Lélekszirteken

Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben, csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át, s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását, míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt, így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak intett és panaszát zúgta, lehullt a levél, lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők, csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben, egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám. Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is, Téged vettek el és véled a két szememet. Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem, mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább. Radnóti Miklós fordítása Friedrich Hölderlin (1770-1843)

Oly jó volna ma messze menni, s elenyészni a semmiségbe, ha értem jönne most a párom, s egy őszi útra elkísérne... Egymást szép halkan átölelnénk, úgy mennénk át egy furcsa hídon... s a hídon megcsókolnánk egymást, nagyon halkan és nagyon titkon. Wass Albert (1908-1998)

Úgy elbújtál emlékeimben, ha rád gondolok, már csak a folyót látom, bujdosó vizén kezeid árnyjátékát s madarak szárnycsapását a széles láthatáron. Az, aki voltál hat napon át, földdé, felhővé változott, egy város alkonyává, mely fölött hét torony sárga sziklája ragyog. Szoknyád a Holdig fújta föl a szél azon az estén, mikor elutaztam. Ott lobog azóta is a világosság álmain, gyűrődve, fodrosan, a legtisztább magasban. Csoóri Sándor (1930-2016)

Piros lépcsőim leomoltak, nem futhatsz hozzám már soha. Valahol épül egy szoba, ahol az ajtók rád csukódnak. Valahol lángot szül a szél, esőt a vágy, ködöt a szem, hogy túl e köznapi sejtelmeken riadtan lásd: velem éltél imádkozó esőben és a köd cirkuszi sátrai között két filléren s szelet reményen – s mégse volt szebb feltámadás a földön, mint mikor két villámlás közt ébredtünk fel füstölgő hegy-élen. Csoóri Sándor (1930-2016)

Íme a dal, melyet bölcsőd mellett dúdolok. Hallgasd meg. Gyűjtsd be füled rózsaszín kagylójába hogy emlékezz ez órára. Dalolok néked s közben öreg diófánk kérgén kopog a harkály egy törpe jön ki a vízesés fodra mögül és azt mondja: a jó kisgyerek szeret mosdani nem sír és boldogan megeszi a tejberizst. Ó, nézd, a pillangók felszálltak a képeskönyvből hajnalodik. Ez az a perc, mikor a fejsze sebet ejt a fán, a paraszt megfeni kaszáját de te csak pihenj, tudod, hogy melletted vagyok illatos, puha bölcsődet ringatom a fényben. Kassák Lajos (1887-1967)

Fehér, párás nyugalmat érzel. Tempósan mész nyugatnak. A fény a hátad mögül érkezik, s a táblákon átszalad. A távol- ban apró, emberkéz alkotta dolgok látszanak – köztük és köz- ted még tíz mérföldnyi tompa táj – ha a gázra lépsz előbb is- mered fel őket. De nem muszáj. András László (1966-)

Jobb kéz felől gyors felhők haladnak a hegy fölött és a lassú felhők alatt. Szél hajtja őket, mi más. Át-átragyog a kék. A nap. Mintha ketten foltoznák az eget, a nap a kéket, a szél a szürkés-fehéret. Cibálják, tépik, hasítják a másikat. Melyik a szakadás? Melyik a szövet? András László (1966-)

Öt percet még! Oly jó e kábulat, puha félálom színes kábulata. Ha most szemem kinyitom, soha már nem káprázik elém ez a hullatag illanó szépség, melynek neve sincs: nem tárul soha újra az a messze szabadabb különös táj, hol ez éjszaka jártam. Emlékszem, illatos fasor állott, hárs talán, az út elején. Köröttem meg csupa idegen-ismerős arcok voltak, megnemszületettek vagy a régen holtak s úgy mentünk, eveztünk néma vizeken… Húnyt szemmel, érzem, még visszatalálok, csak egy kis sötétet, csak egy kis csendet… már süllyedek vissza az éjbe, széditő lift visz a mélybe… …De künn a reggel dübörög és csenget s a ködön vörösen átizzik a nap. Éji vonat közeleg így biztos sineken. Rajta a mának minden búja-gondja. Elgázol. Borzadva érzem előre. Riadt szivem hiába kongja: szaladj! szaladj! menekülj! Vérbeborult egyszeme rámnéz s nincs hová menekülni előle. Reichard Piroska (1884-1943)

Szájon, mellen, karban, kézben, Csókban tapadva, átkosan Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom. Epében, könnyben és mézben, Halálosan, tudatosan Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom. Ilyen nagy, halk, lelki vészben Legyek majd csontváz, víg halott. Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom. Ady Endre (1877-1919)

Úgy elmondanám Neked, mi bánt, hogy piritóst ettem sajttal, hozzá szőlőt szemeztem. Úgy elmondanám hogy hideg a kávé s reggel a villamos nem várt rám. Emberek tülekedtek az utcán, az újságos kenyeret majszolt, kisgyerek bömbölt, s esőben sirt a Duna. Úgy elmondanám Neked, hogy fázom. a nap nem süt, a hold nem jár, a csillagok némák. Úgy elmondanám amit láttam, s olvastam. Egy kiscicát az ablakban. Öregembert sétáltató kutyát, fürge mókust, amint visszanéz, jön a globalizáció, korrupt a rendör, és dolgozom, szendvicset ma sem vittem. Úgy elmondanám, hogy mi volt egykor, hogy épül a ház, seprik az utcát. Pudvás szagú kocsmák, betér valaki olykor. Cigiző házmestert és ráérő postást, integető óvodást. Elmondanám hogy sárgulnak a fák, gesztenye pattog a járdán, s fűben rigó sétál nagy árván. Úgy elmondanám, csak Neked, Neked mondanám: hogy mennyire szeretlek...! Aszalós Sándor (1948-)

Ma meglestem a fákat, hogy szeretnek. Hogy suttognak egymásnak drága titkot. S tetten értem egy ifjú fűzfabokrot, amint éppen hímporozta magát, és hajladozott lengén jobbra-balra, amíg a szomszéd bokor fölfigyelt… S két jegenye az út mentén ugyancsak azt súgta nékem, hogy egymásra lelt. S a szirttetőn a fenyők énekeltek, zúgott a hangjuk, mint az orgona… És lenn a völgyben csupasz karocskáit nyújtogatta egy kis cseresznyefa… Ásgúthy Erzsébet (1895-1984)

Kiporciózza rendületlenül a gáttalannak hitt, remélt időt, kiszámol minden dobbanást belül s ezüst szálat mi álladon kinőtt. Letörli arcodról a szűz mosolyt, szeretve kér és közben megaláz. Makacs csatározás hiába folyt a tűnő enyhért. Elemészt a láz. Kopott gerinceden a kézjegyét viselheted, s a hókusz-pókuszok illúzióid hűs emlék-jegét idézik újra meg, de jól tudod: egy perc alatt zilálja szerteszét saját rendjét, mi összealkudott. Dénes László (1959-)

A langy-meleg víz hajnali ködében vettem észre: halvány barna csillagrendszer a fehér vállövön. Néhány csepp egészben megállt rajta, azokon keresztül néztem bőre mikro-rendszerét. Miközben nevetett, mellkasára hajtottam a fejem, közelről néztem a csillagokat, hallottam az élet halk lüktetését. Csak ekkor döbbentem rá, este egy egész univerzum ölelt körbe engem, és olyan közel volt, hogy az egyik holdja lettem.

