Petrik Iván: Kezdd Diktében az évet
Kezdd inkább nálunk ezt az évet
Tőzegen jársz itt, apró, illattalan
mocsárvirágokon Áttetsző méregbuborékok
buggyannak ki a lépteid nyomán kettétört
lágyszárakból Észre sem veszed őket,
csak ha a nedves földig lehajolsz,
és hagyod, hogy mérgei meggyilkoljanak
a testedben minden evilági bajt
A vízmosáson túl, a lankás legelőn
már leválasztották a borjakat, facölöpök mutatják
s trágyahalmok a helyét, ahol a papjaid
végrehajtották a szent megkülönböztetést
Az áldozatra szánt bikákat elvitték
Most lélegzetvételnyi zajokra elillanó
fekete hátú vadak rágcsálják a hátrahagyott fűcsomókat
Messzire látsz onnét Az erdőd
nincs sehol Itt még a süppedős késő ősz,
fagyok előtti félnapok, és mellkasra térdelő,
dús pillanatok Traktornyomokban settenkedő
jótékony szürkület
A házat is csak sejtheted,
pedig rád vár Vár bizony A lámpa
ugyan még nem ég, de bort vegyíthetsz azonnal,
s a szenelőben izzik a parázs Abban az évben
(nem tudom, pontosan mikor), abban az évben,
amikor még csak meg sem érkeztél,
máris eltűntél, és úgy tudtuk, ezúttal végleg
Egyébként meg: idén kezdd nálunk az évet,
barátok között, végtelen hosszúságú telkeken, álom-
országunk (az örök felébredés utáni örök ámulat) közepén
Jó, hát ha nem is barátok között (kik is lehetnénk neked mi),
az ellenségeidtől azért távol Értelmezhető időn kívül,
ahol a híreket felülírja a változékony időjárás
Fagyok előtti félnapok titokzatos öbleiben
a ködök módfeletti gyarapodása eluralkodik
a gyöngyöző valóságon Kitisztuló vakság
Megjósolja az esőt (és a válásokat) a vén Teiresziász
Kezdd nálunk mégis az évet Az eső
végül tényleg megérkezik – vágyakozással
csordultig telt lelkekre akasztott súlyaival, ahogy
a közmunkák megvénült robotosai hirdették
Apró, jéghideg cseppek szurkálják össze mindazt,
amit nem takartunk el a szemeid elől, azaz
mindent Lágy bőrön kivirágzó viharszínű
oltás-hegek, amint saját eltűnésüket hirdetik
Az ellenkezőjére még nem volt példa
A penészes birtoklapokra ejtett ügyvéd-
könnyeket, és a járványos szaporulatot
nem ismeri ez a föld Ja igen, és aki elvált,
hálás ezért neked Ama évben, amikor…
Amikor… Eldönthetetlen,
hogy megtörtént ez már valaha vagy sem
Másrészt kezdd nálunk az évet, az örökké tartó
felújítás mennyei tisztaságától csillogó szállásunkon
Vagy ahol akarod, de ne Diktében, kérlek,
ne ott Legyen benned ennyi érzés, ennyi elnagyolt
érdeklődés minden más iránt Irántunk
Mert hidd el, jobb itt, tőzegen járva, ébren
Ahol észre sem veszed, és besétálsz a hegyek közé
Mindegy, hogy jössz vagy mész,
S akár el is tűnhetsz utána innét úgy,
hogy azt higgyük, ezúttal tényleg mindörökké
Mert már megszülettél Megszülettél bennünk végre,
akik a zord földi parancs szerint élnek Abban
a bizonyos évben, amikor nem Diktében,
végre nem ott kezdted el az évet
Tőzegen jársz itt, apró, illattalan
mocsárvirágokon Áttetsző méregbuborékok
buggyannak ki a lépteid nyomán kettétört
lágyszárakból Észre sem veszed őket,
csak ha a nedves földig lehajolsz,
és hagyod, hogy mérgei meggyilkoljanak
a testedben minden evilági bajt
A vízmosáson túl, a lankás legelőn
már leválasztották a borjakat, facölöpök mutatják
s trágyahalmok a helyét, ahol a papjaid
végrehajtották a szent megkülönböztetést
Az áldozatra szánt bikákat elvitték
Most lélegzetvételnyi zajokra elillanó
fekete hátú vadak rágcsálják a hátrahagyott fűcsomókat
Messzire látsz onnét Az erdőd
nincs sehol Itt még a süppedős késő ősz,
fagyok előtti félnapok, és mellkasra térdelő,
dús pillanatok Traktornyomokban settenkedő
jótékony szürkület
A házat is csak sejtheted,
pedig rád vár Vár bizony A lámpa
ugyan még nem ég, de bort vegyíthetsz azonnal,
s a szenelőben izzik a parázs Abban az évben
(nem tudom, pontosan mikor), abban az évben,
amikor még csak meg sem érkeztél,
máris eltűntél, és úgy tudtuk, ezúttal végleg
Egyébként meg: idén kezdd nálunk az évet,
barátok között, végtelen hosszúságú telkeken, álom-
országunk (az örök felébredés utáni örök ámulat) közepén
Jó, hát ha nem is barátok között (kik is lehetnénk neked mi),
az ellenségeidtől azért távol Értelmezhető időn kívül,
ahol a híreket felülírja a változékony időjárás
Fagyok előtti félnapok titokzatos öbleiben
a ködök módfeletti gyarapodása eluralkodik
a gyöngyöző valóságon Kitisztuló vakság
Megjósolja az esőt (és a válásokat) a vén Teiresziász
Kezdd nálunk mégis az évet Az eső
végül tényleg megérkezik – vágyakozással
csordultig telt lelkekre akasztott súlyaival, ahogy
a közmunkák megvénült robotosai hirdették
Apró, jéghideg cseppek szurkálják össze mindazt,
amit nem takartunk el a szemeid elől, azaz
mindent Lágy bőrön kivirágzó viharszínű
oltás-hegek, amint saját eltűnésüket hirdetik
Az ellenkezőjére még nem volt példa
A penészes birtoklapokra ejtett ügyvéd-
könnyeket, és a járványos szaporulatot
nem ismeri ez a föld Ja igen, és aki elvált,
hálás ezért neked Ama évben, amikor…
Amikor… Eldönthetetlen,
hogy megtörtént ez már valaha vagy sem
Másrészt kezdd nálunk az évet, az örökké tartó
felújítás mennyei tisztaságától csillogó szállásunkon
Vagy ahol akarod, de ne Diktében, kérlek,
ne ott Legyen benned ennyi érzés, ennyi elnagyolt
érdeklődés minden más iránt Irántunk
Mert hidd el, jobb itt, tőzegen járva, ébren
Ahol észre sem veszed, és besétálsz a hegyek közé
Mindegy, hogy jössz vagy mész,
S akár el is tűnhetsz utána innét úgy,
hogy azt higgyük, ezúttal tényleg mindörökké
Mert már megszülettél Megszülettél bennünk végre,
akik a zord földi parancs szerint élnek Abban
a bizonyos évben, amikor nem Diktében,
végre nem ott kezdted el az évet
Petrik Iván (1971-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése