Lélekszirteken

Mikor kilobbannak az ablakok és lerombolódnak a nappalok, burjánozni kezd az éjszaka bozótja, illata. Ahogy nap oldódik át sötétbe, a sötét is tűnik majd a fénybe, s az árva testek tája, kertje mintha sebet nyelne, öl az ölet, kéz a kezet vágyja, mi külön volt, most ömlik egymásba, s az arcokra egy fenti világ éget tiszta formát. Ez a két halandó élni próbál, hangosabban minden régi szónál ujjong és ölel és kiáltoz, nincs közük világhoz, csak a hangot látják, testet hallják, felfedik egymás vad tengerpartját, s mert minden szerelem kivégzés, soha nincs ismétlés. És bevégzi röptét az éjszaka, lohad a test, múlik a méz szaga, s a magára hagyott sáros idő csak elrúgott cipő. Tomaji Attila (1959-)

„Boldogok, akik sírnak…” (Mt 5,4) Lassan, egészen lassan sötét lett, megszoktuk már, hogy ragyognia máshol is kell. Ő csak fütyörészett, s alig ment messzebb, saroknyira, mégis oly távolinak tűnt, mintha sose láttuk volna. Lombok, ágak takarták az arcát, szárnya nyitva. Köd tapogatta végig a fákat. Elnehezült verő szívünk. Törékeny ég alatt csak álltunk, apró bábuk, eltévedtünk mind a sötét ölében, egymás vékony árnyékát se láttuk. Akkor szelíden hullni kezdett a hó. Újra gyönge fényt kapott az arcunk. Közelebb jött valami vigasztaló, mire gyengéden támaszkodhattunk, de mint unott napon a téli árnyék, épp hogy mozdultunk. Már alig éltünk, pedig hívott a hó, a közös játék, s maradt nyomunk is hátra, a léptünk. Boldog volt, mert sírt egy nemzedék. Nem vigasztalta dermedt hajnal. Boldog? Sírt, hisz haza sose ért. Messze, fütyörészett egy angyal. Tomaji Attila (1959-)

Nagy szemében nem félnek a tárgyak, sötét haja vállát veri, arcát nem látja senki, ha szél fújja körbe —, amerre lép, alig hajol a fű, halkan koccan a kő, s a felhők megállnak, hogy lássák ülni a parton, hol virrad a víz s úszik a hajnali köd a nagy folyó fölött. Engem keres, ha az erdőt nézi, (üldözöm saját nyomom), beszél, ölel s ringatja a testem, ha félelem szorítja, ünnep a nap, mióta mellém dobta a sors. Tagadja a véletlent, ezért gyakran él át csodákat, pogány, ha van értelme a szónak, hisz bennem hisz. Mára még szebb, mint egykor, társam, gyerekeket szült a nap alá, lányt s fiút, csillagokat a lenti világra, bánattól súlyos örömre. Pirul ez a túlírt szerelem, mint ágak közt maradt őszi levél — Átkozott legyen a vers, ha sírni hallom az ablak alatt, a kert magas fái alatt, hová az űzi őt is, mi egyre csak rágja a szívem, mikor szavakat suttog a börzsönyi táj, hogy széthull, majd újra összeáll, s mutatja, mi múlik, de nem szűnik meg soha, hisz egyszer, egyetlenegyszer ...

Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Nemes Nagy Ágnes Tanulni kell a fáradt fákat. Igaz. De tanulni kell az ágat és a lombot is, amit a szél igaz- gat, s szőni tovább leplét a sötéttiszta éjszakáknak. Mi más lehetne itt ma még vigasz – Meg kell tanulni a konyakbarna, szélbe feszült, csavart törzsű fákat, nyáron, ha búcsút intnek avarnak, s lombjuk mögé rejtik el az ágat, s télen is, bár talpig zúzmarásak – Észre kell venni alattuk a tisztást, ahogy körbe ölelik némán. A madarat. Elszáll, nem néz rád. Az üres eget, a mérhetetlen levegőt. S a levelet is, a szélben épp csak lebegőt – Ha megtanultad a fákat, az ágat, a lombot, a sötéttiszta éjszakákat, a tisztást, a levegőt s a száraz avart, amit az örök szél napra nap felkavar, megérted: nyom se marad itt utánad. Más lép majd helyedbe. De ugyanaz a bánat – Tomaji Attila (1959-)

Bent az erdő nedves, zöld homályán Tisztás villan. Eső, szilaj patak. Csúcs felé, ha lépsz a horhos árkán, Tört árnyék vár. Kövek, elhalt szavak. Fénylő, sötét szemek a levelek. Mind utánad fordul, hátad érzi. Bodzaág dalol, hosszan megremeg. Földből épül köréd, ami égi. Lánggá lett kemény kalász a nyár. A sziklák ismeretlen állata: Elbírhatatlan röptű kék madár. A csúcs előtt a szárnyak illata. Elvakítva lépsz előre. Vad ütés. Nincs miért megállni. Ez csak napsütés — Tomaji Attila (1959-)

Miért gondoltad, hogy ugyanaz az ég borul föléd, bárhol is vagy, hogy akárhol is élhetsz, dúlt arcod mindig ugyanaz s tiéd marad, hogy az ostoba naptár azt az időt mutatja, ami a szív mögött remeg, s hogy ha becsukódnak a könyv lapjai, hallani tovább a léptedet? Tomaji Attila (1959-)

Lator Lászlónak 1. sietős alkonyi vázlat baljós dal kezd szólni valahol fölszáll szerteszökken elhajol odaúszik hol kontyos ritka madarak emelkednek lassan tűztorkú nap alatt ott messzire ringó távolok találkoznak ott lágy fény csorog elindulnak a fák ostoros jegenyék összeérő karjuk között remeg az ég kiárad most hömpölyög s megáll megmutatja még magát a táj poros földeken árkok szélén út felett imbolyognak majdani árnyak emberek nézd lassan betelik az elrendelt idő tenyeredbe foghatod onnan is kinő följajdul és születni kezd hamar a mély fénylő anyajegyekkel telt hatalmas éj – 2. bárhogy futsz utolér Nyugtalan égi galambokat látsz Egy hamutollú galamb menekül kicsi árnya elől fel az ég oszlopára Onnan mint kő hull a jajszava és a folyóba verődik nem lassítja le gyors zuhanását az ott maradt hajnali pára Ellobban majd indul a hullám és a leomló távoli partról már kegyelemtelen újra feléd fordul Lábad elé zuhan most le a roskadó ág törzse sebét nem fedheti el a tenyér Vé...