Lélekszirteken

Fölötted egy almafa ága, szirmok hullnak a szádra, s külön egy-egy késve pereg le, ráhull a hajadra, szemedre. Nézem egész nap a szádat, szemedre hajolnak az ágak, fényén futkos a fény, csókra tűnő tünemény. Tűnik, lehunyod szemedet, árny játszik a pilla felett, játszik a gyenge szirommal, s hull már a sötét valahonnan. Hull a sötét, de ne félj, megszólal a néma, ezüst éj; kivirágzik az égi fa ága, hold bámul a béna világra. 1942 Radnóti Miklós (1909-1944)

Orra bukva az avaron, forogva mennyköves határon, az ember mondja a magáét, mint akit nem vertek még szájon, mint aki lélegzetet is e föld gyomrából vesz már, kövek köhögnek tüdején, nyelvére agyagos sár tapad, hogy érezze, ne csupán látva lássa a földet, honnan vétetett a fel-feltámadásra. Orra bukva az avaron, és menni tovább mégis, ébreszteni a nagyra nőtt, de alvó jegenyét is, nem hagyni, hogy a fenyvesek zöld tűkkel beférceljék mindazt, mi mítosztalan már, de lelkiismeret még – Orra bukva az avaron, a veszélyt megkeresni, derékig csonterdőben is csak menni, egyre menni, mint kire országló erőt s egy ilyen földet szabtak, hogy óvja lélegzetenként e keserves hatalmat! Farkas Árpád (1944-2021)

Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, vigasztaló-nagy csöndes ének, lélegzete a mindenségnek. Havazás lennék, mintha volna kedvem és pénzem annyi hóra, mellyel ember ily hitvány bőrben havazhat egész esztendőben. Lassún, mint akit nem is kérnek, lennék Föld felett lengő ének, egy szál ingben is elringatnám, elmúlásommal sem ríkatnám. Lennék mindenség ingecskéje, öltözködnék a szegénységre, ne üssön át az éjszakákon vacogó lélek, fázó álom. Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, csitítgató is ott, hol láz van. Méltóságos a pusztulásban. Farkas Árpád (1944-2021)

Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – s a lehetetlenség konok falán zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, szótalanul, gondolattalanul mondod magadnak: mindegy, mindhiába a bűn, a betegség, a nyomorúság, a mindennapi szörnyű szürkeség tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, mely nem tárult ki átokra, imára, erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat – hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, s egy pici csillag sétál szembe véled, s olyan közel jön, szépen mosolyogva, hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor – magától – szűnik a vihar, akkor – magától – minden elcsitul, akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán csak úgy, magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem. Reményik Sándor (1890-1941)

Megköszönöm magamban e napot azzal, hogy élek. És most csend lett. Hűs hajadon árnyát húzza az alkony, emlékeinket lassan összehajtom, mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet, a létet, téged, s hogy vagyok. Márai Sándor (1900-1989)

Romos ház falán szél vacog rángat egy törött ablakot ajtón a rozsdás zár mögött ezüstpókháló nyöszörög szúette rajta a keret fakó emlék az ágy felett a legszebb napunk mosolya arcunkra dermedt fintora.

Magamban bíztam eleitől fogva – ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az állatnak, mely elhull örökre. Ha féltem is, a helyemet megálltam – születtem, elvegyültem és kiváltam. Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán – hadd teljen a kedve! Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Okos urak közt játszottam a bambát. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb. Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem – és ebbe más is belehalt már. 1936 József Attila (1905-1937)

Ó, vidámnak, mert fiatalnak lenni s maradni, szomorún is és megvénült-fiatalul! kacagni, míg a kacagás titokban zokogni tanul! játszani - s a játék titokban holt-súlyossá komolyodik: megrendeltként szabadnak lenni a legutolsó hangjegyig! - Nehéz volt? - bekopogtatok, gondterhelt élõ, víg halottnál. - Azt akartam: a világ észre se vegye, hogy fáj. Szilágyi Domokos (1938-1976)

A kis szobában csillagok hevertek sepretlenül, mint limlom és szemét s a toronyórák egyre-másra vertek. Akkor lehunyta nagy, sötét szemét. Haja bozótja lassan kúszni kezdett és körbeszőtte- fonta a falat. Szive, kit bomlott keble kieresztett, darázsként szállt a mennyezet alatt. A száj fölött ibolyalángok gyúltak. Kezéhez értem nyirkos ujjai halk zizzenéssel sorra földre hulltak, mint hervadt szirmok szoktak hullani. Dsida Jenő (1907-1938)

Bejön egy arc és nem megy többet el. Egészen behajol a képbe. Tapogatozó ujjunk alatt ver a homlok érverése. Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc. Nem néztük jól meg az ablakkeretben. De tarkójára tűz a nap és értjük őt már egyre fényesebben. Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc. Szabálytalan az orra, szája, de közelebb jön s pontosan kirajzolódik mindegyik vonása. Mert hátulról kap megvilágítást, hogy fölragyognak könnyű ujjai. Bejön, leül, levetkezik. És nem tudjuk már elbocsátani. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres. Riadtan elszorul szived, az út lapulva elsiet, a rózsatő is ideges mosollyal önmagába les: távoli, kétes tájakon készülődik a fájdalom. Pilinszky János (1921-1981)

s ha nem volt még halálos szerelem, azt akarom, ez halálos legyen, értelmes kín: mert nincs értelme annak, ha embernek üres kínjai vannak, s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat, én meg fogom majd ölni magamat, nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam, de jobban fájna elsorvadni lassan, s árnyék leszek, melytől szorongva félsz, bíró, kitől büntetést nem remélsz: Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz! József Attila (1905-1937)

