Lélekszirteken

Kezdd inkább nálunk ezt az évet Tőzegen jársz itt, apró, illattalan mocsárvirágokon Áttetsző méregbuborékok buggyannak ki a lépteid nyomán kettétört lágyszárakból Észre sem veszed őket, csak ha a nedves földig lehajolsz, és hagyod, hogy mérgei meggyilkoljanak a testedben minden evilági bajt A vízmosáson túl, a lankás legelőn már leválasztották a borjakat, facölöpök mutatják s trágyahalmok a helyét, ahol a papjaid végrehajtották a szent megkülönböztetést Az áldozatra szánt bikákat elvitték Most lélegzetvételnyi zajokra elillanó fekete hátú vadak rágcsálják a hátrahagyott fűcsomókat Messzire látsz onnét Az erdőd nincs sehol Itt még a süppedős késő ősz, fagyok előtti félnapok, és mellkasra térdelő, dús pillanatok Traktornyomokban settenkedő jótékony szürkület A házat is csak sejtheted, pedig rád vár Vár bizony A lámpa ugyan még nem ég, de bort vegyíthetsz azonnal, s a szenelőben izzik a parázs Abban az évben (nem tudom, pontosan mikor), abban az évben, amikor még csak meg sem érkeztél, má

Füst Milán emlékére És minden ismétlődik. S én, aki életem nagy részét ácsorgással töltöttem, s éjjelente oly gyakran virrasztok ma is, amíg te alszol, mit tudok én, amit te nem? Talán kevésbé félek félni, s nem remélek futásban lelni menedékre; itt vagy, és itt vagyok, és szétszórjuk erőnket. Mert mit tehetnénk? Nincs más, egy más világ, a Sziklás hegység szikláira esküszöm neked, hogy fal s potyogtat minden, ami él, s üvölt, több tejért, a vörös csecsemő, az anya birtoka, az apa jussa, egy apró vágygubanc más vágyak gyűrűjében, alatta és fölötte sár, fű, kő, kövek. És szárnyak is, igen. Szárnyak a vérben, parázsban és hamuban, minden élő és minden elhullott állat csontjaiban. E föld teli van tollal mindenütt. Fehér és sötét tollak és húsok, fehér és sötét vigasz: Jól van. Jó lesz. Nincs más, nem is kell. Nincs más, ne is legyen. És mégis… Álmaimban én magasba szállok. Kántor Péter (1949-2021)

U. E.-nek Öröm előzi, hirtelen öröm, ama szemérmes, szép anarchia! Nyitott a táj, zavartan is sima, a szélsikálta torlaszos tetőkre, a tenger kőre, háztetőre látni: az alkonyati rengeteg ragyog. Kimondhatatlan jól van, ami van. Minden tetőről látni a napot. Az össze-vissza zűrzavar kitárul, a házakon s a házak tűzfalán, a világvégi üres kutyaólban aranykori és ugyanaz a nyár! És ugyanaz a lüktető öröm; dobog, dobog a forró semmiben, ellök magától, eltaszít szivem és esztelen szorít, szorít magához! Mi készül itt e tenger ragyogásból? Ha lehunyom is, süti a szemem; mi kívül izzott, belül a pupillán, itt izzít csak igazán, idebenn! A világ is csak vele fényesűl, az örömtől, aminek neve sincsen. Mint vesztőhelyen, olyan vakitó és olyan édes. Úgy igazi minden. Pilinszky János (1921-1981)

Csöndes kis esők szemerkéltek, vagy sütött a nap, és híztak az ágvégek, a pincéig leért a madárhang – ha csukott szemmel feküdtél ebéd után, akár lehetett volna nyár. Miként előző reggel, kabát nélkül indultam el, féllábszárig ért a futónadrág – a garázsmelegtől messzebb, ahol a kereszteződésben várni kellett, a kijelzőn mínuszba fordult a szám. A kabátot bántam, mégse az tűnt föl, hogy fázom, hószag jött az isten tudja honnan, hiába volt száraz minden, valódi hószag, olyan, mint régen – szánkón arcba vágó éles, tiszta hideg. A hegyre mentem aztán, hogy tortát vegyek, Eszterházyt máshol nem érdemes – kérdezték, mikor fogjuk enni, az ember nem ért meg elsőre ilyesféle kérdést, hát nekik nem mindegy, nem, mert fagyott. Fél órában egyeztünk ki, addig talán egy kávé, hátul egy kis terem, ott várhatok – futás után muszáj sok szóda, isler, friss flódni, koccan a tányér az üveglapon, alatta bűbájos csipke és hajdani blokk Felnézek, előttem hóval fedett bástya, vajon miféle, térképet

