Lélekszirteken

Mint egy kölyökkutya úgy szűkölök a lélegzeteddel kitömött csendben távolodó mosolyod célkeresztjén fekszem emlékeinkhez szíjazottan könyörtelenül kiterítve tegnap még álmodni sem mertem volna hogy egy csapzott hangulat mára ily könnyen elvehet üvölteni szeretnék fejemet a falba verni de torkomban szétfröccsennek az indulatszavak s csak a szégyen kiadós kortyait nyelem ereimben szétáramlik valami gyáva melankólia hiába is menekülnék: árnyékként követnek g y a r l ó s á g a i m csak még egyszer utoljára láthatnám meztelen vállaid szűnni nem akaró zsarnok rázkódását csak még egyszer könnyeid sózhatnák éjszakámat nevetésed mint szétdobált kacat heverne vetetlen ágyamon csak még egyszer utoljára Magamnak megbocsátanom a legnehezebb Turczi István (1957-)

Tükörbe néztem. Mióta a Földön vagyok, öregedtem néhány évezredet. Rég megszűnt a lávafolyás, magmává szilárdultak vonásaim. Szám áramlásvonala mentén már repedezik a gránit, a gneisz. Szememből dinoszauruszok haltak ki, s már a kontinensek sem közelednek. Szemgödreimben mészkő és dolomit üledék. Ez már a vég. Arcomon lassan süllyedő, apró szigetekkel tarkított tengerfoltok: korallok, mészvázú csigák, kagylók, rákfélék lakhelye. Homlokomon hegyek gyűrődései. Mióta a Földön vagyok, ért némi energiaveszteség, hővezető képességem sem a régi, és újabban fellépett bennem valami mágneses rendellenesség. Ez már a vég? Radioaktiv bomlás indult meg sejtjeimben; a folyamat, úgy tűnik, visszafordíthatatlan. Gépiesen szólva: irreverzibilis. Ez...már...a vég. Magammal és az Idővel szembenézve talán ez az utolsó t e k t o n i k u s mosoly. Egyedül, dolgom végezetlenül, mégis ősi derűvel állok a teremtés tükre előtt, és utasításaid várom, ha lesznek, Uram. Turczi István (1957-)

„Hogyha kiáltanék, ki hallana engem” E. M. Rilke (Nemes Nagy Ágnes ford.) Második tétel con moto A hajnal A hajnal A haj nal, ahogy az ég palatáblájára lehelem és kitartom a szót, már szájmeleg Az én hajnalom A Tökéletes Üresség Órája Semmit se gondolok az éjről, csak sötét van Fehér sötét Mintha kagylókürtök távoli búgását hallanám Jázmin köd Alvadt homály Opálos fehérségben gázolok Magányos, karcsú, virágszerű lények úsznak felém Kitérni nincs mód Nem mozdulok A fehérnél nincs semmi sötétebb Nincs átlátszatlanabb Igen, ez még az éj, ahogy kortyolva issza tükrét, s menekülő vadként, felhők közt rohan vesztébe a hold Milyen jó volt, amikor utoljára, azaz utoljára együtt néztük, hol egymásba, hol a terasz fakorlátjába kapaszkodva néztük, ahogy a hold rója az eget. Jó volt nagyon Az ágakra akasztott hárfák nevetése visszhangzott bennünk Kezdetben van a felszított remény Iszonyú erővel szakad ki az első belélegzés, az első kilélegzés hangja Azt hiszed, darabokra tört valami Azt hiszed, f...

Harmadik tétel moderato A csöndé vagyok Néma a tér Nématér Csendbeszéd Testtelen, de testre vár Csendbe szedve csendbeszéd Mi szól Ha hang Ha ködbe vész Ha megérint Ha vergődik Ha lepketánc Mi szól Ha áttetsző Ha árnyalat Ha más ütemre jár Ha nem beszéd, csak néma csend, s mi az, miről levált Ha méltóság Ha érintés, mit jelenlétem úgy visel, mint fák a madár mindennapi rítusát Mi szól Ha áradás Ha körvonal Ha hosszú volt az éjszaka Ha idő, ha jön, akár a lepkeszárny Ennyi csöndet ki bírhat el Mintha máris köddel lenne tele a szám Ha csönd-igék Ha foglyul ejtett mondatok A szó A szó A szó Nagy a kísértés De mit csináljak a szavakkal én Ha felsebzik a levegőeget Ha átrendezik a fákat De nem adnak enni madarainknak Mi szól Ha már a madarak sem Ők aztán ismerik a bánatot Hogy bírták ki eddig hallgatás nélkül Mi szól Ha én sem Én sem Csak írom a hallgatást Hosszú ez az éjszaka És néma, mint a szavak, amikor összeérnek és eláll a szavuk Könnyű fanyarság, amit a köd lehel Torkomban érzem Tork...

