Lélekszirteken

„forrón majd újra hidegen ömlik a vér át a szívemen” (Fekete Vince) fűszál élén, arcon lecsorgó fény – árad, áramlik mindig ugyanaz a lét. kiszámíthatóan vagy szeszélyesen a múlt idő a jelenbe átmos. meszesedő csatornákon áramlik, lüktet langyosan, télen és nyáron harminchat fokosan – gépiesen és unalmasan. árnyékra ragyogás, szerelemre megszokás, megszokásra új tapasztalat. lapra lap – így múlunk el. kimeszelt terek, falra aggatott múlt, újrafestett képkeret: ablakon át nézni a szelet. mustízű ősz ballag a hegyről. itt voltál? itt. szemerkél, szitál – a cipő tiszta sár. csak a föld, csak a földnek mélye, tömör sárgája, porló feketéje! Jenei Gyula (1962-)

Itt vagyok a szomszéd szobában, ne zavarjon, hogy nincsen ajtó, nem mentem messzire. Ami megesett, annak meg kellett esnie. Nem értitek, és én sem értem pontosan, mért éppen most, mért éppen így oson feljebb az élet egy másik emeletre, vagy miért zuhan lejjebb néhánnyal, ebbe azért ne menjünk bele, mert innen valahogy másképp van a fent és a lent, felzuhanhatok vagy emelkedhetek zuhanvást lefelé. Nem levegő, amit most lélegzek, zselé, vagy valami hasonló állagú massza. Talán ikrás fény, ezt esszük kanalazva. Képzeld, az új szomszédom itt az Isten, nem hülyéskedem, először én se hittem, de a kaputelefonra a neve ki van írva, felcsöngetek hozzá, talán kinyitja. Beszélj hozzám nyugodtan, ne zavarjon, ha válaszolok, vagy ha csak a gangon küldök galamb-burukkolást, ha bólogatok neked a falombbal, vagy elvakítalak, mint függönyrésen keresztül a nap. Itt vagyok a szomszéd szobában, nem utaztam vonaton, repülőn, az álmaidban hosszan visszatérek még, járkálok a fejedben, mielőtt végleg el kelle

Ahogy a régi életet  elhagyva másikat tanul, csak lassan fogja fel: lehet járkálni láthatatlanul. Ahogy a távolságokat kiméri, kínos gonddal és józanul bár, mindig marad egy árnyalatnyi kétkedés a mozdulatban. Ahogyan munkához lát, egy-két hibát még elkövet. Bizonytalan, míg el nem hitte önmagát. Csengery Kristóf (1957-)

Most minden jó, és olyan ritka ez! A ráncokon mézgát növeszt a Nap, ezentúl az égbolt nyitva lesz, és letelepszik a pillanat: Pókháló-mandala a fényben, mézgát növeszt a nap a ráncokon; Minden rendben van, csak én nem, de ember vagyok – alkalmazkodom. Bék Timur (1997-)

Nem talált magának senkit, vagy őt nem találta meg magának senki, ezért úgy döntött, hogy önmagával fog összeházasodni, eljegyzés gyanánt megvásárolta a neki legjobban tetsző gyűrűt, bemutatta magát a szüleinek, és szervezkedni kezdett. Senkinek nem tartozott magyarázattal, így könnyen ment az időpont, a helyszín, a ruhák, a menü kiválasztása. Egyedül vonult az oltárhoz, türelmesen végighallgatta a pap mondanivalóját a házasság intézményéről és a megfelelő társ fontosságáról, miközben a szülők szeme megtelt könnyel, a csók helyett elégedetten elmosolyodott és biccentett, egyedül ült az asztalnál, behunyt szemmel lejtette az első táncot, és hagyta magában szétterülni az örömteli pillanatot. Egyedül töltötte a nászéjszakát és a nászutat, vetkőzés közben egy pillanatra megállt, és elöntötte a bizonyosság, hogy jó döntést hozott, majd leszámítva a kisebb-nagyobb gondokat, boldogan és békében élt. Csak hosszú évek után kezdett elromlani valami, feszültség, unalom és gyűlölet keveredett össz

Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a pléd, amibe csavarva ültem én is, egyébként meztelenül, egyszer. Amikor néhány napja véletlenül összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig erre, a képre gondoltam – te közben illedelmesen érdeklődni próbáltál a mivanvelemről, vagy valami más, közepesen érdektelen dologról. Ha jól emlékszem, nem válaszoltam, de aztán hazafelé annyi eszembe jutott, hogy semmi. Mit mondhattam volna? Hogy egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban? Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most bekapcsolnám. Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába ment egy szőke hajszál és képtelen szabadulni tőle, csak ez jár a fejemben. Van ilyen. Hogy rájössz, hogy semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz, vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy másik plédbe csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan csöndben, mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket, polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes, és valaki lélegezzen he

hogyha gyakran szavadba vágok, azért van, mert a szavamba vágsz. ugyanazt mondod, amit mondanék. hiszen amire én, te is arra vágysz. amikor a zsebedbe nyúlok, te is mindig a zsebembe nyúlsz. ha felemelkedem, te is felszállsz, ha zuhanok, te is a mélybe hullsz. ám zuhanásomból felemelsz, s én örvényedből az égbe húzlak. szerelmünk égő halmazai a lángoló csillagok között úsznak, és megolvasztják az univerzumot, ahogy tették eddig, úgy most is. vagyunk az ellentmondások mítosza: sosem látott kétszarvú unikornis. Király Farkas (1971-)

a lényeg ott volt nem sokkal a vége után. és a szőnyeg alatt a por – gyűlik láthatatlan, de valakinek mindig tudnia kell róla. én voltam, aki tudtam, mert én söpörtem, és nem sokkal a vége után, a lényeggel is nekem kellett elszámolnom. az elszámolást persze látták, mert látniuk kellett – a kapun száradó szőnyeg jelezte, hogy ez most a takarítás ideje. rend lesz, a helyére kerül minden. a szőnyeg száraz lesz, nem súlyos, egyedül is el fogom bírni. alatta por semmi. de hagyjuk most ezt; azt akartam mondani, hogy itt vagyok a végén, nem sokkal a lényeg előtt, és nem tudok továbblépni. Celler Kiss Tamás (1995-)

Ha van, akkor ott van, az értelmezetlen hitben, a nem-létezésben, a fantomfájdalmakban, a kiégett szavakban, az elfordulásokban, a hiábavalóságban, a kiszáradásokban, az alkalmazkodásban, az önbecsapásban, az önfeláldozásban, a kényszerválasztásban, a léleknélküliségben, a megtagadott régben, az akaratnélküli tehetetlenségben és ott van a felismerésekben, amikor beléd ég a feleslegesség. Jóna Dávid (1968-)

tudod: lehetnél itt is akár, ha az idő, az eszetlen batár jó irányba menne és jókor állna be a megfelelő állomásra ha most lenne az akkor – kivárnám mikor jössz összegyűrni a párnám mikor maradsz nálam éjszakára hogyan ébredsz az első napsugárra miként rezdül meg a szempillád miként szúrod falatba a villát hogyan ölelsz meg, mielőtt elmész – összeállna a részekből az egész s egyszer a hajnal másként hasadna másképp tenném a kezem hasadra – de az idő csak egy béna szekér lineáris, tehát semmit nem ér ha akkor lenne most – sétálnánk tóparton, vagy sziklaszirten állnánk s boldogok lennénk, ki tudja, hányan – valamennyien e vallomásban Király Farkas (1971-)

