Lélekszirteken

A szép őszi estében valami titokzatos és megható varázs van. A fák rikító, szilaj színei, a harsányrőt lomb a halk hervadásban, a komorodó, fáradt föld felett a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán, a le-lecsapó borzongó szelek, melyek mögött már tél sejlik s vad orkán: mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt élet szelíd mosolya, búcsúfénye - az, amit embernél úgy nevezünk, hogy: a fájdalom fenséges szemérme. Szabó Lőrinc fordítása Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803-1873)

-részlet- Csendjébe burkolózik, mélyen hallgat az est. Vakvágányú vonat ablakából nézek elárvult, kietlen tájra. Előttem fogyóban a sínek, mellőlem az utastársak. Hová vezet az út... Vezet-e út még valahová... Egy ideje már bennem fészkel a válasz... A párhuzamosok a végtelenben összeérnek. Nincs már olyan messze az a végtelen. Félek. ... ne engedd el a kezem! Nélküled mit sem érek Fitó Ica (1950-)

Csak sejtheted, hogy mekkora öröm Ujjadat éreznem a bőrömön. Ha tenyerem esernyő és kabát, Esőtől óvja kényes asszonyát, És kéken futó halvány ereid Ujjbegy-billentyűin veregetik, Öklöd vékonycsontozatú madár, A markomban búvóhelyet talál. Ha elengeded, add vissza, siess, Mert kezed nélkül a kezem üres. Ferencz Győző (1954-)

„csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott” mint egy villanó pengeél a fagy szikrája felragyog valahol túl a fák hegyén hol gyújtják-oltják csillagod valaki némán ott lebeg a fák szikrázó hegyén túl mondják hogy ő a félelem ki könnyű kézzel felénk nyúl csak az nem fél kit a remény pisla világa elhagyott s nem gyújt meg neki már az ég boltozatán egy csillagot ki gyújtja s oltja életed villantja veszti csillagod mondják a lenti porszemek kiket tán végképp itt hagyott valaki száll a fák hegyén hegyen tűzön és tengeren s nem marad már csak a remény csak a titok s a sejtelem Fekete Vince (1965-)

Ha a szavak bennünk néha elégnek, tovább süt, simogat, duruzsol a kéz. Halk áramlásban nyugalom lakik. Kibontja ujjaim - tenyerem szirmait, s míg arcodat puhán átlengi valami virág - átveszi kezem minden hangulatát. Az eddig tapintott dolgok most bőröm alatt égnek, az eddig simogatott arcok most arcodhoz érnek, s mert eddig embert is bántott már e kéz, - most arcodhoz ér, s önmagába néz. Ha már a szavak bennünk néha elégnek, nagyon kell érezd, hogy süt, simogat, duruzsol a kéz. Farkas Árpád (1944-2021)

Ha ősszel jössz festett levelekkel várlak vadgesztenyével tömöm meg a zsebed sárpocsolyákba kavicsot dobálunk de nem szólunk arról, velünk mi lehet Ha ősszel jönnél, a nyárról beszélnénk - miközben sálad nyakadba tekerem - és arról is milyen messze még a tél ... de arról nem, hogy nehéz lett nélküled Ha majd eljössz, nyugalmas csenddel várlak egy padon ülve... még az is meglehet a festett levelek elvezetnek hozzám s ha más nem is,...én már örökké így hiszem

Pulóverem alatt lakik az ősz már négy éve, hogy itt lehet esőcseppjei áztatják testem bőrömön szétmálló levelek zsebemben alszanak gesztenyéi meg egy kavics...a 'tóparti eset' sálamba belevarrtam illatod itt vagy?... eljátszom a végtelent lassan havazik, hisz újra tél lesz kidobom az őszt már, azt hiszem, mert várni kell telet, hóesést is! ... így tanulok lenni nélküled

Valómnál jobbnak, nemesebbnek játszom előtted magamat. Attól vagyok jobb, mert szeretlek s mert felemellek, magasabb. Az önzés is önzetlenség lesz közöttünk. Ám mint válhatok olyanná, amilyennek képzelsz? Szerelmed cél s nem állapot. Vibráló partok szélén járok veled s lesem zárt ajkadat. Ingem nyílásában virágot viselek s kést az ing alatt, és éjjel egy-egy részt kivágok magamból, hogy megtartsalak. Faludy György (1910-2006)

