Lélekszirteken

Mikor a kert végében megálltunk, körbemutattál: "Ezt mind neked adom" S otthagytál a világ végén. Azóta is ott. Rám rakódott napok: végtelenített film. Hártyaréteg. Ezüst csillogás. Ledobott hátáról az üveghegy. Végtelenített napok.

alszik az eső a tavaszi almafa alatt mely vigyázva ejti el fehér virágait olyan ez mintha hóesésről álmodna valaki amikor az idő kicsit megpihen és csak az történne meg aminek máskor nem lehet Fecske Csaba (1948-)

Úgy szeretném, ha láthatnád a Holdat most velem, s amint ezt írom, már értem is, miért hagytad el százszorszép öröklétedet a zúzmarás kínokért, Istenem! Tökéletesnek találtad betegen, holtan is, lám, kipróbáltad, milyen jó ülni a Duna-parton Krisztus után kétezerben, vendégnek lenni saját ünnepségeden, találkozni a szerelemmel. Harminchárom esztendőd látogatásnak sok, ígéretnek kevés, itt kell lenned most is, még látom, lábnyomodon a gerlék őrülten marakodnak – ki tudja, miért, mind ott akarnak tavaszt ülni, ahol megfordultál. Folyvást búcsúzol, minden úton, minden nap kicseréled a holdat napra, apát fiára, anyát lányára, holott tudod, tudod, micsoda szakadék, micsoda sötétség, ha nem is örökre, de csak meggyalázza azt, amit az ég egynek, igaznak s szépnek talált. 30 négyzetméteres otthonomba kéreti magát a Hold. Nem tudom, miért, utolsó csepp fénye is idefolyt. Úgy szeretném, ha te is látnád: hazaért Iancu Laura (1978-)

Suttogó szobák. Vonagló meztelen testek az őszben. Leütött akkord a zongorán. Vénlányok megőszült sóhaja a tükör előtt. Béna vasárnap délután. Csipketerítők sikolya. Vadszőlőlevelek sziszegése sárga falakon. Tabáni kiskocsmák tűnődő némasága. Rég elporladt korhelyek árnya a söntésben. Gázlángok lila bánata. Indulás az alkony vörös postakocsiján. Messzi hómezőn elvérző hegedűszó. Barna T. Attila (1971-)

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában. Weöres Sándor (1913-1989)

Az ember néha eltűnődik mi fontos, mi nem, utána néz az elmaradtnak, nézi fáj-e, ha nincs vele, aztán körülnéz maradt-e, amiről hitte, kellene, s látja az évek, hogy morzsolják a fontosnak hitt dolgokat. Mindig ott van egyszerre minden, és azzal együtt, semmi se… Pálfalvi Dorottya (1960-)

Somlyó Györgynek Nagy vizek mellett élnék egyedül. A kristálytükröknek hűvös hazája befogadna áttetsző egébe, hallatszana a mélység surrogása. Vizek mellett, hol óriási fák. Hol csönd kúszik, szelíd kígyó a fákra. Hajók, amelyek nem kötnek ki már. A partban, lenn a vízmarta kövek megszeghetetlen gránit hallgatása. Makay Ida (1933-2011)

Se nyár nem jön ide se tél de meghasadt falakra tört s a nap magának megterít maradt egy ág egy sor levél kigyúl és ég mind ami zöld kő asztal körül mennyi rom világít fakó és fehér Égboltnyi fény gyűlt egybe itt parányi üres udvaron Czigány György (1931-)

Sajnálhatod ha nem az alkalomhoz illendő módon öltöztél, fátyolba- kalapba délutáni szűrt fényt áteresztő lombok pont, mint egy Cézanne festményen - jaj kedvesem a hajókirándulás elmarad csalódottan leesett fehér kesztyűd után nézel, - én is sajnálom, hogy nem az alkatomhoz illően öltöztem halandósággal átkozott foszladozó Charlie Chaplin öltönybe csokor- virággal és csokornyakkendőbe Mindennek ellenére álljunk a pillanatfelvételhez és lélegezzünk be sokat és mélyeket Boda Magdolna (1956-)

integet hóval hegyekkel egeket szakasztó jegekkel látni belülről tör- s törik nyíló sebeim vérrel öntözik saját egét festi egyre kékre zöldre tűz-veresre fölszáll s közben itt marad elhiteti hogy valál és hogy vagy lázban didergőn egyedül jövődben immár jövőtlenül akár egy megkésett gondolat része amelyben megtörténik a béke a csend kitágul magából hazátlansággá a hazából havakkal szól sajog fagyokkal s hallgat halálos hajnalokkal G Gál Sándor (1937-2021)

Mint álmos pilla, rezdül fenn a lomb, be-becsukja a tündér-kék eget, fut a patak, még egy-két szót kimond, de nem hallom már tisztán, merre megy. Csak fekszem itt a vízparton veled, s nézem, amint egy vitorlát kibont a hűlő nap s hangtalan ellebeg, bár hogy itt járt, csak villanásnyi volt. – Hogy itt jártunk, csak ennyi volt csupán, egy délelőtt, egy lanyha délután, s az útra már az alkony árnya ing? Csak ennyi volt?… Csak ennyi? Homlokom elfeketül… De réteken, lombokon örökre ott ragyognak álmaink! Létay Lajos (1920-2007)

könnyű nyári éjszaka tücsökszóval csillagokkal úgy lopta kezét a kezembe mintha egyenesen pulzáló szívét adta volna át nekem új voltam még neki és szokatlan mint az elsőáldozási ruha amit életében csupán egyszer visel az ember vajon miért olyan jó a másikban és miért jön reggel az éjszaka után kijózanító másnapos más nap a szív megbízhatatlan elhangolódott iránytű de mi mással navigálhatnánk magunkat tudom azokból az ártatlan szemekből kidudorodó könnyek igazgyöngyök voltak amelyekért a tenger mélyére is érdemes volna Fecske Csaba (1948-)

