Lélekszirteken

Isten inkognitóban itt járt, vagyis nem láttam, mivel láthatatlan, de itt járt, semmi kétség, illetve csupa kétség az áttetsző délelőtt, a hisztérikusan törékeny ablaküveg, nekiverődök, mint a légy, de nem szabadulhatok, mert az áttetsző délelőttöt is én képzelem, amúgy kilátok belőle, magamból, mint az üvegen, de nem menekülhetek, élek, motozok, cigarettázok a rövid szünetekben, álcázom magam, mosolygok, és nem írok verset, még nem, még szédülök a képzelt repüléstől, gyomrom felhúzódik a súlytalanságtól, a légüres papírtól, vonzásra vágyom, mely lehúz a földre, a bútorok józan élei közé, a fa a fém, a műanyag vegetációjába, az emlékek zsíros kártyalapjaival csinálok egy-két trükköt, most gyerek vagyok, most ifjú, most férfi, majd újra összekeverem, senkit se tudok becsapni, magamat a legkevésbé, a tükör is ugyanazt a képet exponálja tíz éve, húsz éve, megjegecesedik az időben, mint ez a délelőtt, megelőlegezi saját halálát, mint ahogy én minden pillanatban, s nem tudok kit

Ó Uram, engem bántanak- - - Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghuzódom És utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyű módon, Fázékony testemmel jeges vízbe rántanak- - - Ó Uram, én mozogni nem kivánok- - - Én pici helyen dideregve ülni akarok, én komplikációktól félek: S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok És kijövök és piszokban élek- - - Én sírni sem akarok: és szemeim Mély kútjai a vizet zuhogva ontják- - - Én más leheletét útálom s gyakorta mosom kezeim- - - Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják Hűs, tiszta, örök-ágyam tiszta angyalok?- - - Vagy mért, hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok?- - - Füst Milán (1888-1967)

melyik hajóval érkezel nem tudom de évek óta odaképzellek minden következô hajóra a hajókorláton könyökölsz fény a szemedben cigi a szádban homlokodon a régi heg amit talán csak kitaláltam közben apokrif angyalok madarak madarak madarak rajban a tengerhez kikötve állok jönnek és átvonulnak rajtam és közelít de mielőtt partot érne a hajó az visszafordul vagy elsüllyed vagy mit tudom én utasok satöbbi matrózostul de akkor te már egy másik hajón vagy hogy el ne süllyedj mégse egy másik hajó is kell tehát a lelkemért cserébe és tartalékba’ jó volna még másik hajóhoz másik tenger csak azt nem tudom mi lesz ha majd a másik víz ugyanúgy elnyel melyik hajóval érkezel nem tudom de évek óta odaképzellek minden következô hajóra a hajókorláton könyökölsz fény a szemedben cigi a szádban homlokodon a régi heg amit talán csak kitaláltam Halmai Tamás (1975-)

Szeretkezés után a csöndje összekeveredik a fájdalommal. Furcsa illatú-ízű elegy, férfi számára nehezen elviselhető: mielőbb a fényre ki, mielőtt a keserű ízek elérik a torok lágy, érzékeny részeit! Hol van a hús dalolása? Hol a testben felkínált bódító fűszerek? Letörött körmök, az esztelen kapaszkodás szomorú forgácsai - s a szégyen morzsaléka, akár a gödörbe alápergő rögök. Várakozás egyvágányú alagútban, amelyben lassan elfogy a levegő Zalán Tibor (1954-)

Megölelem az évszakot, a fényes, mézes szép napot, a szeptemberi nyarat, mely visszatért egy pillanatra, hogy búcsúzóul megmutassa, milyen lehetne, hogyha volna, s főképp: milyen lehetett volna. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Az esőben van valami magányos ahogy a járdán ott kopog a parkba a lombokon a hullt avarra puffog tompán csak egyre folyton csendesen ilyenkor mindig egyformák az esték az ablakpárkányon még eldobol mindenhová benéz sétál a parkba hol minden nedves minden elszivárog. Borbély Szilárd (1963-2014)

gőzölgő teától párás a szemüveged, mély, forró ködökbe merül szemed, magára marad tőled a világ, milyen leszek, ha majd újra láthatsz amint itt ülök előtted a széken, elhomályosult arccal, elszíntelenedett szemekkel, mint akit kapkodó mozdulatokkal láthatatlan ujjak rajzolnak át a csend két lélegzet közötti örökkévalóságában, hiába integetnék vagy kiáltanék feldúltan, mi lesz ha már elfelejtem neved mire szemeid éggel határos tükrébe újra visszatérhetnék, ha már nem ismer rád a nélküled gazdátlan világ, ki vagyok neked mire ismét felmegy a függöny és kézre kerítenek a reám hulló fények, idegen ruhákban állok előtted, forró ködökbe merültél kedves, keselyűk köröznek a porceláncsésze felett Visky András (1957-)

Hűvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bújnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbújnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? Kékre csípik az esték. Mindegy, hogy rég vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja. A dér a kökényt megeste. Hűvös és öreg az este. Weöres Sándor (1913-1989)

Akarsz-e kívül kerülni a körön, s egy tágabb körbe tűnni át? Akarsz-e ismételhetetlen lenni, mint egy kamasz, lázadó diák? Akarsz-e kitűnni: eltűnni végleg, hogy ne légy bábu, mint a többiek? Akarsz-e végül enyém se lenni, hogy én is gyűlölhesselek? Akarsz-e olvadni szürkeségbe, lehess hasznos alkatrész, csavar? Tudsz-e szolgálni úgy, hogy felfele húz a súly, s a kudarc sem zavar? Akarsz-e játszani embert, mikor az ösztönök szerteszabadulnak? Van-e még türelem szívedben, ha mindennap késik a holnap? Báger Gusztáv (1938-)

Majd visszatérnek az elázott papírhajók. Több életünk van, mint akiket képzeltünk egymás helyett? Az ágy, ahol fekszünk, mintha partja lenne valaminek, túl biztos hely: lámpaoltás után, amikor csak hazudni lehet, nem kell egymáshoz szólnunk, a hajókról bárki int, olvashatatlan a név, a dátum, a szöveg. Az írás nem éri el a partot. Hogyan adhattunk életet valakinek? Hallgasd, ahogy lélegzik közöttünk. A part nélkülünk lebeg. Schein Gábor (1969-)

Lator Lászlónak 1. sietős alkonyi vázlat baljós dal kezd szólni valahol fölszáll szerteszökken elhajol odaúszik hol kontyos ritka madarak emelkednek lassan tűztorkú nap alatt ott messzire ringó távolok találkoznak ott lágy fény csorog elindulnak a fák ostoros jegenyék összeérő karjuk között remeg az ég kiárad most hömpölyög s megáll megmutatja még magát a táj poros földeken árkok szélén út felett imbolyognak majdani árnyak emberek nézd lassan betelik az elrendelt idő tenyeredbe foghatod onnan is kinő följajdul és születni kezd hamar a mély fénylő anyajegyekkel telt hatalmas éj – 2. bárhogy futsz utolér Nyugtalan égi galambokat látsz Egy hamutollú galamb menekül kicsi árnya elől fel az ég oszlopára Onnan mint kő hull a jajszava és a folyóba verődik nem lassítja le gyors zuhanását az ott maradt hajnali pára Ellobban majd indul a hullám és a leomló távoli partról már kegyelemtelen újra feléd fordul Lábad elé zuhan most le a roskadó ág törzse sebét nem fedheti el a tenyér Vé