Hogy lobognak! szinte már észrevétlen Rilke angyalai – szemeddel látom; s legszebb mozdulatait az idő kezeddel teszi. Ebből vélhetem, ismerhetsz fortélyt a lehetetlenre: adományozni újboldog gyerekkort sors menti szélből érkezett szegénynek. Éj közepén a nap is azért süt ki, csodálkozásba csodálat vegyüljön. Öröm termi az alanyt. És gyönyör szabadít tárggyá embert, füvet, istent. Túlpartok csónak kedvéért épülnek, kertben a kígyó rózsanyelven hallgat. Pavilonban fészkel a fény, hogy szállhass. Halmai Tamás (1975-)

meghalnál halj meg a tünékeny vágynak a szépnek a sóvárgásnak halj meg a szónak a csalóka vallomásnak a ragaszkodásnak halj meg a másiknak aki te vagy önmagadnak halj meg minden pillanatban mindennek mindenért halj meg még mielőtt meghalnál az életnek az életért

mért vagy itt mért itt vagy Harlequin itt szomorúak sértődöttek és halnak az emberek torkukra forr a szó miért Harlequin miért esik az eső mert esik miért esik sár van miért az van mindig ami van miért nem az ami nincs miért nincs ami lehetne rigóhang rozsdáll a síkos félhomályban reszketeg fűszál küszködik kövér vízcsöppel milyen más volna ha más volna sütne a nap kedvem is kisütne semmi sem más csak épp ilyen az utca túloldalán is az a szürkeség az a félbehagyottság ami az innensőn bárhova nézel ugyanaz az érzés ugyanaz a rollerező lánynak jó lehet két keréken robog sebesen tizennyolc éve érintetlen élete milyen felelőtlen és léha a boldogság Istenem viráh néni (tudtán kívül) Petőfit árul elhull a virág eliramlik az élet — habozás nélkül fűzte hozzá kései utóda a sánta nő a kutyával nem Csehovtól jön szomorú mintha az volna a foglalkozása vörös hajával elszalad a szél ahogy utána rebben egy pillanatra kislánnyá változik tündérré madárrá hallom a szárnysuhogását a Bükk

csigában, árvacsalánban, suszterbogárban, ezerjófűben, láthatatlan madár szavában, harmatcsöppben, vaddisznókörömben, pipacsban, gyöngyvirágban, falombban, fagyökérben. Kántor Péter (1949-2021)

csak állok a parton, csak állok a csendben, hömpölygő vízben fodroz a múlt, tükörképem áll velem szemben, a valóságtól megszabadult jelezni próbál, beszélni hozzám, hogy félelmeimre válasz a hit, felsejlik néhány emlékfoszlány, magamban érzem darabjait furcsa kis játék, igaz és dölyfös, felkavart elme, vetít, ha kell,  így lesz a folyón folyami gőzös a polcon tartott hajómodell a parti szélnek szerepet adván kórusként zümmög a látóhatár,  suhog Néked alkalomadtán, mint leszálláskor a gázlómadár csak állok a parton, arcom a pajzsom, nem látsz rajtam semmit talán, pókerarccal végzetem hajtom, vízbefulladt magánmagány Jóna Dávid (1968-)

Csak semmi kapkodás, a fák jól csinálják, a végleges helyhez kötöttség taktikája nekik bevált, s észrevétlenül úgy nőnek egymás fejére, hogy közben gyökér a gyökérbe kapaszkodik, az ágak egymásba fonódva törtetnek fölfelé a megritkult levegő nyitott ketrecébe, s a levelekbe csurgatott zöld ágyékából létük belelóg a télbe, nyárba, őszbe az összetartozás reményében, pont azon a téren, ahol egy délibábos történet bolondját járatja velem, ahol kintről minden másként látszik, ahol nincs rendező a világszínpadon, aki engedélyt ad változtatni a díszleten. A csend lassan oldódik anyagomba, árnyékom lassan belenő a fénybe. Csak a fák magasodnak a végeken. Csontos Márta (1951-)

