Mondd, érzed-e ízét a szónak, sós szelek vallomását minden vizekről, parton a férfi, parton az asszony, hullám fölött lobog, úszik a szél, kenyérnek illatát, füvek illatát, tüzek illatát hordja a szél. Mondd, a csengését érzed-e a szónak, sirály sikolt feszülő szárnnyal, villámlik pompás alakján a fény, telt ág remeg meg, rezzen boldogan, üllő pendül, csillagot vajúdva s acél lobétol felette. A fényét, mondd, érzed-e a szónak, királytölgy öleli át a fél eget, kiáltó madár surrog szárnyhulltáig, nap s napimádó teste csókolja egymást, ércek ragyognak sosem volt, hófehér izzás milliárd fokán. De értelmét, mondd, érzed-e a szónak, a beszédes időben bomlott szerelmet – kikiálthatatlan mozdulatát ég s föld között, mely belőlünk indul s végtelen. Ízét, csengését, lángját, fényét, értelmét, mondd, érzed-e a szónak? Az új teremtés első napjának csodája feléledt földnél, kőnél, fémnél, becsesebb, mert éheznéd kenyered helyett, szomjaznád jó vized helyett, álmodnád szerelmed helyett, izzítanád ti...