Baranyi Ferenc Hétköznapi istenhozzád című versére. Menni vagy maradni, darabokra szakadni, így is, meg úgy is. A szarvát vesztő unikornis gyűlölt közöny erdejébe menekül, lepkévé válik és elrepül, miközben okozott sebei iszonyúan fájnak, mélyünkben égetik a szavak, nagyon messze kellene kerüljenek, hogy újra hiányozzanak. Válni kell, menni kell, de hova? Vakká és süketté lesz a könyvtárszoba, mert olyan talán nincs, akinek mi kellünk, a nyűgeink, a szokásaink, a félelmünk, ki olykor mögötte meglát bennünket, mint örök domb mögött a lemenő napot, és akkor is szeret, ha az utat megváltoztatod. Jó volna megmaradni, de ritkán lehet, a seb is megbélyegzi a dárdahegyet. Belehalunk? Igen. Többször is. A forradalmát nem élheti túl minden rebellis. Sorsunk ilyen. Mindegy. Kár lenne tagadni! Úgyhogy lehet büszkén elmenni, vagy méltósággal maradni. Jóna Dávid (1968-)

Arany a nyár a tél ezüst, öreg kéményből száll a füst, ködcseppek sírnak arcomon, míg a lét rajtam átoson, nem vagyok több, se kevesebb, mint holmi csillag- rendszerek: bennem az egész, a vágyott, vajúdok igaz világot. Aknay Tibor (1944-)

Ez kellett. Ez a merítés a túl nagy szemméretű hálóval, amelyen nem akad fenn semmi, csak átfolyik rajta irdatlan tömegben a víz. Már tudod: épp ez lesz kétségbevonhatatlanul a tiéd (is) életen innen és túl — ez a tenger. Meg persze ez a háló. Bátai Tibor (1951-)

Kövek Közt Csillogó Patak Csalogat Egyre Hívogat Lehajolsz Hozzá Markolod Ujjaid Közül Kicsorog Továbbszalad Barna T. Attila (1971-)

(1) violinkulcsa biztosan a hétköznapi szerelem kóstolgatása rövidke játékok közt keserédes bújócska ribizlibokrok tövében apró titokkal bukdácsolva passzolgatunk szájkitátva kell csinálni hibákat elejtve ritkán érdemes mert által mennék a tiszán ladikon a szeretet viszi át a szerelmet a túlsó partra tudtam jól minden a helyére kerül ott leszünk ahol kertek házak napelemek tágulnak a legkönnyebb álmaim veled voltak a nehéz csomagok járdák meg utak hazafelé hozzád vagy hozzám már nem tudom a harmónia kulcsa az ajtóban áll hol vagy te hol vagyok én mondd én hol vagyok (2) a szívem 300 gramm zsír és cukor nem elég szép kékek a szemeim di caprio mosolyával néz le rám az isten nagyon szeret jól tudom a nyelvem hegyét tompítani nem beszélünk egymáshoz ha nem muszáj csak becenevet találunk ki a mosolyom di caprio a nyelvem konfuciusz a szívem 300 gramm zsír cukor fehérje a szívem bálnavadász nem nagyon beszélünk mikor egymásra nézünk lefele a lejtőn haladva meg-megpihenünk lábunkat lógatjuk b

Úgy adott föl rejtvényt (és ráadásul rólad!): az ő kulcsa is kellett hozzá, hogy megoldjad. Könnyítést is kaptál, mert benned rejtette el. A kényes kérdésekre új kérdéssel felel, de úgy, hogy – találd ki te! – még csak fel sem teszi. (És mindketten tudjátok: már válaszoltál neki.) Hát marad a status quo. Szabad, amit szabad. És nincs más választásod: rád kell bíznod magad. Bátai Tibor (1951-)

Nincs mit mondanom, nincs mit mondanod. Szemed jégvirág borítja, már mögé nem láthatok. Nincs mit mondanod, nincs mit mondanom. Párosan viselt magányunk súlya nem megosztva nyom: egészben a válladon, egészben a vállamon. Ne értsd félre, ha kereslek: rádtalálnom nem öröm, tűnt ölelés emlékétől únt öleléshez szököm. Varázsod szét így töröm. Válni kell. Önvédelemből hagylak el, s fel nem cseréllek senkivel. Válni kell. A szív nem nézi, mit cipel, csak éppen már nem bírja el. Baranyi Ferenc (1937-)

Egy pohár borban fürdik az alkony, gyöngyöt nevet a Nap lent a parton, s az időt istenként visszatartom. Aknay Tibor (1944-)

az útig kisérte holdfényben állt a kert könny szökött szemébe de sírni mégse mert nézte a távozót elidőzve hosszan abban a rátörő fénylő fájdalomban míg ment a kerten át lépteibe veszve egy szép álomvilág burkát szétrepesztve Fecske Csaba (1948-)

El se kezdődött, és mégis folyton tart. Mint az esők bennünk, az erdőtüzek. A szakítások, a magányos reggelek. A levendulamezők, a szigetcsúcsok. Mint mennybevételünk után, Helyettünk. Halmosi Sándor (1971-)

Átmegy rajtam a hideg. Az ölelés, ami nincs. A sírás, ami feltartózhatatlan. Visszaszámolhatsz. Halmosi Sándor (1971-)