Szavam selyemmé lágyul, Hogy válladat befedje. Szavam csónakká mélyül, Hogy ringatózhass benne. Szavam virággá nyílik, Hogy szíved fölé tűzzed És legyezővé hajlik, Hogy unalmad elűzzed. Szavam balzsammá olvad, Hogy ami fáj, ne fájjon, S mint hintó áll elébed, Hogy lelked beleszálljon. Szavam keleten jő fel, Hogy álmod elorozza, Szavam nyugaton száll le, Hogy álmod visszahozza. Szavam csókká parázsul, Hogy végigfusson rajtad, S a szavam szó lesz újra, Ha akarod, hogy halljad. Falu Tamás (1881-1977)

nő vagyok: gondolkodom de nem abból tudom hogy élek azt abból tudom hogy szenvedek abból hogy mint valami tartály telik bennem a lélek felgyűlve benne rengeteg olajos vastag fájdalom és ez korántsem érdem nem azért érzek mert jó vagyok csak mert bennem így mozog a sűrű vér az érben évekig hordozódik benne az a sok alvadhatatlan érzelem nekem sem az: neked miért is lenne könnyű énvelem Falcsik Mari (1956-)

lesz-e megnyugvás enyhülő fátum lesz-e lesz-e ház terasz vörösbor naplemente nagy társaságban békülékeny este szelíden száll-e hangoktól zsongó kertre hol a vénülő kerti székek hátát reccsentve feszítô vendégek emlék könnyű füstjét fújják a tinta égre s lesz-e majd csönd ha elszéledtek végre és mi ketten megint magunk maradtunk lesz-e széles mély csönd amint kezedre lassan ráteszem kezem szélesebb mint a víz és mélyebb mint a tágas völgy alattunk mikor testedhez ismét megérkezem s lesz-e még ágy mi nem csikorgó tagjainkat gyötri de benne testünk ringása könnyeden lebeg meglesz-e még az íves szép vonal a csípő fölötti amivel most ajándékozom meg kezed – ha végképp öregség kútjába estünk alabástrom elefántcsont vagy sárga márvány lesz testünk mit látunk majd az ágyban izzadtan egymásra lesve vajon miféle anyagból van két szép öreg szerelmes ember teste Falcsik Mari (1956-)

Adj egy percet a csendnek, Végre üvölthessen benned, Tanítsa jó modorral, Hogy kell embernek lenned ! Adj egy percet a csendnek, S ne másnak: az embernek. Ősi szálait fondd újra Kemény szövetté :a lelket ! Adj egy percet a csendnek, És hallgasd ,hogyan serceg Benned hangja,fájón A tűnödő őrületnek.

Te vagy a csend Te vagy a társ a magány elfut előled a rossz jóra válik s én mégis félek. . . Tőled? nem! akkor mitől?! magamtól mindentől. . . ha csend vagy, boríts be életem, hogy ne halljam a világot ne halljam magamat, a szűnni nem akaró szívdobogást. . . meg tudod tenni? csak egymásban lenni csendben mozdulatlanul sokáig Veled, velem hogy elpihenjenek a hangok s közeljöjjön a végtelen. . . Te vagy a csend Te vagy a társ Te vagy?. . . Őri István (1952- )

Hol mint kígyó lopakodik, bűvöl-bájol, szívünkbe surran, hol szelíd galamb, napokig burukkol fehér ablakunkban, violaillatként repül, vagy csillanó szép jégciráda... De vezet, rendületlenül, egy nyugtalan, nehéz világba. Hegedű húrján sír-nevet... S a szíved elszorulva dobban, ha hirtelen fölismered egy először-látott mosolyban. Rab Zsuzsa fordítása Anna Ahmatova (1889-1966)

Mielőtt ifjúságom ködbevész, könnyes szeme könnyes szemembe néz. Bársony ruhája hamvas kék szine estére belehal a semmibe. Bús játékherceg! Kis ezüst cipőben magárahagyva botorkál a ködben. Nem akad kéz, hogy megfogja kezét gyerekszivét keselyü tépi szét. Boncza Berta (1894-1934)

