; Felettünk fényes csillag égett, s két csillag volt a két szemed... beléje néztem: vissza-vissza nézett... és bíztatott és kérdezett... Szellõt üzent az esti távol, és azt üzente: Csend legyen... S a hervadás-erezte fákról lekacagott a szerelem. Wass Albert (1908-1998)

Akkor van vége, amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit. És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van. És nem akkor, amikor valami új elkezdődik, mert attól, hogy vége van, még nem kezdődik el semmi sem. Vége nem akkor van, amikor szakítanak, otthagynak, összevesznek, elmennek, lelépnek, kirúgnak, kiugranak. Akkor van vége, amikor vége van. Amikor vége van, akkor van vége. Nem akkor van vége, amikor már nincs értelme, mert amikor már nincs értelme, akkor még lehet nagyon sokáig és nagyon rosszul. Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor mé

Jött velem mindig jött velem A bokrokon ha rózsa gyúlt A nyár sodorta fényeken A fény ragyogta réteken A fény ha megfakult Jött velem mindig jött velem Az ég ha viharba borult Ha csillagot szórt a végtelen Jött velem mindig jött velem Ha sírt a lomb ha múlt a nyár Ha köd honolt a kerteken Ha nem is akarta már Jött velem mindig jött velem Hullt a lomb ha sírt a nyár Ha szíve volt örömtelen Jött velem mindig jött velem A túlsó partig elkísért Iluh István (1936-2006)

Friss tavaszi légbe száll tavalyi rózsaágak füstje, elmúlt századod remeg az elvadult édenkertben, hol szemedbe mar a füst tekergő szerpentinje. Hát füstbement rózsák illatát utaztatod a múltból… ami nyaraidból még maradt most könnyű füstön villan át, s szíved valaki szívéhez hozna egy rózsacsokrot. Nagy Gáspár (1949-2007)

Ha elmész, az a te dolgod. De nem miattad sír majd a szél, a tulipánok nem miattad csukják be szirmaikat. Nélküled maradok és kicsépelem termésem maradékát. Ha éhes leszel, szállj ablakom párkányára, tiszta búza lesz ott, s én jó étvágyat kívánok hozzá. Kassák Lajos (1887-1967)

Miként az ujjak más ujjak közé Fonódva szinte összefekszenek: Csak úgy. Szorítja, nyomja, összefogja Egyik dolog a másikát… Amint Megíratott… Akárha volnánk éjszakák, Napok, szerelmes ujjak párbeszéde… Ujjperc a perchez, lét a pillanathoz: Úgy elvegyülni és kiválni végül. Úgy lesz egésszé, lassan összeáll majd Eggyé világunk – semmihez simul, Mint hallgatag kés megszegett kenyérhez. Élet halálra fordul, összefér, Egymásra nyílik, már-már összeér: Egymásra néz két reszkető tenyér. Kovács András Ferenc (1959-2023)

Ha úgy történne valamikor, hogy szétosztod mindenedet, legdrágább ajándékaidból add nekem egy könnyedet. Megkapnám így lelked egy cseppjét, ami mélyten-mélyről jöhet, hisz' csak a tenger fenekéről lehet halászni gyöngyszemeket... P. Tóth Irén fordítása Octavian Goga (1881-1938)

behatolni a hangok puha páncéljába mezítláb járni a jókedv játékos jégmezején átitatódni írástudatlan istenekkel végigsiklani az ábrándok szülőcsatornáján nézni napról napra hogy tollászkodik a smaragd tavasz kidübörögni otthonunkból minden balsejtelmet lehajolni a kőért mert a miénk akar lenni megkóstolni az áprilisi zápor illatos zaját megidézni orgona-zengéssel a katedrálisok kőfaragó-kórusát vibrálni mint bőrünk alatt a zenélő Emlékezet kitágulni mint friss oxigéntől tüdőnkben az erek átszőni keresztül-kasul a Földet mint az ezeréves Gyökerek Veled

Menj, ha menned kell de ne menj egyedül, mert fölsérti lábadat a durva kő a szél elsodor, az eső megfagyaszt, s erőd szárnyra kel és elhagy, mielőtt elérnéd a célodat. Ne menj egyedül, mert akkor nem véd senki, nem mondja, hogy "Vigyázz, kedves, arra szúrós a fű. Erre menjünk inkább, a por-bársonyos úton a fák alatt." s nem fogja kezed, ha meredély mellett vezet utad. Ne menj egyedül, mert, ha meg is érkezel, ki vár ott, messze idegen földeken? a gyémánt csillogása, a mesék birodalma valósággá válik, ha nincs ott valaki, ki fogja kezed és a királyhoz elvezet koronát kérni, Életet kérni, szívet kérni, engem kérni meg, hogy örökké maradjak veled. Őri István (1952- )

Ülj és figyelj. Reggel, kora délelőtt, délben, kora délután, estefelé, este, éjfélig, éjfél után, hajnalig. Ülj és figyelj. Figyelj, mintha csak ülnél. Ülj, mintha csak figyelnél. Mert kell, aki ül és figyel. Kell valaki az üléshez és figyeléshez reggel, kora délelőtt, délben, kora délután, estefelé, este, éjfélig, éjfél után, hajnalig. Ülj, figyelj. Mintha ülnél es figyelnél. Azok helyett is, azokért is, kik téged figyelnek, és téged ülnek. Petri György (1943-2000)