Kalkulatorikus morál Mint kulcscsomó az aprópénz között, a zsebben. Mint a könyv a fiókban, ceruzák s radírok között. Mint kesztyű a lábasok és fazekak között. Mint sapkarózsa kések és villák között. Mint üres vállfa, kabátok és zakók között. Mint vasalt zsebkendő ingek között. Mint csecsemő két szülője között az ágyban. Alszik a mágneses erő, a pára, az áram. A tenger alatt bál van. Színelmélet. Számtan. A házak titkokkal vannak tele. Az idő nyugodt. Fekszik a szavak között Tudja, nincs érdeme. Kántor Zsolt (1958-2023)

Ősz húrja zeng, szivem kileng a Nyárból, hol ér az ősz, hol ér a tél? Akárhol. Mi lesz velem, mi lesz veled ha fázunk? Mi szünteti, ki oldja fel magányunk? Bozók Ferenc (1973-)

Naggyá nő a nyár, jön- megy, intézkedik s naponként átfogalmaz: kölyök- bozótot, patakbeszédet, virágok vízesését. Fenyőillatú dombok kontyában az esti éneket. Simek Valéria (1953-)

Az éjszakából már kiharapott egy darabot a Nap, és tüzes csikóként rúgja szét a hajnal oldalát. Lét s nemlét között kezdődik hát az örökös derbi: de lehet-e nyerni? Aknay Tibor (1944-)

elejtett szirmok őrzik a titkot elfakulásig kicsúszva könyvből sóhaj a csöndből hopp itt egy másik emlékek hamva földre zuhanva múltjukat vesztik a padlóra esvén elporladt eszmény halottan fekszik Jóna Dávid (1968-)

csak akinek nincsen már végképp semmi mása örül ha egy hajnali órán a hold palástja sárga burkát úgy húzza az éjszakára mintha most bújtatná abba a porladó csigaházba ahonnét csillagtalan arcára aranyat koszolva újra előbújik a reggel és együtt labdázik a fellegekkel ilyenkor sárga a cinege szárnya az eget hasítja ketté az a különös lárma mintha száz csőr tompa harsonája hangolna arra a korai föltámadásra amikor júdás ingét leveti az ég a hajnal vörösén átdereng az ébredés hirtelen csönd lesz mintha egymást oltanák ki fűszálcsörrenések és a nap csókja váltaná meg azt az áthatolhatatlan szürkeséget újra az ég felé néznek a fák a mennybe karmol az ág mintha isten érintené meg a lombkoronát. Murányi Zita (1982-)

Minden felejtéshez tartozik egy arc, magányos elkövetőhöz egy cinkos, a meddő órákban is születik legalább valami forgács, töredék. Minden napom egy antológia, összefolynak benne a varázslók, pásztorok, nagyapák, unokák mondatai. Arról ne is beszéljünk, milyen a helyesírás, külalak. Térdemmel nyomom össze, olyan akár egy púpos bőrönd. Halkan nyüszítenek a kilógó betűk, amikor lenyisszantom őket. Csak a lágyságjel marad néma. Őt fölveszem, jó lesz egy kottához b-nek. Leszállítja a hangokat. Filip Tamás (1960-)

Elzongorázom neked a félelmeinket, mollban játszom, hogy érezd, milyen az, amikor a szünetjelek eltűnnek, és utat tör magának a kétségbeesés… Schopenhauer írja, hogy minden hangnemváltás egyenlő a halállal- most tél van, nincs hó, sem csönd, csak elterelt hangok egy etűdben. Lefestem neked a szerelmünket, pirosba mártom az ujjaimat, azzal hagyok nyomot az arcodon, hogy érezd, milyen az, amikor a vászon elveszíti szüzességét… Kierkegaard írja, hogy az életet csak hátra tekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell… most tavasz van, nincs feltámadás, sem újjászületés, csak eltévedt színek egy montázsban. Megformázom agyagtestedet, ujjaimmal tapogatom le szemhéjad parányi barázdáit, nyakad és vállaid ívénél megállok, hogy érezd, milyen az, mikor a bőr a bőrrel összeér… Sartre írja, hogy nem elég meghalni, jókor kell meghalni… most nyár van, nincs szivárvány, sem lét, se semmi, csak kiszáradt agyagtest a térben. Végül lefilmezem neked eddigi közös életünket, amelyen Van Gogh parasztci