Csak a szép szemedet tudnám elfeledni, minden egyebedet hagynám eltemetni. Utóvégre halott vagy, nekem az, s gyászomra tán sohasem lesz vigasz. Csak a szép derekad tudnám elfeledni, nem kellene fejem öklömmel veretni! Hisz már halott vagy, mint megannyi más, kit az idő pora behull, elás. Csak sűrű kék hajad tudnám elfeledni, s ne kívánnám fejem sátrában eltemetni! Csak vágtam volna le egy tincsedet, beérném ezzel az egész helyett. Csak tested illatát tudnám elfeledni, nem kívánnám magam miattad sírba vetni. De itt ég bennem és idéz, idéz, s megőrjít a tudat, hogy élsz, hogy élsz! Jékely Zoltán (1913-1982)

Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Tanulni kell. A nyári felhőt. A lobbanásnyi égi-erdőt. Tanulni kell a mézet, diót, jegenyefát és űrhajót, a hétfőt, keddet, pénteket, a szavakat, mert édesek, tanulni kell magyarul és világul, tanulni kell mindazt, ami kitárul, ami világít, ami jel: tanulni kell, szeretni kell. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Átváltozunk ma éjjel. Te rámutatsz a kertnek egy sarkára, hol holdjuhok fehér füvet legelnek. Én várok éjszakámban. Az ég-ébenfalapban csillag-szögek. Alattuk megállok mozdulatlan. Új hajnal pálma ábrát vet kőre és homokra. A kőből nő ki szívem parázsló csipkebokra. Vasadi Péter (1926-2017)

Amint az ajtón benyitok, kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacok várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs lótás-futás. A lélek, felbátorodva, kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja, aranyfényű teát tesznek elébe, illatos málnaízzel, vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán ha a lélek, felbátorodva, egy kicsit kutat a polcon, talál még rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát... Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adj a tiédben. Rab Zsuzsa fordítása Ellen Niit (1928-2016)

ma csend vagyok ma utcazaj ma csöpp öröm ma szörnyű baj ma almacsutka kiflibél ma eldobott nyalókanyél ma roncs vagyok csak kész tragacs ma szélvédőre kent ragacs ma előrántott karszalag egy zebra aki átszalad ma bús vagyok és elesett ma sajnálatos baleset a seb helyén a sárga heg a rendelő falán a teg ma ronda, taknyos zsebkendő ma hintán feledt fecskendő ma mászókák hideg vasa ma anya sápadt-holdhasa egy répa ki a nyúlba' hisz a bank ki minket sírba visz ma hétpecsétes tesinaci ma egy lógó belű maci ma még finnyás ma már falánk tönkrevágott kosárpalánk ma csak egy mellékelt ábra ma a világ vége tábla ma egy harcos kedvű körző lemészárolt ellenőrző elkódorgott barika ma egy köldökkarika ma a folyton kínzó éhség ma egy nagyon príma pékség hideg zsírban ülő lángos kuka mellé való vánkos ma egy kisszék (rokokó!) ma lerobbant robogó ma egy tonna pillepalack ma egy egész sárga barack ma egy spulni sárgaréz ma elgépezett menzapénz ma leárazott husika ma cini-cini muzsika ma barátságos,

Akkor elkezdtek zokogni a fák. Fehér könny-szirmukon barna gyászkeret. Lassú sóhajtással takarták el könnyű léptedet. Akkor hirtelen hideg lett a szél. Szivárvány-lelked rebbenése idézte a telet. Éreztem, ahogy apró tested, testemben megremeg. Akkor egy pillanattá vált az idő, és a másodpercmutató remegve indult tovább, hogy mutasson valami jelent, jövőt, hogy a fájdalom lélegzete képes legyen elhagyni a tüdőt, hogy a szív ritmusa tűrje a vonat zaját, hogy könnyed legyen harmat a réteken, hogy mosolyod legyen a tündöklő napsütés, hogy hangod legyen az örök dallam... Mart a nélküledtudat könyörtelen kínpadján égve nincs más vigasz... Akkor a hideg szélben zokogtak a fák, akkor a síró fák közt megjelent a tél, akkor megnémult a ketyegő idő, amikor mosolyogva mentél a fénylő tavaszon át egy másik végtelenbe.

mintha lassított felvételen koravén faleveleket sodor a szél meg-megropogtatva eljátszik velük a falu fölött így sodródnak életükkel mintha lassított felvételen a házak körül az otthonnak dagasztott foszló reményben az emberek vasárnap délután míg várják az istent a határban hátha megpihen tenyerébe veszi őket föléjük hajol csöndben vasárnap délután mintha az örökléttel állnak szemtől szemben a nem történéssel Éltes Enikő (1968-)

