Lélekszirteken

IX. Felszakadnak a roppant csillagködök – rossz mozdulat során a varratok. Megalvad az idő a sebek fölött, a rend halovány, a zavar ragyog. És emlékek sajátmozgása indul. Túlnőnek bolygón, hippokampuszon. A mások múltja színes pernyeként hull szemünkbe. Ülni lassú, zöld buszon. Vagy kabátleöntve állni víg, arany teremben (ez foltot hagy, advokát). Rőtlő domboldalról nézni gondtalan ikercsillagok közös alkonyát. Figyelmünk most letűnt gyönyörbe vész. Még rendszerűnek látszik az egész. X. Most még rendszerűnek látszik az egész, a pillanatból csöndet hajtogat. Testükkel a látszat együtt rezeg, és megbabonázza az állatokat. Majd rügyet fakaszt a kétely, bár a szem egyszerre észlel minden évszakot. Nem foghatja fel partból kinőtt fa sem a szél hordozta tengerkék szagot. Mikor kezdődött oszlása a ködnek? Mióta, hogy egy árnyék sem mozog, és mióta, hogy csak éppen működnek a létfenntartó mechanizmusok? Megérzem, ahogy a Földdel szédülök: Egy ütemre vernek mind a délkörök. XI. Egy ütemre ver...

Nyitott ablaknál lebbenő tavasz. Szemed facsarja citromsárga fény, héja feltépett, gyűrött sebtapasz. Életkedved már csaknem félkemény. Nézd, lecsapódik a nyár-fehérje, szobád falára árnyakat teremt az útszéli fákból. Hogy ízére emlékezz, lepárolnád a jelent. Gyors az idő, hogy azzal kergetőzz! – vállat vontál – közhely –, nem hitted el. Végtelennek tűnik itt minden ősz, mégis mindig a télbe érkezel. És látod, burjánzó csipkebokra, mire felkeltél, már tükrödre nőtt. Még nem hasonlítasz másokra, de idegen vagy önmagad előtt. Bék Timur (1997-)

Most minden jó, és olyan ritka ez! A ráncokon mézgát növeszt a Nap, ezentúl az égbolt nyitva lesz, és letelepszik a pillanat: Pókháló-mandala a fényben, mézgát növeszt a nap a ráncokon; Minden rendben van, csak én nem, de ember vagyok – alkalmazkodom. Bék Timur (1997-)