Lélekszirteken

Eszembe jutott, hogy forog a Föld, amin amúgy állok, és megszédültem, mintha valami szuperszonikus gyanú süvített volna át fölöttem vagy rajtam, próbáltam megkapaszkodni istenben vagy legalább egy kilincsben, de mindkettő kiszakadt keretéből, amikor megrántottam, hogy segítsen. Aztán elmúlt. Az idő, mint a tér, folyton-folyvást visszaforog magába, a tétován imbolygó tudatot meg viszi, ameddig bírja, a lába. Szlukovényi Katalin (1977-)

a délutáni ferde fénypászmákat a gesztenyefák alatti füvön a ránk boruló makulátlan égkék összes árnyalatát külön-külön nyár- és lélegzetmeleg kutyabunda lelkes törleszkedését tenyeremben egy vicc emlékét amit nevetőránc őriz ha szövegét el is feledtem folyóvíz mozdulatlan áramlását hol a két ág összetalálkozik tükrén a csillámokat napszín pitypang látványának viruló szálait a szél borzolta pázsit hűvösségét verébrebbenést béka ploccsanását a borzongást mit felidéz a testem amit a tested borzongása járt át egymástól távol is összefonódva le nem szakítva sosem hervadón se-vég-se-kezdet koszorúba gyűjtöm hogy körbeérjen majd ha átadom Nyári éj ásványvízben a buborék gyöngyöző kacagás fölfelé törekszik minden a nyári ég csupa csillag tücsökcirr madárdal verszene virágkehely ágymelege neked vagy általad üzen-e hazahívlak Szlukovényi Katalin (1977-)