Lélekszirteken

távolra még ellát a szem de a közeli apróságok már a betűk is megkívánnak félkarnyújtásnyi távolságot és ködösül a távol is heggyel az ég egybemosódik és kezded el-elhagyogatni fontosnak vélt vinnivalóid süllyedőben emelkedőben látod a foszló láthatárt is osztogasd szét amid maradt ingyen is átvisz ha ki átvisz s hátra ne nézz kiket szeretsz a maguk útján nem utánad mendegélnek akaszd a fára üresen maradt tarisznyádat Kányádi Sándor (1929-2018)

lassan az árnyak nőni kezdnek fehéren mint valami nyírfák végéhez közelít a kezdet ahogy azt már régen megírták előbb megköt a fény egy régi ablakra jégvirágul-dermed hiába próbál bár reméli lyukat lehelni rá a gyermek aztán az óra mutatója eloson a számlap lefittyed vetül a vágyott a valóra olyan lesz-é milyenné hitted Kányádi Sándor (1929-2018)

Füstszínű falusi alkonyat vagy. Mosolyod illatos kenyerét tétován tördeli az emlékezés. Hol volt, hol nem volt, volt egy lány … Hiába próbálok neveket illeszteni a mosolyodhoz. Egy fehér-homlokú házra s egy lombos eperfára emlékszem, s hogy jött a csorda. Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! – húzott rá a napszítta pásztor. És Rigó unottan tovább kolompolt. Hangoltak a békák a libaúsztatóban; holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen. Zizegett a nád. Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, – talán még azt a zsombékot is meglelném – csak rád, az arcodra, mozdulataidra – nem. Vagy nem is voltál más, csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, mely minden nyári alkonyatkor a langyos szellővel s a füst illatával meg-megkísérti emlékezetem? – Néha már-már látlak, érzem, amint hajad ujjaim közé omlik, mint akkor. De hiába, valami mindig eloroz előlem, és alkonyatból alkonyatba menekít. Kányádi Sándor (1929-2018)

vannak vidékek gyönyörű tájak ahol csak keserű lapi tenyészget sanyarú sorsú emberek szomorú szemében alig pislogó mindegyre el-ellobbanó fakó reménység révedez hogy egyszer mégis vége lesz fekete kendők kalapok pergamen arcok alattuk s mint a kezek a térdeken ülnek maguk is félszegen a velük rozzant egy-rokon megszuvasodott padokon ülnek akár egy metszeten mexikóban vagy messzi fenn vancouver jólápolt gyöpén indiánokat láttam én így ülni ilyen révedőn reményt már alig rebbenőn térdükre ejtett két kezük az életünk az életük azért mentem oly messzire belémdöbbenjen mennyire indiánosodik szemünk tekintetük tekintetünk akár egy temetés után telő vasárnap délután 1982 Kányádi Sándor (1929-2018)

vannak vidékek ahol az ének kiment szokásból ha van is élet azt hihetnétek mindenki gyászol pedig csak védett helyen az ének valahol mélyen szunnyad a lélek legjobban féltett gyönge csücskében vannak vidékek ahol a népek csöndben az ágak jelekkel élnek beszélni félnek viharra várnak 1982 Kányádi Sándor (1929-2018)

vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül 1982 Kányádi Sándor (1929-2018)

a Nagy Imre-festmény hátára Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges. Zuhoghat akár negyvenezer nap és negyvenezer éjjel, ha egy buboréknyi lelkiismeret- furdalás sem követi a bárkát. Mert leapad majd a víz. És fölszárad majd a sár. És akkor majd a megőrzött, a meglévő szóból újra- teremthetjük magát az első búzaszemet ha már igével élnünk tovább nem lehet. 1973 Kányádi Sándor (1929-2018)

Almavirággal futkos a szellő, akár egy kócos semmirekellő. Kócosnak kócos, de nem mihaszna, okot nem ád ő soha panaszra. Füttyöget olykor, mintha ő volna a kertek kedves sárgarigója. Meghintáztatja ágon a fészket, leszáll a földre: fűhegyen lépked. Illeg és billeg, s ha dolga nincsen, elüldögél egy kék nefelejcsen. Kányádi Sándor (1929-2018)

Tudod soha nem bántam meg, hogy megszerettelek, pedig felbolygatta ez a szeretet az egész életem, Tudod, soha nem csalódtam benned, pedig sokszor nem értettem a cselekedetedet, sokszor féltettelek, leginkább magadtól féltettelek, Tudod, lassan fogynak körülöttem a dolgok, a dolgaim, vagy messzire kerülnek tőlem, vagy csak én távolodok, ahogy szakadoznak a szálak, az érzés egyre jobban magához láncol, Tudod, mikor megkönnyezek valamit, ami szép volt, megvigasztal a gondolat, hogy lakozik bennem egy csoda, ami nem hagy el, amit nem vehet el tőlem sem az irigység sem a rosszindulat, Tudod, ebből az érzésből táplálkozom, miatta össze sem csuklom, ha elesek is, érte felállok, ha sírok is elmosolyodok, talán, ha végleg elalszom, érte akkor is felébredek. Kányádi Sándor (1929-2018)