Borgesnek Abban a megroggyant harmincadik évben, amikor kések hasították álmaid kárpitját és homlokod idegen templomok hűvös lépcsőjéhez szorítottad, azon a harmincadik hűtlen nyaradon valahol valaki megszületett a térben, de ez csak újabb harminc év elteltével lett nyilvánvalóvá, amikor ama adamant rudak keresztezték egymást és eltérítették sorsod meglassult folyását, síkságokat árasztva el az álmok elátkozott vidékén, szemhéjadon lepkeszárny hímpora csillogott és nem tudtad, hogy égitetestek ütköztek miattatok egy másik galaxisban, és a pályájukról letérő planéták a teremtés anyagba süllyedt kínjával büntetik a leheletkönnyű lelkeket azóta is, mert nincs következmények nélküli tett, sem gondolat, és nincs, bizony hogy nincs bocsánat, ezért kell újra és újra megalkotnod magad, hogy az álmok és az évmilliárdok kizökkent történeteiben végre helyére kerüljön az általad meggyalázott világegyetem. Nyirán Ferenc (1951-)

egy kép a fényérzékeny lemezen párálló hajnalon vonat a völgyön át tengerszemek fülkeablakból a felbukkanó emlékezet végérvényesült titok és várakozás lesz akár egy gombostűvel rögzített lepke Bátai Tibor (1951-)

Lábunk nyomát a rét megőrzi, mert szeret; bennünk a ragyogás, arannyá lett. Szép álom volt ez ma, napfény porozta szemünk, szebb ennél az lesz csak, mikor felébredünk. Mile Zsigmond Zsolt (1967-)

És elképzeled, hogy az ott a házad. Bemész a kertkapun, és hazamész. Már várnak. Ledobod az ajtóban a zsákot. De előbb még leszaladsz a Dunához, megállsz a kis komptól nem messzire, a fűvel benőtt tisztáson, a parton. Csillog a víz, szemetes a szegélye. Kora tavaszi víz, még fésületlen, a felszíne zavaros, pörsenéses, még nem nézik meg benne magukat a fák, még lombtalanok úgyis, csupaszok. Van ott a tisztáson egy kő, leülsz rá. A házad most a hátad mögül figyel. Alig mersz moccanni. Egy kis fekete dakszli csámpázik el melletted. Ismerős? Nem? És az a bajszos, kopaszodó férfi, aki sietve átvág a zöldön? Ő se? Talán az a kisgyerek, ő talán, az anyja megy mögötte, mint az árnyék, s feltartott két kezét kezébe fogja, hogy el ne essen. A gyerek nevet. Terád nevet? Felismert volna? Vagy csak nevet örömében, hogy megy előre? Ez egy család. Ott laknak bent a házban, ahová nem mentél be a kertkapun át, mert előbb látni akartad a partot, a vizet. Most felállsz, visszanézel hirtelen a házra, mint

belekucorodom a kerámiaedénybe, begyújtom magam alatt a tűzhelyet, érzem, ahogy az alulról jövő hő átmelegíti az edényt, majd átmelegít engem is, zöldséget aprítok magamba, sót, borsot, rozmaringot és oregánót szórok a legbelső részeimbe, majd kavargatni kezdem magam, hogy oda ne égjek, figyelem, ahogy lassan megpuhulok, ahogy az ízek elkezdenek szétterjedni bennem, megvárom a tökéletes pillanatot, amikor téged is magamba szórhatlak, úgy hullsz belém, mint a fűszer, mint a leveskocka, mint egy olyan szuperhozzávaló, amiből bármi elkészíthető, egyenletesen eloszlasz bennem, ahogy óvatosan kavargatjuk magunkat, amíg minden hozzávalónk összeér, és kioldódnak belőlünk a legbelsőbb zamatok, amíg felfedezünk egy új alapízt, amit csak a nyelv szívhez közeli részével lehet érzékelni, majd megnyalintjuk, mint egy önmagát kóstolgató étel, egyszerre vagyunk íz és érzékelés, ne mozdulj, így vagyunk a legfinomabbak, feltálalom magunkat, ne fújd meg, vedd a szádba, és úgy várd meg, amíg kihűl egy ki

Ott akartam hagyni mindent, ami még megmaradt. De hozzád belépve mintha megtaláltam volna az összes elvesztett tárgyamat azokat is, amiktől korábban meg akartam szabadulni, amiket anyám adott rám, vagy direkt felejtettem ott a buszon. Mert amit a szülők rád tukmáltak azt csak lassan, apránként illik elveszíteni, fél pár kesztyűt, aztán az étkészlet egyes darabjait. Aztán itt vannak azok a dolgok is, amiket sosem tudtam másoknak elmondani, de tudom, hogy örökre ott lesznek a szőnyeg alatt, vagy a szekrény mögött, mert soha senki sem fog benézni mögé. De ez itt veled nem én vagyok. Aki kilép ebből a lakásból, én lehetnék. De egyszerűbb a szemedbe nézni, és azt mondani, hogy nálad igazán otthon érzem magam, és egy pillanatra elképzelni, hogy otthon lenni veled milyen lehet. És rájövök, hogy vannak pillanatok, amikor hazudni olyan, mint egy alvó mellé guggolni, és megtalálni azt a hangerőt, amivel egészen közel hajolva a fülébe suttoghatunk mindent úgy, hogy nem riad fel, és ha véletlenül

Úgy élek itt a földön, mint egy kölcsönlakásban, kaptam ugyan egy kulcsot, de csak néhány órám van, hogy élvezzek, szeressek szorongó idegenben, ha józanul nem megy, hát félig önkívületben. Itt minden ismeretlen, az utcát hogyha nézem, nem láttam ezt a tájat, ezt a napot az égen. Bent is minden szokatlan, a szagok és a színek, a pókok a sarokban szokatlan hálót szőnek, a bútorok is furcsák, és mindegyik máshol van, mint ahogy megszerettem egyszervolt otthonomban. Ne csodáld, hogy feszengek idegen életemben, különös tárgyak között ülünk egymással szemben. A tested ismerős csak, meg is fogódzom benne, és vendégségbe hívlak kölcsön élt életembe. Egy kicsit későn jöttél, a felét már leéltem, de maradj itt mellettem a második felében. Kiss Judit Ágnes (1973-)