Ne keress, mert nem találsz sehol. Ne keress, mert mindenben rám találsz. Etruszk félmosollyal a semmi és Semmi közt átívelő hídon hogyha állsz, magadba roskadtan, eposztalanítva – az nem a gyöngeség jele. Nem későromantikus túlfűtöttség. Nem szilárd halmazállapotú közöny. Nem zen-buddhista tér- és fitymaszűkület. Ha tudnád is, mi nem még, hátrahagyod az értelmezést. Ultima maniera. Innen nézve ezentúl legyen ez módszered. Valahogy nem kéne érzelmileg elvérezni, mint a rossz versekben. És figyelni kábán, ahogy a meditáció zajtalan rajai odaképzelt csillagaid lengő egében körülvesznek, és átsegítenek valami hosszanfriss látomásba. Nem kéne feláldozni szívedben a béke bizonyosságát, sem a méreg forrását. Hidd el, itt lesz a híd, ha egyszer visszajössz. Turczi István (1957-)

Figyeld a képet. Lentről nézd felfelé, és indulj is el, ha a spontán szimmetriát lépcsőnek gondolod. Megspórolni a kezdeteket Cro Magnon óta nem kifizetődő. Lassan haladj, ha haladni fogsz egyáltalán. Vég­te­len számú vetületben a magad egyéni változatával a tapasztalat naprakész műtárgyai közt bolyongani, lásd be, fenséges céltalanság. Amikor gyakorlati célok híján, megélhetési eszméktől egyre távolabb kezdődik el a földi szokások felszámolása. Amikor perspektíva-kuss van, és úgy fordulsz be valami más, körül nem írható kontratérbe, mintha motoroznál egy szintenként nehezített pálya-labirintusban. Amikor a megszokotthoz képest úgy vagy egyedül, hogy minden elhasznált lélegzeted csönddé tömörül, és az én csak test-palackba zárt illó oxigén. Turczi István (1957-)

Azokra gondolok akik lépcsőházak sivár homályába rejtekezve kitartóan sodorják a soron következő cigarettát baljóslatú idegen hangokra felkapják fejüket összerándulnak megdermednek mint a hűtőbe tett harangvirág bűntudatuk értetlenül éhesen kószál folyosók imbolygó fényei közt maguknak kuporgatják az eltulajdonított perceket a fekhelyül kiszemelt üres biciklitárolót a meleget a meleget s arcuk végül mégis gyanútlanul belebukik a liftaknába Azokra gondolok akik után nem marad mosoly se tévéinterjú se virágcsokor csak a magány végtelenített szalagjai igazolt peron-szabadság és jeltelen madárvonulás Azokra gondolok akik üvöltenének mikor halántékukhoz négyfelől tapad a csend akik simogatni is tudnának mernének szeretni érdek nélkül oldottan s néha szerelmesen akiknek nincsen kályhájuk ágyuk kutyájuk kicsi fehér vagy nagy fekete esetleg foltos és billenős fülű olyan mindegy végtére is tartozni valakihez annyi mint tartozni magunknak egy soha vissza nem térő pillanattal ha már nem futja töb...

Csengetnek; a postás felnéz, biccent, aztán bedob pár levelet, és továbbhajt. A párkányon poloska ül. Kis kertemben aranycsordákban gyülekezik a fény. A fenyőfámon két hatalmas varjú teljes fegyverzetben. Mi ez a szag, valaki húst süt? Vagy csak viasz bele ég? Gyévacska, a szomszéd macska, veszettül nyávog, reggelit megint nem kapott. A szemközti házban Ábel, egy langaléta srác, kitartóan püföli azt a szegény zongorát. Egy pillanatra besötétül, az erősödő szél a nap vállára dobott egy rongyos felhőkabátot. A kutyasétáltatók már mind munkába mentek. Nyílnak és csukódnak a dolgok. A sárga taxi utasára vár. Hangfoszlányok, szó-morzsák, zenének hallott zajok. Hétköznapi partitúra. A repülőgép zúgása belerondít az utcazajba. Telómra nézek, nincs üzenet. Fiam két napja nem válaszol. Valahol a közelben víz csobog; ma is nyitva hagyhattam a konyhai csapot. A nap ismét kisüt. Árnyak vésődnek árnyra. Nehéz szétbontani a bánatot és az örömet. Még a kávé sem hűlt ki a kezemben. Minden együtt van e...