Benned szikrázó halmazban hever sosem sejtett világok ritka kincse, kincs, mit szomjas kezem nem érhet el, s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse. Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e kincsnek, amivel fennen kérkedel... Valaki rám fellegtrónusról int le, kit én emeltem csak az égbe fel - S hiába tettem, hisz nincs egy rövid pillanat, mely közönyödben megingat. Rejtélyes ujjak szorgosan szövik életünk sötét s arany szálait. Mosolygunk, míg az álom karja ringat s felrettenünk, siratva álmainkat. Képes Géza fordítása Eino Leino 1878-1926)

Úgy lépsz, mintha virágokon járnál, úgy lengsz, mintha dalok szárnyán szállnál, Nem is merlek nézni, csak titokban, lelkem tőled mégis lángra lobban. Míg szívemben virágzik az élet, míg ajkamon zeng, szárnyal az ének: szüntelenül virágokon járhatsz, szüntelenül dalok szárnyán szállhatsz. Képes Géza fordítása Eino Leino 1878-1926)

Nem a versekről írok most, nem a versről. Nem az asszonyok álmáról, nem a fruskák magabiztos léptéről, nem a kertről. A ki sem kiabált, vagy a súgott, meg sem is gondolt, el sem gondolt lehetetlen egyebekről -. Nem a lassú vizek pereméről, a régi, a régi, a régi zenéről; no, nem is rólad szólok most, nem is néked, nem is építek immár menedéket, nem is rombolok én, nem is értem, milyen ár, milyen ér közelében -, milyen lanka, milyen dimbek-dombok, mire jó, ami nincs: amit mondok (milyen ősz eleje, milyen télé, mi a parti kavics, mi a sztélé). Nem is rád lel a szó, nem is hozzád, nem is kérik a dalt, nem is hozzák (sem a régi ma már, sem az újabb), nem a megszületőt, sem a hunytat, nem a verset írom, nem enyémet, nem az ifjú a baj, s nem a vének, nem a köd takar el, nem a felleg, aki verseket ír: nem ölelhet - Egyed Emese (1957-)

(Hol elrejt a vers téged -, hol felráz, hol megvigasztal. Álmok közé ver éket. Rád ébred virradattal.) Egyed Emese (1957-)

(Már hajnal lesz, a csillagok ébresztenek. Indulnom kell és még alig öleltelek. Lebír a fény, lebír a zaj s a félelem. Oly messze vagy: és nincs is visszaút. Hová mehetnék? hozzád igyekeztem. Tüzes folyókon csak feléd eveztem. Vihar sodort, vak álmok suta szárnya röpített, jöttem már halálra válva, életre szánva, úgy kerestelek; már réges-régen dédelgettelek, s akárhogy fürkészek kék távolokba, nem bukkansz fel, árnyam akár bolyongva, akár lehullva szólít neveden. Ne űzz el, révem, szigetem. Ha hátrálni lehetne, lassan elmúlnék tőled. Szemem még rád függesztve, hangod figyelném, arcodat, már egyre messzebb, egyre józanabbul. Áldás maradjon nappalaidon. Békesség áldja éjszakáidat. El kell búcsúzni évszak fordulóján. Karomban tartalak. Gonosz a vers, a csöndje is félrevezet. Pihensz tavánál, korsaját magad elé teszed. Fátylat von szemed elé és zsibbasztja válladat, alakot ád a képzelődés ködeinek; seregben szállanak madarai magányodon keresztül. Ködök foszlanak, lelked belerendül

Olyan jó hozzád dörgölődni a szomorúságommal beleszédülni lelked melegébe s édesen szundikálni. Azt álmodni tejfehéren, hogy sose születtem meg, hogy vissza tudod adni a csókjaimat. Pattog a tűz és elsűlyed a ház. Csörgős szánkón összesímulva prémes bundákban futunk a nagy fehér havon. Dsida Jenő (1907-1938)

Csűrös Emiliának Itt földre hull a könny. Felszárad. Fellegfoszlány lesz, szürke pára és imbolyogva fellebeg a magas menny falára. És messze valahol, mint az angyalok vére, lehull valakinek kis színes kalapjára, vagy a keze fejére... Ugy-e, Istenem, ez a költemény? Dsida Jenő (1907-1938)

Átsuhantál az életemen, éppen csak megérintett kezed. De reményt adtál, mosolyt varázsoltál az arcomra. Nevetni láttál, mint egykor, valaha... S most láthatnád, ahogy sírok: Ha itt lennél... Domahidi Klára (1969-)

