Lélekszirteken

a délelőtt üres trónusát szajha lángok ölelgetik függetlenné tette magát a nyár pusztít előkelő nyugalommal és sehol egy fecskényi felhő de még egy árva hang se száll mintha meghalt volna a szél is rezzenetlen az orgonák lombja magába omlik a létezés a föld izzó magja kihasad s felloccsan a kopár egekre lángra gyúl a mennyei bozótos feketére ég isten gazos birodalma Gál Sándor (1937-2021)

Hullámot hullámra ír a tenger. Csapkodó szárnyak fenn a fellegek. Megállnak a némaság határán, bántja őket a lelkiismeret. Böszörményi Zoltán (1951-)

Veled beszélek kihűlt tegnapjaink bronzkarikái között egy mosatlan arcú hajnalon mikor már nem lehet kopogni párnás szemek fáradt éjszakáinál nézd csak milyen csodálatos az idő kezében felejtett csontig égett alkonyat mintha tetteink világítanának mintha tegnapot jósolna máglyányi tenyerünk nézd ahogy elmennek egymás mellett a cipők mintha nem is emberek lépkednének s ahogy egyre sötétedik betegségre életre halálra szemfogyatkozásra hivatkozva bezárjuk magunk a hitetlenségbe megroggyan az asztal roskad a kő házunk alatt ásatlan marad ismét az utcaárok amíg ölelkezünk minden más elmarad öreg vagy már tükröd fintorog ha magadba nézel visszatekintő tenyered vak ürességben keres közben rőt ősz lett hétköznapokká gyűrődtek kikeményített ünnepeim mindenből csak te hiányzol vagy mindenből én hiányzom veled beszélek bár összegyűjtenéd amit szétdobáltam én. Majla Sándor (1960-2015)

Ha csak emléked látogat meg, nem ülhet le mellém az ágyra; tükörképed az, s bár lobot vet, meg nem ölel, nincs keze-lába. Ha te magad jössz, nézlek egyre: mért nem gyújtod ki volt varázsod? végleg a sorsodhoz szögezve fognék csak tőled újra lángot? Közben a meghitt perc is elhagy, s nem tudlak megragadni; hát csak elmondom: az egyetlenem vagy, s reménytelenül elbocsátlak. 1961 Garai Gábor (1929-1987)

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan - ahhoz is csak jókedvet adj , Uram. Garai Gábor (1929-1987)

Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét, mely most erre röpül, egymásra ájult, őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát a méz örömével, szárnyait veregetve ragyog a napban, s úgy táncol hátra-előre, mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék, a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan, és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel, lángoló karral, lángoló lábbal rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget, gyalog és kocsikon, a találka helyére, sokkal előbb, mint ő jöhetett volna. Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is, mint eleven fáklya. Ott valami érzett belőle, igéret, az a jó jövendő, mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség, minden, mi körülvett, az idegen világ is, ő volt már. Ott volt már az ő távolléte. Kosztolányi Dezső: 1885-1936

Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten S lelkemben halkan fuvoláz a vágy. Mint ifjú pásztor künn a messzi réten Subáján fekve méláz fényes égen S kezében búsan sírdogál a nád. Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten S már fenyves szívem zöldje nem örök. Galambok álma, minek jössz elébem? Forró csöppekben gurulnak az égen S arcomba hullnak a csillagkörök. Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten S a vér agyamban zúgva dübörög. József Attila (1905-1937)

A krizantémok napja volt, - a kertek pompája szinte bénítón fehér... S te jöttél akkor, hogy a lelkem elvedd: mély volt az éj. Úgy aggódtam, s te lágyan jöttél, halkan, álmomban szinte rám szóltál: ne félj! Oly lágyan jöttél, mint a mesedallam: csengett az éj. Fodor András fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Mondd, Kedvesem, milyen milyen a tenger? E parttalan zokogás, mely térdet, ölet sosem lel. Milyen a part, hol most lábnyomod kagylóhéj-sora mélyed, ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan megtelik már Tevéled. Mondd, Kedvesem, milyen a tenger, és milyen ott a szél hízelgése, milyen ott a magány: szomorú ott az éj, ha egyedül fuldokolsz a szíveddel, és milyen ott a sírás? Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember, s ha jön, honnan jön érte hívás? A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat lőttszárnyú madarának milyen idomító nevet s milyen hessentő kereplőket találtak? Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják a karba-ölbe bújva: - félek! Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol oly szorosak az ölelések? Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek, a hitnek nincs határa, a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant, félve kihordott halálra? Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen kis fulladásra, mely magányos, botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség hiába öle

Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek; bent maga ura, aki rab volt odakint, és nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint. Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja minden egyéb; én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy. Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; kivánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy. Mert míg kell csak egy árva perc, külön, neked, míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan: addig nem vagy a többieknél se jobb, se több, addig idegen is lehetnél, addig énh

Vagy társ voltál egy örök tévedésre? Fáradt vagyok már… És, jaj, mi “igaz”?! A valóság egy darabig az… Tévedés? Szívem legszebb tévedése! Ha véletlen, bár ma is igézne! Ha látomás, tűntödben is vigasz! Akármi, minden veled sugaras: kettő kellett hozzá, a szívem és te. Rád vágyik vissza minden örömöm. A legnagyobbat neked köszönöm, s hogy nem még többet, csak az én bűnöm. Alkalom voltál, hogy boldog legyek. Alkalom, hogy meg ne becsüljelek. Alkalom, hogy sose felejtselek. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között, szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem, te táncolsz, nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni, 5 hete, hogy nem tudom mi van veled az idő elrohant vérvörös falábakon az utak összebújnak a hó alatt, nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember? néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért. 1927. jan. József Attila (1905-1937)

Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem! Jaj, majdnem összenyom a félelem! Egy ölelésben, asszonyok, ki halna meg velem? Oly gyors a nyaram s lassú a telem - az ősz kockája kit mutat nekem? A lesi-csősz idő elől ki szállna el velem? Csillagok rácsa csillog az egen: ilyen pincében tart az értelem! A mindenséget, asszonyok, ki vetné szét velem? 1936. okt. József Attila (1905-1937)

Fázol? várj, betakarlak az éggel, hajadra épül a hímzett csillagok csokra és holdat lehellek a szemed fölé. Már nem húz madarak búbos szerelme, csak házak tárják lámpás ölüket a szélnek és hangtalan fákon ring a szerelem. Valamikor az asszonyom leszel és átkozott költők rettentő téli danákkal valahol a hegyeknek alján hiába énekelnek. Szép bánat feszül a homlokom alatt és fekete tájak tükröznek sötéten összecsörrenő fogaimon: ne félj. Csak a februári egyszerűség érett most bennem szerelemmé és teljes vagyok már, mint nyáron egy zengő égszakadás! Radnóti Miklós (1909-1944)

Szeretlek, szeretlek, szeretlek, egész nap kutatlak, kereslek, egész nap sírok a testedért, szomorú kedves a kedvesért, egész nap csókolom testedet, csókolom minden percedet. Minden percedet csókolom, nem múlik ízed az ajkamon, csókolom a földet, ahol jársz, csókolom a percet, mikor vársz, messziről kutatlak, kereslek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Szólj, kis gyufa, melyik a jobb, mondd, tűz lelke, melyik a rosszabb? Titkos szikrának lenni, mint a mag, melyben vágyak s remények alszanak, őrizni hited és tiszta erőd, álmodni az emléktelen jövőt, lehetőségképp, csak mint képzelet, ragyogni a sötét világ felett, hogy kincs maradhass, örök szüziség, bár folyton félsz, hogy egy perc félredob és ki se gyúltál, máris eltaposnak? Szólj, kis gyufa, ez volna jobb, felelj, tűz lelke, ez a rosszabb? Vagy a másik? Az tetszik? Az riaszt? Nyárrá kelteni az alvó tavaszt, nem maradni titoknak, mint a mag, vállalni, bármit hoz a pillanat, ragyogni, mint egy kigyulladt virág, akarni, hogy rád nézzen a világ, tékozolni, mint a Nap odafent, hinni az emlékteremtő jelent, bár jövőd nincs, a perc már félredob, s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak? Válassz, lélek, melyik a jobb, válaszolj, sors, melyik a rosszabb?! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Tenger és alkonyég között a szerelem hozzámszökött. Örömre bú jött, napra éj, a hosszú vágyra kurta kéj, s óh, szerelem, reád mi jött tenger és tengerpart között! Tenger és kikötő között az édesből keserű lett, a vágyból könny, a könnyből láng, holt kéjből új vágy, új fulánk: s a szerelem így font-kötött a tenger és homok között. Tenger és napnyugat között egy órát köztünk font-kötött, de már suhant is, fürge láb, a tegnapok után tovább az arany vízen; jött s szökött tenger és tengerhab között. S tenger fölött és part alatt minden vágy meghalt, elszunnyadt. Az első csillag látta, míg kettőnk egy lett; a második csak engem látott magamat, tenger fölött és part alatt... (Babits Mihály fordítása) Algernon Charles Swinburne (1837-1909)