Itt szeretlek. A sötét fenyőkben a szél szétválasztja önmagát. A hold kóbor vizeken ég. Ugyanazokon a napokon mennek egymást üldözve. A köd táncoló alakokban bontakozik ki. Ezüst sirály csúszik le a naplementéből. Néha egy gyertyát. Magas, magas csillagok. Vagy egy hajó fekete keresztje. Csak. Néha korán kel, és még a lelkem is nedves. Zeng a távoli tenger. Ez egy kikötő. Itt szeretlek. Itt szeretlek és hiába rejti előled a láthatárt. Szeretlek még mindig ezekben a hideg dolgokban. Néha a csókjaim azokon a komoly hajókon mennek, amelyek átfutnak a tengeren, ahol nem érnek el. Már elfeledetten nézek ki, mint ezek a régi horgonyok. A dokkok szomorúbbak, amikor a délután kiköt. Feleslegesen éhes életem fáradt. Szeretem azt, ami nincs. Olyan távoli vagy. Unalmam küzd a lassú alkonyatokkal. De eljön az éjszaka, és énekelni kezd nekem. A hold megfordítja óramű álmát. A legnagyobb sztárok szemeivel néznek rám. És hogy szeretlek, a fenyők a szélben, drótlapjaikkal akarják elénekelni a nevedet.

könnyelmű pára lassú völgy tovaiszkoló pillanat sírni kezd a magányos tölgy s a rakoncátlan kis patak csillag könyököl a hegyre reggeltől fél az éjszaka szél költözik a nevedbe nem tudod kihez mész haza a földön szétszórt lábnyomok égen a dagadt képű hold olyan szép ez hogy fájni fog súgja hang ne várj ennyi volt Fecske Csaba (1948-)

Mi nem mondogattuk egymásnak, hogy szeretlek, együtt nőttünk föl, elröhögtük volna magunkat. Egyszer mondta angolul, de annak súlya volt. Csak érezzük és éljük, naponta. Mikor a karom alá csúsztat egy újságot, hogy felfogja az asztallap hidegét, mikor kihoz két pulcsit, és ránk teríti, ha a kertben sokáig beszélgetünk egy régi baráttal, mikor hetekig faragja házunk oromdíszeit pincemagányba rejtőzve, hogy elkészüljön karácsonyra, pedig nem is az ő ízlése, mégis belemerül érte a székely fejfák szimbolikájába, mikor otthagyjuk a Balti-tengernél gyűjtött köveket a bungaló teraszán, a szép kerek rózsaszíneket is sorban kirakva, emlékeink súlyát ne cipeljük hátizsákban, mondja, Szenteste mégis ott lapul kartonból hajtogatott díszdobozokban három nyaklánc a rózsaszínű balti kavicsokból, saját készítésű foglalatban, maga sodorta zsinóron, személyre szóló formák, jellemük, arcuk van, a kő hidege hűsíti túlhevült nappalainkat, megnyugtat, mint az óvodában, mikor mindig a közelébe húzódt

te ott én itt ülök s csak hallgatunk de féltjük a másikat mind a ketten lassan összeáll a sok-sok kis csöndből valami végérvényes érthetetlen mikor már a szerelem sem elég s meglazulnak a szoros ölelések semmi sem tarthat már vissza minket s a végén elcsendesülnek a léptek nincs már érkezés csak mindig indulás kifosztott tekintetben árválkodunk szeretetlenül de mégis indulunk utánad nézek te nem fordulsz felém számban maradtak az utolsó szavak amiket mondanom kellett volna még Papp-Für János (1976-)

Ingáztam két szerelem között. Az ablakon kitekintve nem láttam sokat. A vonat gyorsan suhant, az ég fehér volt. Erre emlékszem, félúton ború és derű között. Fehér. Ingáztam két szerelem között, hogy félreértés ne essék, két érzés között, mintha azon vacilláltam volna, két fehér lap közül melyiket írjam tele. Nem láttam sokat, a réteken dér, a fák meztelen ágai túl gyorsan suhantak, bekötözött seb volt köröttem a táj, csak annyi volt látható mindenből, mi átütött formátlanul a gézen. Ingáztam két szerelem között, az arcokat nehéz volt felidézni, mint amikor éjszaka ébred az ember, a szobája merő derengés, mintha semmi sem lenne a helyén, a tér túl tág a testnek és túl szűk a szemnek. Félúton voltam ború és derű között, és az egybefüggő fehér függönyt egyszer csak kettészakította a vonat. A végállomás kristálytiszta ablak. Helyben voltam. Leszálltam. Idegen városban, szinte idegen testben. Borostámba túrtam. Enyém-e még? Ott voltam két szerelem között a végállomáson. Ott vo