Az én versemben nem fér meg a te amely most még nemversem ismeretlen a versben én a verset megteremtem a versbenénem lesz majd én helyettem ki akkor majd a verset megszólítja a versbenén a verset úgy mint én szólítanám az énhelyettem ént a versbenénhelyettem versbenénem ki mondja majd a verset én helyettem az énhelyettemben kimondja ént ki ismeretlen lesz majd én nekem a versbenén nem lesz már többet én ha azt mondja hogy minden versben én a van vagyok a semmiben a vágy az én helyett ben versbenén a tárgy. Borbély Szilárd (1963-2014)

Amikor a sötétben akár este, akár redőnylehúzva egymáshoz kucorodva középen a két ágy közé becsúszva összeérő arcpihékkel melléknévvel igékkel és plusz egy nyelvvel a szájban próbáljuk meg kifejezni pont annyira lágyan amennyire puhák az éppen fogott szervek hogy: engem így még soha, szal így tuti nem szerettek mint ahogy most te Na akkor jön a pause a legfelső pizsamagombod Tudod… addig tart az örökkénk amíg újra ki nem bontod… Szalóczi Dániel (1984-)

A dermesztő hidegből belépsz a meleg szobába Leülsz a bicegő székre és tenyeredbe temeted arcodat hogy ne láthassam meg szemed gyémánt-völgyében a hófútta éjszakát a befagyott tavat és a telelő tölgyest... A csönd sebeit fölszakítja kondulásával a falióra és elindulsz vissza oda ahonnan jöttél hogy bábája lehess a világegyetem sarkából fölsíró kisdedeknek és koporsómmá lesznek reggelig a körém hűlő falak... Jó illatú kesztyűidet a padlón felejtetted – László Zsolt (1963-)

a zuhanó hópelyhek fényszórói végigpásztázzák a házat, a szobát, az íróasztalt; egyenként a rezzenetlen arccal szunnyadó betüket, sehova nem rejtőzhetem, kitakarnak a gomolygó alanyi mondatok, a nagy megtartó szimbólumokat leírni fáradt vagyok, fáradt vagyok víg ditirambusokat és daktilusokat kikopogni a lélek ajtaján, fáradt vagyok leírni: én, s te, aki olvasod, önmagadat értsd alatta, a madarakat, a füveket, a fákat, a csörgősipkás rovarokat és galambokat az erkély párkányán, a könyvek behavazott csatamezőin kiegyenesített kaszával összesereglett betüket, fáradt vagyok végignézni magamban a vers kámikázé akcióit, fáradt vagyok a mértéktartó iróniára, aláhulló hajad alatt vacogok, kedvesem, szemembe tűznek a zuhanó hópelyhek fényszórói, most minden csak önmagát jelenti a versben, hó: hó, ablak: ablak, fa: fa, fű: fű, fénylő arccal alvó ólombetük elpattant véredényei Visky András (1957-)

Forró tűjével kezdi már bőrömbe égetni magát a magány. Kis idő még és nem fáj többé; jel lesz csupán, akár egy valódi tetoválás, mely örökre rajtam marad. Illés-Vizler András

Olyan sokáig fürödtem, hogy a telefon ma már nem fogja felismerni az ujjlenyomatomat. Kaptam egy hosszabb üzenetet, nézegettem a szavakat benne, és úgy döntöttem, nem érdekel. Ilyen vagyok, amikor az igazán fontos dolgok működésén gondolkodom - fekszem az ágyban és időnként felnevetek. Ez a kopogás valószínűleg az eső hangja de inkább azt képzelem, hogy egy óra ketyeg valahol, meghibásodott és összevissza telik az idő. Igyekszem minél több elméletet kitalálni a jövővel kapcsolatban - akárhogy is lesz, azt mondhassam, tudtam előre. A kora délutáni órákban északnyugaton szupercellák lépték át a határt, az ablakba tett oszlopkaktusz fél centit nőtt tegnap óta. Ha végiggondolom az eddig történteket, csoda hogy élek. Odalent zsákokban áll a kerti zöldhulladék, tizenhárom esőcseppet számoltam villámlástól mennydörgésig. Dékány Dávid (1988-)

egy szót sem értek mert magamban beszélek és te is bennem Dékány Dávid (1988-)

Levél. Fanyar dió. Tenyérnyi csend, idő. Arány és funkció – a szinte semmi nő. S e szinte oly kevés, de lényeg. Mozgató. A mindig-ott-levés. És meg nem írható. Szauer Ágoston (1963-)

voltunk olvadó hó s szilánkra tört üveg szánalmas szavunkat senki sem érti meg csak foltozott kabátjában vezeklő Urunk – mint forgatagban a csönd: úgy pusztultunk karcos üveg mögött arctalan a bánat elkergettelek: számodra nincs bocsánat a lámpa zöldre váltott – folyhat a küzdelem – mint széllel az esőcsepp úgy harcolsz velem Oláh András (1959-)

Orosz Istvánnak Az ember csupa belső fokozat s így a gondolat és érzelem szép kárpitjából okozat is: csupa belső fém-fa-kő-grádics. Szüntelen Pokolba s Mennybe vezető botladozás. És eldönthetetlen múlt-jövő. Meg iránytűk nélküli biztos előre-hátra. Kívülről pedig határozott talán és hátha. Erezted már milyen a felhők hab-tortáit szeletelő leszállni (mintha zuhanni!) készülő repülő lépcsős-fűrészfogas döcögése? De a lépcsők - templom iskola börtön kilátótorony magasles - mégis bennünk fényeskednek „bennünk vásnak" ... Amíg érdekelnek a fokok lépcsők grádicsok közti porszemek. Nagy Gáspár (1949-2007)

A hiány az csak utána érkezik. Amikor nem bírod már tovább tartani a színét vesztett, száradt lomb súlyát, hogy megtörtént. Lombhullató városod lecsupaszított, égbe kiáltó tények városa. Se belakni, se bejárni nem lehet többé. Aszfaltba gyökerezik minden lépted, hiába, korai még visszaszokni a valóságba. De míg mást sem ismersz, csak az aszfalt keménységét, és hogy a beletaposott rágó tartósabb, mint a rothadó avar, a gyász alatt azért tovább lüktet benned az élet, mint aszfalt alatt a fák gyökere, míg a rügyek erejével végül lesz erőd lehullatni a hiányt is, ami utána utoljára maradt. Takács Boglárka (2000-)

Aztán eloszlott a tömeg, széthordták az utolsó házat is – akár a cserépszilánkok, álmaink az utcán hevertek; a nevek, mint megannyi sikoly. Sosem hittük volna, hogy emlékoszlopra kerülnek: örökre és beláthatatlanul. Szente B. Levente (1972-)

Felszáll a por és arcodra telepszik ujjaid közt homokszemek peregnek Kavics reccsen a lépteid alatt Odagurítod halkan egy gyereknek És rugdossátok hegyről lefelé Lábak feszülnek, izmok küzdenek És elindul a lejtőn, legurul, S a kavicsból lesz őrült görgeteg. És könyörtelen zúdul most alá Omló viharban száguldó harag Moraja messzi, mint az ágyúszó És elnémulnak mind a madarak… Kapui Ágota (1955-2018)

Most is csak a víz simogat. Túl rég óta nem ért már hozzám senki, és ez már így marad. Fél éve kényszerítetted rám ezt a kínos szabadságot. Hiányod kiszorít valamennyi vizet a kádból — a sötétség ott kezdődik, ahol már behunyt szemmel sem látlak. Kezemet a testembe rejtem, hogy ne nézzen ki úgy, fognia kéne valakinek. Nem neked. Felhívnálak, de nem mondanék semmit. Csak beleönteném a bort a telefonba, mert abban az igazság, végre megtudhatnám, miért. Rékai Anett (1999-)

