Lélekszirteken

Mit mondjak néked, rólad el? Hogy kenyér vagy? Búza? Barna rozs cipó, miből maszatos képű kisgyermek enni kér? Mit mondjak néked, rólad el? Hogy víz vagy, puha kristály? Egy forrás, amely odakint vár, s csacsog, de soha nem felel? Mit mondjak néked, rólad el? Hogy te vagy az a szó? A szerelmes és megátkozó, megnyugtató és mindig változó? Mit mondjak néked, rólad el? Csak annyit: jó, hogy létezel.

Pont a végtelennel szemben, a semmivel átellenben, van egy kapu, rézbilincsben, se széle, se hossza nincsen. A halandó nem tud róla, nincs őre, se vigyázója, attól nyitott, attól kerek, ki-bejár rajt a szeretet. Minden évben tárt két szárnyon által lódul a karácsony. Nyikorogná szerencsétlen, mért nem járja egész évben? S meg se moccan. Hiszen egyszer sarkig kitárta a Mester. Böröczki Mihály (1946-)

Ősz lépeget a lombokon, talpa vörhenyes sár, agyag, a boldog zöldre ráragad, – föld felé hull a homlokom. Hozzád szeretnék menni most, jaj, elrontottuk! Nem lehet, nem volna most már enyhület, pedig meglásd: kifoszt, kifoszt így minket az idő. – Ha ostorát emelte ránk a rossz világ, mért nem öleltük reszkető testünket egybe? Ó, miért bántottuk egymást még mi is? Kimondom a nevedben is: botlott, kitért órák ezek, jobban szeretnéd, tudom, ha ujjadat csókolgatnám, s térítgethetnéd fejem öledből. (Fojtogat a sírás.) Ó, én is jobban szeretném, hidd el nekem, ha kedves-pajzánul etetnél, s ál-mérgesen meghúzkodnád a hajamat. – Az utca párokkal teli, együgyű áhítat az arcukon. Ó, együgyűek! Ó, mesebeli bölcseknél bölcsebb emberek! Lám, lám, két ostoba távol remeg, fázik egymástól. – Nagy, csúnya lábával lépeget az ősz; hideglelős félelemtől borzong a kert. – Figyeld, amit most mondok: meghalunk, előbb vagy utóbb meghalunk, és deszkák közé zárnak el, szűk lesz a hely, de mindegy lesz nekünk, me

Síró fuvalmak zörgőn kavarnak hűs éjszakára port az avarnak. Hantja alól halovány árnyak zokogni járnak ravatalára az ifjú nyárnak. Az ősz dalol. Sápadtra sárgul, s a szürke ágrul a lomb lezördül, s egy volt világrul mesét mesél. Bús esti pírba bámulok sírva, s a könny úgy gördül szemembül, mint a halott levél. Mert minden sír ma. Holt szegfű szirma, halott szerelmek, s mely dalaimra borul, a dér. És sír a fény is, a nap szemén is könny könnyre dermed. És sírok én is. Mert minden él, és minden elmegy. Sík Sándor (1889-1963)

Ismeritek a bérházak magányát, kongó szobák sötétes odvait? Minden oly álmos, bágyatag, avitt, komor falon a járók árnya száll át. Ismeritek a bús vasárnapot, mikor távol zenén álmodozva sötét óráknak nincsen vége, hossza, s álmot szövünk, mint hálót sző a pók? Ismeritek az őszi éjszakát? A nagy udvar mélyén platánfa gyérül, álmodozva lustán fényrül, színrül, égrül. S míg elfog a derű nosztalgiája, zokogni hallod halk eső dalát, s elalszol fáradt gyásszal, összefázva. Juhász Gyula (1883-1937)

Minek is kérded, neked hiúság, csak mosolyogsz, ha elpirulni látsz, s oly távol vagy, hogy kíváncsi szemed szégyentől reszketteti szívemet, hogy didereg, mint meztelen halott, lámpának, szemnek kiszolgáltatott, hogy jeges szégyenében majd elég, mit kérdezed, hogy szeretlek-e még? Nem tudom. Szívem csupa lázadás. Szeretni kín, megtör és megaláz s a fojtott láng, az el-eltemetett, füstösen csap fel, mint a gyűlölet. Gyűlöllek, mar a védtelen harag, elfordulok, hogy meg ne lássalak, félek, fagyok, borzongok, engedek, fogam megkoccan nehogy kérjelek: szeress, ölelj, megöl a szomjúság, kezdődjön újra bennünk a világ, az ősi ködben két felhőgomoly egymás felé húz, borulj rám, omolj, összecsapásunk villám, néma csók, csak te! csak én! borulók, lázadók, belőlünk szülessen a csóvás fény, mindenben te és mindig újra én. Mert te voltál az első, akiért testem és lelkem egyszerre megért, hogy ezer íz és ezer édesség pezsgése, lángja hajtott tefeléd. Hogyan köszönjem, mi lenne elég, hogy tűzfény let

Ez a ma a béke napja volt s a málnaízű csendé, a nap ma egész nap sütött s az est most hűvös szentély. Szívem ma csak a magamé, s egyedül lenni legszebb, pilláim alvó sásain elálmosul a könnycsepp. Hajnal Anna (1907-1977)

Te voltál a táj, mit szemem meg nem unt még; te vagy a szabály, melytől nem szabadulnék; te voltál az éj, amelyben megmaradtam, te vagy a veszély, mely áldássá lett rajtam; te voltál a kín, amit örömmel vártam, te vagy a kinin, mely meggyógyítja lázam; te voltál a szó, mely megoldotta nyelvem, te vagy a bíró, kit igaznak ismertem; te voltál a kút, mely mindig újraéled, te vagy a kiút, ha bekerít az élet; te voltál a vad, mely hozzám szelídült csak, te vagy a szabad szél mely, ha tetszik, elhagy; te voltál a seb, mely elfolyatta vérem, te vagy erősebb, ha nincs, ki megsegéljen; te voltál a kör, mely izzó fegyelembe, te vagy a gyönyör, mely kötöz szerelemre; te voltál a tű, mely sebeim bevarrta, s te leszel a fű, mely nyomom eltakarja. Keresztury Dezső (1904-1996)