Vajon mekkora távolság van két ember vágyai között, nem érdekli, uram? Csak nevet, mit tudja maga, Magadan milyen messze van. Tudja, ha mégis elmentünk volna, én a jeget nézném, maga a végtelent, így tükröződnénk abban a simára fagyott Szibériában. Épp, ahogy vagyunk egyébként: én mozdulatlan, maga meg mint akinek soha nincs vége. Rálépnénk együtt a Bajkál-tó jegére, hogy hallgassuk, hogy reped. És élhettünk volna ez a kevés idő alatt is sokkal boldogabban. Talán, ha nem lett volna körülöttünk a világ. De valami mindig körülöttünk van. És ez ebben ez a legocsmányabb, nem gondolja? Hogy az ember nem tud kiszakadni vagy leválni erről a rothadó világról, mindig benne marad. Maga fogná a kezemet, én csókolnám a száját, és így egész boldogan meglehettünk volna, ha nincs körülöttünk a világ. Az ember folyton fut valami elől, mintha bármiről is lemaradna, ha nem lép elég gyorsan. Én meg, ez a kevés idő alatt is maga elől futottam és vártam, néztem hátra: vajon utolér-e, és ha utol is ér, bánt

nem panasz egyszerűen tény egyre nehezebb versbe írni téged eddig bárhogy igyekeztem minden sor csak változat volt arról milyennek láthattalak volna ha realizálódik a karakter néha melléd írtam magam hogy ne legyek annyira egyedül veled Bátai Tibor (1951-)

Ha esik, ha fúj, lemegyünk a partra, és vízre tesszük a csónakot, és húzunk a nagy vizen felfelé, húzunk az örök nyár felé, s egy felhőt keresünk az égen, s látjuk, fenn lebegnek a fák csúcsa felett, ezüstösen, mint a szálló ökörnyál, foszló, szakadozott igenek és nemek, és húzunk tovább, húzunk felfelé, csillog a víz, és vár ránk az örök nyár. Kántor Péter (1949-2021)

Hallgass ide, régóta evezünk, s megfordultunk már néhány kikötőben, kóstoltuk néhány kocsmában a szeszt, s dúdoltunk magunk elé, fütyörésztünk a cikcakkos, kanyargó partokon, s nagy, karcsú pálmafákat rajzoltunk a porba. Nem tudtuk, meddig, és nem tudtuk, hová, vakok és süketek közt vezetett az utunk, és vakok és süketek voltunk mi magunk is, de hittük, hogy nekünk kel fel a Nap. Kántor Péter (1949-2021)

Egyszer eljön a dolgok neheze, egyszer, vagy akár többször is eljön. És van, hogy úgy jön el, hogy nem is vesszük észre, máskor meg észrevesszük, de nem azt. De egyszer észrevesszük, hogy ez az, mert hát mi más lehetne, ha nem az? A dolgok neheze, vagy hívjuk bárhogy, nevezzük egy üres szobának, vagy a tél fehér angyalának, rászáll egy ágra, vagy inkább ráfagy. Kántor Péter (1949-2021)

Én újraszedem minden reggel, amit lebontott benned az éj. Te újraszeded minden éjjel, amit lebontott bennem a nap. Találkozásaink – fesléseink – feleselnek a takaró alatt. Nem felesel, fele sál – játszottam egyszer a szótekerőt. Szabad, gondoltam. Miért ne szedném szét, hangokra, akár. Szavakból új szavak, ahogy a textúra átrendeződik, képlékeny, formálható anyag. Most feleselnek, visszabeszélnek, mint aki kamaszkorába lépett, s vállrándítással jelzi, milyen hanyag. Szavak nélkül is értjük egymást, gondoltam. Mióta nélkülözlek, próbálom újraszedni a szálakat, soronként, amit a vetülék kihagy, magába rejt, hogy aztán maga is elrejtőzzön, mint a búvópatak. Takaró alá bújok. Újraszeded, amit lebontott bennem a nap. Közben szétszedve fekszem, feles- leges mondanom, a takaró alatt. Miklya Zsolt (1960-)

Még ott a füledben a zúgás s hátad mögött ott ringatózik a vizen Kháron arca nagy fürdések után mikor kábán kitántorogsz a partra lúdbőrösen és lila szájjal bizonygatva, hogy semmi vész, hogy megérte, és hogy újra kész vagy vissza beúszni mélyen s átpillangózol az egészen. Kántor Péter (1949-2021)

Minden ölelés véget ér, még az is, amelyik elmaradt, máig mindegyik bennem él — bár egyikükhöz sem volt szavad. Minden ölelés véget ér, de lehet, hogy el sem kezdődik. Kettőtől egyig jutni kérsz, én egytől szeretnék kettőig. Bátai Tibor (1951-)

Itt lakunk e legendás hegyoldalban, nem régóta, s tudjuk, nem sokáig, Nincsen mód, hogy előled eltakarjam, ide már a tél is idelátszik. Amikor a falevél elparázslik, és észak felé kacsint a kökény, magunkhoz veszünk mindent, ami számít, leballagunk házikónk lépcsőjén, s elindulunk, szívünkben ezer emlék, mint terhükkel a vándor búcsúsok, visszük mindazt, amiért maradnánk még, s azt is, amit legendánk hazudott. S az lesz igaz, amit a hazugságról mindenkinek el fogunk mondani. Ha hangunk elhal, olvassák le szánkról, amit mi sem akartunk hallani. László Ernő (1939-2006)

Minden mozdulatom Egyszerre Több tükörben látszik. Tekintetem Többszörösen Vetül magára, Míg elfelejtem, Melyik a valódi, Melyik csak pára. Már az álomtól Is félek, Megöl A szégyen. Sosem tudom, Hajnalban hány Nap kel az égen, S egyetlen, zsongító Nappallal Megelégszem. László Noémi fordítása Ana Blandiana (1942-)