1. A vizet nézd, a felhős őszi-kék ég alatt a meg-megborzongó vizet, a hulló levél puha érintését a szélborzolta fényes felszínen, a markolászó száraz fehér ágat, a tükörkép-gallyak mintázatát, a hideg szélnek vetkeződő fákat, a tusfekete törzs vad vágatát, ahogy megszüli és kioltja egymást az erőszak és az erotika, és készségesen aláhullik minden ha egyszer úgyis el kell múlnia, ahogy az eső le-lecsap a tóra, ahogy a felszín megint kisimul, és éles kép jön pasztell vízióra, és szárnyas mag száll míg a lomb lehull, a vizet nézd hogy egy lehess a vízzel, hogy ne tested, csak szemed által élj, és menni tudj, ha túli hívás hív el, hogy hunyd le, hunyj ki - szállj, ne félj! Ne félj. 2. Kénsárga, légsárga, zöldsárga, rőtsárga, holtsárga, késsárga, szélsárga, félsárga, repkénytől, zöld fűtől felfűtött holtsárga, ősz gyilkos szépsége, tél gyilkos jósága, fénysárga, létsárga, sársárga, porsárga. 3. Levegőt vesz, elindul, mi várja a falon túl? Vajon végre felindul? Holtpontjáról kilen

cigánykereket vetett a fény az autó szélvédőjén – mennyi nyár hal meg így az őszben: parázsló esték dőzsölnek a homokdombokon zabolázatlan seregélyrajok csipegetik a szőlőszem-álmokat s járásunk tisztaságát kipúposodott térdű nadrágok takarják toporzékolunk a bezárt ablakok alatt mint a tigrisbundás ősz a szeptember végi fák között az eredendő vadság végül megszelídül a fájdalom tüze kihuny – maradunk sóvárgó lelencek akiket örökbe fogad a tornácra fűzött a dohánylevelek közé száradó nyár… Oláh András (1959-)

Már a fény optikájáról tanulok, de ha továbbra is azt akarom hinni, az olajtócsa a vizes aszfalton az égről leesett szivárvány, akkor teljesen mindegy. Botot fogok, és belepiszkálok, kevergetem a színeket, ez a szivárvány gubancos, mint egy összecsomósodott gombolyag cérna, lehetetlen megkeresni a végét, így gyönyörködök benne. És ahogy a nagy, hasas gyárkéményekről azt képzelem, hogy felhőgyárak, úgy hazudom most a Ferihegy felé ereszkedő repülőgép kondenzcsíkját hullócsillagnak, hogy azt kívánhassam, csak egy pillanatig gondolj rám. Rékai Anett (1999-)

üres december hótlan két lépés közötti csend vársz aztán újra koppan nem tudom mit üzen a szent szemem törtfényű ablak máriaüvegrejtély hitetlen mit tagadjak szerettél nem szerettél árvácskák sárga-kékje bennem más mit láthat helyettünk pillangó nincsen tenyeremben rég semmié a kertünk a madarak mind elmaradnak nem jön rigó se cinke több őrzője búcsúzó szavadnak néma pók emléket szövök Birtalan Ferenc (1945-2018)

mellőlünk elfogyott az éj derűje a kandallóban száraz fa ropogott de kérdőjelként egymásnak feszülve lúdbőrző testünk gyönyört szomjúhozott nem szűnő vágyunk juttatott pokolra s miként ki faggyúba kócot mártogat lehunyt pilláid mögött haldokolva őrült álmokkal mérgeztem álmodat jövőnk – ha lett volna is – nem érdekelt jegyet váltottam egy másik hajóra hol „S-O-S” jeleid nem értek el… picinyke zugban kuporgok azóta felejtésbe zárva – magházba a mag – múlttá dermedve az örök éj alatt… Oláh András (1959-)

Ételfestéket használsz. Gyorsan kikopik a hajból, de így a legolcsóbb. Összemosott ruháink teregetésekor közösen elkövetett bűneink zászlóját, vérszerződésünk színeit csapkodta a szél. És most, hogy eszembe jutottál, nem tudom, mire gondoljak. Hajlakkal kellett volna lefújni utolsó napjaink mákgubóit. Úgy most nem vigyorognának ránk eltorzult fejjel, nem szóródna ki belőlük minden titkunk, és nem a gyermeki dac csörgőit szorongatnánk. Mert azóta, mint egy régi szakácskönyvben, fekete-fehérek az ízek, és nincsenek válaszok a vállfák kérdőjeleire, csak egy alig észrevehető vállrándítás, amitől meg sem gyűrődik az a 85%-nyi pamut. Üres lapokat nyomtatok ki – halhatatlanságunk szabásmintája. Legsötétebb mozdulataimat próbálom visszavonni, de nem találok hozzá billentyűparancsot. Dékány Dávid (1988-)

Üvegből öntött éjszaka. Kék üvege mögött a hold. A zongorából jött haza, ami valahol messze volt Milyen emberi rejtelem minden ilyen megérkezés: mától már itt lakik vélem, melyhez a tegnap még kevés. Valahol minden meglehet! Valahol látni, hallani a múlt nyarat, az új telet, szerelmet lehet vallani a szenvedélyes nagy szavak teljes testének, amit más nem vetkőztet s nem simogat, csak egyedül az alkotás. Én láthatatlan vagyonom: egy billentyűsor tetején örökre kalkulált nyomon végigfutok - és már enyém! Lászlóffy Aladár (1937-2009)

a holdfényben a kerti út minden kavicsa messze fénylik nem látni mégse merre fut a végig a megérkezésig felhő jön gyorsan add kezed égő arcom rejteni vállad a homályban az égerek mozdulatlan istenek állnak csend van csak a szökőkutak tompa mély zokogása mormol fordítsd fordítsd el arcodat valami szél fut át a parkon önnön mélyére néz a tó eleven test eleven testre hogy világít az ing alól alkarizmaid dombja-medre az ezüstcsipke ég felett apró fények nyílnak-csukódnak égeti vállam tenyered az árnyékok mindig nagyobbak Imre Flóra (1961-)

Hevert az utcán, félig a hóban - s én, aki madár sose voltam, s koronáját csak bámultam egyre, most felérhettem az ághegyekre. Ujjbegyem tétova áhítattal, mint akit az már nem vigasztal, hogy így isten-hajába mártok - megsimogatta a magasságot. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

Ott botorkálnak ketten a havas szédületben egy ő meg egy másik ő, vacognak, zsugorodnak a szédült havazásban mindig valami más van a sok hó majd elolvad ebből csak árvíz lehet, sodródó tetemeket látnak, felpüffedt hasú őzet, disznót, egeret - ez a bosszú. Büntetés valami egész másért. Tavaszodik. Petri György (1943-2000)

Kihűl lenyugszik a háborgás a szívben aztán lassan a szív is Az elválások - „Távol a szemtől távol a szívtől” - valami súlyos hosszú tapasztalás igaz összegezése S mert igaz: fáj is ámbár nincs joga Messziről is lehet egyszerre lépni a mezitlábak nesze is összefűzhető még félvilágnyi űrön át is mint ahogy két egybefonódó test között is lehet Kínai Nagy Fal A vastag drótkötél egyszer csak férccé vékonyul és gyönge érintésre is kettészakad Ó minek lett így? Forog forog a föld apró elmozdulások ismeretlenné teszik a volt ismerőst s a közbe-fújdogáló hűs szelektől minden zörögni kezd És én/mi tüskések leszünk magunkat szurkáljuk ha moccanunk hát holtra-fáradtan megállunk nem merjük szemmel sem keresni egymást Csorba Győző (1916-1995)