Fájdalom-e vagy bölcs belenyugvás, ahogy a fa elengedi ősszel a levelet? Mert itt már a hideg, s peregve hull a lomb, reszketeg, és eljön a szél is, felkapja sorra mindegyiket. Zizeg a sok levél finom, halk neszezéssel a földre le. Halálos tánca ez a létnek, tán könnyek-e? Nézem, ahogy bólint, ring az ág, s beszívom a párolgó avar enyészet-dús illatát. Csáky Anna (1938-2023)

Az út, amin járok, égig ér, bár sár veszi körül, hófehér. Lábaim alatt, ha moccan a fű, ámulva lélegzem – oly gyönyörű. Minden nap megvívom e titokzatos harcot: a legszebb képet hoznám, kalligrafált, karcot, hogy kincsként adjam át és Eléd tegyem. Másnak semmiség, nekem a mindenem. Az út amin járok, égig ér, bár sár veszi körül, hófehér. Lábaim alatt, ha moccan a fű, ámulva lélegzem – oly gyönyörű. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Zárt fényekből kibomlik a szó, árnyékot vet saját magára, míg repedező falak mentén háló feszíti bele a tájba. A zarándokút alattunk épül, s legalábbis hozzánk elvezet, ha felgyülemlett fájdalmaimat sikolyokká formálja a kezed. Visszhangjaink végül mind elkopnak, elmorzsolódnak a kőzeten. A csönd az a belső zuhanás, amelyben istent megszegem. Follinus Anna (1984-)

Terasz, egy palack muskotály, töményen zengő hárs meg szürke paszpartuként a láthatár: látlak is meg nem is. Mert olyan csalóka a hold fény-optikája: sokszorozva szór szét, majd a semmibe old, és én tanácstalan kereslek város peremén, a mesebeli héthatáron innen s a szív ütőerén, túl csalódásokon. Ha köszöntenélek: szevasz!, hajad hárslombbá lesz, bort gyöngyöz az ég s forgószínpadként vész az éjbe a terasz. Nagy Gábor (1972-)

Eggyé válni a pillanattal, érezni (fölfogni?, hitelesíteni?), ahogy a part beleszakad (beleszédül?, beleölelődik?) az óceánba, ahogy az elektromos mező (a fény, a rádióhullám, a gamma-sugár) áttör a határokon, elárasztja (egyberendezi?, kitölti?) a látható s a láthatatlan teret. Futni a mozgó cél (az étel?, az öröm?, a kielégülés?, a műnyúl?) után, mintha az örökkévalóságot akarnád (kellene) elkapnod, szétmarcangolnod, fölfalnod, elsimítanod, s nem a verseny (a részvétel?), hanem a győzelem számítana csak. Hinni, hogy meg kell tenned, tehát meg tudod tenni, ha el is veszted közben (köddé válik?, elhúzzák előled?), ami után szaladsz, amit (megeshet, hogy) elképzeltél csak, hogy legyen mire emlékezned. Állni a szivárgó gázcső közelében (a puskaporos hordón?), amely egyetlen szikrától (ütéstől, szótól) lángra lobbanhat, fölrobbanhat, s bár szándékosan nem akarod megbántani a Teremtőt, s megbotránkoztatni trappoló társaidat, (mintha semmi kontrollja, fékje nem volna ösztöneidnek) a l

Szél fúj. Melyik ér földet hamarabb? Törik, reped a csont, játszani jó. Zajlik az ősztenger, visz a hajó. Mindig akad egy sajgó égdarab. Ék alakú, belehasít a szívbe, és elhiteti, hogy ez csupa tréfa, hisz ő a mennyek fényes hordaléka. Meglékelt szívet nincs, ki elveszítne. Tenger zúg léken át, ez boldogít, búsuljon az, akinek nincs sebe! Itt minden szívnek tetsző, játszi rendben, mindenki örömkönnyet hullat itt, zúghat, zajonghat őszök tengere. Mi emel újra, hogy ismét leejtsen? László Noémi (1973-)