Alszik. Válláról lecsúszott a paplan, a redők váltva el- és felfedik idomait, süllyed s emelkedik, mint a tenger, megcsillanva a napban. Mint a tenger, rengő és mozdulatlan, s míg szűri az élet csöpp neszeit, most örök dolgokkal érintkezik valahol az elmerült öntudatban. Alszik. Fényes, nyugodt bolygó az ágy egén, s ki tudja, hány rotációban kering az álom égi-holdi földi vonzása közt fel nem kutathatón? Teste lüktető titkával kitölti a mindenségnek egy pillanatát. Somlyó György (1920-2006)

két összeboruló falomb a női test, a férfi test, két hang nyílásán a zene, két kendő között a búcsú, két éhség között a jóllakás két pontos érverés között a dobbanásnyi rémület az álom, ha már ébredés a kérdés, ha választ talál, gyökér s virág között a szár két hely közt kifeszült idő egy perc két vége közt a tér két perc között a semmiség minden percünk, két űr között mindenünk, két semmi között és a puhatestű időben gerincnövesztő életünk Somlyó György (1920-2006)

Egyszerűségbe fagy a pompa, átöltözik most a világ. A puritán tél zord kámzsáit kapkodják magukra a fák; az ifjú, szertelen rajongás, az őszben borzongó csodák után a mindenség ím, újra a férfikorba fordul át. Nehéz áhítat váltja fel most, szent rémület és megbűvölt a sűrű, szikrázó kavargást, a szárnycsattogtató gyönyört s a féktelen zöld kicsapongást –: vad szerelmekben elgyötört testével most magába száll és megtér a lázadó, e föld. Apám, ilyenkor jutsz eszembe, mikor bomlik az őszi köd, de már hasít a tél vésője, november s január között. (Engem november hámozott ki, téged január elfödött, testem először ködbe, a tiéd meg utolszor fagyba öltözött.) Mindig ilyenkor látogatsz meg, mikor a fény magva szakad, nem ködlik rajta semmi kétely, s bár mind messzebbre tér a nap és hidegebben csillog egyre, a lét élesen látható s a kékre-csiszolt levegőből kereken cseng vissza a szó. És már nem kell a szó se, mindent egyszerűvé csiszolt a fagy, az érzés szinte hallható lesz és látható a gondol

Fújtam: s hogy forgott, nőtt a szalmaszál végén! hogy ingott! Minden kis sugár megtört rajta és körben ráfeküdt, groteszkűl eltorzulva mindenütt, de felismerhetően, fekete keresztjével s megnyult négy üvege ábráival az ablak, vagy, ha kint játszottunk, az udvaron, ott megint egyéb, az égbolt, mindig az, ami legragyogóbb, de más is, ágai erezetével a fa, s mind a fény, ami csak volt, tükrös görbületén mind összegyűlt, mind rágyűlt, s hamvasan tündökölt rajta, szivárványosan, és végül, hogy felkapta lebegő áramára a tündér levegő, szállni kezdett: szállt, s valamihez ért, és elpattant a szappanbuborék. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Minden megingott, mikor az utolsó napon csók nélkül elhagytál: üres szalma lett kezeimben a kalász, lepkéim elszálltak s a hegyen is értelmetlenül felelt s otthagyott barátom, a szél… Ellenségesen hallgat ég s föld… Valaki kellene… Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni a várakozásteljes alkonyat mozdulatlan szépségét, s nem tudom, lesz-e még erőm emberek helyett isteneknek mesélni kínomat. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Mikor árnynyal, köddel telt az este s a lámpa hamvas, rőt homályban ég, karos széked mintha sírni kezdne, itt jár a lelked kósza árnya még. Mintha lágyan selymesen suhanna a régi kendőd kis szobámon át, két karod a vállamra fonódva, érzem lebontott hajad illatát. Ilyenkor halkan meggyújtom a mécset, mely velünk annyi éjen együtt égett s várlak, várlak, hátha, hátha még… S reggel – ülök két karomra bukva, ágyunk vetetlen benn a régi zugba, s a lámpa kormos rőt homályban ég. Dutka Ákos (1881-1972)

Füge, ha csobogni tudna, forrás, hogyha megérhetne, öröm, hogyha sikongatna, fájdalom, ha nevethetne, ezüst, ha válna gyümölccsé, ért szilva, ha olvadt fémmé, szél, ha fésüli a nádat, te, ha pusztán elképzellek, én, ha vágyom teutánad, szivem, ha születik benned, értelem, ha túlmutatva önmagán tébolyba csapna, féktelenség, ha szelíddé, teljesülne végtelenné, folyó, ha árad a holdba, hold, ha lányhangon dalolna, éj, ha fekete vizével áraszt el, s csillagi fénnyel testeddé vált völgyet-halmot, nyárfa, mely felhőkig ér fel, tenger, mely fülembe fér el, fecske, bordám közt ki fészkel: ez a hangod. Devecseri Gábor (1917-1971)