Lenge lány, aki sző, holdvilág mosolya: ezt mondja a neved, Ilona, Ilona. Lelkembe hallgatag dalolom, lallala, dajkálom a neved lallázva, Ilona. Minthogyha a fülem szellőket hallana, sellőket, lelkeket lengeni, Ilona. Müezzin zümmög így: "La illah il' Allah", mint ahogy zengem én, Ilona, Ilona. Arra, hol feltűn és eltűn a fény hona, fény felé, éj felé, Ilona, Ilona. Balgatag álmaim elzilált lim-loma, távoli, szellemi lant-zene, Ilona. Ó az i kelleme, ó az l dallama, mint ódon ballada, úgy sóhajt, Ilona. Csupa l, csupa i, csupa o, csupa a, csupa tej, csupa kéj, csupa jaj, Ilona. És nekem szín is ez, halovány kék-lila, halovány anilin ibolya, Ilona. Vigasság, fájdalom, nem múlik el soha, s balzsam is mennyei lanolin, Ilona. Elmúló életem hajnala, alkonya, halkuló, nem múló hallali, Ilona. Lankatag angyalok aléló sikolya. Ilona, Ilona, Ilona, Ilona. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

A fejüket a tenyerükbe véve úgy nézik egymást, mint akik nem látták már ezer éve, dajkálva lassan, elringatva gyöngéd, szép mozdulattal testük csodásan-égő drágagyöngyét, majd szájukat a csókhoz igazítják, keresve átkozott-zárt életüknek a nyitját, de tétováznak még, várnak sokáig, eltávolodnak, úgy tekintenek föl a messze mámor ködbe fúlt fokáig boldogtalan szemük széjjelmeresztett, nagy csillagával, hogy magukra öltsék a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet, és szájuk és szemük és benn a lelkük reszket. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már, s sóhajba halnak az éjjeli szók, vacogva vonaglik egybe az ajkunk, s fáradt remegéssel újra sohajtunk, leszáll a csók, a hajnali csók. Oly édes e jégcsók. Álomba didergő fázó derü, hajnali kósza titok. Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa, fáradt gyönyöröknek lángraszitója a csók, a csók, a hajnali csók. 1908 Kosztolányi Dezső (1885-1936)

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfõre ülni, borból-vízbõl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú õszt, lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragõzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember, ki fütyörész az ablakunk alatt? Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz-e játszani boldog szeretõt, színlelni sírást, cifra temetõt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált? Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Neked írom ezt a suhanó verset, siess, ha tudsz, ne várd meg a holnapi estét. Hetedik napja bámulom már a döglött homokdombokat ebből a kopár szállodából, s az unatkozó kis erdőt. Óriás varjú eszi benne a havat. Topog, cikákol, aztán elröpül ferdén észak felé. Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem szárnyra kapva. Nem akarok már az órára nézni egyedül, a kenyérre, a késre, a test hirtelen támadt sötét krátereire. Valami elfojthatatlan földi suhogás készül a számmal újra megszólalni. S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban. Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén, fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké. Csoóri Sándor (1930-2016)

Szelíd vagyok. Csak azokat marom meg, akiket szeretek, s hazug, botladozó bocsánatot ezért nem kérhetek. Mert nincsen bocsánat, ahol szeretet van, csak szeretet tovább. Akiknek nem tudtam megbocsátani, azokat szerettem legtovább. Fábri Péter (1953-)

Én azt hittem, a tányérok csengve énekelnek körülötte, megszólította a vasaló, a kimosott ruha, lobogtak a tiszta ingek, felszálltak könnyen, vele együtt ő is, bólogattak a bolygók, szép volt, szerették a tárgyak, körülölelte a víz, az ég; csak akkor volt szomorú, ha üresen körülzárta a konyha; az abrosz kockái határolták napjait, ellenségesen sorakoztak a polcon az üres lábosok, üvegek; csöndben elmosogatott, s a tiszta tányérokkal leborította fájdalmait. Két összeborított tányér közé egész élete belefért. Hervay Gizella (1934-1982)

Egyetlen mozdulat elég lett volna, hogy el ne veszítselek, de ez a mozdulat még meg se született. Nem született meg az egyetlen gondolat, amivel el tudnád gondolni láthatatlan arcomat. Hervay Gizella (1934-1982)

talpalatnyi fájdalom tenyérnyi tiszta ég tavaszra tiszta abroszon terít virágot a rét tavasszal én is ott leszek ahol a madarak hazatérnek tavasszal tiszta lesz a víz égig érő az ének itass meg még egyszer szomjazom egy pohár vízre várok bujdosó életem nem terem virágot teríts rám tiszta életet bujdosnom tovább nem lehet kezedre adom talpalatnyi reményemet Hervay Gizella (1934-1982)