Sárga levélen tobzódik a nap. Ha itt vagy, mintha én volnék az ég, támasztanának élő venyigék, és szaggatnának szálló madarak. Ha itt vagy, mintha fordulna a föld, és figyelném, ahogy az árnyék moccan. Mintha semmit sem tarthatnék titokban: engedném, hogy az ágakat letörd; nevetnék, hiszen lennék, aki szárnyal, köröz, zuhan a sok vándormadárral, és elmarad féltés, hideg, harag – nevetnék, ágról szakadt őszi ég. Madár, levél, letördelt venyigék – szél fúj. Melyik ér földet hamarabb?    László Noémi (1973-)

Villog az ég, mint tigris bőre, nyersen. Dúsgazdag őszben éretlen vagyok. Jöhetnek zúzmarák, derek, fagyok: nem tudna mit rabolni tőlem egy sem. Mert elengedtem, ami lehetett, könnyedén, ahogyan kéz ér a kézhez, és nem zavart, hogy az idő nem édes fuvallat, inkább nehéz lehelet, száraz és szaggatott, szúró erő, kócol és tör, a bozót borzasabb, és minden eget tükröző felszínt benő a gyom, a fű; a moha lábra kap, tél, tavasz, nyár, ősz: viharterelő – sárga levélen tobzódik a nap. László Noémi (1973-)

Milyen fehér és reménytelen havazás. Beteríti ezen a kietlen januárvégen, beteríti mind az utakat, a házak tetejét, beborítja a szavakat, a mondatokat, betömi a szájba az utolsó hangokat is. Milyen reménytelen, milyen kietlen, mennyi előre nem látható véletlen a vastag takaró alatt. És ezek az utcák a végeérhetetlen hóesésben, hókupacok alatt a szuszogó, pulzáló életekkel. Akiknek szólniuk igazából már nincs kihez, nincs miért. Nincs már úticél, és cél sincs. Semmilyen. Sem bizalom, sem remény itt, ebben a reménytelen, fullasztó és kietlen hóesésben. Fekete Vince (1965-)

festetlen arccal állunk a semmi fái előtt, őszi éjszakában a kertmozi szakadt vásznán a ködpára játssza a főszerepet, a háttérben időnként a kavicsos útra hullik egy-egy levél, kiszámíthatatlan időközökben, mégis biztosítva a folytonosságot, valaki járkál a sötét nyírfák között, vérkeringése lassú zene a szívből, hajnalra elhalkul, ahogy álomképek csorognak végig az ablak üvegén nyomtalanul, ami itt marad, megfogható és átlátszó, a festék alatt fáradt szoborarcok Jász Attila (1966-)

Valamit a tető alá. Még be lehet, még annyi hely. De melyiket? De mire rá? Ha mindet? Ha dönteni kell? Pár könnyű szót? Egy dallamot? Üres papírt? Lélegzetet? Legyen tele, ha becsukod? Hiányozzék, ha keresed? Valamit a percek közé. Még nyitható, még összeér. Álmot, amely mindenkié? Csöndet, ami visszabeszél? Bertók László (1935-2020)

A Te hangod hallgatni olyan, mint mikor az édes érintésű könnyed tavaszi szél borzolja fel az alvó homokszemeket, s azok könnyed mámorban lebegve emelkednek az áramló légbe, majd visszahullnak egy új rendezésű egységben a vágyott földre. A Te érintésed bőrömön olyan, mint mikor az áradás magával ragadja a tenger hullámait, s a vízcseppek fájón-édesen szétperegnek az ismeretlen léten túli lét felé, majd megadóan, gyöngéd erőtlenséggel hullnak a vonzó mélység ölelésébe vissza, nyakam és vállam puha hajlatába. Baka Györgyi (1951-)