A kertben ültünk, érfalunkra belülről rátapadt a múlt, vérünk, mint zümmögő csatorna falán a víz, a mélybe hullt és mosta, mosta, egyre mosta a tündökletes perceket, melyek megfogták, mint a rozsda a testemet, az ingemet. Nagy, csillogó, vasas virágok tapadtak bennünk és jelek, a rozsda kékje felparázslott, aztán mindennek vége lett. Kinn hűvös szél fújt. Sárga és szűk lett a lugas, a szem, a nap és mi a kertben nézve néztük az objektív virágokat. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Egy híd, egy forró betonút, üríti zsebeit a nappal, rendre kirakja mindenét. Magad vagy a kataton alkonyatban. Mint gyűrött gödör feneke a táj; izzó hegek a káprázó homályban. Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás, vakít a Nap. Sosem felejtem, nyár van. Nyár van és villámló meleg. Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben, a szárnyasok, mint égő kerubok a bedeszkázott, szálkás ketrecekben. Emlékszel még? Először volt a szél; aztán a föld; aztán a ketrec. Tűz és ganaj. És néhanap pár szárnycsapás, pár üres reflex. És szomjuság. Én akkor inni kértem. Hallom ma is a lázas kortyokat, és tehetetlen tűröm, mint a kő, és kioltom a káprázatokat. Esztendők múlnak, évek, s a remény – mint szalma közt kidöntött pléhedény. Pilinszky János (1921-1981)

Egy szív trappol a virradatban egy másik föladta magát a harmadik még itt a mellkasomban félreveri az éjszakát Nagy Gáspár (1949-2007)

Hűvös, színtelen pára: a föld s a fák lélegzete, felhők fia, ősz uszálya, halott hajnalok holt keze. Majdnem nincs. Semmi… mégis mindenütt ott van, fenn és lenn, szájban és szívben, szóban és hitben, és ha van: nincs, s ha nincs: Minden. Fekete István (1900-1970)

Ezer évig aludtál szerelmek alvó ligetén a rozsdás mese-kútnál. Te az enyém voltál, enyém, én is veled aludtam, a néma, sápadt vőlegény. A kíntól összedúltan érted szivem tőr járta át valamikor a múltban. Egykor megvívtam száz csatát, s bús éjeken viharzón hullt rám a vér és a zsarát. Te voltál a menyasszony, s csókoltad búgva vérrel hideg, viaszos arcom. Most egymás keblin ébredünk, s rám dőlsz, hogy a szemem lásd, álmoktól árnyas a szemünk. Nézünk… Ismerjük egymást. 1908. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Reggel óta ülök a parton és nézem a hullámokat. Mint csendes őrült, szakadatlan fecseg a víz, nő és kicsap, aztán függönyként lezuhog a szirtről, ahol heverek, és rögtön új rohamra indul s játékát sohsem únja meg. Minden percben vagy tizenötször idehabzik a végtelen, sebezhetetlen ölelése ugrálva fut a köveken; mint az idő, oly óriás és oly puha az ereje, nézem és oly kicsi vagyok, hogy csak játszani tudok vele. Hát játsszunk tovább, moss körül, tenger, te hánykódó idő, lüktesd föl rám perceidet, örök-eleven temető; az óra reggelt és delet mér ki, tegnapot s holnapot: saját magadban ringva te az öröklétet mutatod. Játsszuk, öröklét, a halált! Szoktass a rosszhoz, játssz velem! Partodon már évezredek múltak el ép ily csendesen; múljék el ez az egy nap is, ez az egy ember, aki csak vendégnek jött most messziről és nézi hullámaidat. Játsszunk, élet, te óriás, örökkévaló őrület! Tolmács nélkül is értem én érthetetlen beszédedet: magamnak vendég, neked annyi, – neked még annyi sem vagyok

Minden utam hurok lett nyakamon. Minden szavam: vesztemre-hatalom. Jóságom: szívem ellen villanó kés. Szerelmem vastagfüstű nádas-égés. Vállammal tartok roggyanó falat. Tudom, tudom, tudom, hogy rámszakad. Erőm is: szívem ellen villanó kés. Szerelmem vastagfüstű nádas-égés. Futni! Az út hurok lesz nyakamon. Szólni! A szó vesztemre-hatalom. Ha rámszakadna, térdig földbe verne! Ha rámszakadna, övig földbe verne! Utak, kígyók, sziszegő kötelek. Ha kioldom is, merre mehetek? Rab Zsuzsa (1926-1998)

Valami nagy, elérhetetlen szerelem ködlik a mezõk felett, elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás a boldogság után. Kicsi galambok kimerészkednek fehérlõ szárnyaikkal a feslõ márciusba s lábuk elé olvadt patakok csörgedeznek. Jégvirág, jégvirág, jégvirág, sok megbámult cigarettafüst... Jaj, be jó lenne már egy kis feltámadás! Mozdonyok dohognak, gyors lábak forognak, égbõl lenyúló hosszú karok kavarják a tavasz életét. Valaha el lehet-e érni a bús elérhetetlent? Vagy elfojtott vággyal elfüggönyözni minden ablakot? Ébredõ, fanyar boroszlánok símulnak a nagy sziklasírra s bent fekszik Lázár némán, hidegen. Harmadnapos halott. Dsida Jenő (1907-1938)

Ki hinné? Védtelen szerelmem torkomban megkeseredett. Mit is tehetnék mérge ellen? Így nem maradhatok veled. Szeretsz? Fejed vállamra hajtod? Vigasznak úgysem lesz elég. Egy más világ pecsétje rajtad, áttörhetetlen vértje véd. Maradj csak. El ne hagyd az ágyad. Te talán megmented magad. Nyugalmasabb, ha szomjú vágyad mohón egy testre rátapad. Én? Félelemmel terhes évek. Tudom, hogy rossz lesz nélküled. A magtalan vágy egyre mélyebb s riasztóbb örvényekbe vet. Ki tudja, hogy mi célja ennek, s hogy őrizhetném meg magam? Mészhéjat izzad védelemnek maga köré gyötört agyam. De mindent nem lehet feledni. A kéz körös-körül matat. Érzi, hogy nincs körötte semmi. Csupán a dísztelen falak Lator László (1927-2023)

Akár az ujjak az ökölben az ütlegekhez összezárva: szorongunk gyűrötten, gyötörten, kik jók lennénk simogatásra. Ladányi Mihály (1934-1986)

Ha itt nem találsz, keress meg ott. Újra kell kezdeni mindent, minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet kezünket mindenkinek újra odanyújtani. Újra kezdeni mindent e világon, megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol. Váci Mihály (1924-1970)

Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat! Ne menj, várj még: mert e tájék sötétben marad. Ág nem himbál, fecske nem száll, béres nem arat. Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat! Weöres Sándor (1913-1989)

Ejtegetem kitörlöm unom vissza se pörlöm — Van jó néhány akit még őriztem óva nemrég s gondolva bármelyikre arcukra és szemükre szívem oly döngve dobbant hogy azt hittem kirobban kirobban és kirebben mind szélesebb körökben s beszórja fájdalommal minden tájam ahol van hogy szenvednem miatta hogy kell magam harapva Nemrég nemrég Ma mintha fáról levél leringna melyhez közöm semennyi nehéz is észrevenni Csak ennyi Csorba Győző (1916-1995)

Szerettem az őszi nőket gyümölcsillattal jövőket érett szeptemberedőket hajnali ködbe tűnőket az októberi lobogókat novemberben elhagyókat mint elúszó gyors hajókat amíg néztem láttam őket a folyton télre készülőket szemükben is didergőket de fák példáján vetkezőket igen - a velem vétkezőket sóhajuk ívén az óh-kat a velem együtt meghalókat nagyon szerettem a jókat vad álomba ringatókat s az álomból ébredőket homlokukon a redőket Holddal Nappal felkelőket nappal velem bolyongókat haloványuló bolygókat csillagokra szakadókat csillag-gyereket termőket szerettem az őszi nőket nem nevezhetem meg ŐKET Nagy Gáspár (1949-2007)

A szívem hoztam el. Csinálj vele Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi, Csak a karom, mert nem öleltelek. Oly fényes az még, mint uj lakkcipő És lábod biggyedt vonalára szabták, De ruganyos, mint fürge gummi-lapdák És mint a spongya, mely tengerbe' nő. Két fájó karral nyujtom mostan néked És fáradt barna szóval arra kérlek: Ha eltiporsz is füvet, harmatost, Ha elkopott a lakktopánka egyszer S ki megfoltozza, nem terem oly mester, Az uccasárba akkor se taposd. József Attila (1905-1937)

Elmegyek elmenni maradok maradni elmegyek maradni maradok elmenni. Szaladok szaladni megállok megállni szaladok megállni megállok szaladni. Fölkelek fölkelni leülök leülni fölkelek leülni leülök fölkelni. Születek születni meghalok meghalni születek meghalni meghalok születni. Weöres Sándor (1913-1989)

Mit málló kőre nem bizol: mintázd meg levegőből. Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből, mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét, jövője nincs és multja sincs, ő maga az öröklét. Mint fürdőző combját ha hal súrolta s tovalibbent – így néha megérezheted önnön-magadban Istent: fél-emlék a jelenben is, és később, mint az álom. S az öröklétet ízleled még innen a halálon. Weöres Sándor (1913-1989)

Aranykötésű imakönyvet Hagyott rám örökül anyám, Kis Jézus ingben, glóriában Van a könyv első oldalán. Sok év előtt egyik sarokba Beírta jó anyám nevét, Lehajtom a betűkre főmet, Hogy fölidézzem szellemét. Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer Fehér ruhában láttam őt. Tavasz volt épp, a kedves ákác Virágozott a ház előtt. A lemenő nap fénysugára Reszketett ajkán, zárt szemén. Apám ott állt a ravatalnál, És vélem együtt sírt szegény. Hogy elmosódtak a betűk! Mily Sárgák s kopottak e lapok. Rég' volt, midőn ez imakönyvből Még az anyám imádkozott. Kék selyemszállal összekötve Van itt hajambul egy kevés. Aranyos fürtjeimhez akkor Nem illett még a szenvedés. Írott imádság töredéke Mellett van az anyám haja, Emitt egy szentnek vézna képe S egy régi, halvány Mária. Elnézem… Éppen így viselt meg A sors azóta engemet. Sokszor szeretnék sírni, hogyha Nem szégyellném a könnyeket. Az Úr imádságát ütöm fel (Kísérőm a nehéz úton), S vigasztalást vegyít a kínhoz A te imád, ó, Jézusom! Imádság kell

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre, hideg és kőkemény, mint késben a szándék, legforróbb szavad is megdermedt ajándék. Az én csendem konok, mint ránc a homlokon, s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon, szívós és kitartó, akár földben a mag, gyökeret ereszt, mint a felszított harag. De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék, mint éjben a neszek, mint ringató mesék, végtelen és áldott, mint templomok csendje, mintha némák lelke együtt énekelne. Az én csendem szelíd, akár a hajnalok, mikor az égre az első fény fellobog, s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem, hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem. Sárhelyi Erika (1965-)

Megjött a fagy, sikolt a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis õszi bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán. Radnóti Miklós (1909-1944)

Este van és ősz… És megállok: oly hihetetlen ez az ősz! A régit még szinte elérem, oly közel van, oly ismerős. Mint a ma reggel, oly közel van a régi ősz, a tavalyi… Egy év telt el reggeltől estig és alig történt valami. Egy egész év és nyoma sincsen – az idő egyre rövidebb; lehúnytam a szemem: reggel volt, kinyitom újra: este lett. Kezdet s vég egybefut… Óh, hogy zuhan az élet! hogy zuhan! Egy perc, és minden összecsap, és még egy s mindennek vége van. Szabó Lőrinc (1900-1957)

oszd meg velem egyedüllétem mindennapi kenyerét töltsd ki jelenléteddel ... a tátongó falakat aranyozd be a nemlétező ablakot légy ajtó mindenek felett egy ajtó mi sarkig szélesre tárható Zsille Gábor fordítása Halina Poświatowska (1935-1967)