Leleplező ez a szabályosság. Sehol egy önmagáért való kitüremkedés, kóbor vonal, torzó vagy formákból kitagadott disszonancia. Szinte fáj, és megaláz, ahogy monstrumként magaslik föléd. Előtte állsz, de mintha megadóan térdepelnél egy gép-templom oltára előtt, és szemed új­hitű áhítattal függesztenéd a hol üvegkupolának, hol baziliszkusznak tetsző, végtelenbe futó ablakokra. A geometrikus csendben erőlködés nélkül hallani egy imát. Te imádkozol, anélkül, hogy tudnád. Te könyörögsz bebocsáttatásért. Ruhádat te szaggatod, hamut fejedre te szórsz. Holnapi emlékeket, még ki sem mondott szavakat morzsolgatsz rózsafüzérként. A folytatás oltalmáért esedezel az örök szüntelenség színe előtt. Pedig ha jobban figyelsz, megláthatod azt a lépcsőt a lábazatban, ahonnan van hová. Nincs még veszve semmi. Turczi István (1957-)

Ha egyszer kápolna nyílik a szívben,           lesz hajléka, hol szomjat, éhet olt,                és naponta benyit valaki, aki felemel. Nem kell szög, ecet, nem kér a salétrom-könnyekből,           és köszöni, nem fog térdepelni, inkább megpihen,                hiszen sűrű a bánat, mint a tömjén: láthatatlan madarak mintázzák freskóit a csend tömör falán.           Új szavakat keres, átmelegszik bennük,                már nincs egyedül. Ha egyszer kápolna nyílik a szívben, az is megmarad, ami otthagyott Turczi István (1957-)

Fogásra késztet az egyszarvú toll. Különleges is lehetne, de nincs szó erre, másfelé kell keresned a folytatólagost. Mítoszunk, hogy sci-fiaink legyenek, hogy meglegyen az egyenleg, de egyre több toll fogy ki érveidből, ruháidból a rutin, hogy felvegyed, míg már nem is érdemes. Turczi István (1957-)

A szeme behunyva, úgy néz rám: szavakhoz, látom, semmi kedve. Árnyékunk a kilincsre kúszik, el van a nyár szeptemberesedve. Az égalja hámozott narancs. A fájdalomban mindenki gyerek. Bronzporral bevont estiség az, mi csendünk közt őgyeleg. Nyílnak és csukódnak a dolgok, de ő nem éri be ennyivel. A démonait viszi-hozza, és egy álomhoz kétszer alszik el. Árnysuhogás csak a búcsú. Mint egy lassú kéz, ha legyint. Nem hív és irányt sem mutat éteri minta szerint. A kert végében ajtó tárul, puhán lép az utolsó kőre, járjon még kevesebb zajjal, ahogy az idő kihull belőle Turczi István (1957-)

És elfelejti majd e test, hogy test” Borbély Szilárd Harmadik tétel allegro grave Egy esőáztatta, festetlen tölgyfaajtó mögött laksz, és senki nem tudja címedet. Elrejtőzhetsz az éj ráncai közt – ám az éj a vándor fecske közönyével jön és megy Emelkedik, süllyed, ami arra rendeltetett Nyílnak és csukódnak a dolgok Köröskörül mindent leköt a létezés A postás akkor is köszön, ha megint nincs, megint nincs leveled A favágók folyvást káromkodnak A polgármester a jóindulatáról biztosít Késelnek, lopnak, kéregetnek Zajlik az élet, de szó szerint A szomszéd házba holland család költözött Van temetés és lakodalom - a sekrestyés agyvérzést kapott Beázott a tető, és potyognak a cserepeim, mint a könnyek Az almák férgesek a sok eső miatt Méteres a parlagfű A falu határában beomlott a löszfal A madarak közt sok szó esik a szabadságról Szótlanul továbbállnak az évszakok Még a kövek is hallgatnak Tántoríthatatlanul Megy minden tovább Hajnal van Hajnal  Az én haj- nalom A tekintet lágy ecset...

Azt élem, amiből vagyok. Kiméri egymást fény és feketeség. Nem tudom, a vállamra tett kéz ugyanazé-e, aki egykor megszólított. Csak türelem. Lassan kiegészülök. Az idő rám rajzol, színez, átsatíroz; mást nem fejez ki, mindig önmagát. Tisztulni a csendig. Már készülök. Szembenézni és elrejtőzni újra. Igazságosnak lenni a múlthoz. Vadrózsa fon körém szögesdrótot. Remeg a hangom, mint anyám ujja. Kételyek, arcok, hosszú évszakok. Türelem: nincs neve annak, aki lát! Elvesz belőlem és hozzáadódom, kimondja, amit gondolok. Turczi István (1957-)

látjátok örökös remény hiába növeszt ablakunk üvegén jégvirágot indulni indulni kell bedeszkázott tekintetek ölelésre görbülő kézfogások már a búcsúzás is érvényét veszti a Könyvből idézünk lázas sorokat elszabadult régi dallamokat sodor egyre a szél sebek feltépett felhőrongyai amott tőből lemetszett hajfonatok közt gubancolódik a táj templomtalan idegen városok mentén csak a félelem szűnni nem akaró harangjátékai mind elhagyjuk egyszer az otthonunkat Turczi István (1957-)