Egy hattyú alszik a tavon mint rózsa, úgy lebeg, léte folyékony s olvadó, akár a fellegek. Néhány árnyék a vízre ül, mert nem talál haza - nem is árnyak talán, csupán fenyőfák sóhaja. A hattyúk nem is rózsák, de vízi angyalok, az ég álmodja őket, ha olykor andalog. Zelk Zoltán (1906-1981)

mint szem ráncán a fény: kisiklott életem – ekkora csöndet csak egy pincemély terem árnyék lépett közénk és fuldokló szavak átnéztél rajtam a hallgatás ránk szakadt kezdődhet a holnap és kezdődhet bármi nem tudok s akarok a kedvedben járni maradt még bennünk úgyis elég sebhely legalább a múltat vidd magaddal s tedd el ami elveszett azt nem kell már keresni maradok holttérben egy kifosztott senki borgőzös emlékek táplálják a káoszt hozzáálmodlak egy másik éjszakához Oláh András (1959-)

Piros fátyollal kösd be a szemem, piros bort önts, piros a mámor, piros ajkaddal csókolj esztelen. Legyen miénk e véres, édes óra, izzék a testünk vérvörös ruháktól, ma én leszek a bánatok bakója. Szálljunk a lángoló, piros ködön, ha lábunk a halálba táncol, oly örjítő lesz piros öröm. 1908 Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Egy félmosoly, az ajkak alig-rebbenése: felhőkön átoson egy csöpp, alig venni észre; épp csak megérint, mint madár szárnya a folyót, s tovább gyűrűzik bennem mosolyod. Rékasy Ildikó (1938-)

Aranyfüvek megértek, terhesek és halálosak. Júniusi este van. Rózsaszínű akácvirág esőverten hull alá. Szép volt, kár, hogy sietett. Olajfának mámorító illatárja átölel. Buja karján megszédülve pihenek. A csillagok hunyorítnak és szikrásan játszanak a hollószínű bársonyon. Valaki jár, valaki megy. Kezében rejtett csóva ég. Felaranylik néha az égre. Júniusi este van. Olosz Lajos (1891-1977)

őrzöm a vályogfalak árnyait a visszafordult időben s ha elgondolom mennyi omladék vár még rám s mennyi holnapi munka hogy megtisztuljon a belső tér — — mert minden ami ma még falként áll előttem törmelékké omolhat bármelyik hajnalon Gál Sándor (1937-2021)

Kicsillagzott-egű éjjel jegenyefák lombja rezgett. Ágaikon szellő himbált egy-egy holdsugár-gerezdet. Jegenyesor csillogtatta előttem a messzeséget, – s úgy akartam, hogy az utam karod között érjen véget. Kicsillagzott-egű éjjel száz jegenye fényben fürdött. Ágaikról rám mosolygott ringva egy-egy szőke fürtöd. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Mellemet nyomta nehéz álom, gyémánt fénnyel szememet sütötte: láttam egy angyalt fönn a dombon tüskés akácosban megkötözve. Átlátszó volt az angyal torka, benne a lélek föl és alá járt, sárga kutyák két lábra állva nyaggatták, csomóban tépték tollát. Korán ébredtem, fájt a szívem, éreztem, valóság volt az álom, angyaltollat keresni mentem, hó ragyogott az egész világon. Nagy László (1925-1978)

Itt ülök álmodozva. Én érzést és sóvárgást vittem a művészetbe - valamiféle félig- látott vonalat, arcot, nem-teljesült szerelmek kósza emlékeit. Hadd bízom hát magam rá. A művészet kivési a Szépség tiszta arcát, és szinte észrevétlen kitölti életünket, az élményeket és a napokat egybefűzve. Somlyó György fordítása Konsztantinosz Kavafisz (1863-1933)

A vágy az ötödik emeleten lakik. Kiejt az ablakon egy darab papírt, melyet előzőleg teleírt, jól tudván, hogy akinek szól, nem fogja olvasni. A papír lebegő röpte egy hosszú pillanatig, akár egy fehér madáré. A máshol most kap tőle nevet. Schein Gábor (1969-)

A körúttól beljebb, ócska tereken, hová az ünnep fénye már nem ér el, összevackol két reszkető idegen, s olcsó bor mellé kegyelmet ebédel. A körúttól beljebb, hol vadabb a tél, vékony a kabát, s nem melegít a hit, a képzelet meleg szobákról mesél, s megkopott, fénytelen diákat vetít. A körúttól beljebb ajándék a Nap, ahogy áttör a ködszürke reggelen, a nyomor álmában kalácsba harap, majd felriad, hogy holnapra eltegyen. A körúttól beljebb nincs gyantaillat, csak olcsó gyertya és konok tövisek, másnapos mámor, mi vágyakat ringat, s kitép a létezésből egy keveset. Sárhelyi Erika (1965-)

Egyszer elmennék a világ végére. Csak hogy tudjam végre, le tudok-e Ülni a szélére. Megnézném, milyen Onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás, Vagy egy másik világból megjön Rá a felelet. Elvégre meglehet, A világ vége csak egy másik kezdet. Talán egy híd is vezet oda át. Már látom, ahogy sok óriásplakát Hirdeti: „Last minute ajánlat, vissza Nem térő alkalom, megnézheti - Most akciós áron – mi van odaát, A másik oldalon!” Ha a hídon túl Nagy lenne a forgalom, fizetnék egy Révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is, De maradnék néhány röpke órára, S kipróbálnám, milyen egy másik Világból fütyülni erre a világra. Sárhelyi Erika (1965-)

