Jean Cocteau: Két vers az álomról
1. Ó, arcodon e pillanatnyi szélcsend Rémít, míg álmodol; Múmiaként századok mélyén élsz lent S nézel, álarc alól. Egy régholt királynő gazdag képmása él Tekinteted helyett, Míg balzsamozza éj és szenvedély Sötétre testedet. Ó, tengerek foglya, vadmadaram, Királynőm, légy szabad; Álmaid zúgása közt halld szavam, Merítsd fel arcodat. 2. Tétovázva állsz álmaid fölött E sötét vizeken. Attól félsz, hogy én veled merülök? S osztoznod kell velem. Ó, ne félj, engem más álom szorít, S míg tart e zuhanás, Téged holt barátok közé vegyít E nehéz látomás. Kószálsz az erdőn, látod a tanyát; Egész gyermekkorom. Míg a mélyt, mely téged magába zárt, Sohasem járhatom. Édes volna zavarni álmodat, Mint ki veled lakik. Félek a perctől, hogy felkelt a nap És kettős szárnyra nyit. (Gyarmathy Erzsébet fordítása) Jean Cocteau (1889-1963)