Tetovált mosolyod mögé bújsz, S hogy ne ismerjen senki rád, Kifested magad álmaiddal. Lelked mélyén üres szobád Magányát hordozod riadtan. Ahogy a fák az alkonyatban, Tűnnél el láthatatlanul. Nem hiszel nekem, de rád találok! Kimondva, kimondatlanul, Szavaim érthetővé válnak, Lesznek mondatok, verssorok. -Suttogok neked, ... s ha hallanád Nyiss ajtót! ...-Én kopogtatok. Gámentzy Eduárd (1963-)

Borostás reggelek után, Jöttek a jólfésült napok. Kopogtatott egy délután Valaki, csomagot hozott. Fizettem, mindig fizetni kell! Hozta a tisztított ruhát, Hogy felvehessem a tegnapok - Kivasalt kényszerzubbonyát. Gámentzy Eduárd (1963-)

Legyél te sóhaj, S én vigasz! Vagy görcsberándult torz grimasz, Hogy én lehessek majd a kéz, Ki érintésével becéz. Legyél te mosoly, Én a könny! S ha jönne öngyilkos közöny, Keress a szívemben helyet! Ne hagyd, hogy elveszítselek! Legyél te gyertya, Én a tűz! Kit olthatatlan vágya űz. Két végén égő szörnyű tánc, - Kegyetlen, gyönyörű románc... Gámentzy Eduárd (1963-)

Ki akar táncolni velem? Mezítláb, sziklákon, köveken. Lenni kismalac madzagon, Újév előtt egy hajnalon! Ölteni szalmaszál ruhát, Tűzbe menni, aztán’ tovább Az üszkösödő ég alatt Földre hullt gerenda darab. – Ki akar kettőből lenni egy? Összeforrni. – Ki érti meg? Ha ágyam este megvetem, Keresztbe, – ott a síneken. Gámentzy Eduárd (1963-)

- Hazudj már valami szépet! Elhiszem majd az egészet! Legyen kert, s benne virágok, Törpe is kell, meg óriások! És te is legyél ott kérlek! Ha hívlak hazudni szépet. - Csak igazat ne! ...Az fájna! Tedd meg! ... Csak egyszer, utoljára... Gámentzy Eduárd (1963-)

Mondd a verset, hogy belélegezhetővé váljék a valóság. A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi. Meg lehet tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, hálni lehet vele. A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon, hanem maga az esztétika, a mindig újraszülető forradalom. A vers a Tér, melyben az Idő az anyaggal kézen fogva jár. A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk. (A vers nélkül, látod, senki sem vagyunk.) A vers az anyag szívdobogása, szívdobogásunk a vers. Ő a megismerés, az időben feldarabolt jelen, a kaland, a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés. A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból. A vers a csend, az eldördülő ágyúban a golyó. Böszörményi Zoltán (1951-)

Nincs miért védekezni, mitől tartani se már, ülni a semmiben, várni a véletlen kitárulkozást. Ennyi kell a boldogsághoz, ennyi a várt, a váratlan csodálkozás. Látni, amit mások évezredeken át romlásig láttak: az aggódás kíntornászait, kik feledik a feledés varázsszavát. Változzunk át a csodák évadában. Öltsük fel a bohócruhát! Mit számít, ki kinek az ellensége, kit kell feldarabolni, szétszaggatni, forró olajban fürdetni, keresnek újabb ellenfelet, akik rettegnek a mától, és a sors rezgésére felriadnak a hatalom mámorából. Valóságba átírt múlt és jelen lehet a szó, s talán a félelem. Böszörményi Zoltán (1951-)

Álmodjunk egymással, a szerelem tüze fűtötte nyárral, amit az éber képzelet egymással művelni késztetett. Álmodjunk egymással, vetkőztessük le a hegyet, a völgyet, a rétet, vegyük le egymás testéről a gondok terhét, mint ki könnyű ujjal érinti az idő bőrét. Álmodjunk egymással, amikor csak mi vagyunk a vágynak vágya, lángot szór felhevült pillantása, ajkát ajkadra szorítja, s tudja, hogy szava elakad, ha melled szelíden ringó, örök tavaszába önfeledten szalad. Álmodjunk egymással, minden menyegzőt szédítő násszal, a kopár szikla kopár ormával, hol kézen fogva libben a test öröme, s az álomból kilépő kikelet. Böszörményi Zoltán (1951-)

Nincs eső nélküled, mert a szőlőszemekként levélről levélre görgő cseppek bogyóiban ott vagy, mohón szürcsöl be a szomjas föld, mohón szürcsöllek, a kortyolható levegővel együtt, melyben vízmolekulák járják táncukat, nincs villámlás nélküled, az elektromosan felrepedő égbolt feszültségében ott vagy, úgy nyilallsz belém, úgy rezgeted meg földtől égig, égtől földig bensőmet, úgy hiányzol, mintha villámok cérnáival varrná testemet valaki itt is, ott is, mennyi mindent mozdítasz egyszerre bennem, öröm, féltés, neheztelés, hogy teheted meg, hogy ennyire hiányzol, van ebben önző duzzogás is, senki sem teheti meg, hogy nekem ennyire hiányozzék, de máris hajadba szagolok, ki tudja hány-ezredszer, és most úgy, hogy nincs itt a hajad, vagyis itt van, a lomb zubogásában, ahogy a szélben hátraveti fürtjeit, nincsen a szélben hajladozó fa nélküled, átkarolnám, hátulról csókolnék nyakába, összerezzennél csiklandósan, mert épp valami mást csinálnál, telefonálnál, főznél, festenél, valami aprólékosat

Dicsérlek, Uram, amiért nekem adtad kedvesemet, lelkem helyett lelkemet, okos kertészemet, növekedésem ösztönzőjét, burjánzásom visszanyesőjét, akiben megtalálhatom mindazt, amire érdemes volt sóvárognom. Add, hogy fájdalmat neki ne okozzak, hogy fájdalmában osztozni képes legyek, s ha osztozni nem is tudok, ha terheit átvenni gyenge is vagyok, legalább mellette álljak, ott legyek, jelen legyek, vele legyek, jelenlétében legyek, jelenlétembe vonjam őt, átéljem és az enyémbe olvasszam életét. Add, hogy rá ne telepedjek rettentő önzésemben, ki ne pusztítsam, mint kertben feledett lavór az alatta elsatnyult füvet, hagyjam lélegzethez jutni, ne csörtessek érzéketlenül előre, ne csapódjanak arcába a kezemből kiszabaduló tüskés indák, hanem észrevétlenül elhajlítsam útjából az ágakat, elgördítsem az akadályokat, hogy ne ejtsek rajta véletlenül sem sebet, hogy ne őrizgessek semmi véletlenül ejtett sebet, hogy ne essek a meddő versengés vétkébe, hogy ne akarjak mindig okosabb lenni, hogy szaba

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat. A rémülettől görcsösen szeretlek. Elsorolom, hányféle iszonyat vár rám és rád, már arcunkba merednek. Csak sorolom, csak számolom naponta, hörögtető álomból riadok, készülődöm még iszonyúbb koromra, simogatom sovány, meleg karod. Kint söröztünk az aquincumi kertben, réteges emlék, gyönge, őszi ég, elmotyogtam egy gyerekkori versem: “Sárgult a lomb, de nem hullott le még”, sárgul a lomb és minden perc utolsó, illir táncosnő köldökét riszálja, a gyom között latin szabásu korsó, biciklit hirdet kétméternyi tábla, langyos a lég, a füst is tündököl, a vonaton szöllő-szagú kosár, a sűrű illat hajunkra ömöl, csordultig érett, s szétbuggyant a nyár. Hét esztendeje szeretlek, szerelmem, fordíts egyet a Göncöl-szekeren szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen – s maradj velem. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Karollak, vonlak s mégsem érlek el, Itt a fehér csönd, a fehér lepel. Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk, Állunk és várunk, csüggedt a kezünk A csókok és könnyek alkonyatán. Sikoltva, marva bukjék rám fejed S én tépem durván bársony-testedet. Nagyon is sima, illatos hajad, Zilálva, tépve verje arcomat. Fehér nyakad most nagyon is fehér, Vas-ujjaim közt fesse kékre vér. Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed: Megállt az élet, nincsen több sora, Nincs kínja, csókja, könnye, mámora, Jaj, mindjárt minden, minden elveszett. Fehér ördög-lepel hullott miránk, Fehér és csöndes lesz már a világ, Átkozlak, téplek, marlak szilajon, Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom. Megöl a csend, ez a fehér lepel: Űzz el magadtól, vagy én űzlek el. Ady Endre (1877-1919)

Áldott csodáknak Tükre a szemed, Mert engem nézett. Te vagy a bölcse, Mesterasszonya Az ölelésnek. Áldott ezerszer Az asszonyságod, Mert engem nézett, Mert engem látott. S mert nagyon szeretsz: Nagyon szeretlek S mert engem szeretsz: Te vagy az Asszony, Te vagy a legszebb. Ady Endre (1877-1919)

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg. Szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma. A kancsóba friss vizet hozok be néked, cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm, itt nem zavar bennünket senki, görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod. Nagy csönd a csönd, néked is szólok, ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek, melegben levethetsz nyakkendőt, gallért, ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, amikor akad más is. Hanem, akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok. Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél. 1926 József Attila (1905-1937)

Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szivünket. Radnóti Miklós (1909-1944) 1942

Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem. Radnóti Miklós (1909-1944)

Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra! Nagy László (1925-1978)

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva s mérges altatókkal. Az, amit irtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le- föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek s amint botorkálok itt, mint részeg, az ablakon kinézek. Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam s ha emlékezni tudsz a a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek s megforduló szemük kancsítva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agy-vérszegénység borult reájuk. Mellettük a

Tedd, hogy szeressem magamat, tedd, hogy az agyam, hogy a testem ne csupán percekig szeressen, mint eddig - mert csak így lehet Téged is, jaj, szeretnem, szívem, ne szélsőségesen, de híven, ne íly szeszélyesen, de hűn, én csúnyácskám, én gyönyörűm, én ósdi "keserédesem" , kencétlenül is ékesen, hogy világ minden éke sem ér fől vele. Tedd, hogy a tested, gyönyörködvén, magad szeressed, tedd értem, magadért te tedd kibírhatóvá ezt az életet. Szilágyi Domokos (1938-1976)

A távolság acél-karja csillogó tenyerére vett, s messze kinyújtott. Tipegő, kereső mécsláng-lelkeket formált belőlünk. Megriadt szemmel hiába keresek a néma hófüggönyön át. Magunk vagyunk, és kevesek vagyunk magunknak. Két karunk üresen hal el, furcsa, torz mozdulatokkal. Huzalok szél-pengette hangján dalolsz, és nézlek ezer arc mögött, de árnyad mindenünnen elszáll - mégis itt vagy bennem, hisz minden jóba-rosszba csak te viszel már. Szilágyi Domokos (1938-1976)

A szívem: forró-zűrzavaros mérleg. Rajta józanul-hűvösen lemérlek. Nem bőröd bársonyát, selyemhajad színét sem (sohasem akarom, hogy ilyen szándék kísértsen), -- csak egy sóhajt: csodásat, halkat, mélyet. . . És akkor két szempár egymásba mélyed. S lebillen serpenyője mérlegemnek: megmérettél. . . -- S az eredmény: szeretlek. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Ráztál is, mint csörgőt a gyermek, óvtál is, mint anya fiát; bűn volt az is, ha megölellek, s bűn volt távolról nézni rád? táncoltam én is és te is, sírtál értem, s miattad is, szemünkben zöldellt a harag, míg egyszer rajtakaptalak, hogy szeretsz; s én is tettenérten pirultam el. Azóta értem, hogy kettőnk kölcsönös dühe nem fog elmúlni sohase Szilágyi Domokos (1938-1976)

Amire nem lel szót a nyelv, Mi be nem fér egy ölelésbe; Miről az ajak nem beszél Csókot adva, vagy vágyva, kérve; Mit el nem mond egy mozdulat, Ha kezeddel a búcsút inted; Mit el nem árul mosolyod: Azt mind kimondja egy tekintet! Szilágyi Domokos (1938-1976)

Megismertem a holnapot: terád hasonlított, terád, miránk - lobogott és nyugodt volt, mint a láng- s mint a mi éjszakánk, amelyen megéreztük forró, és röpítő és egybeforró embersorsunkat, a szerelmet, - én azt, hogy hiába ölellek, te azt, hogy hiába ölelsz, ha nincsen más, csak ez a perc, hogyha mögötte meg nem érzed és meg nem érzem az egészet, a szilárd anyagot, ami vagy és ami vagyok, és ami egy törvénybe fog bolygókkal és liliomokkal, tó méhében a teleholddal, vérrel, háborúval, örömmel, mindennel, ami volt az ember, és ami most s amivé válik, s amit születéstől halálig sejt és tud és tesz, mit hozzáad a léthez, hogy életté váljék, hogy a rend kormányozza a végtelent, az értelem, amely szavak nélkül is szól, és sejtet sejtre rak agyunkban - a holnapról akartam szólni, a holnapról, mely már valódi, mert fölismert s el nem téveszthető, tiszta, elérhető, mint a friss levegő - igen, a holnapról akartam szólni, s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen ő éreztette meg velem, milyen

Tág szemmel már csak engemet figyel mint néma tó a néma csillagot, nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis ha megölném is, hinné: jó vagyok. Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni! az övé lenni, ha nem is egészen; megváltanám egy futó, tiszta csókkal, hisz egyek voltunk rég a drága mélyben. Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom, éreznem újra félszeg, gyenge vállát, irgalmazz meg szegénynek és nekem, szivemben nincs már más, mint durva dárdák. Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben, kis békezászló, oltalmat keres, oldj fel maró, magányos bánatomból, ha senkiért, az anyámért szeress Pilinszky János (1921-1981)

Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma. Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkül. Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem. Pilinszky János (1921-1981)

Alvó szegek a jéghideg homokban, Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet. Pilinszky János (1921-1981)

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz, hogy szíved bíborborával vársz reám és ó-ezüsttel terítesz miattam; s hogy el ne fussak előled riadtan, lelked titkos, százegyedik szobáját virággal díszíted fel énnekem. Tiéd minden ujjongó énekem, tiéd lelkem szivárványos zománca, tiéd a derű, mely rólam szerteárad, nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat, örömnek jövök, sohase verlek láncra, ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál. B. Radó Lili (1896-1977)

Keverd a szíved napsugár közé, készíts belőle lángvirágot, s aki a földön mellén viseli és hevét kibírja, ő a párod. Weöres Sándor (1913-1989)

A szíved majdnem megszakad szólnál, de szavad elakad, szólnál, de görcs és fájdalom fuldoklik föl a torkodon, oly mélyről, mintha lelkedet, a recsegő idegeket húzná magával, úgy sajog szád felé néma sóhajod. S egyszerre oly gyönge leszel, hogy szárnyas szédülés ölel, fogaid közül valami sírás, valami állati nyöszörgés kínlódik elő s azt hiszed: a következő pillanat mindent, ami él, elfúj, mint pókhálót a szél Szabó Lőrinc (1900-1957)

Vagy a levegő, amelyet beszívok, a táplálék, amelyet visz a vér, a látásom vagy - tán meg is lepődném, ha tenszemeddel rám tekintenél - ; vagy észrevétlen, mint ahogy a kéz, a szív, az agy, a gondolat, akármi, életem része, melyet bármikor keresetlen is meg tudok találni; - a mint a bonyolult óramű, ha elvész egy alkatrésze, s tiktakja kihagy, olyan lennék nélküled; és csak akkor, csak akkor tudnám igazán: ki vagy. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák, és felrettentik lombjukon a csöndet, a síró felhők halkan rádköszönnek, fürge csikók zablájukat kioldják. Piros gyertyáit lobbantja az ünnep, a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják minden vízen feszülnek a vitorlák, torony körül vad csillagok keringnek. Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák álmos virágok kelyhüket kitátják, az érhetetlen égből gyöngy pereg, a napraforgók szirmuk fényre tárják, az Óra összecsukja csöndbe szárnyát, lábadhoz ejti arcát s szendereg. Szabó Magda (1917-2007)