Két felhő között ím lógva maradtam, a lábam kalimpál a semmibe. Nincs biztos föld, szilárd talaj alattam, de legalább ellátok messzire. Fiatalon mindig a múltba néztem, hogy hol siklott ki az egész dolog. Kerestem: kinek hajtsam meg a térdem, most meg ha kell, ha nem kell, lerogyok. A felhők közt hideg van és világos, én is jól láthatóan lógok itt. Kíváncsi gúnnyal vizsgálgat a város, és hallom a kérdést, a szónokit: nem kéne-e a jövő felé csúszni, a nappal szemben siklani akár? Kell-e a mások igazába bújni,  mint használt fészket használó madár? Nádasdy Ádám (1947-)

Két méter hallgatás köztünk az árok; lyukas ingemben szívemig látszok. Testem széjjelszórva – éjben szalmazsákok – leégett telihold udvarában állok. Mandulás két szemem fogyó aranyába’ meglátszik szétosztott mosolyom hiánya. Úgy vagyok, mint a kő – el kell, hogy dobjanak. Vigasznak túl kevés, támasznak ingatag. Dienes Eszter (1949-2014)

"A tenger maga az ember." (Ibsen) A tenger mindig messze van. Végleg távol van s egyre távolodik végtelenje, akkor is, ha csak emlékezed, ha már csak álmodod... akkor is, ha egy magas szirtfokról bámulod, hogy sugaras hullámlökéseinek súlyos sokasága: jön honnan s tart vissza hová - - - A tenger mindig messze van...akkor is, amikor hajóddal hajózod s vitorlád, árbocod ifjú még, mint a szíved és nézed, egyre nézed, és nem látsz a láthatáron többé partokat, csak tükrének kéklángú tüzét, örök futótüzet, égszínek izzásában, lázas örvényforgásban - - - Megállsz egy régi parton s nem tudod ki vagy, pedig nem tévedtél el...megérkeztél: a tenger emléke vagy! Dobai Péter (1944-)

Az ég mögött, az ív mögött, a fény mögött, a lét mögött, a hit mögött, a szó mögött, rejtőzik az ember. Devecsery László (1949-)

ma csendesebb a csend és jóvátehetetlen a jó a bűn is bűnösebb és szótlanná vált a szó… a hiány kézzel fogható. Csurai Zsófi (1974-)

Szavak nélkül is értelek érintések nélkül is érezlek... benne vagy minden ébredésben a reggeli tea akácméz ízében az újság vastagon szedett betűjében a rádió andalító lassú zenéjében az erőtlen langyos téli napsütésben az ónos eső csúszós cseppjében a rám fröccsenő latyakos sárban a csontig hatoló hideg éjszakában érintések nélkül is ölellek szavak nélkül is szeretlek... Csurai Zsófi (1974-)

Minden sejtedbe belevésném a nevem. El ne feledd, hogy létezem

félbehagytam, tán a felénél sem jártam, nem folytatlak – mondtam, s megálltam, meg a tollal, s meg a lélegzetemmel is, elsőre gyönyörűnek tetszett, gyönyörűnek, másodszorra is, a csonka sorok, s a megtépett mondatok, a még ragtalan szavak, a még halk szavú szózatok, ahogy várnak, rímre várnak, már örökké arra, s mint befedetlen házban járó szél, ahogy a csöndet fölkavarja, majd beleolvasok ebbe az elkötött versbe, nagy ritkán, és csupán az élvezet okán, egy csöppnyi fájdalmat keresve. Csíki András (1980-)

Valami történt odakint, furcsa csend ölelte a tájat, a hegy, árnyékát keresve imát mormolt, magának. Valami történt odakint, hangja elnémult a madárnak, nyári fák lombját rejtette az őszi szél, magának. Valami történt odakint, zokogtak az aprócska házak, az ég mégsem adta fényét, megtartotta magának. Csabai Andrea (1975-)

kiejtett kezéből az ég zuhanok a tájjal --- avar takar földet zokog a fény mély ölében tél vár lombját vesztette fádon szél didereg --- szédül bennem a csend majd lassan elringat míg alszom nem fáj az élet --- de minden ébredésben csontig égek Csabai Andrea (1975-)

Belém fordult a csend. A botladozó léptekben elestek a szavak. Hallgatnak a percek. …és az ősz sóhajára ülve, egymásnak is, hátat fordítanak. Csabai Andrea (1975-)