ma megint elloptad az álmomat Nausikaa titokban a teraszra osontam hát hol buja leanderekkel szeretkeztek a hideg kőoszlopok s az éjszaka csöndjével hűtöttem sóvár testemet most éreztem először hogy féltékeny vagyok hogy kezedben talán valaki más keze hogy arcodhoz más arc simul hogy álmodat más férfi őrzi s így talált rám - hideglelősen vacogva - gyulladásos vörös szemével a józanító reggel Oláh András (1959-)

Tavaszfűtötte éjjelen kibújtak mind a virágok, megint rámront a szerelem, szívemre ha most se vigyázok. Melyik virág hálóz be megint? A szívem melyiké lesz? A fülemülék szava arra int: a liliom, az a veszélyes. Nadányi Zoltán fordítása Heinrich Heine (1797-1856)

Hommage a Ensor Álarcot hordunk kis gyerekkorunktól, álarcban megyünk át az életen: mögötte rejlik a düh és az undor, a pimasz gőg és sanda félelem, mögötte van a gyávaság, a szégyen, sok nemtelen, gyarló vágy és mesés hazugságok névtelenek nevében, a bosszúvágy és aljas cselvetés. Álarc fedi a lelkünk és az arcunk, azt, amit tettünk, és amit akartunk, azt, ami bennünk hitvány és hamis. Már hozzánk nőtt az álarc, oly erősen, hogy le nem mossa rólunk az eső sem, magunkkal visszük még a sírba is. Jánosházy György (1922-2015)

színes ruhákat aggatok a múltra a kopott időt keretbe helyezem megszáradt képen arcok elkenődve elpattant hangok egy törött lemezen falon trófeák fényes baklövések üres asztalon halott vadak hada sűrű szószokat csorgatok a mára közös tálunkból már nem szedek soha

dombos táj (zivatar után) 3 gomolyfelhő 1 halastó 1 gátőrház 1 férfi (az ablakon kihajolva) 1 kiáltás 1 jegenyesor 1 sáros út kerékpárnyom (a sárban) 1 női kerékpár 1 kiáltás (az előbbinél hangosabb) 1 pár szandál 1 szoknya (a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva) 1 milflőrmintás blúz 1 darab amalgámtömés (fogban) 1 asszony (fiatal) 1 kiáltás (még hangosabb) új kerékpárnyomok 1 becsukódó ablak csönd Örkény István (1912-1979)

Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel mely vakon didereg és hullatja rám terheit. Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam nagy fekete szemeid és a mozdulatokat melyek önfeledten mutatták fehér vállaid. Messze vagy már s utánad cseng fájdalmam éneke nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled aki a jó és rossz fölé emelted életem s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben. Kassák Lajos (1887-1967)

( Cselőnek) Úgy érzem most, hogy sosem ér véget a tél. Örökké tart e ködbe-vert arcú, szelindek-éj, És a szívemre lép. Kora dér vasa bennem. Öleld át lassan, finoman a lelkem, ne törjön el. Végh Tamás (1960-)

Még habzik a csend körülöttük, Szegett szárnyaikon páracsepp zenél, Akárha a tenger mormolna imát A frissen befogadottakért. Végh Tamás (1960-)

Nyelved hegyén az első csók Fanyarédes illatu virága. Füledben egy boldog-ijedt sohajtás. Szemedben az angyali test Elomló lágy vonala. De hajnalra kelve: Rekedtre keményül majd az a sohajtás. Szögletes-csontossá az a vonal. S utolsó csókjában az érett szilva Magva verődik a fogadhoz. S te ülsz majd bénultan és néma nyelved És süket füled és vak szemed őrzi Az éjszaka ízét és hangját és rajzát Konokul. Bucsuzni fog s nem tartod vissza. Gellért Oszkár (1882-1967)

Nem szeretlek! - Nem és nem! Nem szeretlek! Mégis, bánat emészt, ha nem vagy itt; irigylem a kék eget is feletted, s - mert láthatnak - boldog csillagait. Nem szeretlek! - Ám - okát nem tudom - helyesnek érzem, bármit is teszel, s magányosan gyakran száll sóhajom: miért más mind, ki szivemhez közel! Nem szeretlek! - De búcsúzás után gyűlölt zaj bármi hang, ha megtöri bennem a csengést, mely hosszan, puhán szavad zenéjét ismételgeti. Nem szeretlek! - De lágy tekinteted mély kékje fenn az égen, éjszaka, szememnek tiszta fénnyel megjelent, s oly gyakran, mint még senkié, soha. Tudom, hogy nem szeretlek! - Ám - beh kár! - másnál nem lel bizalmat nyílt szivem, s megmosolyog gyakran, ki erre jár, látván, hogy jöttöd várom szüntelen. Csengery Kristóf  fordítása Caroline Norton (1808-1877)

Csomagoljunk legyünk útra készen mielőtt minden eltörik egészen hisz oly kevés mit vinni kell egy „megérte” egy „hinni kell” egy szerelemtől fényes pillanat a sárba süppedt kő alatt a sötétben egy résnyi fény élétől megsebzett remény mert valami végérvényes rend kell ha nagy útra készül már az ember tudván hogy akkor sem néz hátra ha nevét valaki még egyszer elkiáltja Szabó Éva (1932-2001)

Alig mondott szavak nyomában Mosolyba olvad puha szánk, Áhitatos lágy a beszédünk. - Kemény holnap nem les reánk. Kéz-kéz mellett virágot tépünk, Egy ütembe símúl a léptünk. Induláskor szép csendben várunk, Rövid az út, mit együtt járunk. Nem bánt fájóbb gyönyör reménye, Múló súrlódást megbocsátunk. Békít a csók, mely sohsem érik, S búcsúmagvú találkozásunk. Lesznai Anna (1885-1966)

Ha az éjszaka korma lecsöppen, Ha lehervad az alkonyi, égi szeszély: fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben csillagkoszorúit az éj. Ha a hold feje vérzik az égen s gyürüző köröket ver a tóban a fény: átkelnek az árnyak a sárga vidéken s felkúsznak a domb peremén. S míg táncra libegnek az erdőn, toppantva, riadtszivü fészkek alatt, lengő levelek szeme nézi merengőn a tükörre csapó halakat. Majd hirtelenül tovalebben, nagy szárnyakon úszik az álomi táj; sodródik a felleges égen ijedten egy féleleműzte madár s a magány szelidebb a szivemben s rokonabb a halál. Radnóti Miklós (1909-1944)

Ezt a libegést, karcsuságot, könnyüséget és bánatot! Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd. Két ujjal téptem, lepke alól. Ha ereszteném, ő is szállna. Halványkék, szárnyas libegéssel, ő is a lepkék után járna. De más a sorsa. Nem hal meg szépen. - Eltikkad gyürüs ujjaim, s tenyerem forró börtönében. Károlyi Amy (1909-2003)

Itt ülök az ágyon, kilátok az előszobára, látom a fogason a télikabátomat, a kalapomat, a sálamat. Miért nem a télikabátom, a kalapom, a sálam ül itt az ágyon, s lógok én a fogason? S néznének ők engem? Petri György (1943-2000)

Fejünk felett mély, bársony kurrogással hollópár szállt el lompos-feketén: szerelmes szót váltottak ők egymással - ugyanazt mondták, amit te meg én. Hímes szavakkal egymást most megejtjük, bokrokba csal a bíbor kábulat. Őszre egymás hangját is elfelejtjük - de soha búgó, bársony hangjukat! Jékely Zoltán (1913-1982)