Egyszer Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Hamvas Béla (1897-1968)

A tükör előtt öltözik. Csupasz, Akár a frissen megköszörült penge. Nem látta férfi, mégis beleszúrja Kegyetlen tükre minden férfi-szembe. A tükör előtt öltözik. Gyapjú Kelmét neki növeszt a férfi nyája. Szoknyaként veszi magára a poklot S az ég fodorként hullámzik alája. Hajára aggat mély rejtelmeket, Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát S a férfierő roppant vásznait Ujjai apró szallagokra bontják. Fülönfüggőül szívünket veszi, Nem hallott zenét csak neki zenéljen És nyelve alatt jéghegyeket hordoz, Hogy forróságát elvermelje mélyen. Lelkiismeretünket gyújtja föl, Hogy szemöldökét véle bekormozza, Tíz manikűrözött méregfogát és Ajkát vérünkkel festi meg pirosra. S már készen van és nincsen rajta más. Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen! Annyira egyszerűen indul el, Hogy szőnyegére: holt agyunkra lépjen. 1924. jan. József Attila (1905-1937)

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, maradék szemérmem némasága ez, úgyse hallanád meg, hangot ha adok, sűrü panaszommal jobb ha hallgatok. Tűrök és törődöm engedékenyen: mint Izsák az atyját, én se kérdezem, mivégre sanyargatsz, teszem szótalan, szófogadó szolga, ami hátra van. Keserüségemre úgy sincs felelet: minek adtál ennem, ha nem eleget? miért vakitottál annyi nappalon, ha már ragyogásod nem lehet napom? Halálom után majd örök öleden, fölpanaszlom akkor, mit tettél velem, karjaid közt végre kisírom magam, csillapíthatatlan sírok hangosan! Sohase szerettél, nem volt pillanat, ennem is ha adtál, soha magadat, örökkön-örökké sírok amiért annyit dideregtem érted, magamért! Végeérhetetlen zokogok veled, ahogy szoritásod egyre hevesebb, ahogy ölelésem egyre szorosabb, egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép, tüzes nappalon, De háborus éjjel. És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom. Ady Endre (1877-1919)

Visszhangoznak itt a dolgok, lehetetlen kokottok. Erős tinta, lenyomathoz a kék festék, kolonc ott. Kései nyár, esendő emlék, egy bezúzott ablak, Szánalmas képek árnya, meztelen torzójuk rablak. Játszani, egyre játszani, míg kitart a homlok láza. G-mollban hahotázó bolondok szimfóniája. Böszörményi Zoltán (1951-)

Ma puha szellővel takaróznak a virágok, jázmin-, verbéna-, árvácskaszirmok, pihenő kezek örömeink asztalán. Érzelmek tőzsdéje ez a délelőtti varázs, mennyei, mesterségbeli tudás kell, hogy kiolvasd, mennyi benne a zárkózottság, mennyi a türelem, az extázis, a várakozás. A lélek kapaszkodóin valóságbokrok szúrós bogáncsai, ez az az ösvény, melyen veled lépkedek. A völgyben visszhang bolyong, a fák üzenete. Előttünk a tűnődés aranyselyme lobban, a vágy szimmetriái rögeszmék, a képzelet madárdúcai. A révedés vitorláiba kapaszkodunk, szeszélyes harmónia szele visz tova, mindketten a testi szerelem kelyhét visszük a csalitba. Összevegyül a világ a türelmetlen vágyakozással, míg a dolgok újra s újra a mindennapok sűrűjébe vetnek vissza. Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen, mint a gonoszság, az ámítás, a csalás, a mérhetetlen lárma, de a jóságnál nincs nagyobb alázat. Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén. Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed, mintha most benned élnék

Mindenütt felismerlek: a sirály tiszta tollazatában és a sas röptében, a haza vezető utcák között és bármely helyen, ahol laktam, mindenütt, a látóhatár erőteljes lüktetésében, és az alacsony felhők tűzpiros csúcsán, mindenütt és a vágyban, amit egyes forró szemek hívnak össze, és a vérben, ami bennünk folyik, és a víz zúgásában és a gyógyíthatatlan sebben és a fájdalomban, mit lehetetlen enyhíteni; mindenütt megkülönböztetlek és a minket elemésztő halálban. Mindenütt felismerlek, tanulom, hogyan találjalak meg ismét Carles Duarte (1959-)

