Lélekszirteken

Az istenek sakkoztak énvelem, oly boldog tétlen voltam élve lenn, mert tudtam úgyis: nem az én kezem dönti el majd, hogy hová érkezem, de most a játszmát ott fönn abbahagyták, magamnak kell már lépnem, azt hiszem. Devecseri Gábor (1917-1971)

Ülök a hegyormon szemben a ködökkel, angyalokkal játszom, vívok ördögökkel. Arcom mozdulatlan, elmém nyughatatlan, szívem piros lángja lobog mellkasomban. Év után év illan, hónap után hónap, szélviharban recsegő fák írják a naplómat. * Amit tovább űztem, jó őrzője voltam; amit megőriztem, azt elpazaroltam. Mit magamba rejtek, semmivé lesz úgyis; amit itt felejtek, kísér síron túl is. Volt énnekem napsugárból hideg palotám, volt közepén jégkristályból forró nyoszolyám. Összeszedtem futkosással, örök kapkodással, mind megette az idő kényelmes rágással. * – Mit tudhatnál adni még, hitegető nyári ég? – Rügyet, szirmot, levelet, füstkarikát, felleget, nyíladzó lelkeket, még-csillogó szemeket, s magamat is, az eget, halálodig eleget. Devecseri Gábor (1917-1971)

Mint biztos lépés a sötétben, olyan az életem, vagy mint eső, mint bármi más, mint villanás, mint hallgatás, kaland és gyötrelem. Vagy mint folyó, mint zeneszó, minden, mi létezik, alakja van, vagy nincs, apad, összeáll, árad, szétszakad, felnő s emlékezik. És mint törés, mint huhogás, madár, mely éjbe száll, minden, mi tűnik, megfakul, foszlik, kibomlik és lehull, elalszik és megáll. Devecseri Gábor (1917-1971)

Ha csak egy szőlőlevelet sikerül megörökítened, ha egyetlen sorod is odaérez a feszes fürtszemek fényköréhez, vagy ha csak vágyad támad a délutáni tóra tekintve, hozzá szót is találni, vagy ha a szépre nézve, hozzátenni semmit sem áhítsz, csak belemerülni mint lelked otthonába: már nem éltél hiába. Devecseri Gábor (1917-1971)

Füge, ha csobogni tudna, forrás, hogyha megérhetne, öröm, hogyha sikongatna, fájdalom, ha nevethetne, ezüst, ha válna gyümölccsé, ért szilva, ha olvadt fémmé, szél, ha fésüli a nádat, te, ha pusztán elképzellek, én, ha vágyom teutánad, szivem, ha születik benned, értelem, ha túlmutatva önmagán tébolyba csapna, féktelenség, ha szelíddé, teljesülne végtelenné, folyó, ha árad a holdba, hold, ha lányhangon dalolna, éj, ha fekete vizével áraszt el, s csillagi fénnyel testeddé vált völgyet-halmot, nyárfa, mely felhőkig ér fel, tenger, mely fülembe fér el, fecske, bordám közt ki fészkel: ez a hangod. Devecseri Gábor (1917-1971)

Minden, ami van, versre méltó és ami nincs, az is. Az esti szélben fodrozódó kék tó, a lányok ajka is, a köd, a kés, az alma is, a dombok halma is; s mi meg sem álmodottként száll az éjben, mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen, ha belehalna is! A föld beszéde zúg az árban, ez szól a dalban is. Szivünk egy kis szivet visel magában, mely hű, ha ő hamis, vigyáz a fényre alva is, zenél hallgatva is, csak őt sebzi meg a szerelmes ének; minden, ami van, fáj a szív szivének és ami nincs, az is. Devecseri Gábor (1917-1971)

Illatszer, illat, tarkaság, nevetés, ékszer, mandula, harangkondulás, rózsa-ág,... szalagos kislány mosolya, forrás és jeges kakaó, csatatér, medve, ibolya, nárcisz és ólomkatona, szemüveg, füst, vonat, hajó, pitypangpehely, láng, kaloda, lábfájás, kancsó, kanyaró, tüsszentőpor, sötét szoba, akadémia, hintaló, bakugrás, filozófia, ,,szeretlek” és ,,többé soha”, és ,,nincs-e valami bajom?”, s hajótörött a tutajon és tündérkisasszony haja, s borospohárban zöld manó, s többször dobogva elhaló visszhang, kupola, koponya, kékinges lányok kórusa, ridegség, szenny, rosszakaró, szivek oltárán áldozat, s az egész lélek-kavaró vér-ontó s -osztó köd-tömeg; mely, míg szived nem érti meg, míg még csodálod, tartogat és őriz. Mi ez? A világ. Mire megérted, már kivág. Nincsen semmi szüksége rád. Devecseri Gábor (1917-1971)

Ó, szép lehet az epedés; volt benne részem nem kevés, elérhetetlenért; s a teljesülés gyönyörű: vágy hal, s születik a derű; íly percet is megért szivem már sűrűn. De talán legszebb, ha játszik fény meg árny s a vágy már visszatért, pedig még el se szállt, s szelíd örökléttől ujjong e szív, mit megkap és nem ért. Devecseri Gábor (1917-1971)