Tenyeremben világod bizsereg, Szemem mögé örömként kerülve. Gyémántkönnyként tenyeredbe pereg, És porlik kőszíveden zenélve. Fürdesz a tóban, elégsz a szóban, Sóhajod sziklák moraján moha. Lámpámban a sárgult idő robban, Hattyú és holló szárnyán szállsz tova. Még őrzi lelkem hűvös ablaka, A forró párád selymes bársonyát. Hány fényévre van az az éjszaka, Mikor itt hagytad szerelmünk rajzát. Bencze Mihály (1954-)

Meguntam már, hogy mindig félek valamitől. Az emberektől, egy szótól és a váratlanságtól; az utazástól, a haláltól. Félek magamtól, ha nem vagy itt. Félek befejezni és elkezdeni valamit, pedig tudom, hogy minden félbe hagyott álmomat megbánom egyszer; s azt is, ha el se kezdem. Félek nyilván tartani a számokat, és megtalálni, amit hiába kerestem. Mert volt valami remény az árvaságban – a világosság benne volt a zsákban. Mint a mesében. Félek, ha elalszom, és még jobban félek ébren. Leírni, amit nem is gondolok – a szavak görgetik magukat bennem; és félek, hogy egyszer majd megértem, mi történik a fejemben. És már unom, hogy nem tudom, mikor és mitől félek, mert a vágyaim s a félelmeim minden pillanatban összeérnek. Azt hiszem, legjobb volna elfelejteni a perceket, az éveket. S nem figyelni másra, csak hogy hallom-e a csillag-éneket megjajdulni rügysebezte ágon; s nem félnék, ha nem futnék előle mind a négy égtáj felé – ha hagynám, hogy valami egyszer nekem is igazán fájjon. Vitéz Fer

(Turcsányi Béla festménye előtt) (…) Néha álmodom rólad. Néha magammal viszem a csöndedet a villamosra. Tudom, hogy néha jó vagy. Néha elviszel magaddal a csillagokra. Vitéz Ferenc (1965-)

kora őszi gondtalan léptek a Szinva-hídon át mikor még szerettelek bár ehhez a hídnak pataknak semmi köze nem ezért és nem is ennek ellenére mégis ha fölvillan előttem a kép a nyár és az ősz találkozása a Szinva fölött dübögve mesélni kezd a híd pedig már kifogytál belőlem nincs rád örömem hiába mennénk át azon a hídon mert csak egyszer egyetlen egyszer lehet ugyanúgy Fecske Csaba (1948-)

napfoltok a száraz homokon lennél sziget ég és föld között? feletted soha senki se őrködött összefutó redők a homlokon elhagyhatnád örökölt kétkedésed napfoltosan lézengsz majd a parton hát napernyőt föléd senki se tartson? csak önmagadat le ne késsed napfolt leszel elhagyott partokon homokszemcsék közé búvó lábnyomoknak utat mutató ha rád találnak túl a halmokon Goron Sándor (1975-)

Csak a Jelent fogja két kezem. Benne tartom Múltam és Jövőm. Mit hoz, mit visz, sosem kérdezem. S mosolygok a Térbe zárt Időn. Rózsa Dániel (1978-)

hogy elérjek a napsütötte sávig hogy mások is éppúgy elérjenek hogy elérjem hogy elérhessen más is hogy másképp másoknak se érje meg hogy minden nap egy lépcsőfok lehessen hogy még feloldozás se fenyegessen hogy győzzem mit a sorsom rám kiszab hogy több legyek mint fölkavart iszap hogy a testem ne legyen egy állat odva hogy soha se írjak verset undorodva hogy ne vakítson el minden Fehér Ing hogy ne vessem meg azt aki megérint hogy maradjon még erő a karjaimban hogy senkit se hagyjak ott a margarinban hogy ne bírjam megúszni hogy fájjon hogy tudjam anno merre volt a Nylon hogy ez legyen mi tényleg ide köt nyári éjjel 2015 Erdős Virág (1968-)