Vakmerőn nyúlok s biztosan érted, tétovaságom hitre cserélted, Szótlanabb szónál ez az áhitat, több a valónál, mégis megríkat. Lehull az inged, nincs, ami födjön, szép szüzességed fehér hófüggöny – Mint torony omlik össze, ki voltál, örömöd ring, ring, simább a tónál. Egymásnak arccal kerültünk végre, szorongva hallgatsz némább beszédre. Nincs nagyobb titok, nincs nagyobb vigasz: rád hasonlítok, rám hasonlítasz. Csukás István (1936-2020)

Ruháid belsejét kiforgattam, felkutattam nappalod, amelyen átjöttél, mint egy síkságon, selymeid, hajad szétkuszáltam. Kihallgattam ágyad csöndjét, ajtódból visszafordultam, szétfeszítettem melletted álló sugarat, vetkőzésnél meglestelek. Tegnapi napba visszafutva hangod meghallgattam újra, feldúltam jelened, mint a lombot, magánnyal bekerítettelek, hogy kifaggassam vergődésed neszét, szerelemben rádnyitottam szemem: mindent megtudjak rólad. Lélegeztél bennem boldogan. Serfőző Simon (1942-)

Ahol lakunk, elül a szél, a téboly részegen henyél, hasát a nappal sütteti a szerelem, s félrebeszél. László Noémi (1973-)

Hajnalban köd üli a várost, fáradtan csüng alá a kéz. Cseréptetőkön jár a hold, az álmatlan vándorzenész. Kóbor kutyák tekintetében kavicsok mossák arcukat, egy utcahossznyi ébredésben a szél szoknyák után kutat. László Noémi (1973-)

Hol leszünk mi már ötven év múlva, kedvesem? Nevünk se lesz, sírunk se lesz; porrá omlunk, és hamuvá égünk. Nem foghatom többé a csípőd, nem láthatom fátyolos tekinteted. Hová tűnik tested illata? Ki fog emlékezni nevetésedre, kebled ívére, csókjaid zamatára? Fekszünk majd némán, süketen, másokkal elkeveredve, közösen, egymástól oly mérhetetlenül távol, hogy azt elképzelni nem is tudom, illetve nincs hozzá elég bátorságom. Parancs János (1937-1999)

egy ismeretlen éjszakából cipellek magammal keserűvíz-illatod érzem s azt hogy félsz te is... * tapogatom eleven nyomod a hóban nyakamba fúrt arcod melegét fogaink gyáva koccanását s testemmel zsonglőrködő tested árulását * hittem hogy veled tenyerembe zárom a világot de a mámor lassan cinikus szavakká savanyodott s tekintetedben fölvillant a kivégzőosztag gyilkos sortüze * azóta itt minden fekete te is fekete vagy ébenfa az idő tükrében Oláh András (1959-)

Léteznek mindenkori és mindenkorra szóló szerelmek. Földeket, országokat, kontinenseket bejáró szerelmek. Szerelmek, amiket az időben ültetnek el, csíráznak ki, érnek meg, illatoznak, és tartanak, és örökké kitartanak. Tegnapi, mai és holnapra szóló szerelmek. Gyengéd szerelmek. Pókhálók, amiknek nem okoz kárt a szél. Bőr nélküli érinthetetlen szerelmek. Minket az élethez kötő fonalak. Ifjúságtól illatozó szerelmek. Szerelmek, amik tartanak és örökké kitartanak. Eltűnnek és visszatérnek, növekszenek, remegnek, bőr nélkül, érinthetetlenül, szó nélkül. Tegnapi, mai és holnapra szóló szerelmek. Mindenkori és mindenkorra szóló szerelmek. Dabi István fordítása Arabella Salaverry (1946-)

ez az utolsó vers hozzád nem lesz már több mondtam azzal bélyeget tettem a levélre és beejtettem a négyszögletű lapos szívet a levélszekrény szűk résén az emberek most vigyázva járnak a postaláda körül egyre kérdve mi történt tán egy madár költözött a ládába s csapdos szárnyával a falán és már-már énekel Zsille Gábor fordítása Halina Poświatowska (1935-1967)

Látod, köztünk már helye van az ősznek, az asztalra dobva hűvös bőrdzseki, itt pultosfiúk fényeket előznek, egy mellém állt, hogy a lelkem töltse ki. Valahol csendben átfordul egy naptár, kemény egy év volt, most minden harc laza, mellettem vagy, és magadra maradtál, a szívemben laksz, de nem rohansz haza. Üres arcomon táncot jár az árnyék, nem én kesergek, a sötét énekel. Hunyt szemmel hallgatsz, nem látod, hogy fáj még, azt vetted észre, hogy most engedlek el.

Eljön az idő, amikor ujjongva ünnepled érkező önmagad saját ajtódnál, saját tükrödben, s mindkettőtök egymásra mosolyog, s azt mondja, ülj ide. Egyél. Újra megszereted az idegent, aki magad voltál. Adj bort. Adj kenyeret. Add vissza szívedet önmagának, az idegennek, aki szeretett egész életedben, akire fütyültél egy másikért, aki kívülről ismer. Vedd le a polcról a szerelmes leveleket, a fényképeket, a csüggedt cédulákat, hámozd ki önnön képed a tükörből. Ülj le. Gyönyörködj életedben.  Devecseri Gábor f ordítása Derek Walcott (1930-2017)

A vonatablakon túl lassan leesik az alkony Valahol felsírsz-nevetsz A légzésed is hallom ahogy kikönyökölsz lé- ted ablakán Olyan könnyed mozdulatod amilyen nehéz kicsorduló könnyed vagy a semmi ablakán át nézed arcom merengve mint aki halottra lát nézi de már nem hisz benne a múltban esõ esik s életet lehelsz vacogva abba ami úgy volt a tiéd hogy lehetett volna Zalán Tibor (1954-)

Létezés, tiszta és teljes. A legkisebb és legsűrűbb világ. Ilyen közel még nem volt hozzám. Ilyen messze még nem jártam benne. Ujjamat sem mozdítom. Szívem sem dobban. Állok, mintha feküdnék, és alszom, mintha eloltottam volna az éjszakát. Úgy érkezem, mintha keresném magam. Úgy távozom, mintha visszatérnék. A hajthatatlanság hajt. Az állandóság változtat meg. Minden rajtam kívül az énem. Minden énen belül a minden. Csordás Gábor fordítása Edvard Kocbek (1904-1981)

Bárhova utazunk is, elkésve érkezünk csak, hogy megtaláljuk azt, amiért útra keltünk. S legyen bármelyik város, amelyben elidőzünk, vannak házai, mikbe késő már visszatérnünk, kertjei, hol késő már holdas éjekre várni, s asszonyai, kiket késő lenne szeretni, bárhogy kínozzanak megejtő közelükkel. És bármelyik utcájuk tűnjön is ismerősnek, a keresett virágtengerhez nem vezet, ámbár a nehéz illat ott terjeng a negyedben. S bármelyik ház is lenne, amibe visszatérünk, túl későn érkezünk, hogy ránk ismerjenek. És bármelyik folyóban nézzük is tükörképünk, neki hátat fordítva látjuk csak önmagunk. Sulyok Vince fordítása Henrik Nordbrandt (1945-)

Megkondítod magad, mint egy teret, melyben eltávolodhatom. Látatlanul hagyom, hogy körülvégy, és az legyek, ahol vagyok. Háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok. Tandori Dezső (1938-2019)