Szép volt! Szép, mint Nyizsinszkij lábfeje, Pliszeckaja nyaka, mint egy Mozart-zene, mint a matematikusoknak egy prímszám, egy tömör levezetés, egy tökéletes képlet, szép, mint a szélborzolta, lúdbőrző Duna, mint a hajnali és az alkonyati fények, szép volt, mint a rabló, ki vidáman fütyörészik az erdő sűrűjében, az övében kések, szép, mint az egymást fosztogató szeretők, a torkuk száraz, a szívük részeg. Kántor Péter (1949-2021)

1. Minket Andersen írt: te új, feszes trikódban gyors léptekkel közeledsz messziről: mint karcsú vitorlás tükörsima vizen. S én kőből rakott parti bástya módján várlak mozdíthatatlanul, sziklaszilárdan. Az órám nézem: késel, már megint, de mindegy, nem teszem szóvá ez egyszer. Az évek telnek-múlnak, meglehet, de te csak jössz, tükörsima vizen, és szerelmünkön nem fog az idő, mondjanak mások bármit, hogy így meg úgy, a tekintet elkószál jobbra-balra, s hol ezt, hol azt vesz észre a bámuló szem: új csípőt, vállat, új térdet, bokát, s új szájból új édes szót hallani. Megesik, mondjuk, de minket Andersen írt. Nekem te vagy a táncosnőm örökre, ámbátor késel megint, és szokás szerint mindkét karod a levegőbe nyújtod, mert balett-táncosnő vagy, én pedig – ki más? rendíthetetlen ólomkatonád. 2. De egy napon, épp hangversenyre menvén, feltűnt nekem, oldalról és kicsit kancsítva nézve, az az ismerős pár a Nagymező utcában, ahogy némán, dühödten siet az egyik, s a másik szándékosan lassítva lemar

amikor először rád mosolyogtam, beköltöztél a szám körüli ráncaimba. hoztál magaddal friss ágyneműt, egy könyvespolcot, egy ruhásszekrényt, mosógépet, kávéfőzőt és tévét. a jobboldaliban vetettél ágyat magadnak, a baloldaliban dolgoztál és ettél. este, de néha már csak reggel becsúsztál a számba fürdeni, a fogaimra teregetted a frissen mosott ruháid. amióta nem találkozunk, nem mosolygok. biztosan ki is költöztél már, nem lehetett kényelmes a sima arcom, mert nem volt elég a hely annak a sok dolognak, amit hoztál magaddal. Győrfi Kata (1992-)

semmitmondó partok. tükörsima vizek. szenvedsz a kudarctól. átmenetileg. majd feltámad a szél, s mihelyt elhiszed, hogy nyílik újabb esély, vitorlád feszíti dac és szenvedély. Bátai Tibor (1951-)

Most, hogy betöltöttem a hatvanat, nem késő-e már nekem megtanulni élni? Hisz mire megtanulnám ezt meg azt, épp ezt meg azt kellene lecserélni valami másra: hegymászóruhát búvárruhára. Egy biciklim, az van, és nem gond az se, ha a samponok helyett visszajön és habzik megint a szappan. Vagy például, ha nyílik az orgona, s az alkonyat megfesti az eget lazúrral, hogy kikocsizzon a kertvendéglőbe, tán újra konflisba ülhet egy hölgy egy úrral. Vagy azt már soha többé, soha már? Nem látni, mit rejt még a kertek alja. Az ember azt se tudja, mit akar, hét bőréről hét bőrét levakarja. Tükrében felvillan egy kontyos szamuráj, botot lóbál felé egy ismeretlen, közben egy híres vendégművész hegedül telt ház előtt az új koncertteremben. És közben jön és jön a tsunami, és vulkán tör ki, hamu száll magasba, cseng a telefon, eltörik valami, s a pontozóbírák egytől tízig szavaznak. Nem késő-e már? Nem késő-e már újra átúszni a Dunát és partot érni? Hol az a Déli-sark, Scott kapitány? A Nagykörút hóborít

Milyen szép is volna, ha aggastyánként jönnénk világra, egyéves korunkban halálgondolatokkal tusakodnánk, és nyolcvanévesen a homokozóban hancúrozva nevetve kérdezgenénk: hogy hívják ezt a csudaszépen csapongó, szárnyaló, ezt a pihekönnyen táncoló színfoltot, hogy hívják ezt a tüneményt? de senki nem tudná megmondani, hogy ez egy lepke, te kis vakarcs! Ircsik Vilmos fordítása Guy Rewenig (1947-)

1. Ezek a reggeli fények, mint a konyhapulton hagyott gofri és juharszirup, hidegek és ragacsosak. Már észre sem veszem, úgy dúdolom egy buta popsláger félrehallott szövegét, úgy húzom át középen a z-t, és teszek karikát az i-re pont helyett. Ezeket tőled loptam, és akármi is lesz velünk, ők maradnak. De van ez a megszokhatatlan része – úgy csinálni reggelit, hogy ne ébredj fel, vagy a hűtő barbecue-szaga, ilyen szag van odakint, az űrben is, a haldokló csillagok szénhidrogénjei miatt. Ujjaimon az összemorzsolt bazsalikommal megállni két íz között, nézni az ereszcsatornában kikelt juharfát, és nem tudom, még meddig bír el minket az a téglatest alakú sötétség ott bent, mert itt nincs B-terv, nincs második esély. 2. Taníts még néhány trükköt, amivel fogadásokat nyersz, kártyával, kupakokkal és gyufával. Egy papírlapot sem lehet hatnál többször félbehajtani, pedig ha sikerülne ötvenegyszer, akkor épp olyan magas lenne, mint a Föld és a Nap távolsága, a százharmadik hajtás után pedig akkor