L. V. Ha együtt élnénk mindig finom húsokat ennék a tea az én dolgom volna és az olvasnivalók kiválasztása is de ez most is az én feladatom nem könnyű pedig és nem hálás ha együtt élnénk sokat számítanának az apróságok hogy nem tudsz sakkozni például én viszont utálok kártyázni hogy ki vezesse a kocsit mindig én a másik szobában, te meg mit csinálsz? írsz? írjál csak, írjál! hajaj, ha együtt élnénk, kedves hét végén nagyokat kirándulnánk van egy lengyel túrabakancsom a menedékházakban piros bor te mint a tenyered, az erdőt de ha eltévedünk, az se baj ha együtt élnénk az ágyban úgy aludnánk el én valamivel (jócskán) később mit gondolsz, holnap is lesz holnap? hajad a szemhéjamra hullna olyankor szúrna vagy nem szúrna s együtt lebegnénk az éjszakában mint két ezüst csík a Holt-tengerben de te reggel hiába vigyáznál lehúznád rólam egy kicsit a takarót és amikor bocsánatkérően próbálnád megigazgatni épp én azt mondanám: menj már, menj már! bizony azt mondanám. Kántor Péter (1949-2021)

Közel fehérlő nap lobog, a strand zsongása bábeli, ernyők között szürkés homok, tekinteted nem engedi: színes maszkokból néma bál kagylókat hajt a vízfodor, vagy apró színház romja áll, hol nincs allűr és nincs modor. Szauer Ágoston (1963-)

A csatornán eső dobol nyugtató, halk aritmiát. Fekszem. Az álom elsodor. Forró, fehér fény járja át az agyam, s mint az alkohol, mind mélyebb mámorba bocsájt. Öt érzékemben dolgozol, s nincs erőm nem gondolni rád. Jövőm formálod a jelenben, élő törvény vagy életemben, s így bennem lassan minden eldől: Te mentesz meg a végtelentől, de benned mégis megtalálom, és feltámasztom a halálom. Csengery Kristóf (1957-)

Nagy, vörös foltokban zuhog az este – mernék fogadni: tengermély ragyog. Sajkák, halak vagy madarak harapják az arany-buborékot: a napot. Odafönt, elvarázsolt holdamon egy csizmatalp – itt lent: vízi zene. Halkan siklanak rá a szólamok az éjjel bársony-szigeteire. A halmadár piros szeme világol – hány méter mélyről kezdjen holnapot? Kék, vörös, sárga, zöld vitorla várja és roncshajók, és buborék-napok. Kántor Péter (1949-2021)

zavaros ügy ez kétségtelen ha már ügy csak zavaros lehet bizonytalan a dramaturgia tisztázatlanok a szerepek egymást sűrűn cserélő érzések nem tudni még kis malőr vagy éppen katasztrófa közelít s lesz-e ereje visszavonulni egy befogadó tekintetből föladni a nehezen megszerzett pozíciót szavak helyén sebek – várja hogy megszólaljon a telefon de csak egy téves kapcsolás játszik az idegeivel zsebében egy levél nyugtató meg egy nyugtalanító levél nem bírja rászánni magát hogy lépjen egyet akár előre akár hátra csak kimozdulni a holtpontról végre Fecske Csaba (1948-)

Ha faképet faragnék belőle, ha otthagyhatnálak nála, ha messziről nézhetnélek, ha eltávolíthatnálak… Ágától-bogától lecsupaszíthatnám, (hasított faként heverne a világ), hasábba rendezem, vagy lom-btalaníthatom, akkor is részem vagy, csak SZABAD-kozhatom. Éveink gyűrűjét hordom homlokomon, hiányba-valóság a törvény, a hatalom, versbe szedhetem, vagy bűnné sorolhatom, mégis életre kelt, mégis hordozom.

Nincs más választás, választani kell. Újraalapítani mindent, semmihez hozzá nem nyúlni. A homokba köröket nem rajzolni. Elmenni még egyszer a falig, és állni, míg össze nem omlik bennünk. Beleszeretni az első fegyvertelen szóba. Méhet álmodni, kovászos tenyeret. Hinni az elhívásban. Visszahívni. Csőre tölteni a fényeket. Halmosi Sándor (1971-)

Az Apró Örömök Múzeumában, ha a falhoz simulsz, felér egy öleléssel, a padlót sebtapaszok borítják, ajánlott mezítláb járni. A teremőrök tekintetükkel biztatják a bizonytalant, de újságba temetkeznek, ha belép egy bátor, akinek nem szükséges fülébe súgni, hogy tessék csak felállni a posztamensre. Mindenki azt a termet keresi, ami elhiteti az emberrel, hogy ma van a születésnapja, senki sem találja, de amikor a kijáratnál meglátja a tükörben, hogyan gomolyog a tüdőben egy felszakadni kívánkozó sóhaj, elfelejti az életkorát, és úgy térhet otthonába, ahogy eddig soha. Ijjas Tamás (1978-)

a júliusi réten egy bánatában sorvadni készülő katáng mellé ültem hogy elmondjam nem ő a magányosabb hogy én is vagyok itt vagyok és most vagyok de engem észrevett-e a katáng vagy bárki csak hogy nekem is legyen egy pillanatnyi júliusi létjogosultságom hervadás előtt Kégl Ildikó (1976-)