Én vagyok a könyv, melyre olykor könnyed hullik Lapjaimon az idő hol lassan, hol gyorsan múlik Illatos testem két kezedben fekszik Betűim ezer szám kedvedet keresik Én vagyok a zene, mely mindig elvarázsol Tőlem érzed magad a gondoktól távol Elviszlek magammal bárhová, ha kéred Közös táncunknak semmi nem vet véget Én vagyok az ösvény, mely erdőben kanyarog Nyári hőségben rajtam szürke por kavarog Vigyázva figyelem, lábad merre vezet S a jó úthoz én nyújtok segítő kezet Én vagyok a ház, mely oltalmat ad Téli fagyban, vagy nyáron, ha tombol a nap Tiéd a székem, az ágyam, a fürdőszobám Neked illatozik esténként apró konyhám Én vagyok a híd, mely folyón ível át Ha a túlpartra mennél, leszek a szolgád Erős hátamon biztonságban vagy Lépteid hangja bennem örök nyomot hagy

Tövist virágzik az idő, mázsás ködöt a levegő, légüres bánatok lebegnek, szállanak, zuhannak, leesnek. Avar hullámzik, bokámat nyaldossa, szívemig fölárad - ősz, te szilaj, te szomorú, kegyelmes szívbéli háború, add, hogy a szemem szép tágra, kerekedjél a világra, s legyen a szavam oly könnyű s oly éles, mint a tavaszi fű. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Mikor elnémul megkínzott szived, Eléd teszik a nagy kérdőivet. Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt, A láthatatlan jegyző jegyzi majd. Mit fogsz felelni — mert felelni kell! — Az életedet hol hibáztad el? Hol kanyarodtál balra jobb helyett? Felelj! Tudod az átkozott helyet? Ha menned adná isteni csoda, Mondd: visszamennél még egyszer oda? Veszett fejszének hajszolva nyelét, Az út robotját újra kezdenéd? Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond, Megfutni mernél még egy Maratont? Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis, Végigcsinálnád, mondd, másodszor is? Miért? Miért? Új célokért? Avagy Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy? Hogy elfelejtve minden régi kínt, Rimánkodhass és harcolhass megint? Ezért a díjul zsugorin kimért Keserves, édes, pici életért? Heltai Jenő (1871-1957)

Meleg karokban melegedni, Falni suttogó, drága szókat, Jutalmazókat, csókolókat: Milyen jó volna jónak lenni. Buzgóságban sohsem lohadni, Semmit se kérni, el se venni, Nagy hűséggel mindent szeretni: Milyen jó volna mindig adni. Még az álmokat se hazudni, Mégis víg hitet adni másnak, Kisérő sírást a sirásnak: Milyen jó volna áldni tudni. Meleg karokban melegedni, Falni suttogó, drága szókat, Jutalmazókat, csókolókat: Milyen jó volna jónak lenni. Ady Endre (1877-1919)

A fájdalom ágaiba kapaszkodom, hogy ne felejtsem az öröm szakadékait, a lármát, a gyermekek kacagását, mindent, ami ehhez az emberi világhoz köt. Tájakat képzelek neked, szőke homokpartot, ahol a szerelem naponta kiköt. Böszörményi Zoltán (1951-)

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szivében megterem az érett és tünődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs. 1944 Radnóti M

Szabadság lóg a fákon, mint óriás gerezd, ráhullik a szivárvány és lassan érni kezd. Szabadság lóg a fákon, dúsan, hangtalanul, megérik a gyümölcse, aztán a földre hull. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Kék búrán halk futam, gyűrűs homály oson: füst-könnyű hajfodor tündöklő homlokon. A bársony köd-golyók fuldokló nagy szemek. A fény borzolt vizek skáláján didereg. Szikár fa – tört ütem – kapkod az ég után. Sós szélben roskadoz két ázott tulipán. 1959 Garai Gábor (1929-1987)

Csak így, ilyen köznapian ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel, és ez nem súlyosabb, mint a kérdés: mi újság, hogy vagy és effélék. Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel, mennyi közöny, rosszallás, idegenség, gyanakvás, harag, meg nem értés, mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz kis és nagy közösségünk zárt rendszerében. Milyen kevesen figyelnek szavainkra, ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom, egyetlen szerelmem ? Mikor mit ír elő konvenciónk, miközben szavaink tartalma rég kihullott, és ezt nem kéri tőlünk senki számon, hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok, és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük, nem több közhely szavaink egyikénél, ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll. De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán, őrzöm hangod emlékezetem kazettájában, és őrzi a testem kezed simítását, őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa a visszapergetett filmszalagon az

Most csak melléd fekszem és nézlek, de nem szememmel, nézlek a számmal, nézlek bőrömmel, kezemmel, nézlek kigyúló szempillámmal. Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek. A föld az eget így betűzi. Így tapogatják világtalan fények csillagok borzongó betűit. Bella István (1940-2006)

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek, s tudod, hogy tudom, szeretsz, már nem a csillagok közt kereslek, de ott, ahol lehetsz, konyhában, ágyban – nem holdfényparton de ott, hol megjöhetsz, mégis, egyetlen csodámnak tartom, hogy szeretlek és szeretsz. Bella István (1940-2006)

Dalod és táncod lennék reggeli zöld-arany kisszoknyában elsuhanó téged üdvözlő tánc mezítelen karral és szívvel ágyadba virágot hajító s lennék én déli polkád vörösen lobbanó mosoly körül felcsillanó csókod is lennék és este lennék neked a szikrázó sejtelem pergő vágy aranypénzes sárga ruhám fekete tüll lobogó selyem bokámon holdfény csípőmön kezed szoknyám ráncából szerelem hull eléd öledbe köréd szerteszét lennék dalod és táncod de csak éjféli csönd vagyok és az éjféli csöndedben telis tele kétség… Boda Magdolna (1956-)