                                                          Jackson Pollock                                               Áthasad az immanencia, mint egy vékony hártya, a csigavonal precizitására gondolok, az idő tömény testében végigfutó spirálra, magára a csigára is, ahogy nyálkát húz maga után, a megtett utak bonyolult jelrendszere és mértana, az összevissza ívek és vektorok, ahogy metszi egymást a tér, be-beszakad a koherencia, mint egy köröm, felsérti a szövegtest vékony bőrét, az én életútja szétkent test, vékony csíkokban, hurkokban jönnek a színek az emberből, a szemek színe szétmázolva a horizont szigorú palánkján, az ég kéke olvad, csorog az arc mögül az idő Sztercey Szabolcs Benedek  (1991-)

Hajnalodik az órák csalnak Felébredek betakarlak Hamu a tűz a kályha hideg Mily nagyon is szerettelek Összezártuk magunk örökre Tékozolt éltem tanúja őre Az asztalon számlák kávékörök Villanyt gyújtok odaülök Próbálok végre kijózanodni Belátni végre és vallani neked Nem írni többé nem írni verseket. Muszka Sándor (1980-)

Esténként lementünk sétálni, olyan ablakokat kerestünk, ahol égett a villany, ha voltak a szobában, mi beszéltünk helyettük, ha nem, történeteket meséltünk, mi zajlik bent éppen. A mozgólépcső tetején mindig ugrott egyet, attól félt, begyűri őt, vajon hányadik alkalommal fog tudni gondolni valamire ugrás közben, mert már rutin lesz, nem tölti ki az egész ugrást a félelem. Amikor másokról beszélt, mindig fázni kezdett, mire hazaértünk, mint összehajtott levegő, más alakban volt ott, legelemibb része, a tér körülötte, hiányom belőle. Németh Gábor Dávid (1994-)

Álmok tiszta szavát lopjuk az est füzeinek oltalmába. Bűnöktől szabadult kísértet: ezüstkaréjú hold úszik felénk, s újra fényesednek a rozsdás csillagok. Sűrű szövésű tegnapok vásznait kutatjuk, s emlékek résein a hazavezető szálakat. Oláh András (1959-)

Gyere, beszéljük ezt meg. Kezdjük el. De hogyan? Hogyan kezdjük el? Mit kéne ehhez innom? Nem tudom. Nem tudom, hol kéne kezdenem. Pedig volt már részünk ilyesmiben, előfordult már, volt már ilyen. Nem halunk bele, nem ebbe, nem. Túljutunk rajta, azt hiszem. De mégis, hogyan? Hogyan kezdjük el, hogy ne csússzunk el egy borsószemen, ne legyen olcsó, ne legyen hazug, s ne veszítsem el rögtön a fejem. Elment a nap, s eltelt egy hosszú év, és mint a tenyerem, úgy ismerem, amit nem látok előre soha, ami ellen sose volt gyógyszerem. És nem utoljára, nem, nem hiszem, nem is először, már volt ilyen, gyere, beszéljük ezt meg, kezdjük el, és hagyjuk most, hogy ki mit érdemel. Hogy ki mit rontott réges-régen el egyszer vagy sokszor. Volt egy pillanat, átkozódtam, lihegtem, sántítottam, s az arcomra valami sós lé tapadt. Ez akkor volt, amikor véget ért a nyár, amikor eltörtem a térdemet. Nem, nem a fénykorunkat éltük épp! És szavazott a nép s gyorsan elélvezett. És nem tudom, hol kéne kezdenem, de

billegés-barázdálta levegő gyökértelen kiterjedés hol szakadatlan világok foszlanak szét állnak össze éjszakában táncoló hópihe szívünk fülében az ittlét oly közeli szavainak dobogása - hó emléke a bőrön tűnt képek olvadt kristályai kerítetlen éj emlékeket bekerítő sűrűdő táguló fellegek fénybe hajított szalma szélben kavargó aranyposzáták még hallgatom egy pillanatig mindazt amit fül hang agy és ujjbegy kiszálazhat a dolgok végtelen-hosszan vonszolódó folyamából sodor a víz még morzsálló szavakat melyeket kézről kézre szájból fülbe csipetnyi fénnyel gyásszal adunk tovább - nagyon halkan beszélünk léptek nesze terjed féktelenül görög egy élet parazsa újabb reggel új alkony vöröse torkokban porló kőzúzalékon - valaki bennem hallgatja szüntelen a dolgokból a fülnek nem hallható dobogást - * hittük érintjük a medret de az éjszakának alja nincsen se teteje fala se ablaka - (Nem igaz tán hogy a lélek érzékelte kevéske fényre szükség van ha meg akarjuk ismerni a sötétet?) És emlékszem távoli

Úgy telt el a legrövidebb év, mintha minden mondatunkba beleerőltettük volna az időt. Először azért terelte el a figyelmünket, mert nem lehetett érteni, miért használjuk feleslegesen. Később az ismétlődés kedvéért nem akartuk kihagyni, és mert egyre jobban megértettük, mondatainkhoz tartozik, akár ehető tortadíszek a várakozáshoz. Az év végére nem úgy nevettünk, mint nyáron, hangosan, amikor az idő múlását a legnehezebb igazolni, az állandóság furcsa természete mégis ugyanúgy szórakoztatott bennünket. Simon Bettina (1990-)

Egy könnyű felhő hirtelen elnehezedve az égről a rétre zuhant, és ott is maradt mozdulatlanul kuporogva a kerítés vasoszlopai között. Öt nap múlva még mindig ott hevert otrombán, mereven, és minden rébeszélés ellenére az esőt sem volt hajlandó kiönteni magából Ircsik Vilmos fordítása Guy Rewenig (1947-)

közvetlen út csak egy visz hozzád hogy elérjelek nap mint nap vigyázom ívét széltét-hosszát egy Einstein-Rosen vershídnak Bátai Tibor (1951-)