Újjászületik a szél is. A negyedik órában kinyújtózik a tenger felett, és mint valami rossz álom, szertefoszlik. Új szelek tanulják a világot, bukfenceznek, kergetõznek, betérnek hozzám, belekortyolnak a poharamba, meglebbentik a hajam, de mire kinyitom a szemem, már nincsenek. Áttetszõk, névtelenek, igazi szerelemgyerekek. Kócosan kilépek a konyhába, hogy feltegyem a teavizet Fekete Anna (1989-)

Ezzel a zajjal fordultam hozzá: Az értelmét kérem az életemnek. És ő ezzel a csönddel válaszolt: Kemény István (1961-)

Faágon sarjadó sóhaj nyomán Aranyló fénykönny fák sudarán. Gyöngyfüzér-bánat lombkoronán - Örökzöld életet rejtő talány. Némán meghajló fatörzs oldalán Gyengéd ölelést vágyó magány. Gősi Vali (1954-)

mit kaptál, nem a jellemem külcsín vagyok, semmi más csak te hitted, hogy kell legyen a lét mögött identitás nem számoltál a többivel, bár formában nincsen hiány, hogy vagyok, még nem tölti fel kongó egzisztenciám békülni nem volt hova nem lehettem egyszerre a fájás kiváltó oka s önnön hazug gyógyszere hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan s ki üres, részed nem lehet semmim sincs, hát velem van az hogy elengedtelek Závada Péter (1982-)

világrészeket támaszt az alkonyat fellegázsiák, fellegeurópák, atlantiszok úsznak felettem - márciusi térkép az ég; keressed a magad pasztellszín szigetét, csellók acélhúrjain pengesd dalaid - szemébe hulló hajjal táltosom érkezik seregei vonulnak a múltnak a Téged szeretõknek s felmentenek a várakozástól az Úr színe elõtt; mert nem magadért éltél – nem vagy sohasem magad, nem a csúcs volt az álmod, hanem az egyre magasabb; s nem az alföld, hanem csillagok porából köpönyeg; a vándor addig él, ameddig táncra kéri az Ismeretlen, s együtt forognak, pörögnek – azúrkék levelek a szélben. Banner Zoltán (1932-)

Minden reggel úgy ébredek, hogy nincsen Isten. De mire leszáll az éj, megtalálom, mondja. Képzelődsz, válaszol a nő. És amikor megtalálom, újra elvesztem, mondja. Képzelődsz, válaszol a nő. Minden reggel úgy ébredek, van Isten,  de mire leszáll az éj, elveszítem. Képzelődsz, válaszol a nő. Minden reggel, mondja a férfi. Képzelődsz, válaszol a nő. A férfi hallgat. Képzelődsz, válaszol a nő. Darvasi László (1962-)

Ha nem vagy itthon, üres a lakás. Én csak tátongok. Üresség vagy űr? Csupa menés vagyok, meg maradás, jaj, miért hagytál ilyen egyedül. Horgon, önmagam nehezékeül, nagy halra várok. Lesz-e harapás? Konzisztens vagyok, mint egy farakás. Nézd csak! Madár vagy kõdarab repül? Én zuhanok. Magamba, egyre beljebb, és nem azért, hogy némi örömre leljek. Vágyok egy szilárd, sík felületet - nem tart soká, úgyis meg kell, hogy haljak! - ez mostan a hányadik emelet? - Hadd szürcsöljem ki, mint az osztrigát: a Veleteket, Nélkületeket. Petri György (1943-2000)

a kinti zűrzavar a benti csend talán fordítva nem tudom valami előhívja a szót mely célt keres nem áll meg félúton előhívja valami s mellé állít egy másikat is aztán a harmadik álmából már magától ébred mert persze ő sem alhatik ha a társai mulatni mennek bár nem tudják merre visz az út mégis mind perdül sürög igyekszik szeretőjét keresi karjába fut méri a távolságot a súlyt a ritmust kihívón a másikhoz dörgöli magát folyondárok fonódnak egymásra hallani az ölelések sóhaját látni a lelkesedést a táncot a párzást kis állatok a szavak vagy apró angyalok tele hővel és vággyal és kéjjel mind hajladozik és csúszik és forog és összeolvad és hullámzó rendben nekem mondja el mit jelent amit érzek tapintok és nem értek a kinti zűrzavar a benti csend Csengery Kristóf (1957-)

álmod szerettem volna lenni megbújni párnád gyűrődésein ám belőled elfogyott a csiklandó öröm: kinyúlt pólódban vacogsz összekucorodva s ha volt is hozzád kulcsom: már nem érvényes – bezárkóztál végleg – két ember kell a magányhoz ám nincs ami felejtésre ítélhetné a tiltott határátlépéseket – itt kering bennünk az ősz de talán még kinyújtja kezét a rosszkedvű reggel hogy ne menj el hogy ne kelljen visszajönni Oláh András (1959-)

Valami ismeretlen felé, elébe - sodródunk vagy törekszünk? új világ, új szerelem kékvirága kecsegtet, lidérckedik - csal a lápba? Nem tudhatni. A "Legyen minden másképp!" kényszere és óhaja indokolt: olyan hajszoltak voltunk, annyira elegünk van! Önsajnálat sem sérelmezhetõ. Hát ki sajnált bennünket? Meg különben is: ha valaki, hát mi magunk tudhatjuk a legjobban: miért vagyunk méltók a szánalomra. No de azért: Mi lesz? Mégis mi lesz? A kérdés megkerülhetetlen és megválaszolhatatlan. A rög hömpölygeti magát lassan és (nem: de!) biztosan a szív felé. Petri György (1943-2000)

Úgyis annyi a dolgunk. A szerelem végül is újplatonikus vívmány: azon gondolkodom, mi lenne, ha megpróbálnánk ilyen irányba tapogatózni, felhasználva meta- pszichikai és parafizikai ismereteinket. Például megbeszélnénk, hogy te pontban fél egykor odaképzelsz engem a Mechwart térre, én pedig ugyanoda képzellek téged, illetve egy kicsit arrébb - szükségképpen, de ugyanarra a padra. Két ideális tárgy sütkérezik a Mechwart téren! De vajon melyiken? Az ideális Mechwart téren? Agyam, mint tompa zsilett, csak kaparja a kiserkedõ inkonzisztenciákat. Már az is kérdés, elképzelhetõek vagyunk-e te meg én. Vagy csak két olyan képzelhetõ el? - De ha csevegünk, vagy ölelkezünk: te akkor is csak funkcionális diszpozícióm körvonala vagy - vagyis egy határ, melynek te mindig mögötte maradsz mint e határ módosulásainak feltételezett oka, én hasonlóképpen - és a Mechwart térrel is ez a helyzet! Lévén a nyelv félrevezetõ: "Odaképzeljük egymást a Mechwart térre." A locativus reális térbeli tényke

Még csak tavasz van. Micsoda tavasz! Mennyire más és mégis ugyanaz ez a mámoros újulás. Én már most tudom, ha jön a tél fekete varjakkal, téged ír zenébe az ágak kristály vonalrendszerére kottázott madarakkal a délutáni csend az ablakom alatt. Szabó Éva (1932-2001)

majd megérkezel az alkonyatban tévedéseid macskakövein lépdelsz öreg leszel és öntelt nem emlékszel egymást indázó mozdulatainkra csak hogy közünk volt a másikhoz a jóvátehetetlen múltra emeljük nehéz borospoharainkat akkor mázsányi súllyal szívünk helyén mert szívünk se lesz csak a titkos gondolatok kócolódnak odavetett mondatainkban mintha szerettük volna egymást mintha ismerõs lenne ahogy a telihold kezünkre világol ahogy tükrözõdik italainkban arcaim közül kiválasztok egyet s mint tévedésemet mutatom hogy lássad olyan is lehettem volna Jenei Gyula (1962-)

Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorru kis rügyek se még a füttyös ég alatt. Radnóti Miklós (1909-1944)

Az éj orcáját viseli a nap, a nap orcáját viseli az éj. Melyik a fonák és melyik a szín, melyik a kagyló és melyik a héj? Melyik az arc és ó melyik az álarc? egymás orcáját elcserélgetik; mi ottan zöld, az itten fekete, mi ottan fény, ó fekete az itt. A két arc közül melyik a való? egymás orcáját ikerként fedik. S hogy el ne únja magát a világ, a fényt és árnyat felcserélgetik. Károlyi Amy (1909-2003)

Én írom? te írod? melyikünk vétke a szó? Te vagy a vers helyett, eddig vagy fokozható. Némulás hártyáját áttéped, tiéd, ha van, mondd, gyere, diktáld, én megadom: adom magam. Nem fér el közöttünk se tér, se idõ, se más, örökre miénk az idõtlen idomulás. Istennek úgy tetszett, széptestû lelki rokon, éppen egy férfifej fér el a mellkasomon. Térdednek csapdáján sorsába süpped a lét, add meg az életnek halála jobbik felét. Bõrödnek ízei bõrömet járják megint, káprázva lobognak megcserélt érzékeink. Hajtincsed bozótja, hangodnak sószigete, kalózok kincseit bûvölöd át ide te: apádtól-anyádtól elrabolt atom-javak, a gének teremtõ, szubtilis csodája vagy. Körmömnek felelõ, lúdbõrzõ izmok, a hát, ujjongják ujjaim a tested körvonalát. Végtelen szöveg, ha végtére megleltelek, mormollak, másollak, mint régi kódexeket. Múlnak a vizek, az idõhöz zúdul a part, lábak és kezek közt a világ örökre tart. Meddig tart? meddig tart? mikor lesz csontod avitt? Életem jobb fele, egyszercsak meghalok itt. Hidat

Ha tegnap nem, ma mért? S mért holnap, ha ma nem? Így szól a tetten-ért s tettig-nem-ért jelen. Így hull az elvetélt, a máris-múlt jelen. Mulasztott élvekért kárpótlás nem terem. Egy öröklétre mért láz múlik lelkemen. Mulasztott művekért sosem lesz kegyelem. Ó, szókra felcserélt csókok! ó eremen tomboló, egekért dobogó szerelem! Arra is - erre sem: így bolygom át a tért, indulva mindenért, míg állok egy helyen. Mit kezdjek? hol lelem a percet, mely elért? Hol van a tett, melyért túladjak végtelen lehetőségeken? Ó, szél, zúgd és meséld, ó nap, ragyogd nekem az egyetlen esélyt! Ragadj el, értelem! s a mélyeidre mért isteni méreten a megoldást felérd. Ragyogj fel, újraélt terveknek testtelen talányán tetten-ért aránya: életem. S a torló éveken gyűlt sorsodat megérd. - Ha tegnap nem, ma mért? S mért holnap, ha ma nem? Somlyó György (1920-2006)

A jó s a rossz is egyaránt leláncol: az idő hord, s én alig evezek, ha ő: a jó vagy rossz előttem táncol, olyankor álmodok vagy feledek. Időnként megjön, itt megáll és rám szól, kér, követel, hogy ezt vagy azt tegyek. A vonat nyílt pályán megáll magától, míg jó nekem vagy amíg szenvedek. Hol élek akkor én? Egyedül. Bennem. Az erőmű, mely folyton ég szívemben s a végletekre egyaránt megáll, egy jó szó nélkül bírja ezer évig, egy ige nélkül megtesz mindent, végig, csak ne biztatnál s ne is bántanál. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

A reggel a legnehezebb. A rigó még álmodik. Az almák alusznak a sifonok tetején. A néni már felkelt, két ujja közé csippentve felvesz ezt-azt, leteszi a bútorok szélére, figyelmezteti a megbillenő tárgyakat, motyogva megfenyegeti a vidáman koccanó fedőt, a megzörrenő gyűrt tasakokat, érzékei már csak ebben a késői, korai csendben működnek, rövid szép álom után, mikor egy órácskát ámolyogva ugyanarra gondol naponta, a kislánykorára, még otthon, a dohányvirágos udvaron, régi cicák közt. Érzi a violát, rezedát, a hajdanit s a gőzölgő kifutó tejet, a hiábavaló hideget így tavasz végén, egy szál magára kapott legyengülésben, miközben itt minden még ugyanaz: a ház, az udvar, a bokrok, kredencek, csipkék, a könnyű emlékek, csontok, csendek. A reggel a legnehezebb. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

Derengő ezüstport szitál a holdvilág, szenderegnek a fű között puhácska bóbiták. Az álmos képű telehold felettük őrködik, óvja mezők és ligetek jószagú fészkeit, és csillagmintás másait, számlálatlan sokat: a gömbölyded és hópihés pitypang-tojásokat. Körben a puha fák között elvackol a sötét, a szél is visszatartja most langyos lélegzetét, de hajnalban nyújtózkodik, majd sóhajt egy nagyot - és elszállnak a hold után a pitypang-csillagok. Szabó T. Anna (1972-)

Várost álmodtam ide én; fölraktam, itt van: az enyém. Utat álmodtam, kész az út; fürkészem: milyen messze fut? Fényrõl álmodtam: fény ragyog. És álmodtam egy ablakot, ahonnan majd a végtelen tavaszi eget nézhetem. Megvan végre az ablakom, van szobám, ahol lakhatom, van alázatos szõnyegem, naponta többször ehetem. Mi kell még - kérdik -, nem elég? Örülök persze - szólanék, de csak a fejem ingatom. Állok némán - és álmodom. Kányádi Sándor (1929-2018)

Csontok közt suhogás. Csak a szél, a testtelen angyal. Üresség. Valami mégis. Üveg-csöndből valami zaj. Ének vagy nyüzsgés. Valami mintha föltámadna és odaülne az asztalhoz, kavargatná a kávét. Valaki más a mi ruhánkban, a mi fintorainkkal és mozdulatainkkal, jellegzetes hanghordozásunkkal és föltett szándékunkkal, hogy a semmiből halásszunk madarat és füttyöt, ideül, szembe velünk, és üres szeméből a nap kiragyog. Valami hirtelen sugár átdöfi lényegünket: nyilak vagyunk a nyár sebében, sebek a levegő testén, huzat a fény csontjai között, esésben emelkedés. Szobrok egy olyan múzeumban, ahová nem jön látogató. Orbán Ottó (1936-2002)

lecsavart lánggal égsz tekeredsz - mint a kígyó - önmagad köré Isten árnyékában maradsz senki: egy buborék-lét gyönge gyöngye émely és csömör száműzöttje megmenthetnéd a meglopottakat ha nem vágynál kézmosásra minden kézfogás után ha nem visszafelé eveznél ahol még könnyű a pillanat az éjszaka fanfárjai bár elnémulnak a sötétség jégtáblái összetörnek - miattad így mégis elmarad a föltámadás Oláh András (1959-)