Most, hogy végre kettesben vagyunk, elmesélhetem, hogy már a második villanykörte ég ki nálam a héten. Úgy látszik, a fény sem akar egy szobában megmaradni velem. A félelmeim és a szorongásaim, amik nappal olyan kicsik, hogy a kabátzsebemben hordom őket, most előavászkodnak az ágy alól, óriásárnyak kelnek a falon, és én rettegve keresek menedéket. Halkan közelebb óvakodok, mint a farkasok, az öledbe mászom, egész áttetsző vagyok, és amúgy is, sötét van, így kénytelen vagy a kezedre és a szívedre hagyatkozni, ha meg akarsz nézni magadnak, talán jobb is így. Szorosan bújok-simulok hozzád, nem veszíthetlek el, mert az összes könnyem felhasználtam már egy másik szerelemben. Tenyered a fejemre borul, ringass el, mint egy gyereket, hogy rám találjon az álom az álomban. Rékai Anett (1999-)

Férges lombjait hullatja az elme, reccsen a tekintet, mint csupasz ág – kurva és hívő lelhet kegyelemre, én nem, míg tudok emlékezni rád, ahogy lépsz: az út, a töltés, a fák, kínod, szégyened megroggyanva, térden, fehéren megpattanó koponyád; s zökken, lassan továbbkattog az éjjel. Hogy a versért, a verésért, a csókért, mindenért teljes élettel fizetsz, és maga teste fölött lesz a hóhér, ki nem lehet hóhéra senkinek, arcod romjai alatt érzi meg: elhagyja az utolsó rend, a szó is, s lángot nyel görcsös torkod, nem vizet, mert nincs a világon egy korty ivóvíz, csak a képzelet rongyába bújt Flórák és termőfölddé rothadó anyák, kik te voltál, s kiknek nincs köze hozzád, eső, tankcsikorgás és operák vonulnak végül halálukon át, s az eltátott száj megvigyorogja a vádat, hogy rajtad felejtette mosolyát. Saját súlyod roppantja össze hátad. A sorsodat érzem, mely összetörte arcod, mikor oly sűrű lett a fény, hogy rászáradtak az erdők a földre, mint a szülőnők combjára a vér – mind aki él s nem

könnyen törik a szó mint rozsdás drótdarab napestig ámulunk mi lesz még mi marad járkálunk a parton magunkra maradtan s egyre fojtogatóbb a kimondhatatlan Meliorisz Béla (1950-)

Jacques Prévert költeménye nyomán Kávét önt a csészébe Tejet önt a kávéba Cukrot a tejeskávéba Kiissza a tejeskávét Anélkül hogy rámnézne Anélkül hogy egy szót szólna Kimossa a csészéjét Amiben a kávéja volt Amiben a kávéjához a tej volt Amiben a tejeskávéjához a cukor volt Rágyújt Karikát fúj füstből Anélkül hogy rámnézne Anélkül hogy egy szót szólna Hamut pöccent A hamutartóba Kifújja a füstöt Hamut pöccent Anélkül hogy rámnézne Anélkül hogy egy szót szólna Kifújja a füstöt És elnyomja a hamutartóban A cigaretta végét Esőkabátot vesz Mivelhogy esik Veszi a kalapját Anélkül hogy rámnézne Anélkül hogy egy szót szólna Megy ki az esőbe Az esőkabátjában kalapjában Anélkül hogy és anélkül hogy És én a kezembe Fogom a halántékomat És sírok. Petri György (1943-2000)

az vagy, aki voltál, újságpapír szárnyú madarak a szélben, a kedves ikonarca a havas ablakkeretben, az üvegen, halálos csendben, jégvirágok kúsznak fölfelé, mire is mennél a verssel, mit kezdhetnél most a sorok periszkópjával és ezzel az áttetsző fehér lappal, mely mögött házak, utcák, lábukon alvó lovak, mint tűhegyre szúrt menyasszonyfátylas lepkék, az vagy, aki voltál, sajgó ólombetükkel szívedben, a belső látás mondhatatlan esélyével, mintha visszavonulásod utolsó területeit védnéd a sárkányrepülőkön érkező levelektől és hétfejű hópelyhektől Visky András (1957-)

A hónak nagyon messzi halk mégis éles klarinéthangja van Ez szól az elfehéredett dombok mögül végigsuhanva a síneken be az erdőbe ahol már nemcsak az avar de a hó is eltakar mindent ami volt a régi nyarat holt és hullt állatokat műanyag palackokat és immár maszkokat De hát ki szerezte ezt a zenét ha ugyan zene a hó-sóhaj-hang amibe bele-belereccsen egy ág és a hideg ahogy teszi a dolgát Dolgát ugyan... Minden csak van gyorsan történő lassúsággal hosszú messze néző pillantással és csönddel ami klarinéthangokra omlik szét januári séta során Mozogni kell levegőzni kell valahogy kivárni kell igen a legtöbbet várni kell a hosszú élet titka ez Méhes Károly (1965-)

Képzeld el, hogy mind Vonalak vagyunk. Csak egy pillanatra képzeld. A Vonalén sok más Vonalat megismert, akik közelítettek ennyi vagy annyi időn keresztül, míg végre találkoztunk egy pontban, metszettük egymást, és egyből távolodni kezdtünk. Volt a Vonalő, nem olyan rég, akiről azt hittem, hogy elhajlik a kedvemért, de persze nem, csak bezártunk egy szöget, majdnem hetven fok volt, és mentünk tovább az egyenesünkön. Kérlek, mondd, hogy most tényleg párhuzamos egymással a Vonalén és a Vonalte! Csak megyünk, ugyanonnan, ugyanúgy, ugyanarra, és közben tartjuk a távolságot, hogy majd egyszercsak a végtelenben találkozhassunk. Rékai Anett (1999- )

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . És ne vedd komolyan, amit dühömbe mondok, hiszen nem gondolom komolyan, tudod jól! De sose hagyd szó nélkül, ha olyat tennék, ami rám nézve szégyen – s közvetve rád is! Bár mindenki csak magáért felel: te nem tehetsz rólam, én se rólad. Mégis! Valahogy tükrözzük egymást, ha nem is vagyunk egyformák, nem! Te – te vagy, én pedig kezdettől – én. Kérlek, ezt soha ne felejtsd el! De a győzelmem a te győzelmed is, és a bukásom, az is részed. Ahogy minden elfáradásom, részed minden feltámadásom. De ne szólj bele a dolgaimba! Ne írj nekem elő soha semmit! És ne kérdezgess fölöslegesen, de közömbös se légy, látszólag se! Legyen egy mérleg a kezedben, de ne tégy mérlegre mindig mindent! Tudd néha behunyni a szemed, de ne úgy, mintha a cinkosom volnál! Mindazonáltal ne felejts el törődni velem, ne felejts el aggódni értem! Sírj, mert nincs gyógyszer a világra, s ne vond meg tőlem a bizalmadat! Mit tehetnél még értem, anyám? Vis

fecskék hazudták szemünkbe a tavaszt csivitelő közvetlenségük megtévesztette a hiszékenyeket az utcán érthetetlenül megnövekedett a napszemüvegesek száma csak a Jereván-kertben hevertek durcásan egymáson az asztalok-székek s köztünk is megmaradt a rég tetten ért távolságtartás az elsuhanó reggelek fényében Oláh András (1959-)

