Lélekszirteken

Azt mondom, nevess (és még le is rajzolom arra a fehér cetlire, amit magam előtt szoktam tartani, hogy rajzolhassak neked) de most mondd te is, vagy ne is – inkább sercegtesd a papíron tollad hegyét, és görbületébe ültesd mosolyod; egyszer elmúlik a fagy, egyszer kinyílnak a szavak… Dobrosi Andrea (1970-)

Ha felfedezted másban a múlt idő jelét, ha nem elég az ég kékje feletted, ha a mosoly szinonimáit magaddal hozni rég elfeledted, ha nincs senki, kiért cipelnéd, és kedved se hív számlálni számtalan csodát, ha a moha zöldjét is penésznek látod, ha úgy érzed, színtelen virágot lopott öledbe a holnap, félrecsókolnak szájszagú reggelek -- lehetnék-e én a múlatlan idő, féktelen nevetésben örökzöld csoda, vázádban friss virág? Tudod, a széttört álmokon fészkelő tucatnyi vándormadár közül az egyik mindig hazatalál. Dobrosi Andrea (1970-)

Bordáimon zongorázik az idő, (kigombolt álmaim lógnak a fogason) mellkasomba komponálja a csendet, halkan nyöszörög bennem, nyúz a nyugalom. A levegő könnyed szusszanásában új dalba öltözöm; testemen átoson egy árnyék, éber angyal edzi szárnyát, életet présel belém... hátha megszokom. Tudatom pengő, pőre citeráján, mint édes must csöpög a sóhaj bús húrokon, érdes harsonaszóval fülembe cseng, - ma borral öblítem le kába bánatom. Dobrosi Andrea (1970-)

Mintha mérhetetlenül és újra, minden pillanatra rácsorogna valami őszbe zsongó méla nesz, előttem kibomló szépség, édes-új összetartozás, amikor elhamvad a nyárvarázs, de a víg dal ottmarad a torkokon, egy utolsó csöpp mindig egyre, összebújva és nevetve – olyan nekem itt ez az alkony, ez az aranyló, bársonyos idő, melyből e tömérdek telt fürt kinő; teljesedik szeptemberi karcom. Dobrosi Andrea (1970-)