Elmém sötétkamráját magamra zártam, nem nyithat rám, csak a kósza gondolat. Mint fotós, ki vár a bíbor félhomályban, úgy ülök a törtfehér lámpafény alatt. Szavak a papíron - lélek a tükörben. Az ihlet apránként zárt sorokba szédül. Ezernyi összegyűrt negatív köröttem - s csak pár kép marad, mi versbe szárad végül. Sárhelyi Erika (1965-)

ha megszeretsz így kócosan szeress meg és ne vegyél a névnapomra fésűt és semmi de semmi boltban kaphatót csak hozd el a hajadat hozzám én látom a fákon a hajadat a széllel együtt szaladni ha messze jársz s mikor megérkezel a messzeséget bokádhoz teszem csak hozd el a hajadat hozzám gondoltál már arra vajon pihen-e a szél s az is lehet hogy épp a Te hajadban tea után az este megkeressük és élvezzük majd ahogy integet egymásba csukódó arcaink felett és megcsókoljuk a többtonnás vihart is s ha összeveszünk kibékít minket a napsugár és akkor a füvek nevében rám mosolyogsz majd a mosolyodon ül két kisbogár ha belém szeretsz verébként virrasztok válladon ha belém szeretsz a rétek útrakelnek s hajad nyomán a farkasok megszelídítik bárányaikat ha belém szeretsz így kócosan majd megfésülködöm Rózsa Dániel (1978-)

A virágokat és a madarakat is, s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz; de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem: a csöndet körülöttem s a kék eget felettem Rónay György (1913-1978)

Csak tartani a tollat mozdulatlan, s várni, míg saját súlyától lecsöppen róla a vers. És beissza a föld. Rónay György (1913-1978)

Mikor a hernyóból lepke lett, kérkedve repkedett, hogy fényben keringve mind tovább csillogtassa hímporát. A derék kutyának képére mégis kiült az utálat. - Villogj csak fent, te szép féreg; nem lesz nagyobb az értéked! Hernyó maradsz, bár fent keringsz. Nem a szárny szab itt mértéket, hanem a gerinc. Romhányi József (1921-1983)

Oh, mint imádlak, bájpofájú süldő; te konda dísze, sertésól csodája! Hogy vonz e gonddal mocskolt szép tokácska s e sárfüggőkkel ékesített fültő. Még vályút álmodsz, henteregve koszban. Nem sejted tán, hisz kis disznó vagy most még, hogy más is van e földön, mint a moslék, hogy súghatsz-búghatsz nászkanoddal hosszan. Hússzék elé míg nem szólít a böllér, míg végröföm az égre fel nem hangzik, egy hizlaldáért el nem válnék tőled. De jaj, te engem százszor is megölnél, ha ülnél orvul mesterséges lagzit, igent rebegve álnok fecskendőnek. Romhányi József (1921-1983)

Piros dróton ült a fecske, piros dróton lila folt, mert a fecske lila volt. Ült a dróton egymagában, ibolyaszín kiskabátban, lila volt a háta, szárnya, földre hullott lila árnya, gyufa-vékony, lila lábon álldogált a piros ágon, lila volt a szeme csíkja lila, mint a lila tinta. Április volt, jött az este, meg sem mozdult az a fecske. Április volt, április, én hagytam ott végül is. Lila csőr, lila toll, most is ott ül valahol Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Hibás darab, mondtad, és kiemeltél a futószalagról egyenletes ütemben jövő darabok közül, föltartottál a fény felé, szakértő, keskenyre húzott szemmel nézegettél, forgattál ujjaid finom begyével, megnyomkodtál kicsit, aztán körömmel kocogtattál, sőt valami savat is cseppentettél rám (bár meg kell adni, ez utóbbit igen figyelmesen, üvegrudaddal épp csak birizgálva), de minden stimmelt, textúrára, színre. Még meg is szagoltál, de semmi, ott se. Hibás darab, mondtad, és visszatettél a sok egyforma késztermék közé. Nádasdy Ádám (1947-)

Egymásra hullott dolgaim felszedhetők-e végleg úgy, ne sértse egy a másikat, lélegzetvisszafojtva kell egyszerre egyet venni fel, a többi ne billenjen el, s hogy bordáim közt szeles szívem ne toporogjon dühösen, szelíden egyet egyre csak, ne sértse meg a másikat, míg csöndben énekelgetem gyönyörű assisi énekem: „Ne sokat tégy, de azt jól,” üdvözülni nem attól fogsz, ha sokat –keveset, innen oda, onnan át és jó napot, jó éjszakát Molnár Krisztina Rita (1967-)

Rosszul láttad, na, évedés volt, réfa. Hol volna két ábor, hamis abuk, ez nem az őrültek anyája itt, nincs hasadt udatú értelmiség, sőt, étje van az értelmes beszédnek, az örvényeket józanul betartják, amiként az ízparancsolatot, az űzzel nem játszanak, semmi vész, semmi lapdázás nincs emberfejekkel. Hiszen ez itt a szellemek világa. Az ürelem és olerancia hona – magadra ismersz? – a hazád, hol az ettvágyat ehetség segíti, nem hangyaész és emberszorgalom, ez, ahol mindig is élni akartál, nem beszélve arról, hogy halni is. Hát nyugodj meg, évedtél, előfordul, felírva áll a rettentő anulság, olvasd roppant hibaüzenetét. Mesterházi Mónika (1967-)

egyszer majd biztosan különleges tájra tévedünk ahol előkészíthetjük létünk javított kiadását kisimulnak az égbolt ráncai s az idő repedéseit lelkiismeret-furdalás nélkül tömködhetjük tele bolond álmokkal nem veszünk el a jelek titokzatos rendszerében semminek sem kell pontot tennünk a végére a csend finom sávján túljutva bármit mondhatunk nem nyeli el szavunk a tenger Meliorisz Béla (1950-)