Éjjel  tenyered éle előtt  megnyílnak a falak  kiscipődet nem sebzi út  krokodil-éhű salak  talpad alatt fű, fa, virág  éjkupola  égi moha  a harmat golyóscsapágyain gördülsz tova  te levegőt járó alak  uszályod a láz  te szellőt hasító profil  szimatolsz engem  vadat a vadász  május trágárzöld sátrait  döncölik értem lábaid  s már ott se találsz  hát a város alá  a pokolra leszállsz  hol flitteres, csokros huhogók  kicsikarják amire mohók  ahogy a zeneszót a vonók  hol zeng a csalás  rádröhög a nagy vigalom  bíbor-falon árny-babilon  pokolbeli nász  csontjaidig sugárzanak  a csömörrel telt poharak  köztük csak egy leborítva  valaki cseppig kiitta  s már ott se találsz  de tovább  de tovább  tébolyoghatsz virradatig  míg a látvány megadatik  ama csipkés bástyafokon  a test fura báb  mint akinek oda a bőre  virradati vörösen pőre  hogy lássad nemcsak te vagy árva  elcsigázva néz a Dunába  te csak állsz  te csak állsz  nagy hajnali szélben a parton  gyökeret vert májusfa-asszony  felszal

Nem akartam megvárni az ősz első kondenzcsíkjait, az amfiteátrum romjainál most mégis hanyatt fekszünk. Beceneveid közül néhány lemarad a többitől, és ezekbe a versekbe vonul el meghalni. Szöveteiket mikroszkopikus eső roncsolja, mióta szemünk színe megmérgezte a folyót. Mondatvégi írásjeleink lemészárolták az erdő bennszülött népeit, és amit most felhőnek hazudunk, az valójában füst. Ha a bozóttűz eléri az arborétumot, a növények fémtáblákra vésett neveit úgy fogjuk betűzni, mint a régi sírköveket. De itt most jó. Még el lehet hinni, hogy minden rendben. Csak ne indulj eloltani a lángokat, csak ne gondolj az önkéntesek elszenesedett húsára. Az amfiteátrum romjainál hanyatt fekszünk, hátunkon egy egész bolygó. Dékány Dávid (1988-)

Elhalványult a nap… A lég még szinte zengett. Ragyog a madarak tollán a fény és csend lesz. Leájul egy levél – a fatörzs beledermed, meg is kérdi: – Miért? S kap csúcsa sárga leplet. A levél meg pörög, kereng, aláhull nesznek. Egy pillanat még!… s fekszik madártollak mellett. Utassy József fordítása Marin Georgiev (1946-)

Megérinti. Nem fáj. Nem érinti meg. Fáj. Nem fáj. Megérinti. Fáj. Megérinti. Nem. Zalán Tibor (1954-)

a lélek csak később költözik a testbe mint kihalt kagylóba csigaházba a remeterák lehet angyalé a lelkem semmi érzéke sincs a földi dolgokhoz az emberek közt iszonyatosan szédül hányingere van a csíra s csíraképtelen magok is úgy össze vannak keverve sose tudom mikor vetek halált mikor életet Simonfy József (1952-)

Mint felhajított, óriási érem, úgy gördül lassú ívben odafent az augusztusi Hold beteg-fehéren. A csillagokból alászáll a csend, griffszárnyakon ereszkedik a földre, mint lázak szülte, furcsa, ásatag madár; az éji rémeket kiköltve, megüli a virrasztó házakat, megüli a szorongó lelkeket, a kifacsart, keserü agyakat, emléket, vágyat, mindent eltemet, nincs semmi, csak a túlvilági csend, mely iszonyú árhullámként dagad, s betölti a didergő végtelent. Jánosházy György (1922-2015)

KÍVÁNCSISÁG VAGYOK ÉN AKARAT EMBERT LEIGÉZEK A FÁRÓL JÁRJON SZÁLEGYENEST ÁLLJON DE A VIRÁGNAK LETÉRDEPELJEN A TÖRVÉNY VAGYOK ANYA-ODÚJÁBÓL A NAGYOBB CSALÁDNAK TÜZÉHEZ IDÉZEM CSILLAG KŐRÉ TÜZEIT ZÁSZLAIT FÚVOM VALA ÉN HADASÍTOM A FÉNY VAGYOK ÉN A FEGYVEREIN IS MÉGSE RAGYOG HIÁNY VAGYOK ÉN MERT ÚJRA MEG ÚJRA FÉNYT HALMOZOK CSILLAGOT ÚJ SZERSZÁMOT HALMOZVA HALMOZOK HALMAZOKAT HALMOZÁS VAGYOK Ő MÉGSE RAGYOG TÉVEDÉS VAGYOK? VAGY KÉRDÉS VAGYOK? VÉTEK VAGYOK ÉN ÉS MINDEN MAGOM VÉTEK HA MEGÖLTÖK ÜNNEP LESZ AZ MERT NEM RAGYOG SOHASE RAGYOG Nagy László, (1925-1978)

Kéne valami ötlet valami játékos könnyed de nehéz minden ernyed félrenéz összegörnyed valami alantas ihlet a rosszra még kisegíthet nyakadon a maholnap mindenek csaholnak loholnak felejtenek igéket magolnak csapágy biztosíték be-kiolvad szélvédőre verődnek a pillanatok szétkenődnek mikor jutsz végére erődnek torkolatüze-nincsen géppisztolyból tüzel Isten Petri György (1943-2000)

Az ajkad is, s a melled, s lefelé, mindenfelé, a többi, – ajkad is, már ajkad is álom, sir és halál, vagy majdnem az, hiszen mindenfelé kapu vagy, mindenféle altató halál kapuja, melyen lefelé megyek, befelé, hova? Süllyedek jó szédülésbe, zuhanok, hova? Zuhanok, ki az életből, a nap kinjaiból, már ajkadnál, a pénz rabságából, már ajkadnál is, és aztán még gyorsabban, mindenfelé, a feledésbe, mely csókjaimat visszacsókolja rám, – a feledés te vagy, te csókolsz vissza, te ölelsz már ajkaidnál s aztán mindenütt: te viszel a semmibe, lefelé zuhanva s ugy ölelve, mintha száz végtagod volna, – pillanatra még fölrémlik, hogy bolondság az egész, bolond szamárság! Aztán már csak azt akarom, ami vagy, az ajkadat s a melledet s a többit, végtelen magamra boritani, agyamat elfödni vélük, a halál sötét barlangjaiban, semmiben, olyan bolondul, hogy lefelé, befelé zuhanva már ne tudjam, mily bolond vagyok! milyen szörnyű bolond vagyok! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Gyerek vagy még, a tagjaid mégis már szinte készen vakítanak a hajlatok derengő rendszerében, s akár egy bujkáló mosoly, ha csípőd nem, hát vállad elárul és magadra hagy. Tetőtől-talpig látlak. Nézlek, és nem birom tovább, egyetlen moccanásra puhán megindul életem, mint omló homokbánya. Gyenge vagy még, hát menekűlj mielőtt utolérne! Előre biccen a fejed. Az első ütés érte. Mohón tülekszenek feléd a leroskadó évek; mint kiéheztetett botok, a rengeteg megéled. Éjszakáim! az éjszakák didergő csőcseléke! testestül veti rád magát, egy falatka kenyérre. Fiatal csuklód eltörik és bezúzzák a hátad; az üdvösségük keresik, mit nálam nem találtak. Az elveszített gyermeket, vakító ifjuságot! S kifosztva elhajítanak, mint talpig tépett zsákot. Ez marad belőled nekem? Ájult közönnyel nézlek. Hová a váll, mely tündökölt, nyoma a tündöklésnek? Zavartan tesz-vesz a kezem az üres levegőben. Te volnál, kit megöltek és én lennék, ki megöltem? Pilinszky János (1921-1981)