Fény szeretne lenni a dal. Bevillani a homályba foszforos és holdas szála. Nem érti a fény, mit akar. Opálos szegélye mentén is csak dalt lel, s visszahajlik önmagába. András László fordítása Frederico Garcia Lorca  (1898-1936)

határokat szab a magad építette fal - belül rekedsz ismét: a szökés sírásba fúló terv marad a menetrendszerűen érkező pofon pedig egy ideiglenes fegyverszünet kezdete Oláh András (1959-)

a felejtés a lélek némasága a felejtés az álmok rejtőzködése a felejtés cserbenhagyás a felejtés vértelen halál Oláh András (1959-)

ha rád gondolok kövek és szikla-szorosok jutnak eszembe… vízesések várromok erődtemplomok patakban gázolás fáradtságöröm és szomjúság… ha rád gondolok a Székelykő gerincén figyeljük az öregedő fényeket a madarak röptét az egymást navigáló szöcskéket a párába rejtőző szentgyörgyi várat az évtizedekre visszamutató remetei zarándokutat a kőfolyást a vízmosást ahol hűsével a nyár megkínál foszladozik a sokat próbált hátizsák de nem lehet megunni jövünk sebesülten is – lezáratlanul maradt viták után – cipelve tegnapot és mát megannyi félreértést és árulkodást mert itt elmúlik a szorongás: ajtók nyílnak egymás felé kihátrál a sietség s egy pillanatra az idő is megáll Oláh András (1959-)

Mint mikor teljesen kiég s végleges lesz a végtelen állnak az idők a hegyen mint rezzenetlen tollpihék nyitott az ég de semmi kék nem mozdul meg árnyéka sem csak a százegynéhány elem keresi egyszervolt helyét csak a jéggé dermedt igék szakadnak át a nyelveken tüdővé horpad a jelen porhüvellyé a messzeség s mint aki abból is kilép ragyog már tér- s időtelen Bertók László (1935–2020)

Virágszemű útnak indult Foga között kovakő Lába helyén gyenge nádszál Szíve helyén temető Virágszemű nem volt kedves Virágszemű kacagott Kacagta a gyilkos csendet Zöld bőrébe harapott Virágszemű ki elindult Megérkezni nem tudott Érkezése csendje elől Virágszemű elfutott Mrena Julianna (1979-)

Átúszni a vizet Nem futja erőmből, Ha hidat építek, Kifogyok a kőből. Nincs mit felkínálnom, Kifosztva mindenből Kell elébed állnom. Testből és lélekből Mi megmaradt végül Sok ölelés után, Itt van fizetségül, Csak vígy át a Dunán. Vigyél a túlpartra, Öröktől ott lakom, Fogaid közt tartva, Révészem, csillagom. Kiss Judit Ágnes (1973-)

ma reggel azon kaptam magam hogy elengedtelek mint nyár a meleget? nem: mint tócsa a jeget ahogy odahagyja tört tükrét a tél a kikeleti sárban fogy bennem a fagy ahogy a nap halad beszakadt jég éles szélén a nyíló tócsában Falcsik Mari (1956-)

Bordáimon zongorázik az idő, (kigombolt álmaim lógnak a fogason) mellkasomba komponálja a csendet, halkan nyöszörög bennem, nyúz a nyugalom. A levegő könnyed szusszanásában új dalba öltözöm; testemen átoson egy árnyék, éber angyal edzi szárnyát, életet présel belém... hátha megszokom. Tudatom pengő, pőre citeráján, mint édes must csöpög a sóhaj bús húrokon, érdes harsonaszóval fülembe cseng, - ma borral öblítem le kába bánatom. Dobrosi Andrea (1970-)

Zölden zsúrnak a gesztenyék, ikrásodás a május, ikrásodik a veszteség, de ne félj, bárhová juss, megvagy már, mint a lomb, az ég sormintája a bőrön, vedlik az árnyék, semmiség, ne félj, elrendeződöl. Zölden zsúrnak a gesztenyék, ne kérdezd, hogy mivégre, lemertük habját és tejét, tehát jó vég a vége, s ne sajnálj semmit, kedvesem, mi műméz volt, ma mézmű. Parti Nagy Lajos (1953-)

Az üvegen túl az éjszaka, ideát pedig a lámpa gyenge fényeszép szavak, ...és az emlékek polkát járnak az ablakom alatt. Markomban függönyöm széle, virrasztok, s álmaimban, a csipkén átszűrődő éji fények, neonok pislogó fémes kékje. Arcom arcod tükörképe. Micsoda különbség: az üvegen túl az éjszaka, ideát pedig a lámpa: gyenge fénye. Kinn: te, idebenn: én, magam. Boda Magdolna (1956-)

Végigdőlök a bőrülésen: reggelre már otthon vagyok! A gyors lassan álomba ringat, amint egykor Ő ringatott. A kabátomba fúrom arcom, - kis hasadékon jő a fény; s ezüstje csillan a szemembe egy-egy ősz szálnak a fején. Fél éve már, hogy láttam. - És most félig lehunyt pillák alatt a száguldó kocsiból látom: Ő egyre távolabb marad; és hajam újra az a szellő borzolgatja, zilálja szét, amely kendőjét libegtette, és simogatta a kezét. Aztán látom százféleképpen: aggódva óv, hajol felém, hogy védjen a gyilkos golyótól halálos táncok éjjelén; és látom mosolyogva, sírva... És túl a kerekek zaján, - akárcsak rég, ha jött az este, - mintha mesélni hallanám. ...Végigdőlök a bőrülésen: reggelre már otthon leszek! Meséit egyre távolabbról duruzsolják a kerekek. Ringat a gyors, és én belépek az álmok hímes ajtaján, - s a sínpár túlsó végén, messze, kitárt karokkal vár Anyám! 1956 Szilágyi Domokos (1938-1976)

Csillag hullott. Most már ez is közeli lett és megszokott, mint a villany, alvás, evés, mint ezernyi apró dolog, mely körülvesz. Csillag hullott, éreztem a mély éjszakát, a mély eget s a nyugalom s a fény emberi magasát, azt, hogy földközelbe kerültek a csillagok, s már földi tűzzé - éreztem, hogyan szelídülnek szememmé, szemeddé, szemünkké. 1962 Szilágyi Domokos (1938-1976)

Ha jössz, válassz ilyen napot, sárga, piros papagáj-tulipánsor ösvényén jőjj, s a szeretőd leszek. Csizmám villan, buta homokba gázol. Jőjj hát, jőjj, ez a te napod. Lenyugodnék kezed, eres levél, négyszög-kezemre, és simítanám alakját, s ennyi, ennyi már elég. És tudnám: zöld legyek a rózsafán. Hull az idő kezemből, mint levél. A gyermek-őrző, sápadt angyalokról vetted a mintád? Mondd, virág az arcod? Koldusok, párok elhagyják a parkot - és mégse jössz. Minden kapu bezárul. Ó, iszonyú álmodni angyalokról. Nemes Nagy Ágnes fordítása Sidney Keyes (1922-1943)

Azt hittem: holdfény, de mikor megmozdultam, tudtam – a csönd. Azt hittem: csönd, de mikor kinyílt a szemem, tudtam – a sötétség. Azt hittem: sötétség, de mikor megsimogattam, tudtam – a gyöngédség. Azt hittem: gyöngédség, de mikor meglelte a szám, tudtam – a fájdalom. Csordás Gábor fordítása Edvard Kocbek (1904-1981)

metsző szél arcomon, kergetőző falevelek az úton, elrúgott kavics koppan, egy kis ág sikoltva roppan. álmaink még összeérnek, ujjaink tétován érintenének, szavaink szomorúan hazudnak, lépteink egyre csak távolodnak, felettem felhők rohannak, távolban