/ De elskende/ Álmuk körül  bezárul a város és dúl a Hold csöndes vihara a házak mentén...Azért ébrednek hogy megint csak elpihenjenek egymás szemében: Valami zavaró nagy tisztaságtól lélegzetük végtelen leheletté válik miközben zöld és kék pillanatok virágillata szálló felhők fátyla fölé libbenti őket... Mélyen alattuk  elpirul háztető s torony a naptól...A szeretők eget nyitó fényfuvolák felé lebegnek öröklétig... Sulyok Vince fordítása Peter R. Holm (1931-)

Mondd el nekem, miért nem vagy idegen, mozdulataid honnan ismerem, miért tudom rólad, amit még te sem? Mondd, meddig tűröd azt, hogy olvasom, mit ír a ránc tűnődő arcodon, hogy szótlanságod értem, hallgatom? Tanulod-e mi az, amitől félek, hol nyitott ajtót testemen a lélek, mit mondanék, amikor nem beszélek? Végül csak annyit: vigyázol-e rám, ha nem jut már eszembe a szezám, leszel-e testvérem, anyám, apám? Tudod-e, amit én nem tudhatok, amiről holdtöltekor álmodok, emlékszel-e, ha el vagyok feledve, s velem vagy-e, amikor nem vagyok? Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve eljössz-e velem sétálni a csendbe, és engeded-e majd, ha megfagyok, hogy eltemessenek a tenyeredbe? László Noémi (1973-)

Kell egy, aki szép, és rá lehet fogni mindent. Elmegy, visszajön, bolonddá tesz minket. Kell egy, aki könnyű, és jólesik néha. Rá lehet fogni azt is, hogy léha. Kell egy, aki fél, és kérdi a holdat: tegnap mi volt, mi legyen holnap. Kell egy, aki sok, aki semmi és minden: megfojt, ha nem kell, ha kéne, rég nincsen. Kell egy, aki ég, és egy, aki lobban, hogy itt heverhessünk darabokban. László Noémi (1973-)

Csak az az ócska kiskocsma ne fájna. Csak az a kép ne, amit felidéz. Csak ne volna oly édesbús emlék ez, amin az ember hosszan elidőz. A hiányod még most is ott a pultnál, nyár volt, fehér ing, rajtam kék ruha, és szinte testi jelenlétté sűrít a vágy, hogy újra eljussak oda, hogy ott álljunk a foltos bádogpultnál, kezünkben egy-egy pohár Unicum, az én arcom Mária Magdolnáé, a tied arany hátterű ikon. Most nincs nyár, és lehet, hogy már nem is lesz, csak ez a bágyadt, elkésett tavasz, az Unicumról átszoktam a Nextre, hisz jön a majd a következő pasas, de addig virágzó fák látványával égetem ki az agyamból a képet, a fájót, hogy az ócska kiskocsmában... szóval próbállak felejteni téged. Kiss Judit Ágnes (1973-)

Mikor jöttél, én már senkit se vártam, asztalomon nem volt sem bor, sem abrosz, szobám kihűlt, pókháló nyúlt nyakamhoz, a ház üres volt, mégis kulcsra zártam; az ablakon buktál be, mint a napfény, az üveg megpendült, de nem törött el, befűtöttél meztelen köldököddel, fogad zománcával megterítettél; azóta úgy élek, mint egy királyfi, varázslatod valósággá fogadtam, kincseim köldöködben és fogadban, kastélyom van, mégsem kell kulcsra zárni; velem maradtál, – történjék akármi, gazdag vagyok s immár kifoszthatatlan. Jatzkó Béla (1919-1975)

Az októberi szél meghozta hát az ilyenkor szokásos hideget. Feltisztult ég, csíramentes világ. Tavaly a csönd még tele volt veled. Vajon azóta formás, könnyű lábad milyen város kövezetét tapossa, s az ujjaid milyen tárgyakon járnak? Kire világít arcod csipkebokra? S ha látnálak is, mi maradt belőled, s belőlem mi? És abból, hogy szerettél? Csak a szavak, s a szégyen íze főleg. A lélek előbb rothad el a testnél. Imre Flóra (1961-)

Anyám azt mondta mindig: – Látod a kertben azt a szép virágot? – Nem – mondtam. Nem volt ott semmi. – Majd meglátod. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Minden álmom színesre festett, messzire gurult üveggolyó. Idővel egyre szelídebb leszek, hiába vagyok megvadítható. Már többet hallgatok, mint ítélek, bár súllyal se több, mint éllel a szó. Vasfog az idő az ember szívének, ha minden színjáték megtanulható. Hát eljátszom azt, hogy ennyire vittem. A bűneim közül semmit se bánok. Már átéltem mindent, amiben hittem: az tesz emberré, hogy újra hibázok.