Ez itt a ház, ez itt a csonka deszka kerti pad. Félkész garázs, a kert zugában sóder és salak. A törmelékfehér füvön magában bíbelő gyerek. Kotor, szemez, szemen- ként töpreng, összemér, papás szigorral válogat. Ölé- ben szikkadt buktavég, már dobná, fordul, szembe- néz, a lencse lát, nevetne, nem nevet, harap. Hasán a szétkent lekvár mintha málna vér. Elunja most, feláll, éléből veszít a váll, ahogy szalad, de itt a házi szcéna gyönge véget ér, kaviccsal megrakott zsebek, szalag si- kít, akárha még maradna, húzza, lepereg. Hiába nő ma már, hiába csepered, komisz reteszre jár, örökre tárva már a nagykapu, szélről robur jelez, kivár, intésre in- duló totál, befordul, közeleg. Erdős Virág (1968-)

A partok ágán fönnakad a víz, zöld pálmalevél most a tó; nevetésed meg hegyről lefutó szél – libegteti és eljátszik vele. A semmiségből úszik egy hajó, jön, mint a boldog üzenet. Ülj le a mindenséggel szembe, madarak lengő lombja alá s felejtsd el halvány nevedet. Ne emlékezz és ne remélj: így teremts időt szerelemre. Gyümölcsök sárga vihara megérett tested közelébe ért; add el magad egy sóhajért, mely rászállt a szemedre: a megkövült láng bazaltoszlopai ledőlnek kedvedért. Csoóri Sándor (1930-2016)

Látod, vágyaim fákká nőttek. Széttárt karomon átszivárog a fény, és az avarba zuhanó ég. Papp Ákos (1965-)

akik nincsenek itt éppen lila nyakkendőkkel álmodnak francia repülőgépeket vezetnek Tunisz fölött nyugodtan konyakoznak a Kányafőn. akik nincsenek itt valahol sellőkkel kártyáznak nimfákkal hálnak végleg égve hagyták a folyosón a villanyt. akik nincsenek itt már átvitték a szerelmet a túlsó partra réges-régen foszforeszkálnak. akik nincsenek itt mosolyogva nézik bronz énjeik utcaneveik bizonyára jó borokat isznak és nem irigyelnek minket. Király Zoltán (1977-)

Néhány kép maradt,szavak. Kert, hajlék, otthon. Elfagyott bokron nem fészkel madár. Mások tüzét tápláltuk, nincs fény, nincs határ. Szálka a testben, rég idegen lett bennem, aki hazavár. Üres a város. Avarba takarózunk, hazugságokba. Ha kéred, ha kell, az utcán alszom veled. Ablak, ajtó nincs ezen a szobán, csak néhány görbe rács egy aranykalickán.

lassú, göndör futam a zongorán mahagóni fényű távozó illat vagy Holdba kanyargó vissza nem térő és én alagútban dübörgő disszonáns hiány leszek magamra csukott báltermek fényeivel ki nem nyitott kották unalmával gyertyák hűlni készülő viaszával arcomon

Itt van a tél a faluvégi szélben. Ezek az esték oly nagyok, mintha maga a föld lépne egyre fáradtabban. Ki tudja, miért átkozódik, aztán ablakomnak csapódik valami névtelen hang. Készülni kéne valamire. Annyi félbemaradt vetőzésből tértem meg, annyiszor akartam a szemedbe nézni. Ide hallom, hogy fúj a szél. Havason jönnek a mindenszentek. Ezek az esték a sötéttől is félnek. Iancu Laura (1978-)