A megbántott gyereknek éles csonk nő a mutatóujja helyén, hegyes nyárs, rút tövis, döfni, szúrni jó. Ha megbántottak, többé nem tudsz veszteni, nem tudsz szeretni vagy újrakezdeni. Még szíved szerelme is azt hiszi, a mutatóujjaddal fenyegeted. Pedig csak ölelni akarod vagy búcsút inteni. Mert szeretni, úgy igazán, csak azt szereted, aki megbántott. Fekete Anna (1989-)

Vigyázz. Ma olyan a csütörtök, hogy bármi veszélyes eszedbe juthat: egy telefonszám, hősnőd kivillanó fogsora, egy sosemvolt virág illata. Vigyázz. Eljött a te időd, de ami most kezdődik, nem ott ér véget, ahol a sínek, a mesék, vagy a rongyos századok. Valahol máshol, aminek még nem adtál nevet. Egy tócsa partján, a mutatóujjad hegyén, egy aluljáró torkában. Bárhol. Ott jusson majd eszedbe, hogy a tenger színe nem a kék. Jusson eszedbe, hogy arcunkra a hordalék végül lerakódik, és bőrünkről a homok lepereg. Jusson eszedbe, hogy a vége mindennél rosszabb. Jusson eszedbe. Bajtai András (1983-)

Hozzászokni a kabócakoncerthez, Az apró állatok rejtélyes neszezéséhez. A tűlevelek és tobozok tompa, De kitartó puffanásaihoz, A kövek odaadó omladozásaihoz, A rovarok kitinpáncéljának Türelmetlen és örök védekezéséhez, És a tenger időtlen hullámzásának Örök és végtelen ismétlődéséhez – Éppenséggel kell és lehet; De ahhoz lehetetlen, hogy én, Az egész szigeten én, az ember Vagyok a leges-legfélelmetesebb. Weiner Sennyey Tibor (1981-)

Én magammal küzdöttem meg érted, átírtam százezer lapot. Látod? Már ölemben hordom gyengeséged s hátamon viszem a holnapot. Kemecsei Gyöngyi (1969-)

hideg lábad a takaró alatt márványcsönd kilincstelen éjszaka visszavonhatatlanul itt vagy azt hiszem én is a fiókban és a szekrényben is ugyanolyan most a világ minden mozdulatlan a szuszogás is valami meghatározhatatlan anyag minden mindegy hol és merre van ebben az összevisszaságban majd csak reggel veszem észre mily párhuzamos vagyok veled Papp-Für János (1976-)

nekünk építettem magasba felszökő bércek védelmébe szemed kékjét másoló tágas ég alá a habarcs közé hulló könnyeimet kevertem nekünk emeltem magasra nevetéseinkből a házat most mérhetetlenül fáradt és öreg vagyok az üres házban nevetéseink visszhangjában bánat-viharok bömbölésének szünetében keresem könnyeim záporához eresznek a szempilládat amíg a szerelem újból fölemel valaki mással Pethes Mária (1955-)

(utazás előtt) most összecsomagolom minden nélküled töltött éjszakámat külön a leghosszabbat (amelyiken ott aludtál mellettem de én végig fönnvoltam mert át akartalak ölelni és nem mertelek) majd a kész csomagot a fejemre fölrakom így egyensúlyozok széttárt karokkal az utolsó éjszakámon nélküled az összes járdaszegélyen keresztül a kihalt városon Kis Orsolya (1987-)

Csordultig tölt a szerelem, akár egy hatalmas fát a szél, akár egy szivacsot az óceán, akár a fenséges életet a kín, akár az időt az elmúlás. Zsille Gábor fordítása Anna Świrszczyńska (1909-1984)

és tél lesz és megint latyak seholvárosban isten is sehol csak odaképzeled – kinéz az ablakon behúzza függönyét szárnyamon megpihen a dér jövök feléd gőzölgő tetők felett mint tenyerekről lecsorgott vér fekszenek a csipkebogyók és tél lesz és megint latyak és maradj mondja a kuvik gőzölgő háztetők felett Pethő Lorand (1983-)

ahol a még sötét fülemülében már ébredõ erdő énekel ahol hömpölygő tengerek sós folyókat érnek el ahol alvó csillagok fölött fénylő madarak hullnak ahol ijedt barlangok meleg medvékbe bújnak ott magányos rétek kószálnak keresztül füves vándoron Kis Orsolya (1987-)

Játszani csak, biciklin körözve Forli terén. Ez lesz az élet, tán ez a körben keringés, mindig, mind öregebben, egyre egyformábban? Ez a nyugodt szellő, mondjuk magunknak, e nyár végi levegő, melyet orrunkkal hasítunk, lágy simogatás lesz az utca kövén. * Elvesztem ma benned, mint friss kút az est állóvizében, és most fecseg az egész világ. Nem a test és az elme űrje volt, még lábhegyem is tudja ezt, amint keresztezi lábfejed, és megérzi még az erre járó kutyák, sirályok leheletéből összeadódó sóhaj is, a csenddel színültig telt tárgyak fénye, majd hirtelen feltámad a szél, a víg-örömízű szél. * Így érkezel, váratlanul néhány egyszerű mozdulatban, mint az élet nagy változásai, akár egy fonállal játszó macska, az ujjak néma tánca, így érkezel, végtelenül, súlytalan csak elsuhansz, könnyedén, mint gombolyag, mint decemberi ködpamacs, amely fehérre festi a tengert. * Két kezedet úgy tartod, mintha ágat, mely táncol a levegőben, s árnyékában oltalmaz. Csípőd bizonytalan vasúti töltés, leom