két kézzel húzom fel reggel a zoknit a lábamra, csordultig töltöm a bögrét kávéval és hagyom, hogy hasson a koffein az ereimben. felöltözöm, megfésülködök, arcot rajzolok magamnak, mindig ugyanazt, nehogy megijedjenek az emberek tőlem. percekkel korábban érek ki a megállóba, én várok a buszra, fordítva úgyse működne, a közösségi közlekedés nem olyan figyelmes a közösséggel, mint az vele. pár perccel korábban érek be, mint kezdődne a munkaidőm, becsipogok, hogy dokumentálva legyen a jelenlétem, lepakolom a cuccom az asztalomhoz, lemegyek beszélgetni a többiekhez, felülök az asztalra a nyomtató mellé, valaki köszön, valaki bókol, valaki szó nélkül hagy, valaki siet, mindenki teszi a dolgát és hagyja, hogy a másik is végezhesse a sajátját. pár perccel a munkaidőm lejárta után lépek ki a raktár ajtaján kabátban, hátizsákkal a hátamon, kicsipogok, elköszönök, integetek és pacsizok, kitartást kívánok azoknak, akik még maradnak. hazamegyek, kipakolom a táskám, elmosogatok, tele engedem a káda

a hamis részletek közt magamra ismerek bennem levetkőztek a szavak s mint szétszórt ruhadarabok a földön a kifordított jövő… a peronon – egymással vegyülve – mozdulatlanná dermedt utasok cipelik az idő terhét taszít a sötétség felé valami sohasem volt alku fáj a házak jajgatása fáj a tétovaság az utolsó menedék hiánya – de közétek tartozom nélkületek is - - - Oláh András (1959-)

Mikor az alkony fénye lassanként eltűnik az éj bizonytalan tája mögött s a hold nagy némasága már mindenre ráterül rájössz arra: a fák között a levegő csak azért létezik hogy az ágak egymásban megértsék önmaguk s közelíthessenek egymáshozmind a fák feledve önmaguk a föld az ég az ágak bensőbb együttesében nyújtózkodva kinyúlva a csillagok felé… S olyanná válik minden hogy önmagad megérted a tájban míg az éj áthatol rajtad fényét az alkony legyezőjét pazarul szórva szét Sulyok Vince fordítása Peter R. Holm (1931-)

Idén már kétszer volt nyár és háromszor tavasz és néha mintha ősz, úgy rémlik, s máma télutó; ragyog a hó az almafán (az ám), s befú a szél a bőr alá; szaladj! Hadd mondom el, hogy mi volt tegnap úgy délfelé, ebédidőben az utcán: majom és kígyó és madársereg haladt az emberek között (mind emberek), valami egykedvű, jókedvű mosollyal, szemben velem (szép nap lehet, ha épp ma), motyogtam zavaromban, hanem azért nagy ívben elkerültem a kígyófejűt; mintha odaát, a másik oldalon tűnődnék egy kirakaton (ravaszul), s az utcasarkokon, mint ki időt nyer, cipőfűzőmmel bajmolódtam; a gonosz minduntalan kinyílt, s nekem betérni volna kedvem – mondogattam, de épp ott, az ajtó előtt lecsüngő pofájú bulldog ült, szájkosara méterre tőle a földön, farka mozdulatlan felkiáltójel: ez nem tréfál! – igen; hát így mentem haza éhesen, nyirkos tenyeremben az ijedtség, s a nyelvemen szitok; ha még kedd lett volna, de nem; ha jól emlékszem, szerda volt. Kántor Péter (1949-2021)

a hópehely és árnyéka találkozik végül a földön; december. Éjfél. Életemnek is körül- belül mélypontja Fodor Ákos (1945-2015)

Majd fosszíliák leszünk egy valamikori jövőben, majd ránk rakódnak az idő olajos rétegei, új fajok népesítik be a bolygót, mely valaha az otthonunk volt, és nem marad fenn rólunk semmi, ami az ismeretlen nyelven hallgató különös lényeket érdekelné, ami kutatásaik tárgyát képezhetné, mert ők egy oly kor szülöttei, ahol a mindentudás eleve adott, ahol nem kérdés a fennmaradt piramisok titka, ahol már válaszok sincsenek, mert elérkeztek a dolgok legvégső határáig; ekkor újraindítják a letűnt korok itt felejtett fúrótornyait, hogy belőlünk táplálkozzanak. Nyirán Ferenc (1951-)

(szárnya sem) Csak megérintette, s tovalebbent, nyomot sem hagyva maga után. Szárnya sem vesztette hímporát, s az nem tudta többé, hol az Isten. Csak összetörte, s hagyta szétesni mint játékát forró kisgyerek. Hold gurult az égen, nagy, kerek Kék pofáján átütött a semmi. Papírvirágokat szórt a vízbe, lába nyomát örvény kavarta. Szájában nem ismert rá az ízre mely kísértette - a fényes balta kettévágta a múltját. Hitte: szerelme átment a holnapba (hol az Isten?) Nyomot sem hagyva maga után... Szárnya sem vesztette hímporát, s az nem tudta többé, hol az Isten. Csak összetörte, s hagyta szétesni mint játékát forró kisgyerek. Hold gurult az égen, nagy, kerek Kék pofáján átütött a semmi. Papírvirágokat szórt a vízbe, lába nyomát örvény kavarta. Szájában nem ismert rá az ízre mely kísértette - a fényes balta kettévágta a múltját. Hitte: szerelme átment a holnapba. Csak megérintette. S tovalebbent (hagyta szétesni) Szárnya sem vesztette hímporát, s az nem tudta többé, hol az Isten. Csak

ki hallja ha hajnalra elfogy ha maradna ha ez a csend válna reggeli dalra ha e megrendült TILALOM szó és szél mögött ha ugyanaz marad HARMADNAPON… Gosztola Gábor (1945-2018)

Most jönnek az arany évek, ahogy az ősz mutatja, roskad a gyümölcstől a fa, édes íz, fanyar íz, még a sóhajtás is, még a köd is fűszeres, avarillat, enyhe enyészet, de ez is még csak azért, hogy teljesebb legyen, súlyosabb a súlytalan, harsányabb a néma, véreres arc, borvirágos arc, kicsattanó öröm, részeg darázs dünnyög a szőlőn, kancsalít az ég, egybemos napot, holdat, nappalt és éjszakát, madáríjesztőn a csősz kalapja, puskacsőbe róka kukucskál, percről percre színeződik a levél, most zöld, most vörös, most sárga, minden csodát leszüretel, minden álmot kiszínez, csak legyen szemem észrevenni. Csak legyen szemem... Csukás István (1936-2020)

egy szobában ahogy elképzeled hogy megmozdul a mennyezet bemászik egy angyal és verseket ír a falakra ahogy lassan kihűl a szoba ahogy az angyal szárnya megdermed és a versek lekoppannak a padlóra a hideg szobában ahogy átléped az angyalt és kilépsz a hallgatásból

Minden nő és minden bor és minden csokoládé egy nyelvemlék. Hol tejszínes, hol keserű, füstös, konyakmeggyes, hozzá kevés menta íz, vagy erős cukorérzet. Az sem baj, ha könnyen olvadó, és mézet csurgat le a garaton. Néha roppan benne a kakaóbab-töret. Puhán, ahogy az íz barnája árad. Ez a vers is a papírra csordul, és szétkenődik, mint a napon felejtett csokoládé. Nő, bor, csoki. Emlékük szabad és fönséges maradt. Csak a tanulság rögzíthető. Megszabadulva az ízlelés dogmáitól, buta elvárásainkat végleg hátrahagyni. Hisz lehetnénk akár boldogok is. Az arcunk fénylik, a szemünk csillog, néhány jobb mozdulat súrolja a valóságot. Ahogy a koraesti, karamelles fényben feloldódnak az aprósüteménnyé préselt szavak, és héjukat elhagyják sejtéseink, a pillanat már-már illúzióba hajló. De téged nem téveszt meg a bukolika. Rég tudod, mi vár ránk, árnyékvetőkre, az ízek orkeszterében mi vár ránk, önhitt haláltudókra. Megfésülködsz a feltámadó szélben, tested lenyomatát átnedvesíti a felporzó zápor.