Elmegyek én is a madarakkal a magasság mentén s a tél csúcsain túl hol életem s szerelmem újravirágzik a tél csúcsain túl lefekszem a meztelen földre egy lánnyal egy lánnyal aki nem hagy el és aki laza hajával egészen anyámig betakar Bella István (1940-2006)

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám, és nézz reám este, ha lehunyod, engem nézz, mikor hó suhog, mikor nyár érce csörgedez a fán. Csak engem nézz, egyedül, igazán! Első és utolsó mozdulatod engem nézzen, mikor már szó vagyok, s fut, fut velem világ fölött a szán. Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod – éj-nap nyakába vetve, ellobog. Trappol a fény. Árny dobban árny után. A sötétség, mint földi ustorok. De nézz utánam, s én visszafordulok, átkelek újra érted az éjszakán. Bella István (1940-2006)

Mint palettát a szétfutott színek, a földet tarka báj teríti meg, a félig fonnyadt-száraz hullt levél az őszi torra pózt vált, színt cserél. A zöld a sárga tónusába fut, tapad-zizeg a tarka-barka út, a nap tétován méláz szerteszét, és fénybe mártja sugár-ecsetét. Egy csupasz ág már megadta magát, óvón lesi teremtőjét, a fát, ki – bár megadón áll az ősz elé – egy ághegyet még kedvvel döf belé. Böröczki Mihály (1946-)

Szép ibolyát. Tessék! Tessék!" Olyan kedves, mért ne vennék? „Szép ibolyát, illatosat!" Adjon nekem, hadd vigyek! Óh, de ne. Hisz nincs kinek. Barth Ferenc (1903-1984)

A félig nyitott ablakon behajol a szél a szobába, a világűr csendje, magánya. A bútor szögletétől a légi fellegekig és az égi csillagokig a csend vonulása lakik. Rozsdája a lárma. Weöres Sándor (1913-1989)

A pallóra lépek hogy elérjem a hajót. Viharzón sodródik alattam a víz és megugatja árnyékom. Visszanézek a földre hol összesöpörték a múltam és szemétre vetették. Pénzem jobb ruháim őrangyalom is odaveszett. Elindulok hát pucéran üres zsebekkel lesoványodott testtel. De rendületlenül hiszem hogy megérkezem hozzád. Bizonyára este lesz akkor s te ott állsz előttem a csillagok fényében. Kassák Lajos (1887-1967)

Milyen árva gyerek sír bennem milyen madár fütyörész. Egy farönkön ülök és bámulom hogy a bárányos ég tükörképével játszik a tó. Letépek egy cseresznyevirágot és elküldöm hozzád hogy emlékezz rám. Kassák Lajos (1887-1967)

Bezártalak hogy ne lássalak. Ha látlak megáll szívverésem félek hogy a szívedet elérem. Rózsatőt ültetek ablakod alá s ha jönnek a hajnali szelek leválik rólad álmod gyönge héja két nagy szemeddel láthatod a rózsa szirma a hajnal is én vagyok. Kassák Lajos (1887-1967)

A kék a zöld a sárga tó vizében szemérmesen áll mégis mezítelen. Lehunyom a szemem hogy ne nézzelek becsukom a szám hogy föl ne faljalak. Érzed-e szép szívünket milyen kegyetlen láncfüzér bilincseli össze. Kassák Lajos (1887-1967)

Szép vagy mint a nyári szép virágok kék szemed az éggel egy vörös hajad lángokkal fűzi össze az alkony szád a szomjas hímeknek üzen hadat. Magad vagy kéjtelen és bájtalan szépséged bezárt mint gyümölcsben a mag s mégis te vagy aki után futok szívemből érted mély ima fakad. Hiszek benned s csak érted hiszek még a város népe megint fegyvert fogott halld hogyan üvölt a gyász és a kín s én dicséretedre ütöm a dobot. Kassák Lajos (1887-1967)

Vigyázz! Ne sajnálj – meggyűlöllek! Eső! Mondom! Eső csurog az arcomon. Rab Zsuzsa (1926-1998)

Az én szívem játszik, ingemen átlátszik, másik szívvel tündérkedik hajnalhasadásig. Születtem, felnőttem durva gaz-erdőben, virág vagyok, attól félek: csalán lesz belőlem. Szaporodik évem fényben, égdörgésben, ecetért kell elcserélni minden édességem Nagy László (1925-1978)

Hazája álom és titok, szem-nem-legelte pázsitok. Egyszer csak itt van s mint kis ér, csilingel és kísér, kísér. S fürtös csengő lesz: hangpatak, amelybe új csengés szakad. Mentát locsol, szirmot sodor és illatos lesz, mint a bor. És mámoros lesz, partot ont, kurjongató, vidám bolond. A mély felé örvénnyel ás, hogy belenézni: kábulás. A fényen tündökölve fut és fényes tündérvölgybe jut. S tó lesz, virágot úsztató, habnyugtató és tiszta tó. Nem ás, nem ont és nem kering -- csak ring s a lelkem benne ring. Áprily Lajos (1887-1967)

Találkozásunk lehetetlenebb volt mint hogy közénk ül a száz éve megholt, kihunyt tüzek, multévi estebédek füstjét elérni egyszerűbb, mint téged, egy gombostüre mit az óceán benyelt, könnyebben lelnék, mint reád. Idő és űr és végtelen közöny állott közénk. Most elfog az öröm és felrugnám a házfalat. Mert mégis megtaláltalak. Faludy György (1910-2006)