Nem is a fiún lepődtem meg, illetve nem tudom, csak fura volt, nem is lepődtem meg, az ember hozzászokik, hogy szerelmeit előbb-utóbb megbasszák bizonyos igazán gyönyörű estéken. Szóval csak azon lepődtem meg, hogy pont ilyen. Hogy pont olyan volt. Nagyjából tökéletes, sármos, mélyhangú, kiegyensúlyozott, hogy pont egy ilyen, akit én óra- és teniszcipő-reklámokba képzelnék, akiből majd egyszer XY kolléga és jó apa lesz, szóval amilyen én nem vagyok: ő mindenestül olyan. Hát ezen meglepődtem. Persze, még most is, ha találkozunk, kezet fogok vele, tartva magam valaminek a látszatához (ahelyett, hogy leütöttem volna rögtön az elején). Azóta már tudom, hogy egyszerűen csak egyetlen szavam sem értetted, és a legtöbbet el is felejtetted rögtön – így működsz. Én akkor, azután, kilépve valahonnan, sokat sétáltam. Egy coffeeshop, egy pizzázó és egy gyorsétterem egymás mellett sorban hirdette, hogy persze, innen nyugatra is, délre is, keletre is jobb lenne minden, csak itt ilyen álmosító és ízet

Mint patkó nyomta fűszál sóhaja, mint lelakatolt kismadártorok, mint villám kettéhasította fa, mint tűz, amely önnön hamvába fúl, mint ellenség tarolta, néma föld, mint kipusztított virágénekek, mint halott mellén a medália, mint eszme, tál lencséért elcserélt, mint forradalmár a bitó alatt, mint nép, ha nyelvét elfeledte már, mint Krisztus, állva Pilátus előtt, mint a soha-nem-lesz föltámadás – reménytelen, olyan reménytelen. Kerék Imre (1942-)

Szép meleg este van. Igazi nyár. S engem valaki nagyon vár. Máris megyek. Csak előbb befejezem még ezt a telet. Kántor Péter (1949-2021)

Most, hogy elég volt, hogy eleget bántottalak, és nagyjából biztos vagyok benne, többé nem mondod, hogy szeretsz - bár legutóbb még mindig olyan érzés volt, mint az a néhány év előtti gerincinjekció -, most kezdtem el nyugodtan gondolkodni. Erről az egészről. Például arról a versről, a legelsőről, amit rólad - mintha nem is én írtam volna. Porcelán volt a címe, egyedül ültem benne reggel, miután veled álmodtam. Ez utóbbi talán igaz lehetett - azóta is gyakran megálmodlak -, a többi, valószínű, csak kedves hazugság volt. Például a vers szerint, emlékszem, teáztam, pedig valójában sosem szerettem teázni, bár ezt mindig sajnáltam - az olyan elegáns. Ezek járnak a fejemben. Meg hogy a tévedés az volt, hogy nem írni kellett volna erről, mert - most úgy látom - az idő elmesélhetetlen. Őszintébb lett volna megformázni valamiből, őszintébb lenne most is, mondjuk tényleg porcelánból. Lehetnénk az a csorba bögre, odavágott hamutartó. Mennyit bántottalak. Egy vascsővel szétvert mosdó, csempe, véc

Aranyló nyírfaeső csüggeteg őszi szélben, sárga, haldokló láz egy macska szemében, tört sugarak, fátyolos egek, elhaló tücsökszó, köd, permetek, szürkülő virágra fáradt lepke száll szelíden, mint puha hó hull majd e sziromkoszorúra útravalóul. Csáky Anna (1938-2023)

Ma közel az ég, füvekre feküdtek a felhők, még zöldebbre mosdatják a rétet. A lábam most a réttől vagy a felhőtől vizes? A lejtő körkörös romokhoz vezet, melyek magukkal határosak, és nem jelzi semmi a határt, nem tudható, hogy hol vagyunk. Történet nincs mögötte, csak a Szent Elme tüzénél melegedő gondolat. Nyáj keresi elveszett pásztorát, aki már nincs, és különben is láthatatlan. Filip Tamás (1960-)