Kemenczky Judit, géniuszfehérben Egyre mélyebben húzzák meg magukat a holtak. Nem beszélnek, nem éheznek, nem szomjaznak, nem nevetnek vagy gyűlölnek, csak titkolóznak. És várnak, mint hősüket a történetek. Dombok, boglyak, kazlak, felzúgó felhők, elhamvadó tölgyek, jegenyék, és annyi más. A megmaradó fény szürke szakadékaiba hullnak az évszakok. Elvermelt csend. Langyos eső szitál a sárga, felázott síkon, mely a lankák felé hajlik minduntalan. Zsombék, iszap, latyak, tocsogók: vízzé vált idő. Ahogy esteledik, szél söpri össze a lehullott leveleket, aprókat miccen kezedben a gyertyaláng, és arcod holdfelén hűvös gyöngy vár sorára. Most könnyű volna sírni. Most könnyű volna bármi Túlesni rajta. Megadás fénylik homlokodon. A különböző színű és mintájú szenvedések, akár az esti árapály, visszahúzódnak lassan, és nem látszik más, csak a belenyugvás. Egészen addig, amíg el nem jön a reggel, a fényhabzás, amikor a szem íja végre megfeszül, amikor folyékony Nap csurog a szívedbe, ...

[Írj, mielőtt megfagysz!] Fent kanyarog a füst, az éj zúzmarás ezüst, csenddel dús levegő, áramló, lebegő, a vendégét várja: egy tál tél az ára. Nincs szem, ami lássa, hajnal felé milyen a tűz ellobbanása. A reggel azért üzen hidegvégződéseiben. Mikor felfeslik az ég, örök működésben, ott kinn és ott benn, jégszirom-menedék, kiáltanál, elég! Dermesztő fagy van, szívben, csontozatban. Még nem mozdul semmi. Befelé hunyt szemmel most elég csak lenni. Idegidő jött el, feneketlen köddel. Bár kanyarog a füst, pattog a tűz megint, a vendég csak legyint, kedve borotvaezüst. Turczi István (1957-)

A szeme behunyva, úgy néz rám: szavakhoz, látom, semmi kedve. Árnyékunk a kilincsre kúszik, el van a nyár szeptemberesedve. Az égalja hámozott narancs. A fájdalomban mindenki gyerek. Bronzporral bevont estiség az, mi csendünk közt őgyeleg. Nyílnak és csukódnak a dolgok, de ő nem éri be ennyivel. A démonait viszi-hozza, és egy álomhoz kétszer alszik el. Árnysuhogás csak a búcsú. Mint egy lassú kéz, ha legyint. Nem hív és irányt sem mutat éteri minta szerint. A kert végében ajtó tárul, puhán lép az utolsó kőre, járjon még kevesebb zajjal, ahogy az idő kihull belőle. Turczi István (1957-)

Nehezen tűröm az októbert. Impresszionisták és gerontológusok évada. Ez a sok szín-kelepce, a zöldből kibuggyanó sárga, a rejtekszürke s a fáradtvörös. Az átmenetek és megtorpanások. Mikor felszisszennek a kígyótojás-fényekben tobzódó álnok esték, és érzem: semmi vagyok. Idegeim higanyba mártva; mintha történne valami bennem, mintha rágást hallanék. Agysejtek halálugrása, önpusztító; értelmetlen tülekedés. Szemem két párasziget. Megrémít a tekintetből gúnyosan kiforduló félmozdulat, a szüntelen távolodás. Emlékeim angyalködébe immár hiába burkolódznék. Hatvanhárom leszek. Ez a töredék teljessége. Ez az Időből előkorcsolyázó, felszentelt pillanat. Talán még megkaphatom, ami a teremtésből kimaradt. Talán a nyolcadik nap megspórolt mítoszát, hozzá új színeket, utcák nyolcadiknap-szagát, prolongált arcomat. Kilábolhatnék végre ünneplő hazugságaimból. Ez lesz az utolsó pesszimista versem. Ezután már csak rólad írok, gyöngetea-szemedről, hajadról, tested földszagáról és jobb őszökről is. Kel...

Már tíz perce voltam a víz alatt                               ködraj ragadta el fantáziám                               dobhártyámra                ismeretlen hangok rakódtak                               a hullámok mint a szél                                                                            zúgása                                     ...