Ha bánt valami, szedj mélyről a tálból, szedj még egyszer és menj, légy máshol. Tisztára törölt szemüvegedet vedd le. Megbékélt szemmel nézz elhülyülő szemekbe. Elviselhető lesz az elviselhetetlen, de nem lehetséges, ami lehetetlen. Mi elfogadhatatlan -mert a szív belefásul- azt ne fogadd el, sőt ne is vedd tudomásul. Eörsi István (1931-2005)

Szerettem a szép, sima köveket, nyulak szőrét, a selymes füveket, jó anyagot, fűzgally fehér húsát, melyről úgy lejön a bőr, katicák piros hátát, fekete pettyeit, elnézni, a halak hogy kergetik egymást a vízben, hogy játszik a nap az Ipoly tükrén s a tükre alatt, fecskefű vérét, kutyatej tejét, nagy napraforgók oroszlánfejét, a zizegő szalmavirágokat, a szomorú és szelíd lányokat, aranyzöld gyíkok lüktető hasát, gőz fátylait, felhők habtorlaszát, a lepkéket, s nagyon a pókokat s csöves vagy napernyős hálóikat, s legjobban azokat a perceket, amikor nem tudtam, hogy mit teszek. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Sejtelmes lebegés, fájdalmas mámor, tünékeny pillanat, tündöklő zápor. Könnyező játék, röpködő fények, kavargó álmok, éhező lélek. A ma is nehéz volt, s hiába a könnyek, hiába törlöm le, holnap sem lesz könnyebb. Ladányi Mihály (1934-1986)

Hedvignek Békénk parányi szigetén élek, akár egy zöldnövény. Gáz, gőz, füst és számos nemtudommi persze ide is elér, de én próbálom oxigénné szűrve visszaadni. A Föld, a Víz, a Nap, minden, ami éltet és működni hagy: Te vagy. Fodor Ákos (1945-2015)

Jókor menekülsz! A patak csupa bánat. Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők. Csattanva lezúdul a zápor a vízre. Elporlik a csöpp. Nézek utánad. Elporlik a csöpp. De a test csak utánad nyújtózik, az izmok erős szövedéke még őrzi a vad szoritást, a szerelmet! Emlékezik és gyötri a bánat. Úgy gyötri a testet utánad a bánat, úgy röppen a lélek utánad, elébed, ó, semmi, de semmise már! ez a zápor sem mossa le rólam a vágyat utánad. Radnóti Miklós (1909-1944)

A tó ma tiszta, éber és oly éles fényű, mint a kés, lobogva lélekző tükör, mit lassú harcban összetör karom csapása. Nyugtalan heves fogakkal visszamar a mélyen megzavart elem. Legyőzve, lustán fekszem el és hallgatózom. Csillagok rebbennek csak, mint elhagyott egek vizébe zárt halak, tűnődve úszó madarak. Elnézem őket, röptüket az irgalmatlan és süket egek között, én árva szörny, kit páncél nyom, heges közöny, ki mit se kér, és mit se vár, csak bámul hosszan és puhán; sikamló, sűrű pikkelyek lepik be sűrűn szívemet, a mélyén édes-jó iszony, kitéphetetlen orv szigony, mit észrevétlen vert belém a víz, a víz, s a lassú mély. Mert lenn hínáros rét lobog, alant a kagylók boldogok, szívük remegve tölti meg a fénnyel érő sűrű csend. És mintha hívást hallana, zuhanni kezd az éjszaka, moszat sodor vagy csillagok, nem is tudom már, hol vagyok? Talán egy ősi ünnepen, hol ég is, víz is egy velem, s mindent elöntve valami időtlen sírást hallani! Pilinszky János (1921-1981)

Sovány vizekből bokrok arcát nem issza már az ég; kék hűvösségre zöld viharzást most váltott át a rét. Az ágközök üres szemében feketeség mered, s a füvek a kenyér-sötéten próbálják élüket. Szép arcod emlékként sugárzik, hiába vagy velem - csak az lehetsz már, aki voltál, élőnek jeltelen. Mint zöld beszédét elfeledve a lomb ring hangtalan, s már nem mondhat többet magáról, csak azt, hogy árnya van. Baka István (1948-1995)

köröttem bíztató táj szelíd mosolyt fakasztó az égen szárnyas oltár alatta kis halastó tudom hogy jó erő hajt röpít megint utánad akárha fontos tárgyat feledtem volna nálad egyetlen drága holmit mi nélkülözhetetlen az út kanyarnyit fordít körűl a térmaketten alant a keskeny sávban derűs aránytalanság égboltnyi árvaságban kicsinyke lombtalan fák sorjázó sánta törpék torlódnak botladozva a vágtázó tükörkép tempónkat sokszorozza Falcsik Mari (1956-)

barnáll a lomha síkság kitágult ég alatt egyetlen nyugtalanság mint táncoló alak távol fölgyújtott tarlón vöröslô láng szalad nyomába csillapítón terül szelíd salak mosoly bujkál a tájban bennem meleg szavak mindenben furcsa báj van megyek hogy lássalak Falcsik Mari (1956-)

Megint túl sok nő kószál az utcán, megint túl sok nő kószál szívemben – Kövek közül néznek rám a rózsák világvégi nagy ijedelemben. Aranyszájú szeptember a dombon, kiáltani kéne most a nőknek: vessék le a felhőket magukról, rúgják le a kígyóbőr cipőket: hűl ki a Nap, vakrozsdás birsalma, hideglelős reggelek zörögnek – mezítelen talpuk parazsával forrósítsák újra át a földet: melegítse Afrika-csípőjük, hogy hózuzmó soha ne borítsa s ne ússzon a világ, ez a bolygó, vacogtató korszakokba vissza. Városok, mint fecskék gyülekeznek, csattognak a tetők: bádog szárnyak – Nők: páráló, nyári világrészek, ami csak él, tifelétek árad, hazán-túli hazák, másvilágok – arcotokba diólevél csattan, őszi pofon, de ti tovább mentek súlyos porban, nehéz sugarakban. Csoóri Sándor (1930-2016)