Üvegrózsa csöndjében hajnal Kibontott hajjal áll ott a homály ágai meztelen vállához érnek Valaki angyal vagy kísértet száll a fénynek és ő lehajtott fejjel várja hogy szótlan kezét az arcán elaltassa Részeg balta nyúl ki a derengésből - izzó fehérbe áttakarja Pedig a másik érte járja elvadult útjait hogy magányát kitalálja S míg bent összedől minden fent száll a fénynek az angyal vagy kísértet és zokog mert nehéz a repülés mely könnyűvé és sóssá teszi a létet Zalán Tibor (1954-)

Nem görbülhet egyetlen hajukszála, őrzöm legkisebb ráncaik a kőzeteknél konokabban az ítéletnapig. Könnyeik szivárgó erekben szemérmesen bujdosnak bennem, és feneketlen tavat ásnak a mindentudó hallgatásnak. Hajnalig síró szeretőkben némul el így a szerelem, s már nem is ők karolják egymást, a halhatatlanság ölel! Egy egész örökkévalóság őrzi mindannyiuknak sorsát; rendíthetetlen, mint a kőzet, már nem is én ölelem őket. Pilinszky János (1921-1981)

Valami sűrűből van most a rossz. Nem éghető, nem vágható át. Ha köd, nem szakad fel. Ha reggel, nem jön el soha. Töröltek minden járatot. Gyenge elégtétel tudni, hogy nincs hova. Csapó Angéla (1970-)

kezemből egyszer csak elhúztad a kezed és bennem is valahogy besötétedett tekinteted kihűlt már csak a csönd beszélt halni hagytam gyáván az utolsó esélyt fal felé fordultál hogy majd könnyebb legyen de sosem vergődtünk át azon a tengeren így jár ki csak hideget oszt mindenkinek a fáradt estét a reggel sem menti meg arcod árnyékában ott rekedt a harag nem rajzolódtak át az erővonalak: nem ülsz a kanapén nincs öledben fejem nem rakok tüzet sem bár tél lett hirtelen igazat hazudok: széttörtem álmodat a senkid maradtam – gyanútlan áldozat Oláh András (1959-)

(egy Picasso-kép alá) Arcvonások helyett Egy váza darabjai. Rommá tört életek. Vérük patakzik szemedből: Sötét és szilánkos. Cserepes szemekkel Állsz a pusztulás fölött, Szíved sápadtan vacog. Megremegnek a házak, dőlnek oszlopok. Török Sándor Mátyás 

Hallgatunk a sávok szorításában, Azaz épp csak pályára álltunk. Annyira, hogy már nem is kell a kreszre Figyelni: néha fékezünk, nehogy Beleszédüljünk a nagy hétköznapokba. És hogy meg ne unjuk így Egyedül, egyszer-egyszer tükörbe nézünk, Meggyőződve róla, hogy még vagyunk Török Sándor Mátyás 

(Versenytársam, az idő) Ne fuss el mellettem, idő! Úgy szólok hozzád, mint szegény a gazdaghoz: annyit engedj csak, hogy megérinthessem bársony köpenyed szegélyét; tűrd, hogy az arcod láthassam és hogy a szemedbe nézzek. Azt sem tudom, ki vagyok - de talán te megtaníthatnál magamra. Nincs egy szavam se arról, hogy mit akarok - de ha egyszer rám tekintenél s bevárnád lassú lábam, elmondanám a tervet, melyet nem ismertem korábban. Kérlek, ne hagyj le és ne hagyj el. Lihegek mögötted, szúr az oldalam. Tüdőmben vaspor, neked meg oly könnyű a lépted. Csengery Kristóf (1957-)

Szeretnélek belebújtatni egy üveggolyóba egy olyan színesbe, ami pörög-forog az asztalon és amit mindenki kézbevesz elrejtenélek a kabátzsebemben hogy mindig velem legyél és megmutatnálak még a buta felhőknek is. A tablóképeken is rád mosolygok, csak rád és úgy örültem, mikor azt mondtad, hogy szép vagyok rajtuk persze nyilvánosan nem lehet csókolózni (meg hogy banános vagy epres vagy világítós) és maradunk a Boci csokinál és a boltban is te jutsz eszembe az ananászkonzervek előtt. Szeretnélek beletenni a kekszes dobozba, még ha ez neked talán nem is tetszik, (ki akar a vaníliás karika mellett gubbasztani) és tudom, hogy úgyse hinnéd el, úgyhogy inkább nem is, csak nyomok egy puszit a náthás orrodra.

Kitalálsz valakit magadnak, aki a hegyek közt született, akinek karja ugyanabból a húsból van, és tekintete is hasonló, aki az utcán jár-kel, akinek neve van, aki nem enged magához, mégis mindenestől magának követel. Takács Nándor (1983-)

létezik egy kritikusan veszélyeztetett nyelv amelyet jobb napokon az egész világon egyedül mi ketten a rosszabbakon pedig csak egyikünk beszél . Szallós Kis Csaba (1998-)

Én úgy szeretlek. A cigarettához és a szalonkabáthoz te vagy a hit. Az én szemem most már sohase álmos - és hallgatom a szíved zajait. Fölrezzenek még minden kocsi-neszre, mely tőled jő, vagy hozzád zakatol. Párnák között, arcodhoz epedezve, te vagy az éjjel asztalán a bor. Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett és nem igazat tesz, aki örül, de szöges-örvül, vezeklő-övül magam köré kötöm keserű tested. Te légy nekem a diadalmi ének, hogy dárda és csók a sziven talált. Akarlak, mint egy hősi-hősi véget s akarlak, mint az élet a halált. Hisz szívem túlvilági jeleket les, a lehetetlent és halált szeretné s szemem, mint bandzsal középkori szenté, ki őrült és az Istenbe szerelmes. 1911 Kosztolányi Dezső (1885-1936)

tedd kezed csípőmre, húzz magadhoz, sokszor és annál is többször, míg a vérünk mind odatolul, ahol örömünk sátra épül. apránként fogadj be mennyországodba, legyél ma is a gyümölcsöskertem, hol kedvemre s kedvedre haraphatok érett, duzzadó szépségeidbe. húzz magadhoz, húzz magadba, húsom húsodban táncoljon vadul, a naplementét fordítsuk vissza, forduljon meg az égen Héliosz szekere. széttéplek százszor, s majd békésen összerakott testedhez bújok, szeretőm vagy, szeretőd szeretője, tükör a tükörben, a végtelenség maga. táncoljunk egymásban, ahogy csak két áldott teremtmény tud a szerelemben. lúdbőrösre simogatlak később, aztán. szeretem, hogy sosem utoljára. Király Farkas (1971-)