Először a szem csókol, aztán a kezem, mint tenger ömölsz el érzékeimen, mint tenger ömöllek én is körül, aztán part, s tenger összevegyül, s együtt, egymás partján heverünk; – vagy nyári réten ringat gyönyörünk, s mi vagyunk a virág, az illat, a nap s a lepkék bennünk párzanak; – vagy felhők vagyunk ott az égen: igen, azok is oly tengerszerűen lüktetnek, és hullámzanak, egymáson átáramlanak; – vagy mit tudom én!… Részeg vagyok, hunyt szemmel apadok, áradok, és ahogy a csókodba veszek, a mindenséggel keveredek, s a mondhatatlant mondanám, de összevissza dadog a szám, hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz, s szikrát vet a test és fellobban a perc – óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? – Villámok vad deltája szakad lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény, érzékeink káprázó tengerén. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Elaludtak a fák, a levelek libegnek, az álmok tudnak várni, az álmok nem sietnek. Tudjál álmokra várni, ahogy ők tudnak várni rád, az éber csak így nem csalja meg magát. A levelek fölött álmodó fények úsznak, az álmok fölragyognak a fények elalusznak. Aludj fényekkel együtt, ragyogj álmokkal együtt. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Igaz-e, hogy érezlek most is, Amikor messzire vagy tőlem? Mért hagytál el, hogyha kívánsz, Ha bennem lehetsz csak ünneplőben? Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól? Mért fáradnak el a rohanók? Mért rág szú-módra szét a tenger Karcsú, viharra teremtett hajót?... Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém, Mint szép, szikrázó mennykő a tóba! De megégetnők-e a világot, Vonagló lángokként összefonódva? S pocsolyákba árkolt bús arcomba Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?... Ó asszonyom, te balga, te bolond, Játszót-játszó, ostoba, semmi játék! 1924 első fele József Attila (1905-1937)

Kegyetlen bánat marja meg szivét, Mosolygó, mély szemét apassza, törje, Dús bronzhaját a vágy cibálja szét, Lelkét sorvasztó forróság gyötörje, Ajkát a kín harapja össze, még Imás, kulcsolt kezét is ejtse ölbe! Magányos éj gázolja át eszét És jajgató szerelmi őrületben Az én nevem sikítsa vad beszéd: Ó, hívjon akkor, hívjon engem, engem! József Attila (1905-1937)

Szeretnélek kibontani a hús ruhájából egészen s meglesni, új gyönyörüségben, milyenek tested csontjai. Mert egész tested szeretem és mind, ami építi kint s bent, szeretnék megismerni mindent, ami benned oly jó nekem. Szeretem a fogaidat s az ujjaidat, ízről-ízre, csókodban bujdosik az íze gerinced csigolyáinak. Két lábad futárként hozott, csuklóid forogtak, emeltek, bordáid kínálták a melled, mint az ölelést a karod, s ezek a csontok rám hajoltak, megszerettek és gyönyörű óráknak mindig drága, hű szolgái és dajkái voltak: hogyne szeretném hát, ami csak vagy, s mind, ami láthatatlan, ami a külső lét mögött van és már isteni rejtelem? Szeretnélek kibontani s vigyázva összerakni újra, aztán, ha van, lelkedbe bújva álmodni, mint még sohasem. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Vers helyett szivesen szőnék ma lompos szőnyeget puha gyapjúból szobádba, pompás Perzsia száz mesés színével ékes kis terítőt, dús-borzosat, mely tiszta ágyad előtt heverne mindig. Reggelente, mikor lelépsz az ágyról s lenge inged alatt tüzelve borzong álmos tested a hűvöses homályban, tennéd rá puha lábadat mezítlen. S míg csiklandva becézi bársonybolyha zsenge talpadat és meleg bokádat, bágyadtan bizseregve énreám és szomjasan tapadó szájamra gondolj. Dsida Jenő (1907-1938)

Amint az ajtón benyitok, kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacok várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs tülekvés. A lélek felbátorodva kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja, aranyfényű teát tesznek elébe, illatos málnaízzel, vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán, ha a lélek, felbátorodva, egy kicsit kutat még a polcon, talál ott rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát. Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatraotthont adj a tiédben. Rab Zsuzsa (1926-1998)

Villámot vet a bizalom. Hagyom. Játszik a gond a falakon. Csacsog. Kit vad láz régen éget, Vacog. Hegy mélye tárja garatját. Rabol. Ár emel fel a magasba. Haboz. Édes a sorsom, hazugság. Tarot. Böszörményi Zoltán (1951-)

Sokszor elszörnyedek magamtól, hogy egy-egy rossz óra alatt mi minden megfordul fejemben, mennyi förtelmes gondolat; s ha visszanézek tíz-húsz évre, bűnökre – mennyi tévedés! – majdnem revolvert ad kezembe a kései szégyenkezés. És lassan mégis belenyugszom: ilyen voltam, hát mit tegyek? Akárhogy bánom is ma ezt, azt, megváltoztatni nem lehet. És ez a megváltoztathatatlan, amit most már vállalni kell, azzal vezekeltet a rosszért, hogy sohase felejtem el; de vigasztal is, jóra oktat: szeretni, ami emberi – piszkosságaimból tanultam másoknak megbocsátani. 1933 Szabó Lőrinc (1900-1957)

Légy fegyelmezett! A nyár ellobbant már. A széles, szenes göröngyök felett egy kevés könnyű hamu remeg. Csendes vidék. A lég finom üvegét megkarcolja pár hegyes cserjeág. Szép embertelenség. Csak egy kis darab vékony ezüstrongy - valami szalag - csüng keményen a bokor oldalán, mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ág-bogán. A távolban a bütykös vén hegyek, mint elnehezült kezek, meg-megrebbenve tartogatják az alkonyi tüzet, a párolgó tanyát, völgy kerek csöndjét, pihegő mohát. Hazatér a földmíves. Nehéz, minden tagja a földre néz. Cammog vállán a megrepedt kapa, vérzik a nyele, vérzik a vasa. Mintha a létből ballagna haza egyre nehezebb tagjaival, egyre nehezebb szerszámaival. Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst, szikrázó csillagaival. A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve lassudad harangkondulás. És mintha a szív örökről-örökre állna s valami más, talán a táj lüktetne, nem az elmulás. Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc volna harang s nyelve a föld, a kovácsolt föld