Amire nem lel szót a nyelv, Mi be nem fér egy ölelésbe; Miről az ajak nem beszél Csókot adva, vagy vágyva, kérve; Mit el nem mond egy mozdulat, Ha kezeddel a búcsút inted; Mit el nem árul mosolyod: Azt mind kimondja egy tekintet! Szilágyi Domokos (1938-1976)

levedli vörös ruháját a szenvedély az ember kedve színt cserél most a kék a legszebb ez a provanszi hűs derű: a levegő nem reszket nem csillog nem izzad – csak van van megfoghatatlan mint a távolságtartó tények átlátszó mint végül a lényeg átlátszó és egyszerű ízében valami új valami ínyenc keserű Falcsik Mari (1956-)

Az éj sohase teljes Higgyétek el ha mondom Mindig marad A bánat mélyén is egy nyitott ablak Egy ablak mely világos Mindig marad egy álom ami virraszt Vágy betölteni csillapítni éhség Egy jó egy tiszta szív Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz És figyelmes szemek S egy élet amit meg kell osztani. Somlyó György fordítása Paul Éluard (1895-1952)

Éj van, halkan, reszketve kel Az őszi szél zenéje, Mintha a föld zokogna fel Vádat, panaszt az égre. Fejem felett a felleget Látatlan kéz zavarja, S a földre kérdőleg mered A holdnak véres arca. Egy óriási árny suhan A mindenségen átal, S egy percre engem is bevon Fekete fátyolával. Egy percre csak, s egy perc alatt Érzem reszketve, fázva, Amint a létnek rám szakad Egész kálváriája. 1905. Móra Ferenc (1879-1934)

A hitet másoktól szereztem mint égig érő ablakot akik látták magukat bennem azoknak én csillag vagyok én viszont nekik köszönhettem az egész égboltozatot. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád mint vándor, ha menedékért könyörög éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg. Nem voltak még soha ilyen hű szeretők ilyen két testvérszirma egy virágnak sötét szemed az én szememhez hasonló szád, mint az enyém, szerelemtől ittas. S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi ott vagyok álmodban s az enyémben te egyazon tengeren ring velünk a bárka egyazon csillag ontja ránk sugarát. Kassák Lajos (1887-1967)

Megtehetnéd - a kedvemért - Hogy lábujjhegyen távozol. Halkan csukod az ajtót életemre. Elmész szépen, és nem kukucskálsz, Nem kell, hogy lássad, mennyire fájsz.

A gyepet nézem, talán a gyepet. Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, vagy egyszerüen az, hogy létezel mozdítja meg itt és most a világot. Pilinszky János (1921-1981)

...Hozzád akarok bújni. Vagy valakihez, aki nem tart kisgyereknek, amiért sírok és akivel mindenről lehet hallgatni. Ugye beengedsz, hogyha kopogok? Ugye meghallgatsz, hogyha suttogok? Ugye elhiszed, amit gondolok? Ugye megtartasz, hogyha maradok? Ugye elengedsz, hogyha indulok? Ágai Ágnes (1932-)

Hát újra a kezembe veszlek Kalandos élet vándorbotja! Mer elfogott a nagy utálat, A testem, lelkem belefáradt A keserű, nehéz robotba. Leszek megint szabad csavargó, Bűbájos álmok kergetője! Ki mit se bánt meg, mit se fájlal És könnyü szívvel, könnyü lábbal Megy hegytetőről-hegytetőre. Maradjatok meleg kemence Vállán ti lusta, gyáva macskák! Én nekivágok az erdőnek S részegre szívom a tüdőmet A levegőddel, szent szabadság! A vak homálybul nekivágok A fölkelő, vadsárga Napnak. Nem kérdezem, mit ád a holnap, Szememben új tüzek lobognak, Szivemben új dalok fakadnak! Nem nézem azt, hová visz útam Fönt a hegyek közt vad viharban. Az én utam. Magam kerestem. S ha végem ez lesz és a vesztem: Hát legalább magam akartam! De addig élni. . . élni, élni! Külömbül, mint a többi bamba! Legyen övék a csönd, a béke, Én mosolyogva, fütyörészve Megyek a szép bizonytalanba. . . Heltai Jenő (1871-1957)

Hát itt vagyunk, és jól, te is, én is. Utóbb persze meg fogunk halni s minden bizonnyal másutt – te is, én is. Szép a simogatás, az összemosolygás; szebbet nem is tehetnénk, tegyük hát addig is, míg itt vagyunk – te is, én is – : simogassuk egymást, mosolyogjunk össze, tudva, amit tudunk, te is, én is. Fodor Ákos (1945-2015)

Én tiltott csillagon születtem, a partra űzve ballagok, az égi semmi habja elkap, játszik velem és visszadob. Nem is tudom, miért vezeklek? Itt minden szisszenő talány, ne fusson el, ki lenn a parton, e süppedt parton rámtalál. S ne félj te sem, ne fuss előlem, inkább csittítsd a szenvedést, csukott szemmel szoríts magadhoz, szoríts merészen, mint a kést. Légy vakmerő, itélj tiédnek, mint holtak lenn az éjszakát, vállad segítse gyenge vállam, magam már nem birom tovább! Én nem kivántam megszületni, a semmi szült és szoptatott, szeress sötéten és kegyetlen, mint halottját az itthagyott. Pilinszky János (1921-1981)

Elkésett virágok tapogatóznak a hideg őszben. Remélnek még gyümölcsöt? A legszívósabb darazsak is a téli repedésekbe húzódtak. Nem akarnak semmit e szirmuk-ejtett virágok, csak összeütötte fejüket a mindennel játszó szél. Petri György (1943-2000)