…várlak kinyújtva tér-idő fölött torkomban szétomló tegnapok roncsa egy résen át mindegyre vonz az út lobogó hajad színét játsszák áttetsző ágak – bénító narkotikus káprázat – a meggyötört tél verejtéke itt csak egy üveglap minden határ alatta a feloldó semmi – ! – lényed hiánya is erősebb nálam csak állok reszkető tagadásban szétrepedt időernyő ereszében áztatnak nyúzatott percek… az Utat Isten óta – messze bezáró olvadás Arcomra nő az ablak a tér a fák a Délután markomba csorgó lucska ELŰZ és VISSZATART Gosztola Gábor (1945-2018)

Napos tavaszi délelőtt. Origami-állatok az erkélyen, százféle férfihang a fejemben, a piros asztalterítőn túllocsolt muskátli. Épp a nyolcadik dinoszauruszt hajtogattam, amikor felhívtál. Egy pillanatig csak a ventillátor forgott, aztán katt. Úgy akartam megélni a valóságot, mintha apró darabokban potyogna az égből. Mint a gyufaszálak a padlóra. Kiesett a telefon a kezemből. Elképzeltem, ahogy majd az ittfelejtett pulcsiddal körbetáncolom a nappalit, vagy ahogy bekereteztetem a bevásárlócetliket, amikre ráírtad, hogy szeretsz. Visszamentem az erkélyre, és hajtogattam egy dobozt. Nem tudom, mi van benne, a tiéd. Ha 20 percen belül érte jössz, talán még megmentheted. De ne csodálkozz, ha a kapucsengő foglaltat jelez. Most épp téged várlak.

Tévedés volt, de te türelmesen vártad, hogy a kérdések után elérjen a csend, ezért történhetett, hogy rendre egy-két méterrel hátrébb találtál rá önmagadra ahhoz képest, ahol lenned kellett volna, de ezt a kellt mégis ki mondja meg, ugyan hol nyúl érted kéz, ha lemaradsz, és elidőzve a hamuszürke nyugalomban ki simogat meg tévedhetetlen arcokat, ki vallja be, hogy ami volt, az épp elég. Áfra János (1987-)

Magamba költözöm, de lakhatatlanná váltam. Máshová most nem mehetek. Tűrni kell – feltételezem. Kínos dalárda és modoros hajlongás. Neszezések. Éjszakai trappolás, a WC-tartály újratölt. Nyitva felejtett ajtó, ablak, szempár. Hasító huzat. A központozás hiánya. Két összemosott szófordulat. Félbehagyott klisék. Mint amikor. Talán a padlódeszkák recsegése. A nyikorgó kilincsek. Talán a szivárgó csaptelep, egy kiálló szög. A lábujj ütődése az ágy sarkához, küszöbhöz. Ismeretlen eredetű foltok a falon, tükrön, látótérben. Megvetemedett szekrényajtó. Ha csukódik is, alig. Kitölthetetlen rések a zárt helyiségben. Mondatvégi ásítások. Megárvult hangsúlyveszteségek. Csomagolni kéne újra. Felszívódni egy tőmondatban. Taizs Gergő (1984-)

a szerelem orgyilkos aki feléd oson a sötétben a szerelem 36 órán át vajúdó nő a szerelem az utolsó korty levegő mielőtt elnyelnek a mélyvizek a szerelem A Legyek Ura tűz-oltalom a szerelem a szerelem kék felhőkendő ami eltakarja a napot a szerelem olyan menekült aki sosem talál végleges otthonra egy lelket bontó eke a szerelem a szerelem Munch Sikolya egy alkoholista csillapíthatatlan szomjúsága a szerelem a szerelem Beethoven Holdfény szonátája metál verzióban a kokain éhsége a szerelem a szerelem fürdés tűzforró majd jéghideg fényben a szerelem szivárványtakaró mínusz harminc fokban a szerelem Van Gogh levágott füle újrafesthető vászon a szerelem a szerelem egy soha meg nem érkező SMS a szerelem Hamupipőke üvegcipője ami éjfél után darabokra törik kiszámíthatatlan trip a szerelem a szerelem a 115. elem a szerelem halva született csecsemő a szerelem lehulló csillag amit versbe tesznek virág színű seb a szerelem körülrajongják fényes döglegyek Metz Olga Sára (1987-)

Most olyan üres minden, mintha Isten egy pillanatra magára hagyta volna a Világot. – Hallgatag fűszálak reményvesztettsége és magánya. Az elhagyott tájban a fűrész távoli zaja: ökölcsapás az asztalon. Minden szétesett. Emlékek egyre tűnő ablakképe fojtogat. Pattogó esőcseppek az üvegen. – Elmosódik a kép. Illés Orsolya 

Én vagyok az, aki ott állt az ajtó előtt és csak nézte a kilincset. Talán biztos fogást keresett rajta, hogy ne történjen meg, amiről nem is tudhatott, a sarokvasak nevetése, amiről mindig egy későn fékező vonat végzetessége jutott az eszembe. Saját kezemet fogtam vissza tested előtt is. Egy lehetőségre gondoltam, hogy más lehet minden, a boldogságnak semmi köze nincs a sínekhez, csak annak van, amit csináltunk, azoknak a túlsúlyos éveknek, melyek nem tudtak elég gyorsnak vagy merésznek lenni, hogy megmentsék magukat. És megállni sem tudtam, amikor rájöttem, hogy legmélyebb sóhajtásaidat elfeledtem és az enyémeket mindig az okozta, ha tudtam a végét. Ha az utcán már nem emlékeztem az ajtóra, ami fehér lapjával maga volt a bizonytalanság és egy kicsit saját magam is, az összes gyávasággal és bátorsággal, mi meghatározza a jövőt. Juhász Tibor (1992-)

Balatonszárszón a legsötétebb az éj, hazátlan csillag – a költő is árva. Szemünkben úszik fekete dinnyehéj, a csönd és a fájdalom összezárva. Sínek zakatolnak örökké, a szegénységtől fénylő vers élni tanít. Csak annyi föld válik rögökké, amennyit szíve kiszorít Madár János (1958-)

a kilencvenéves -ből és -nek A kert a víz ragyog a föld Áttetsző ködben háború Társtalanul és konokul Férfi kor tél ez az a perc Fehér-izzáson szénsötét Vak szembe sajduló sugallat Fénytelen és árnyéktalan Múlékony fészkeiden át Valami szándék ébredez Azon a szikrázó lapályon Gyerekkor ingovány a kert Az édenkerti virradat És robbanások szívverések Felgyűrődik és kisimul Maradék védhetetlen élet A szív a hús a csont aszály Hegek szabdalta puszta tér Mikor kormozva csonkig égnek Mindenből belső fény világít Váratlan kegyelem Várady Szabolcs (1943-)

Mikor majd minden hullám pihenni partra fut s elsimul csönddé a tenger egyetlen térré siklik össze minden ösvény és minden út és nem lesz ami fürössze csillagok homokszemeit a táguló űri sivatagban Már semmi se segít hogy megadjam magam Ez a kis betonszoba marad a lövészárok vagy éppen óvóhely kívül a világ ostroma Mindennap készen állok a küzdés nem szűnik soha szüntelen halálra válok és haló-haloványan akár tél akár nyár van kivégzésemre járok Már rég mást nem is látok csak azt hogy minden hullám pihenni partra fut Örökre bezáródnak az utcai nagykapuk és kisimul a tenger S az égi óceán alján – mely száraz roppant meder – görnyedt utcaseprő mint elszórt szemetet csillagokat seper Kiss Dénes (1936-2013)