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; Rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár. Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat; S éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt. Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; A ligetben, ha néma csend borul rám, téged köszönt. Lelkünk egymástól bármily messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. Oh, jössz-e már?! Szabó Lőrinc fordítása Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832)

Mintha a tested lennék úgy érezz mintha egy válasz lennék úgy kérdezz mintha az utad lennék úgy kövess mintha már tiéd lennék úgy szeress mintha a szavam lennél úgy beszélj mintha csak igaz lennél úgy is élj mintha csak napom lennél úgy égess mintha az élet lennél úgy éltess színes széles a csend ha itt vagy csend velem mintha a vágyad lennék úgy higgy bennem mintha egy dallam lennék hallgass engem mintha csak véred lennék éltesselek mintha csak benned élnék érezzelek színes a csend nézd én már majdnem elfeledtem hinni s újra érzem hinni lehet hinnék neked mindenki azzá lesz amivé tette a szeretet és a gyűlölet megváltottál itt vagy velem újra nekem nézd, én már majdnem elfeledtem sírni s újra érzem könnyem meleg könnyed meleg Te hoztad el mindenki vére piros mégis mindenki más és másképp szeret Te így tudtál Rab Zsuzsa fordítása Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832)

Mily szomorú a lélek alja, a lélek ege mily magas, azért lettünk, hogy égbe törjünk, vagy földre hullni ugyanaz? Madárképesség, lélek-ára, szárnyaszegett hit, hontalan, azért lett szárnya, hogy röpüljön, azért röpül, mert szárnya van? Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Légy az, kiből árad a nyugalom. Légy az, kire nem hat a hatalom. Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet. S menj oda, hol fázik a szeretet. Gárdonyi Géza (1863-1922)

Megyek utánad, jössz utánam, csupasz a vállad, csupasz a vállam, s akár a bőrre tapadó inget, cipeljük pőre kétségeinket, meg azt a terhes, meg azt az áldott, azt a keserves bizonyosságot. Szándékot szándék félve kerülget, karjatárt árnyék lopva feszül meg, szólsz botladozva, szólok dadogva, s legyűrnek félszeg, didergő félszek. Szempillád néha nyugtalan rebben, mint lüktetés a kötözött sebben, s szavunk a semmi rácsához koccan kétemeletnyi hűvös magosban. Valami lomha időtlenség süketen kongja ideges csendjét, s ebből a csendből, ösztönünk börtönodvából feltör. Feltör dübörgőn az a parázsló, magát veszejtő, meg nem bocsátó, el nem eresztő, eszelős fojtott kényszerűség, vérünkbe oltott védtelen hűség. Az a sikoltó, láncokat oldó, borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen, emberi szóval nevezhetetlen, amitől félsz és amitől félek, amiért élsz és amiért élek. Majtényi Erik (1922-1982)

Egy másik asszonnyal, aki nincs, (és minden asszonyban ott van) aki nem te vagy, aki nincs, aki egy mosolyodban, mozdulatodban, benned is olykor villanni látszik: akit nem én, egy másik férfi ismerhet benned, és aki másoknak szenvedés – azzal a másik asszonnyal, azzal is ismertess meg – akkor elhiszem: úgy szeretsz, ahogy még nem szerettek! Kányádi Sándor (1929-2018)

Kimondok minden mondhatót (a fecsegésben annyi báj van), de bárcsak arra volna mód, hogy mibenlétem konstatáljam. Meg a te mibenlétedet. A csíkos kabátot, a kesztyűt, a szipli-szeplős részeket a soha-már-be-nem rekesztjük röhincsélések tetején (hogy nem potyog nyakadra egy sem?) vagy azt, hogy ez a te meg én végsősoron mit is jelentsen. Hogy a sok pusziból mi lett. Hogy van-e közös mibenlétünk. Hogy véletlenül vagy direkt van az, ha egy ütemre lépünk. Hogy akkor ez most szerelem (tudod, a soha-el-nem-válunk én-csak-veled-te-csak-velem) vagy egyszerűen csak úgy járunk? Varró Dániel (1977-)