Ajtót festek a falra. A többi már mind megvan, időnként legalábbis. Az ég kékje. Az ablakkereszt pattogzó, megsárgult festéke térkép vagy hiányzó mozaikdarab. A leszakadt redőny rései közt szökik az álom a falakon túlra, ki a kertbe. Egyedül vagyok. Ajtót festek, mert hiányzik a menekülés lehetősége. De ha erre jársz, ne habozz, nyisd rám bátran magadat. (Festettem kilincset is a versre.) Jász Attila (1966-)

A csönd lüktet a félhomályban, hulló lombokat ringatón, szépségektől terhesen, mint ahogyan ver a szívem. Hajnalodik - a nappal ásít álom-ittasan, fél-éberen, akárcsak én; - táguló tüdejébe szívja a kocsonyásan-remegő ködöket, s mint az ember szeme, - ha könnyíthet lelkén, gondjai kevesbednek -, lassan tisztul a táj. Várom, hogy mozduljon a hajnal, friss lendülettel lépjen a világosság felé, a hajnal is vár engem. Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, biztatgatjuk egymást. Nehéz az első lépés, csábító a kába álom. De aztán mégis: egymásra nevetünk, s megindulunk vidáman, kéz a kézben, mint szerelmesek, hogy huszonnégy órán keresztül gyűjtsük az erőt és a kedvet, amellyel holnap - újrakezdjük. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Megszületett. Éjszaka volt és ragyogtak fenn a csillagok. Én hiszem a szép csodát, Hogy kedvéért kigyúlt egy égi lámpa És jötte szűzen érte Máriát. Megszületett. És élt harminchárom évet. Én hiszem a bús csodát, Hogy kereszten halt, feltámadott És elevenen a mennybe szállt. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más: a szó a csönd ruhája csak. A szó a dísz, a csábító, kacér selyem, s a csönd a vér, a hús, a csont, a csönd a test, a néma lüktetés, a lét. Ha néha szóba rejtezik, csak mint, ha nő incselkedik, tréfál velünk, s hogy vetkezhessen, öltözik, mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül: s a csönd is éppen ezt teszi. A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom, az öntudatlan élet ő: a Semmi teste, néma változás, anyag. S a szó a csönd ruhája csak, s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét. Fábri Péter (1953-)

Nevetve nézek most vidám szemekbe ...Ki látta régen hév bánataim, Szelíden elment fájva s már feledve… Hideg mosolyba mártott ajkaim Fagyos beszéd jegétől hervadoznak, Már nem hevűlnek hév szók harcain. A sok sötét, kegyetlen, téli rossz nap Szívemnek száz reményét vitte el. Reménytelen vagyok s mindegyre rosszabb. S mégis… ha egyszer egy név rám lehel, Egész hideg, kevély valóm elolvad, Mint forró szájra húllott hópehely... Lányi Sarolta (1891-1975)

Még van egy kagylóm és néhány kövem, hogyan építhetnék belőlük tengert, partot, ahol ülnék a homokban, és hogyan győzzem meg magam, hogy jártam egy ilyen parton, mikor boldogan követtem egy madarat, mely ma már aludni sem hagy? Egy kagyló, néhány kő, és egy furcsa név, amit senki nem ért, és bennem a remény, elérni azt, hogy egy napon ne érthessem meg én sem. Az ünnepnek vége, üres lelátók előtt várom büntetésem, de délben még láttam egy felhőt elégni, és hallottam a dalt, mitől térdre borultak a vadlovak is, mondják, nem csak mese az a part, én láttam a felhőt és hallgattam a dalt, és boldoggá tett a Nap, mielőtt legyőzött volna. P.Tóth Irén fordítása Octavian Paler (1926-2007)

A szavak, tudom, nem pótolnak semmit; felszínre hozzák, vagy mélyebbre rejtik elsüllyedt gályák mesés kincseit, s bekalandozzák a legapróbb sejtig az idő porcikáit! Mi pedig keressük elveszített és veszendő értékeinket: közöny, némaság hullámai takarnak messzi múltban s messzi jövőben minden hófehér vitorlát – A szavak nem pótolnak semmit, de jó tudni, hogy visszatérnek, mint a dagály a kikötőbe, s akkor a horgonyt felszedik – A szavak élnek: szárnyas csapatuk a kormányhídon pihent reggelig! Játék, szabadság, szépség, áldozat jött és tűnt el velük, úgy hiányoznak! Még akkor is, ha nem pótolnak semmit. Egyed Emese (1957-)

Bűnös a hó. Őrzi a nyomokat, rokkan a napfény terhe alatt, és bűnös a villám: elevenbe ütött, lángra gyújt felleget, lelket, időt, és bűnös az éjjel: elbújhat a vágy, nem látszik a szenny, csillog a magány és a csillag, bűnös a fű, nőni akar, a varázserejű, s nőni fog: töri az út burkolatát, kardja kibomlik: szép a világ! Bűnös a pinty! Csöpp hangjaitól nap szíve kondult, hold szíve szól és zajlik az élet, mint hóolvadás: bűnös vagyok, szeretlek, confiteor. Egyed Emese (1957-)

Az ünnep, az ünnep halandó. Csak a hétköznap maradandó. A mívesnap, a meg-megújuló kín, a keserv, soha-el-nem-múló, élet-ígéző és halálra vált, örök életre hoz örök halált, örök halálra örök életet, az ég alatt, a rögös föld felett, folytatódás, folytatás, mind, ami napról napra megtart, és vallani késztet – hogy e kényre-kedvre talált lét – állítólag – csakis így szilárd. Az ünnep, az ünnep halandó. Csak a hétköznap maradandó. Szemhatár-tágító hétköznapok. A nappalokból jó reményt lopok, álmot az éjekből, kisded halált, halál-kisdedet, elmúlás fiát, cipelem végig az életen át, hol másokért, hol csak magam miatt. Jönnek a napok, tova is múlnak, vénül a tegnap, ifjul a holnap, orgonák virradnak, orgonák hullnak, májusok jönnek, májusok múlnak, hajnalok lihegnek, dalok virulnak, kísértő árnyékok mankóval járnak, küldöttei hajdan-halálnak, szemhatár-tágító hétköznapok, a nappalokból jó reményt lopok, álmot az egekből, kisded halált, jövőnek vállalt reménye szállt vállamra, hordozom, megta

Mennyi esés, landolás, zuhanás a semmibe. Mennyi újrakezdés, áhitat a jóra, virágbontásra, kijózanodásra. Mennyi elveszett pillanat, elfojtott érzés, gyáva visszavonulás. Mennyi kietlen út, sivatag trópusi erdők helyett. És mégis a zuhanás erősít, felemel. Zágorec-Csuka Judit (1967-)

Ha nem vagy, a titkot kire bízzam? Milyen hazába, kinek írjam? Milyen motetta szent hevére, Milyen ezüstbe fürdő éjre, Milyen barbár, durva szavakra, Lódobogásra, lélekharangra, Milyen vajúdó állati testre, Milyen villámra, fergetegre, Milyen ugarba vetett magra, Milyen vulkáni tűz-salakra, Milyen kardélen kéklő fényre, Milyen irdatlan szenvedélyre? Égő könnyek, ha megerednek Milyen folyammal versenyezzek, Milyen áradás, lavina, átok Rejtse magába elmúlásod, Zsombékjaim zsurlóhegyére Milyen apadó ártatlan vérre, Hová rejtsem el hallgatásom, Keresztre vert feltámadásom A fájdalmat mert szóra bírtam? Ha nem vagy, a titkot kire bízzam? Koosán Ildikó (1937-)

az eldobott szemetet is összeszedi valaki, mint azokat a szavakat, amiket nem volna szabad kimondani. hajnalban elindulok, és összekaparom mindegyiket, egy helyre gyűjtöm, és messze viszem magunktól, hogy amíg sorba rendezem, ne halld őket. lehet, nem érek vissza estére, mint azok, akik elvállalják, hogy összeszedik a szemetet, és messze viszik tőlünk. hajnalban a két mondat közti résben ott fogok guggolni, hogy ne érjenek össze, hogy ne halld őket többet. Győrfi Kata (1992-)