Szelíden mosolyog a tó a napsugár melegében, mikor megtörik az ég egy hullám csillanó szemében. És mélyében, fekete sár heves küzdelmeket bújtat. Az alvó tó kristály vizében ezernyi élet meglapulhat. Mi is becsapjuk a világot csend-hullámok mosolyával. Nyugalmunk látszat, hisz annyi érzés dúl a szív rejtett zugában! P. Tóth Irén fordítása Cincinat Pavelescu (1872-1934)

Amit nem mondhatsz el senkinek, ott benn a csöndben nagyra nő. Nyálkás pókhálót fon köré és gonddal őrzi az idő. Hinnéd, hogy meghalt, bábja elveszett, de lepke - csodái kísértenek, mint a szörnyű - szép szavak, amit nem mondhattam senkinek.

Hozzád szelídüljek, hozzád haraguljak? Ujjam eszelősen érinti az ujjad. Szíved idelátszik, szívem odalátszik, szemed a szememmel összebújócskázik. Egy életünk kettő sorsnak elegendő, kezünket cseréli Veronikakendő. Semmitől se félek, ha elhagy a lélek, hiszen a tiéddel holtig is elélek. Böröczki Mihály (1946-)

Mikor két fűszál egymásba szeret, kitakarják a felhők az eget, s míg puha, meleg ágyat vet a föld, egy fuvallattól föllibben a zöld. Böröczki Mihály (1946-)

Égnek a lelkemben gyönyörű szavak, És nem tudom papírra vetni őket... Ott bent még szikráznak, tűzzel égnek, S mire lassan napvilágra érnek, Tüzes üszök meg hamu lesz csupán... Elámulok a nagy színes csodán Ami ott belül, büszke lánggal ég... Ha volna szóm - talán - megértenéd; Így minden lassú, néma lángra gyúl, Ég... ég... szó nélkül oltatlanul... Bozzay Margit (1893-1942)

Ha hozzám jössz, a téren gyere át, hozd magaddal a mezők illatát, lépd át a dombot és az árkokat, bújtass szemedbe délibábokat, hozd el a tiszta levegő ízét, hajnal harmatát, a tavak vízét, madár dalából a legszebb hangot, déli kongásba olvadt harangot. Ha eljössz hozzám, úgy gyere szépen ahogy a csillag ível az égen, ahogy a szellő suhan a parton, ahogy a naphoz búvik az alkony; gyere úgy, mintha nyílna a rózsa, ahogy a csermely indul a tóra, ahogy az utak összehaladnak, ahogy a reggel köszön a napnak. Ha hozzám jössz, a fények közt gyere, bújjon ruhádba tavaszok szele, kísérjen el a csend, a nyugalom, keress meg engem rejtett utakon, ahogy két világ egymáshoz szól át; hozz nekem emlékteremtő órát, hozd el a szavak másik értelmét, s ha itt vagy, mindezt szórd, szórd szerteszét.

Két párhuzamos a végtelenben találkozik. Mi is csak ott fogunk?

Olyan ez a délután, mintha csak kék hangok lennének egy zongorán és én csak egy, egyetlen egy billentyűt ütögetek, mert most ez tetszik, ez a szilvakék bongás. Boda Magdolna (1956-)

Rezdületlen arccal Lépni be az ajtón, Olyan lelki nyugalommal, Amilyennel csak Egy luxemburgi Első hegedűs képes Betérni egy komótos Csütörtök délután A kedvenc Sajtszaküzletébe A főtér sarkán. Térey János (1970-2019)

A múltak májusába Eljössz-e még velem? A múltak májusába, Mely csupa szerelem. Az én holt ifjúságom A legszebbik halott, Az én holt ifjúságom Vígan föltámad ott! Az én tűnt édenkertem Csupán neked terem. Az én tűnt édenkertem Az első szerelem. Juhász Gyula (1883-1937)