Egyre várlak. Harmatos a gyep, nagy fák is várnak büszke terebéllyel. Rideg vagyok és reszketeg is néha, egyedül olyan borzongós az éjjel. Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét és csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, a szívünk muzsikálna ajkainkon és beolvadnánk lassan, pirosan, illatos oltáron égve a végtelenségbe. 1922 József Attila (1905-1937)

Már tudom, hogy a csillagok  nemakárhogy futnak fenn az égen, és nem csoda, és nem varázslat, ami ott tartja őket féken. ...és jó, hogy elkerülik egymást, és jó, hogy nincs találkozás, mert világokat törhet össze egy szörnyű égi robbanás. Mind így vagyunk. Sodor a sorsunk. Távoli ívek közt szabály, vonzás − taszítás: ez az élet, s míg lefutunk az ég falán, vannak, kik elkerülik egymást. Jobb is talán... Kamarás Klára (1932-2022)

Csak úgy, mintha véletlenül akadnánk össze sűrű, vad esőben körözve a körúton, mint egy hajó fedélzetén, csak úgy, mellékesen ennyit mondok: "Szeretlek." S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!" Micsoda megaláztatás! Történhetne ez augusztus havában, nagylombú fák alatt. Megszégyenülten himbálnám kulcsaim az ujjamon, s "menjük haza" - ezt mondanám neked, csak úgy, véletlenül. És szinte csak mellékesen. Talán pont fél négy lenne, szerda délután, és egy üzlet előtt állnánk, szivem, hol emberek sürögnek-forognak, s bent emléktárgyakat lehetne venni és fennhéjázó orrú léghajókat. Azt súgnád halkan és vigyázva: "Igen? s hová?" Megkérdenélek, ó, szivem virága: "Mi lelt, mi lelt, az istenért!" "Ó, semmi - mondanád csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen és szinte csak mellékesen..." Ó, merre, hol vagy? azon rémüldözöm most egyre, hogy majd találkozunk egy éjszaka, ha dúl a nyári hőség, mikor a hold az ablak előtt áll, sápadt-halottan,

Együtt összhang s szerelem Lelkeden és lelkemen. Ágaink keverve fenn S gyökereink odalenn. Ágainkon örömek, Csiripelők, édesek; Lábunk alatt halk erek: Ártatlanság, szeretet. Rajtad almát hord az ág, Rajtam tündöklő virág; Lombod hinti illatát, Benne lágy a gerle-ágy. Fiókáit eteti, Bús énekét lengeti; Lombod bűbájjal teli A szerelmet hirdeti. Ott fészkel a szerelem, Ott alszik az éjeken S nappal ugrál eleven Ágaink közt szűntelen. Weöres Sándor fordítása William Blake (1757-1827)

Egyedül vagyok, mire megjössz, az egyetlen élő leszek, csak tollpihék az üres ólban, csak csillagok az ég helyett. A temetetlen árvaságban, mint téli szeméttelepen, a hulladék közt kapirgálva szemelgetem az életem. Az lesz a tökéletes béke. Még szívemet se hallani, mindenfelől a némaságnak extatikus torlaszai. A pőre örökkévalóság. S a tiéd, egyedűl tiéd, kezdettől fogva neked készűlt e nagyszerű egyszerüség. Mint tagolatlan kosárember, csak űl az idő szótalan, nincs karja-lába már a vágynak, csupán ziháló törzse van. Mindenem veszve, mire megjössz, se házam nincs, se puha ágyam, zavartalan heverhetünk majd a puszta elragadtatásban. Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj! Ha gyenge vagy, végem van akkor. Ágyban, párnák közt, uccazajban iszonyu lenne fölriadnom.

Ökölnyi nagy rubinkövet adok, Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog Szived fölött, a melled közepén, Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény. Szememből fődre koszorút szövök, Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök, Utad selyemmel, rímekkel verem, De rajt' ne járj, mert ott sóhaj terem. Ha szomjazol, hát asszubort adok, De pár sötétlő könnyet benn hagyok S ha érzed, hogy az íze keserű -, Azért csak idd, nincs édesebb nedű. Ha tested fázik, lelkem Rád adom, Két vállad bársonnyal betakarom. És reszkető agyam, ha éhezel -, Szükségbe nálam soha nem leszel. S ha fáradt tested megpihenni vágy, Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy S mert kell majd egyszer mégis oltalom: Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom. Fogadd el, vélük bármit is tehetsz, Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz. Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad, Nem kéri vissza gyönge pillanat. József Attila (1905-1937)

Csak a szél. Már megint nem te vagy, pedig étellel, csenddel vártalak. A nagy szavakat, mint olcsó ruhát, levetettem. Nem várok csodát. Nem kérek semmit. Nem panaszkodom. Csak tenyered helye üres arcomon. Ami lettünk volna, vagyok egymagam. Szavaimnak immár kettős súlya van. Szemeddel is nézem, amit láthatok. Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott. Amit kimondani nem tudtam neked, látod, most a munkám okos része lett. S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon, az szólít meg. Tekinteteddel rokon. Hervay Gizella (1934-1982)