Nélküled, mint az olló egy fele – van árvább ennél? Suta a sorsom: hogy vágjak vele? Mit kezdenék, ha nem szeretnél? Csak párban, mint a láb, úgy mehetek tovább! Vagy nézd, hogyan ivel, vagy nézd a madarat! Nem is én vágyok szállani, hanem a két hű igen ütemeivel a győztes szerelem! Add párba szárnyul hát magad s megköszönöm, hogy veled volt közöm ahhoz, amire szánt a végzet – Azaz, hogy köszönöm ezt a tíz évet, az örömöm, hogy élek. Illyés Gyula (1902-1983)

Van perc, amiért mindent odaadnál. Elfészkeltem a fejem a nyakadnál. Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel, égre tárt csőrrel zengett a rigó. Az első csók. Két forró tenyered. Ahogy belülről megismertelek. Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis: szeretni jó. Szabó T. Anna (1972-)

ujjaim kibogoznád ha eljuthatnék hozzád és várnál kaviárral suhogó zöld madárdal lugasával színezüst halat adnál ott állnék asztalodnál napfény és hajad méze hullna a terítékre végre Parti Nagy Lajos (1953-)

Az emberi mozdulatokból fölépített közös falak és üres mosolyok törékeny ráncai közt is védd magad, a vállak üvegpalotája mögött a lélek idegen, ha betörik az ölelésben karcol és sért minden elem. A forró homokon hevernek a tagjaink, mint az arany, de oroszlánok és szerelmek között mindenki maga van. Külön a homok, a homokszem, külön a test, külön az arc, külön a jobb, a bal, az árnyék és a valóság. Mit akarsz? Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag, de ha szomjazom, akkor friss patak, az én kedvesem az egeknek nyílhat, de megcsókolni csak nekem szabad. Haja szurokkal elkevert arany, harmatos erdők az ő szemei, küszöbe elé terítném magam lábtörlőképpen, de nem engedi. Szavunk zugában megbuvik a csók, testvéreihöz lopva jön ide… Mező álmodhat össze annyi jót – az én kedvesem a füvek szive. Este a csókok megszöknek velünk s végigfutván a világi teren, a hajnali égre leheveredünk és csak csudálkozunk az életen. 1924 József Attila (1905-1937)

Mennyből az angyal – menj sietve az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. nincsen aranydió a fákon, nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: angyal, vigyél hírt a csodáról. Csattogtasd szaporán a szárnyad, repülj, suhogj, mert nagyon várnak. Ne beszélj nekik a világról, ahol most gyertyafény világol, meleg házakban terül asztal, a pap ékes szóval vigasztal, selyempapír zizeg, ajándék, bölcs szó fontolgat, okos szándék. Csillagszóró villog a fákról: angyal, te beszélj a csodáról. Mondd el, mert ez világ csodája: egy szegény nép karácsonyfája a Csendes Éjben égni kezdett – és sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak, imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: népek Krisztusa, Magyarország. És elmegy sok ember előtte: a Katona, ki szíven döfte, a Farizeus,

(részlet) Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak. Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt. Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és magad megadni késztet a férfiölelés. A támadásra vártál, hogy megadhasd magad. De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak. Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig! Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik, mikor számban csupán még jövendő íz zamatja édesíti a nyálat, indít meleg szavakra! Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék. Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még! Baranyi Ferenc (1937-)

Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, faricskálok lomhán egy dalon, vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén. 1908 Tóth Árpád (1886-1928)

Egy félig csókolt csóknak a tüze lángol elébünk. Hideg az este. Néha szaladunk, sírva szaladunk s oda nem érünk. Hányszor megállunk. Összeborulunk. Égünk és fázunk. Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér, ajkad csupa vér. Ma sem lesz nászunk. Bevégzett csókkal lennénk szívesen megbékült holtak, de kell az a csók, de hí az a tűz s mondjuk szomorúan: holnap, majd holnap. 1906 Ady Endre (1877-1919)

Most hűs vizekre gondolok, lassú karcsapásokra, mintha lebegnénk, nevetésre, és, hogy közben a szánkba folyik a víz, egy kis félelemre gondolok, ahogy a hínár bokánkra tekeredik, a vaslépcsőre, ami valamiért nem rozsdásodott, rátok gondolok, ti egyre kisebb foltok a parton, reklámszatyorban fuldokló halak nosztalgiája ez, ahogy most a hűs vizekre gondolok. Krusovszky Dénes (1982-)

A forgás közepén az örvény közepén az undor közepén a fájás közepén az ordításban szaggatásban a sírásban és siratásban a születés örök kínjában a szakadatlan szólításban az émelygésben szédülésben a megváltatlan szenvedésben kivágott nyelvben falba vert fejben üvöltő csend van Szabó T. Anna (1972-)