Ha elmúlt éjfél, s már mindenki mélyen alszik, szép sorban elhagyják a könyvek lapjait, szó szót követ, belepik a nagy szoba szőnyegét, pár ezer átmenetel büszkén a hallba, és a kádban is egész tömeg tolong, meg a konyhában, vécében, a kamra zugában — mindenütt. Szó ami szó, nem kis kongresszus. Van sok megbeszélés, találkozás, vita, csevej, civódás, de csak némán, hisz ki-ki önmagában hordozza a jelentést: szólni nem kell a szónak, szót ért úgyis. Azután hajnalban: huss! Mind visszatér a polcra. Csengery Kristóf (1957-)

Azt hiszem, te a fényre vársz csak csökönyös, lázas dacod éltet te vagy a legsápadtabb csillag és ez a sápadtság a vérted. Hányszor izzottam már fel érted és hányszor vártam, mikor virrad virággal űzve a sötétet – te vagy a legsápadtabb csillag. Kántor Péter (1949-2021)

Fehér spaletták, kőkerítések, teraszok, enyhe esésű cseréptetők, meredek lépcsők, langyos szél, mélyülő kék, valami idevalósi zene, és sok járókelő, nem idevalósiak. Én sem vagyok idevalósi. Messzire kerültem. Egy férfi ölben hoz egy kiskutyát. Mellette sétál egy nő, a nő kezében a póráz másik vége. András László (1966-)

Egyenes derekú, üdezöld koronás Nap az arcod, s odatartod az arcod a fürge, falánk madaraknak. Olyan épp ez a póz, ez a büszke, emelt lobogás, mint a halálra gyötört türelem, vagy a vértanú szentek. Nyilazott, laza test, s arany égre emelt figyelem. Bozók Ferenc (1973-)

A CSALÓDÁSOKAT BIZONY MEG KELL SZOKNI, ÉS ÉRNI FOG MÉG NÉHÁNY, annyi biztos, talán csak azért, hogy edzésben maradj, bírni kell, mivel a fiatalkor folytonos edzés, ezért sokkal nehezebb, és talán ezen múlik minden később, nem lehet kevesebbel megúszni, az a kérdés, meddig és hogyan bírod, sportolsz, csajozol, színjátszózol, zenélsz, ami jól esik, amit szívesen csinálsz, ami kikapcsol vagy felszabadít kicsit, nem kell folyton reál tárgyakkal foglalkoznod, egy kedves ismerősöd megkérdezi, mennyi szeretetet bír el egy ember?, nem válaszolsz, csak mosolyogsz, noha azt gondolod kapásból, hogy bármennyit, a kérdés sokkal inkább az, mennyi szeretetlenségtől nem omlasz össze, vagy meddig bírod egyáltalán szeretet nélkül, a kérdések és irányaik sem véletlenek, a baj annyira banális, hogy ugyanazok a kérdések jönnek elő saját válságaid kapcsán, miért nem tudott anyád az apáddal boldogan, szeretetben együtt élni, mi lehetett, mi volt az ok, ez most mindennél jobban érdekelne, de már egyikük sem é

Kövek mindenhol, s a szívekben futóhomok, kívül tündér, belül mégis konok és éhes, jól nem lakatható. Mézes madzag-köldök, pótvilágok pótapás szülése, de ki áll meg, a tengerre tárt karokkal ki néz, amíg tart az erőszak az emberiség nevében, a parton, a hátországban, s a nyelven, melyen oly szépen lehetne hallgatni is öldöklés helyett. Halmosi Sándor (1971-)

Ha a szavak úgy jönnének mint a gyomorgörcsök a magány kellős közepén vagy akár a megfelelési vágy minden egyes nap talán nem az alföldi vérvörös naplementét bámulnám csak azért hogy valami leírható jusson eszembe mert a napnyugta szép de semmit sem ad csak esztétikát az égnek és kézzel összegyúrt egót az elveszített énemnek amit ugyanúgy keresek mint a szavaimat a megfogható valóságot még mindig csak a horizont van ködbe borulva izzik az átláthatatlan homály innen nincs menekvés a pannon táj börtön és az otthon valahol a sugarak rácsai mögött várnak rám vagy arra aki egykor voltam és nem arra aki lettem Varga Csenge Orsolya (1999-)