Valahol messze túl a fákon lüktető fájdalom sóhaja kél, rőt ragyogásba omlik az alkony hullt levelekkel játszik a szél. Kormányos Sándor (1968-)

Szerintem csak egy egyszerű eső, Te mégis hosszan elnézed, Én meg Téged, ahogy nézed, Végül halkan közlöd, Ahogy a cseppek a földet csókolják, Az, az előjáték. El sem merem képzelni, A villámlás mi lehet. Finy Petra (1978-)

Hunyd be a szemedet a dombtetőn. Megindulsz lassan az űrben, a kék levegőben, az őszi lombok hervadt szagában. Előbb csöndes úszással, lengéssel jobbra-balra, aztán szédületes gyorsasággal, káprázatos ívben messzire lendülsz, titokzatos szálak tartanak, azokon himbálózol édesen, fájón, rettenetesen. És delet kongat a falu harangja, és minden kondulással egyre biztosabban érzed, hogy te vagy a harang nyelve, és az egész mindenség kék burája: egy óriás harang. És öblös kongással, testeddel, véreddel, egész valóddal te harangozol az egész világnak. Dsida Jenő (1907-1938)

jó lenne ma valami varázsosat képzelni ebben a nagyon hidegben egy csepp meleget belőled hogy magamra tekerjem és csak lenni benne halkan - egyedül. Csurai Zsófi (1974-)

lassan megint forralt bor szezon lesz majd gőzölgök egy kicsit én is szegfűszeggel és fahéjjal meg azokkal a jól ismert hideg hajnalokkal amik bokádtól araszolva felkúsznak a tarkódig ...szóval szeress már egy kicsit Csurai Zsófi (1974-)

Senki sem ismeri közös reggeleinket, És reggeleinket külön – amikor eszembe jutsz A háló és a konyha közt – amikor nem ébresztesz Fel hajnalban a rigókra – amikor egyedül vagyok, Mint az az alak a jelzőlámpán, és hajad súlya helyett Csak a csatod súlyát érzem – amikor nem szólok Fel kaputelefonon, hogy: „Itt a tavasz”, És te nem válaszolsz: „Beengedem”. Acsai Roland (1975-)

Voltam gyémánt, ablakra véstelek, Voltam penge, csillogva védtelek, Voltam erdő és elsuttogtalak, Voltam visszhang és visszhangoztalak. Voltam kulcs és magamba zártalak, Voltam éjfél s csillaggal vártalak. Voltam zápor és bekönnyeztelek, Voltam árnyék és öltöztettelek. Voltam tinta, papírra írtalak, S itatós és szívembe szívtalak. Voltam arany és ragyogtattalak, És voltam rozsda és befogtalak. Voltam tavasz, virágoztattalak És voltam ősz, elhervasztottalak. Mint teli hold, széthintettem neved, S mint fogyó hold, magammal vittelek. Falu Tamás (1881-1977)

elnehezültek a színek a szivárvány darabokra törve hullott a földre szilánkját a szél szórta szét jött az eső sárba taposta sok színes cserepét melyből pedig kirakhattam volna még Éva-arcod mozaikját de elfáradtak a színek s te nem jöttél közelebb elfordítottad szívforma arcod és én már csak szürkén fekete-fehérben szerettelek mert elfáradtak a színek a szivárvány darabokra törve hullott a földre a sarki fény hímes fátylait jégbe zárta a fagy az ég levetkezte kékjét zöldjét elvesztette a rét vörösét megtagadta a zászló csak az üveggolyókkal játszó gyermekek kezét csillantja valami szín de lehet, hogy az is csak elvérző vágy vöröses kín 1980 Balla D. Károly (1956-)

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok, mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal, hogy csillagokat hordoz nagy szemében s hogy büszke és dacos és rá se nézne oly csúnya, fekete fiúra, mint én. Ő csak kacag, és sóvárogva nézik gúnyos ajkát és álla keskeny ívét, és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt, és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám, s hogy tegnap, látva boldog heverésünk, még a rigók is mind megrészegűltek s közel röpűlve a májusi lomb közt eszeveszett szerelmi dalba kezdtek. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Te fölkelő-nap-arcú! Hajadba hálni jár az éj. Te tavirózsa-kedvű! Szép vagy. Beúszom érted. Csurog a fény majd rólam! Körülcsoboglak: nyílj ki. Virradó Szerelmem! Fejemet lehajtom: koronázz meg engem. Utassy József (1941-2010)

Mégiscsak te vagy az akit kerestem. Ahogyan itt ülsz mellettem a homályban nagyon nekem valónak érezlek. Örülök beszéded ibolyakék dallamának bár én inkább szótlan természetű vagyok. De gondolom egyazon törzs hajtása ez a két ág. Boldogtalanabb lennél nélkülem s én szegény árva lennék nélküled. A négy fal között élünk mint két örökzöld egy cserépben. Olykor beszáll hozzánk egy csodálatos madár s mi hallgatjuk csodálatos énekét. Kassák Lajos (1887-1967)

Arcába csapódott gyűrt falevelekkel s véreres szemekkel befordul utcánkba az első őszi reggel. Zelk Zoltán (1906-1981)

Lobog tulipán szoknyád, leng liliomláng sálad, szikrás szél fúj, s lobot vet hajad is: csupa láng vagy! Élek-halok a fényért, égj hát, gyönyörűm, lángolj! Tüzem, lobogóm vagy már. Lobbantsd rám ifjúságom! Utassy József (1941-2010)

Csak álom vagy, hiába akarlak, lidérc, kit a vágy maga szűl, tündér gyönyör, olyanokat súgsz, hogy a józan eszem menekűl és öleli érted a torzat, a semmit, s azt hiszi, te vagy, néger-zene villog agyamban, s hiába, csak csalogat a fényed: nem érek odáig: a fényed: a képzelet: én, – a fényed: kibonthatatlan, megfoghatatlan ez a fény, ez a fény: te, ki táncolsz meztelenűl s kit nem lehet soha elérnem, mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz, mely feketén alszik a szénben. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Előragyog majd az idő, kardhüvelyből villan a fény, és fölsebzi a levegő vén arcára: ki voltam én. Utassy József (1941-2010)