Céltalan járom a vidéket, egyetlen ráncát sem bolygatom az időnek. Miféle halálos napszúrás veri át testemet éjjel-nappal, hogy kigyúlnak sorra az ikonok fejemben - a parttalan szürkeségben valaki ismeretlen mosolyog rám a messzeségben, a víz lepedője lángra lobban, déli verőfény, romok, törmelék körülöttünk roncsolt műanyag halomban - jelentéktelen dolgok örök részletei töprengő szélben szirom csillanása, mindezt az emlékezet zsákjából egy név halássza elő - falak csendje, rózsa szégyenlőssége, melyről időmélyi szagok susognak, az elhagyott szobákban mezítláb a tenger Lackfi János fordítása Lorand Gaspar (1925-2019)

Néha sok vagyok magamnak, de kettőnknek ez már lehet, nem elég. Mit kivonnál belőlem, hozzád adva éppen tőlem lesz kevés. Ha elosztasz magaddal, csak tört leszek csupán, s te hatványomtól sem lehetsz egész. S hiába vágytunk holnapot szorozni, lenulláz újra egy tévedés. Kemecsei Gyöngyi (1969-)

Elérkezett ledér szeszély pazarló bálidénye, a lombrések kék tenyerén csurog le ferde fénye, keringőző hímes levél haláltánc örvényébe ájulva száll, színóceán sóhajt kavar levébe, lebeg a kerge város is, szivárványt fűz a pára a folyó partjain feledt füzek tépett hajára, dorbézoló illatozás sebes lélegzetére borul az ég a kába föld aritmiás szívére, az alkonyat kigyújtja fák pirosló lampionját, múlt szenvedélyek bokrai a vérüket kiontják, ahol padunk állt, kehes ág terel homályt habozva, zörgő levél repülni kész nevünket eldadogja, a szíves vendéglátást még élvezzük néhány percig, az estély haláli pazar, Ő hercegsége hercig, már szállingózva átmegyünk így, deresedő fővel, a téli bálra, rendszerint a többi ismerőssel. Eszteró István (1941-)

sose tudtalak elérni és végleg elhagyni sem ez a reménytelen gyötrő küzdelem volt az életem a semmiből vés ki elmém a könyörtelen vágynak életre kelsz és menekülsz mint megriadt vadállat emlékezem utat török az elvadult időben mint fölsebzett kéreg alól a gyanta kicsordulsz belőlem Fecske Csaba (1948-)

kezedben kezek rejtély és kezdet a dolgok túlfelén: kibetűzhetetlen a csend, születés tiszta végtelenje. csak ez a hófödte lap az, ami lélegzik, él - csak ez az idők mélyéről felzajló sóhaj, egy szivárgó repedés. honnan vagy hát? és honnan van merengéseid gyapja? honnan a süppedés? csak állsz a félhomályban: hangtalan szavak érintik mélyen a tengert, virrasztasz, figyelsz; árnyak és lombok suttognak mélyeden; hány és hány letűnt nemzetség hangja, mintha egy vízesésben a csend, valahol lüktet, valahogy mégsem - , itt, itt, a szavak és hangok között a résen, illékony folyosók tűnnek a végtelenbe, álomárnyak, lélekfény -szín a lombozatban -, kezedben kezek; titkok súlytalan kulcsa. Szolnoki Csanya Zsolt (1962-)

nem ne menjetek még bűnünkben elfáradt hótiszta angyalok itt nagy a sár tudom a szárnyak így nem nyílnak széjjel de mi van ha lyukas takaró csak az ég s a csillagok is fáznak néha éjjel Kemecsei Gyöngyi (1969-)

Mire gondolsz egy gyászfeketére üszkösült arkangyal láttán? Biztos a légkör szennyezettségére. És még mire? Az angyalok ama rossz szokására, Hogy mindenbe beleütik az orrukat. S a kályhákra, Amelyek tavaszra eldugulnak, Füstölni kezdenek. És még mire? Ó, ha jól belegondolok, Egy gyászfeketére üszkösült arkangyal Nem lehet más angyal, Mint az, amelyik Felgyújtotta önmagát, De elfeledte, lángolni miként kell. Mészely József fordítása Ana Blandiana (1942-)

A hűvös parkettán langyos szőnyeg. Mint két lakatlan sziget, meztelenül fekszünk a narancssárga fényben. * A kávéscsészét a hosszú ujjaiddal, mint valami hangszert, * A nedves járdán. Az esőtől nedves, csúszós járdán. Egymásba gabalyodva. Egymás kezét fogva. Kerékpárral száguldozva. A józanságtól részegen. Az út menti bokorba estünk * Mi van a szívburokban? Talán csend. Talán egy napraforgó. * Mielőtt elmentél, kinyitottad a szekrényt, és megsimogattad az egyik ingemet. A sejtjeimig beleborzongtam. Azóta a sötét ruhásszekrényben üldögélek. Mint aki vakon szeret. * Nő vagy. Van hajad. Van magányod. Tekinteted. Illatod. És van melletted egy üres hely, ahová leteszem a gyűrött zakómat. * Mint a selyem, puhán esik a szűrt fény meztelen hasadra. * Arra gondoltam, meghalok. Csendben. Hogy ne is vedd észre. Némán behorpadok, mint egy seb. Hazatalálok végre. Gellén-Miklós Gábor (1973-)

Mennyi por tud összegyűlni a hozzám legközelebbi tárgyakon, mennyi horzsolást és karcolást ejtek rajtuk, ahogy forgolódom, és ha megülök a tört karú széken, vagy álomszerű kábulatban megállok, mert a gyerekkori büntetésekért most már az önkéntes büntetést is vállalom, a por akkor is ugyanúgy szitál, mintha egy szobrász műhelye volna ez, és benne én a készülő szobor. Igen, nekem épp ez a legnagyobb büntetés. A por, a horzsolások, a törések. A hozzád induló lépések elhibázottsága, a jóvátehetetlen felejtés ebben a szobányi labirintusban, és csak egy ernyedő, majd hirtelen megfeszülő fonal hívásában reménykedem. Schein Gábor (1969-)