Meg ne tévesszen mosolyom senkit az égvilágon magamat rég nem áltatom s tégedet se barátom. De önnön rettegéseim miért vetítném rátok inkább mosolygok feleim akár a légtornászok Kihunyóban a csillagunk ezen a korhadt kupolán félve nézek a mélybe Isten csodája, hogy vagyunk mosolyogjatok vissza rám nincs a csodának vége. Kányádi Sándor (1929-2018)

Lehúztuk a cipőt is, úgy mentünk, kéz a kézben. Ázott hajad esővíz- illatát most is érzem. Tapicskoltunk a sárban; sikolyaidtól bokrosodva futott a sáncban a sárga patakocska. - Gyermekkoroddá lennék érted, te kedves. - Te jó, te drága. Társtalan lép az emlék a kármin-köröm pettyes tavaszi sárba. 1967 Kányádi Sándor (1929-2018)

Várost álmodtam ide én; fölraktam, itt van: az enyém. Utat álmodtam, kész az út; fürkészem: milyen messze fut? Fényrõl álmodtam: fény ragyog. És álmodtam egy ablakot, ahonnan majd a végtelen tavaszi eget nézhetem. Megvan végre az ablakom, van szobám, ahol lakhatom, van alázatos szõnyegem, naponta többször ehetem. Mi kell még - kérdik -, nem elég? Örülök persze - szólanék, de csak a fejem ingatom. Állok némán - és álmodom. Kányádi Sándor (1929-2018)

egymásra fogjuk egymásra emeljük egymásnak szegezzük egyremegy egymásra támadunk egymásnak esünk egymást megfojtjuk egyremegy egymás vérét vesszük egymást fölrobbantjuk egymást fölfaljuk egyremegy Kányádi Sándor (1929-2018)

Hajnalban a csillagok lehullnak a földre, mint a fáról a gyümölcs: alma, szilva, körte. Szunyókálnak szelíden késő délelőttig, mustillatú sugarak amíg föl nem költik. Akkor aztán napsugár- szálakba fogózva föllibegnek, mint a pók, újra a magosba. Kányádi Sándor (1929-2018)

ahogy tenyered homlokodra ellenzősíted meg-megállva ahogy el-elmagányosodva meg-megállsz egy-egy éjszakára ahogy az üres polcra bámulsz s nem hiányoznak már a könyvek ahogy reggelente az ágy húz és nem fölkelni volna könnyebb ahogy otthonod még hiányzik van-e otthonod igazában? ahogy a szó is el- s kivásik az otthonokban most lakás van ahogy nyelved a rímre rájár mint ujjaid a billentyűkre ahogy foncsorosodva már-már arcod lesz tükrödnek tükre ahogy a tűznek csak a korma senki senkinek számadással ahogy elfacérul a forma s a múzsa markát tartva házal ahogy az ismerőst felejted s az ismeretlen ismerősül ahogy a rég magadba-rejtett titok veled öregszik, őszül ahogy az isten észrevétlen beléd épül minthogyha volna ahogy te is valamiképpen vagy a ház és annak lakója ahogy az erek, mint a húrok aztán csak száll, elszáll a lélek vagy sortűz nyomán tovasurrog rajban, akár a seregélyek Kányádi Sándor (1929-2018)

Ha a napnak lába volna, bizonyára gyalogolna. Ha pedig keze is lenne, akkor ő is cipekedne, s leülne, ha elfáradna, ide mellénk, a kis padra. Kérges kezét térdre ejtvén, merengne a holdas estén. Úgy várná be, szépen ülve, hogy őt a föld megkerülje. Kányádi Sándor (1929-2018)

Feküdtél-e már késeken, háltál-e jégen meztelen, hagyott-e már úgy el a vér, öntött-e már úgy el a vér, hogy ne hallj, ne láss? Borult-e rád már óceán, nyelved volt-e már celofán, robbant-e szét már szemgolyód, mint a mélyvízbõl kifogott halaké? Voltál-e lábon égetett, tépték-e ki a gyökered, faragták-e a csontodat, millió tonna súly alatt nyögtél-e már? Vertek-e földbe, mint karót, rügyezett-e már két karod, hullattál-e már lombokat, voltál-e üresen maradt fészek a fán? Kányádi Sándor (1929-2018)

Kétszer kelt föl a telehold egyetlenegy éjszakánkon; kétszer kelt föl a telehold, csak azért, hogy minket lásson. Háromszor jött el a hajnal, gyémántkulcsa hármat fordult; háromszor jött el a hajnal, s harmadszor is visszafordult. Két telehold, három fényes, harmatszemű hajnalcsillag, állnak az ég delelőjén, és csak nekünk világítnak. 1963 Kányádi Sándor (1929-2018)

Ahogy a folyó a fűzfák egymásba hajló örök árnyéka alatt, úszik a kedvem is egyhangú susogással, s ezüst-hasú halakat villant magasba, ha egy-egy résen olykor beragyog a Nap. Kányádi Sándor (1929-2018)

Egyszer majd szép lesz minden, a telet s az őszi félelmet, hidd el, szerelmünk levetkőzi. Úgy állunk majd a fényben, mint a virágzó ágak, büszkén viseljük szégyen nélküli koronánkat. Sötétben sem kell félnünk, útjaink beragyogja hajdani szenvedésünk virrasztó teleholdja. Kányádi Sándor (1929-2018)