A ködök napja. Ólmos szürke ég. Az ősz sír ma az álmos ködön át. Lelkembe lopja fájó dallamát, És rám borul lankasztó szürkeség. Ma fáj kinézni. Köd az ablakon. A szó nekem ma durva, színtelen. Karomra hajtom álmodó fejem, S a némaság meséit hallgatom. Lehúnyt szemem lát rezgő képeket. Elém lebeg sok imbolygó alak, (Megéledt parázs hűlt hamu alatt), S hallok halk, elmosódó éneket. Ott kint a ködben valaki zokog. Neked is fáj az élet, bús rokon? – szótlan benéz az ősz az ablakon S halványan, könnyesen rám mosolyog. Sík Sándor (1889-1963)

Vágyaim labirintusában olykor valóságnak tűnő álmaim között élem az életem. Létezem. Lelkemben dúló néma háború szüntelen békéért kiált. Hang nélkül, valahonnan mélyről kitörni készül. Süketnéma érzelem. Létezem. Bent félelem a felszínen nincs semmi sem. Eltévedt érzelem. Létezem! Eljön a nap, mikor egy ölelésben hazaérkezem. Békében élek ott, ahol még nem járt senki sem, ahol csak az számít: Létezem! Fodor Ákos (1945-2015)

Elhúzni a függönyt, megfőzni a kávét és kicserélni a virágot a vázában, elmenni a piacra és traccsolni az öreg nénikékkel… fonott kosárban őszibarackot és szőlőt hozni, megfőzni és megteríteni az asztalt, odakészíteni az újságot, megvetni az ágyat, föltenni Beethoven Örömódáját, ülni a karosszékben és hallgatni,… és ha véget ér a zene… akkor majd a csöndet, vagy, hogy hogyan lóbálja az őszi szél a fákat,… hogy, hogyan ölelik be lépéseid a poros fűszálak. Boda Magdolna (1956-)

Arany-reggel, ragyogás-eső, keserű csokoládé délután. Estére csak az üres ezüstpapír marad és a Hold Boda Magdolna (1956-)

Nem a széked, asztalod, nem ágyad, hanem a falad és faladon az árnyak. Nem az anyag, hanem az anyagban a tárgyak. Nem a szó, hanem a csend. Csak zöld dió az égi rend, titokkertben terem, mint lélekben a szûzi liliom éjek mélyén lent, delelõ magasan fenn, nem érintheted, nem érinthetem. Boda Magdolna (1956-)

lenyomod a kilincset az ajtó kinyílik kilépsz rajta az éjszakába a csillagok közé a körbeforgó űrbe ehhez az ajtóhoz nem tartozik ház ezt az ajtót csak egyetlenegyszer nyithatod ki és a kilincs nyomban semmivé válik a kezedben rálépsz egy útra amely csupán egy irányba tart amely soha nem fordul vissza egy útra amely maga az idő Tóth László fordítása Daniel Hevier (1955-)

sok mindent kimosott belőlünk az idő meghalni is lett volna hely s alkalom elégszer martalékká lettek a megszakított félálmok feketére perzselődtek a nyírfaligetek kapualjak sem leskelődnek utánunk s már tudjuk: semmit sem érdemes kidobni – elvész elkopik úgyis… kitörölni készülsz magadat közülünk de lehet-e a múltba kapaszkodó tekintetet lezárni ha újra és újra idelopod a száműzött emlékeket ne halj meg most nem szabad kacér ringyóké már a part ne adj hát előnyt Istennek ha véled még egyszer kő-papír-ollót játszik Oláh András (1959-)

A tündérek birodalmából érkeztem ide Ide, a sárkányok,boszorkányok gyötrelmes hétpróbák világába és már nincs hova hazamennem Boda Magdolna (1956-)

Mire rám mutatnál: nem vagyok. Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét... Bizony én el sem tudom hinni, hogy e kuszaság, E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér. S elrendeződik-e? - felelj rá hogyha tudsz. Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt. Az ég is tágul, gömbölyűbb a föld S mi apró-cseprő volt: felszívatik. S egyetlen hang dong: hogy este van. S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, Mert jó valék. Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat Nem törtem meg, ha ingadoztam is... Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz. S a borús ég is meghasad vigasztalásomul, Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem... A messzeségben, ott, hol domborul a Csendes Óceán S mint órjás cet csillog a tenger háta, Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. Még hazát i

Tudod soha nem bántam meg, hogy megszerettelek, pedig felbolygatta ez a szeretet az egész életem, Tudod, soha nem csalódtam benned, pedig sokszor nem értettem a cselekedetedet, sokszor féltettelek, leginkább magadtól féltettelek, Tudod, lassan fogynak körülöttem a dolgok, a dolgaim, vagy messzire kerülnek tőlem, vagy csak én távolodok, ahogy szakadoznak a szálak, az érzés egyre jobban magához láncol, Tudod, mikor megkönnyezek valamit, ami szép volt, megvigasztal a gondolat, hogy lakozik bennem egy csoda, ami nem hagy el, amit nem vehet el tőlem sem az irigység sem a rosszindulat, Tudod, ebből az érzésből táplálkozom, miatta össze sem csuklom, ha elesek is, érte felállok, ha sírok is elmosolyodok, talán, ha végleg elalszom, érte akkor is felébredek. Kányádi Sándor (1929-2018)

most elmegyek sálat teszek nyakamra karod melege helyett illedelmesen köhögök mint a nagyon öregek nehogy arcom torzulásaid meglásd megvakulok ha még egyszer ajtódra nézek megsüketülök ha még egyszer hangodat hallom kihurcolom hát két bőröndben az életemet felesleges lenne mondanom bármit is halálordítás ami néked csend tudtod nélkül meghalok napokra hetekre hónapokra ne szóljon hozzám senki sem Pardi Anna (1945-)