Valaki megszólalt, és a csend apró szilánkokra hullott. Most óvatosan lépkedünk, Nehogy megsebezzenek az éles szavak. .............. Napfény, ne nézz rám, szellő, ne simogass, patak, ne dalolj nekem... ma néma vagyok, csendem keresem... ............. Néma tisztaság. Betűk helye papíron: Fehéren fehér. ............... .... s belémhasít a némaság. Tört szív reccsen fagyos éjben. Ki nem mondott szavak szállnak örökké tétova égen. Szabolcsi Erzsébet (1954-2015)

Megyünk meghajolva Élettel megpakolva Esőbe viharba hóba A szélre ráhajolva Rosszból jövőbe jóba Viskóból arany ólba Örökre földre zárva Feltámadásra várva Kötözve csontcsokorba Gödörbe rostokolva Megyünk meghajolva Szellembe összeforrva Holnapból holnaputánba Muszájból újra muszájba Élni-élni élve halva Örök életet akarva Megyünk meghajolva Élettel megpakolva A létet birtokolva Elrejtőzni a magba Megszületni a Napba Iluh István (1936-2006)

valahol e világon kívül valamikor az időn túl valami köröttünk vagy bennünk megállt összefogództunk érintések nélkül percek kövein jártunk léptek nélkül és egymáshoz jutottunk utak nélkül

Betűkből építelek föl vonalakból színből izzó szavakból rebbenő könnyűségből áttetsző-meleg-lüktető világdarabnak szép reggelnek mosolyos délutánnak életem el nem szakadó részének. Fájdalmasan és izgatottan mint egy Rodin szobor bomlasz ki a ködből egy világváros mélységeiből zilált véletleneken át. Az el nem szállt nyilak tömörségével zuhogok feléd. A boldogság fehér selyméből adhat-e rád köntöst karjaim feszülő íve. A hideg magány zuzmaráz és a sötétülő idő mint egy híg hüllő gázol át rajtam. Életünkből boltozhatunk-e palotát amelyben szűrtfényű szemeid gyönyörű csendje világít? Tamkó Sirató Károly (1905-1980)

Kívül nap süt, ágak kigyúlnak, égre meresztett gyűrűs ujjak, most esküsznek életre, gyümölcsre, hó hull, virágpor zúdul, őrült szélben keveredik össze. Nem olvasztok neked havat, hogy abba mosd barna hajad, nem hajolsz le szivárványos gőzbe. Nyakadat se borotválom, attól félek, hogy levágom: Jaj nekem, jaj nekünk, belehalunk, mert nem szeretünk, elvérzik örökre minden álom, örökké fenn bolyong nagy magányod s elvetemült fekete árvaságom. Nagy László (1925-1978)

Ruhaszárító kötelek, zsíros edények mértanában mi marad meg a szerelemből? Ha majd foltozott álmainkat, lelkünk minden fehérneműjét idegeinkre teregetjük, mi marad meg a szerelemből? Ha majd külön kis lábasunkban sütjük-főzzük ehetetlenre régi vágyaink maradékát, mi marad meg a szerelemből? Ha majd a megszokott ruhákat vesszük magunkra reggelente, s meztelenséget látunk mégis, hogyha egymás szemébe nézünk, mi marad meg a szerelemből? Ha majd ízetlen lesz az étel, mert láthatatlan nyílvesszőkkel átlózzuk be az asztal lapját, mi marad meg a szerelemből? Mi marad meg a szerelemből? Bertók László (1935–2020)

Valami messze fény dereng fel, igen, az ajtón. Már fehér. Valami fütty. Vonat? Hajókürt? Recseg a padló. Társzekér. Nedves kézzel benyúl a Hajnal és megsimít most. Árvaság. - A régi őszök íze hol van? A dús gyümölcs, a sárga fák? Az át nem élt, vagy félig élt ősz, az eljövő, vagy rég halott, mondd merre van? - Kértem a Hajnalt. Ő állt. Fehér volt. Hallgatott. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

ködből varrt köpenyben lépdelt a tavon fénysugárként iramlott kristálypor havon félénken érintett tenyerembe zártam olvadó szívemet sarkig ki is tártam porladó vízcseppek csillogó fátyolán átütött mosolya azon a délután és én csak bámultam révülten és kábán mint aki megállni se tud már a lábán miközben ő sugárként iramlott a havon aztán ködcsizmában átkelt a nagy tavon Kajuk Gyula (1950-)

A városvég itt csupa szürke ház, a részegekre angyalka vigyáz, s a villanyfényben, mint aranykehelyben alusznak a tűzfalak, háztetők, s a sorompón túl ében-szín lepelben zizegnek a láthatatlan mezők – a messzeség öblén pár pisla fény ég, mögöttük nyugodt mélység a sötétség – Ha becézésem és csókom se kell, kicsi lány, mivel ringassalak el? Ha elzár tőlem a buta lakat, lesajnál minket majd a virradat. Bámuljuk egymást búslakodva és szánk sarkát bontja már a nevetés. Te! ha hiszed, ha nem hiszed, úgy szeretem nevetésedet, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát – aranypor mállik az éj válláról, s szemközt a sarkon a cégtábláról furcsán szökken a pentameter-sor elő: „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” – a nevetésed is ílyen bolond: mindenre illik és semmit se mond. Üldögélünk csendesen, két jó-gyerek, rendesen, messzi kocsma-zene hallszik, a környéken minden alszik, az alkóvban odaát mélyen alszik anyukád s szomszédban a Vakos néni, ferdeszájú Vigláb néni, Balogh úr, a vas

Hullnak a barna-piros levelek, leválva a nyár faláról, mint elhagyott öreg kazánról festék- és rozsdarétegek. Hullnak a barna-piros levelek; a fára varjú száll, s hogy összetörje, csőréből koponyákat ejt a kőre, s fal édes agyvelőt: dióbelet. Hullnak a barna-piros levelek, ágak közt átszitál a kék üresség: száraz avarra üvegcserepekként Isten halott tekintete pereg. Hullnak a barna-piros levelek, hull a világ, és hullunk véle mi, nedvét kiszvó levéltetvei; ősz van az űrben, a vég közeleg. Baka István (1948-1995)

Az éj köröttem tintakék halk neszét szórja szerteszét s ha gyertyát gyújt a képzelet illata, füstje itt lebeg távoli csengők csengenek pókhálóselymek lengenek az éj köröttem tintakék álomba hív a messzeség Kajuk Gyula (1950-)

kinek meséljem el hogy mosolyod mint szárny-nélküli lepke olyan képtelen s hogy nevedet kiadatlan csendjeim között préselgetem Vári Attila (1946-)

Úgy gondoltam valamikor, hogy a vakító narancsszínű reggeleken, újraélednek a már eltemetett álmok, vágyak, remények a megvilágosodott emberi agyban, mint ahogy újraélednek a mesebeli hétfejű sárkányok, és a Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban. de ma reggel reménytelen és szomorú vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos fehérségű örök ismeretlenség, folyton elkülönít bennünket egymástól, s az emberektől. Közös múltunk immár, szétszóródott, haldokló gyöngyszemek az időben... Rakovszky Zsuzsa (1950-)