ha rajzolnék neked egy házat csak azért tenném hogy kiradírozzam. a helyén ellakhatnál amíg összetartják a falakat a rostok. én pedig őriznélek és éjjelenként mint szerelmes indiánok kunyhód előtt furulyáznék egy dalt amit csak ketten ismerünk. a papírt amin csak én tudnám hol laksz persze betenném egy könyvbe hogy ne kelljen félned a zord szemöldökű szelektől s hogy napközben más ilyen rajzok közt lehess. aztán egy este ha beengednél hozzád se érnék csak néznélek és teliszórnám mondatokkal az oldalt hogy takaród írás legyen. Schein Gábor (1969-)

Néhány gyöngéd napunk: vízdörgést hallgatunk, lábbal próbálgatunk hullámvert szirteket. Arcod lágy mezején, karod folyóvizén az a szeplőnyi fény: te-illatú sziget. Egyetlen volt az az éj: hánytorgott lenn a mély, a függönyt tépte a szél, le akarta vetni magát. Hogy verte a partokat az orkán! Széthasadt a vihar-szagu, vad csillag-világ: a szád. Mint máglyán, égsz velem. Féltés és félelem, bukás és győzelem ikrek a földtekén. Rámkulcsolod karod, fogad csikorgatod, magad riasztgatod - a vétek az enyém. Fölös a másik pohár. A part fel-felkiabál, komor daru zihál, cipelve homokot. A másik vánkoson, fehér sivatagon, egy ottmaradt, finom hajszálad kanyarog. Van egy furcsa óvoda: Összegyültek oda s gyerekként sirnak a szerelem percei. Ott rájuk találhatunk, ott árnyak közt bolyong néhány gyöngéd napunk - kettőnk gyermekei. Rab Zsuzsa fordítása Jevgenyij Jevtusenko  (1932-2017)

A sötétben megütsz valakit, aki szeret, megüt valaki, akit szeretsz. Talán nincs is egyéb, csak ez. Nem folytatás, nem vég, se kezdet, csak ez a puha sötétség, ez a kemény ütés. A szeretet. Fodor Ákos (1945-2015)

Itt, ahol a lelkiismeret önnönmagával méretik, maradj velem. Nincs a versemnél szebb szobám, nincs a szavaknál melegebb karom, nincs testem, ami hervadjon boldogan. Higgy nekem, keress meg magadban, és ne félj : zuhanni késő már nekünk, csekély elveszíthető életünk, ameddig bátrabban megcáfolható, mint ahogy benne létezünk. Ne törjön hát arcodra kétség, mikor a tornyok talpra állnak, mert ha égig érnek is, csak játékai a magasságnak, és mi ahhoz se tartozunk. Virradjon fölénk bármilyen világ, törvényei meg nem gyalázzák azt a harmóniát, amit magunkból alkotunk, kedvesem. Látod, mennyire szeretlek ? S hogy maradj, mégsem mondhatom neked, mert nincs a versnél szebb hazánk, s benne szabad az emlékezet. Gál Éva Emese (1955-2022)

Mit akarok? A levegőt, egészen. Hogy áramlása bizsergessen át. Hogy ürességet foglaljon a térben, tűzzé telítse az energiát. Lenni, a mindent vonzó mágnesesség két kíméletlen pólusa között (lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég) és érezni a selymes levegőt. Úgy bomlani ki minden mozdulatból, mint szárnycsapásból lebegő madár, ahogy a tágas, áramló magasból a célra tart, a zuhanásra vár. Telítődöm a tűzzel: lebegek. Magamban hordom saját egemet. Szabó T. Anna (1972-)

És hó esett a tiszta víztükörre, a pelyheket nagy hullám kapta ölbe, és vízzé vált a hó ott mindörökre. Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon nem volt fehér a táj, csupán a parton, a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom. Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek nem növelik, csak terhelik a lelked, és eltakarják szépségét szinednek. Hó-álmaim örvényeidbe hullnak, s örvényeid havamtól gazdagulnak, midőn ijesztő messzeségbe futnak. Az életem csak benned folytatódhat, ez sorsa rég - ha vízre hullt - a hónak, belédhalok, hogy éljek, mint futó hab. Kergetőztek az örvények pörögve, rohant az ár a végtelen ködökbe és hó esett az örvénylő gyönyörre. Baranyi Ferenc (1937-)

Hajad sötétje ébred, este lesz. Nyílnak az utcai lámpák. Fényük megistenít: ablakkereszt dönti vállamra árnyát. Szobám cella. Rám fillérek vigyáznak. Képzelt karórámon fluoreszkál a számlap. Hogy nélküled mégis kibírjam itt: előhívom csókjaink negatívjait Utassy József (1941-2010)

Küszöbén az estnek, csillagfakadáskor dalba fog az ember : ha már fáj a sorsa, nagyon szépen fájjon, küszöbén az estnek, csillagfakadáskor. Utassy József (1941-2010)

Ha tóra nézel, égre látsz, vonuló nagy vizekre. Napot fáraszt a vén halász, föléfeszül az este. És fúj a szél, és leng a nád, egy sirály vízre csattan. Micsoda csók, micsoda vágy, micsoda alkonyat van! Utassy József (1941-2010)

nem vagyok elég szegény. Még nincs bennem elég csend ahhoz, hogy ne vitatnám a vitathatatlant: még van szavam. Nyomorultan, tériszonyban, könyörögve a semmitsemtudásért, még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit, Veszendőt a Veszendő Fodor Ákos (1945-2015)

rejtve mindenkitől egy szál magammal kiülök a világ legkeskenyebb peremére szeretni a napot és azt a valamilyen apró titkot ami tegnap csak úgy kiosont és nélküled hagyott Csurai Zsófi (1974-)

Mert hűségesek mindhalálig, isteniek egyedűl a virágok, egyszóval a növényi lét, velünk szemben, kik jövünk és megyünk. Világunk száraz keresztjére gyönyörű dísznek elhelyezve, tépett füzérként fölszegezve, mi elkallódunk, ők hazatalálnak. Pilinszky János (1921-1981)

...s ha már végképp nem......csak hagyjál ott az út szélén magamban vándorolni... ...már minden úgy fáj, hogy észre sem venném a cipőkopogásod hiányát; én már régóta csak saját meztelen talpam csattogását hallgatom. Boda Magdolna (1956-)

Nem csöngetett, csak kopogott, s mint később mondta, éjfél óta már ácsorgott küszöböm előtt a száműzött király. Hajnali öt volt, amikor meghallottam a suta kopogást. A szája kék, szegény, szegény – inge fölött csak a bíbor palást. Le se vette a koronát fejéről, állt csak, állt csak félszegen, szemében ezer tátott éjszaka, hát fölkináltam néki fekhelyem. De nem fogadta el, csupán egy csésze forró teát kért, mivel ő száműzött, nem alhatik, őnéki már holtig bolyongni kell. Elment. Szakadt, dőlt künn a hó, belepte vállát s koronás fejét. És nem látta őt többé senki már, csak az ágak közt rohanó kétségbeesett cinegék. Zelk Zoltán (1906-1981)

Eltelt ismét egy kis darab élet, rebben a percmutató. Soha semmi se lesz már úgy, ahogyan volt, hat könyörtelenül a centrifugális erő, vége barátságnak, szerelemnek, és ó jaj, vége a dalnak. Mások jönnek, nem tudjuk, mit mernek, mit akarnak, megtörténnek a dolgok, s már nem hagynak hidegen. Minden olyan végtelenül idegen. Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán, sőt már síremlékét is belepte borostyán. De ne búslakodjatok, édes feleim, az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín. Petri György (1943-2000)

szerelem holdja telihold volt énekszakajtó éjszaka volt énekszakajtó gyönyörű hajad szerelem holdja bűvölve apad zúzmarás melled hófehér folt gyönyörű hajad nyakamra fond zúzmarás melled énekszakajtó szerelem holdja szerencse patkó köröttem minden feketében szerelem holdja lemenőben elfáradt csengő zúzmarás melled énekveszejtő minden köröttem énekveszejtő nehéz óra vágyakozunk a hulló hóra gyönyörű hajad nyakamra fonva hatalmas télnek leszek a foglya ideje van a hóhullásnak épülsz te körém hófúvásnak zúzmarás melled szerelem holdja hóember kezed ingem kibontja köröttem minden hóesésben szerelem holdja felkelőben szerelem holdja nappal az égen hűségem hava szívedig érjen Nagy Gáspár (1949-2007)

(gondolatok Szőnyi Bartalos Mária 3-sorosára) Amikor egyedül vagyok, mindenki ott van velem: a csend, a puszta, az örökké fújó szél, a virágok illata, a messzimadarak röpte, a nádas bölcs bólogatása, az árokpart kusza füve, a békák éneke, az átölelt világ, a felhők mögül előbukkanó nap, az elfeledett léptek, a semmivé lett emlékek, a csendbe oldott hangok, a vágyak, a képek, a tettek, az akarás, a remény, az öröm, a lemondás, a cél - az Igen és ott vagyok én és Isten s ha elnézek messze - mert nincs akadály - a szemhatár tisztakék, nincs kétely, köd, homály, csak erő és levegő a tüdőnek, a szívnek, a léleknek, a sejteknek, a vérnek, az ereknek a múltnak, a félelmeknek s akkor elindulok a göröngyös úton, amely a szomszéd tanyához vezet, s amelyet soha el nem érhetek, mert csak álmaimban létezett, hogy legyen merre mennem... s ha utam közben azt kérdezik: Merre mész? felelem: Előre! Mindig előre! mert az út a lényeg, s majd a cél - a lépések, s az út menti fák, mik alatt hűvös árnyék hí

Fénylő ajkadon bujdokoló nap a mosolyod; szelíden süt rám és meleg. Hangodra kölyökként sikoltanak a záporoktól megdagadt kis csermelyek. Pillantásodtól nő a fű, kihajt a száraz ág és tőled piroslik a vér. Ha meghalsz, meghalok; porainkból egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél... Radnóti Miklós (1909-1944)

Én, aki nem játszhatom a szerelmest (mindig fokozódni kész szívdobogás; felragyogni, bepárásodni kész szem bűntudatlan ravaszság; csel és tánc, felejtés, lejtés; merő magátólértetődés), sem a hőst (ténye fegyvertény; körülménye akarata), sem a bölcset (emlékezetté desztillálni szándékot), sem a teremtményt (hálálkodni, csalódni – és remélni), sem fonákját: öngyilkost (sértett szívvel távozni társaságukból), és végül: sem a nézőt (a senki földjén sanyargó elfajult lényt, fogadatlan kémet, lopott kéjben parázslót), sem a misztikust (nemlátó fény; fel nem szabaduló hő; senki gondolatává lenni nem lehető valóság) .......................................... Petri György (1943-2000)