De jó is volt míg jég födött, csend jég alatt és jég fölött Nagy hallgatás volt mindenütt, ma minden kis nesz szíven üt. Hó, s jég takarta volt a part és engem is nagy jég takart Vastag páncélos szürke jég közömbös mint a téli ég. Nem bántott semmi bántalom nem ártott semmi ártalom A szél a jégen elszaladt nem borzolt fel a jég alatt. A kő a jégen fenn akadt nem ütött meg a jég alatt Áldott kit íly nagy csend födött csend jég alatt és jég fölött Elment a jég, jaj mindenütt s ma minden kis zaj szíven üt Vagyok mezítlen kék elem és testem lelkem védtelen. Belém tekint a cipruság borzol a szél, szomorúság A nap is bennem sistereg kővel dobál a kisgyerek. Ma minden bennem él, mulat a pillanat, a hangulat S akár hiszik vagy nem hiszik minden madár belém iszik. Fáj az eső, a szép idő a surranó szitakötő Minden zavar és fölkavar és minden csupa zűrzavar. A csillagoktól csillogok vagy elbújtak a csillagok Egyszerre fáj, már este tájt minden mi sok-sok este fájt. Ó emberek nem alhatok fájdalmam

Tüllben forgok: látsz is, nem is. Táncom igaz, arcom hamis. Csalás vagyok: örök hűség. Irizáló sokszínűség. Hangom bűvöl: érzéki, lágy. Beleremegsz, ha rádkiált. Körülfonlak! Beborítlak! Karom ápol, óv és ringat. Rám mosolyogsz: végzek veled. Öleltelek? Csak képzeled. Szemem követ: te el nem mész! Tükröd vagyok: ne engem nézz. Mit kapni vágysz, majd azt adod. Nem lesz többet nyugodt napod. Erős vagyok, vagyok gyenge, belehúzlak az ölembe. Vagyok szoknya, vagyok szivar. Tomboló csend, vidám vihar. Vad suttogás, szóária. Hol királynő, hol pária. Ragályos a nevetésem. Körmöm tenyerembe vésem. Sírok: nedves ág, ha gyullad. Tüzem füstbe sose fullad. Én vagyok az örvény szeme. Vagyok mohó, kerek zene. Fényes írisz: megbámullak, idegeid megrándulnak. Érints meg egy tekintettel, nézz erősen: egyéb nem kell. Tüzet játszom: szeress belém! Tiéd vagyok… Vagy te enyém. Szabó T. Anna (1972-)

Szürkeszemű szelíd este ereszkedik a szívemre. Szürkeszemű szelíd éjjel elmegyek nincsen-reménnyel. Elmegyek, hisz úgysem bánod, úgysem voltam, csak barátod. S egyszer úgyis el kell menni. Szerettelek és szeretlek. Akarom, hát elfeledlek. Elfeledlek, de megtartalak régi szépnek, drága dalnak. Ami jó volt, nagyon jó volt; de szíveden fehér hó volt. Fehér hóba beleestem, nem tudtam, hogy feneketlen. Nem tudtam, hogy ilyen forró a fehér hó, a fehér hó. Buda Ferenc (1936-)

Szavak helyett verset mondok neked, hogy jobban megérts. Nézem: ez a perc is messzebb vitt, mert nem tudtam semmit tenni, hogy közelebb hozzalak. Hiába mutatok neked mindenféle színű és ízű szavakat. Nem is akarsz megérinteni szavaiddal? Mikor még ujjaink némán értették egymást, s egy időben összekapcsolódni vágytak, nem voltak szavak ujjaink között, és szó nélkül értettük egymást a jelenben, és szó nélkül értettük egymás szerelmes testét. De a múlthoz szavak kellenek, és szavak kellenek a munkához s a türelemhez. És hiába száműzöd közülünk a szavakat, mert fennakadnak az időben mozdulatlanul, mint elgurítatlan üveggolyók, s a fájdalom minden érintésére összeverődnek. Kimondatlan szavaink mérik közöttünk az időt kíméletlenül. Nézem: ez a perc is messzebbre vitt, mert nem tudtam semmit se tenni, hogy közelebb hozzalak. Hervay Gizella (1934-1982)

a közelség már majdnem érintés… mintha… a bőr pihéi úgy finoman… és a száj és a szomj forró lehelet a tarkón ujjak simogatók ujjak szorosan ölelők mindenütt mint indák körbenőnek mégse talál ránk senki végül beleszőnek a vágy szövetébe kékmadár-minták mindenütt és fájdalmasan verdeső szárnyak Boda Magdolna (1956-)

Olyan akár a szerelem sejtjeimben a hit, él, virágzik és sohasem kell hozzá harmadik. Bihari Sándor (1932-2011)

Elmúlt az ünnep, s mint akinek nem jöttek meg a vendégei, fölteszed az új teavizet, hogy legyen miért begyújtani, megáll a ház előtt valaki, akkora a csönd, hogy kireped, s mintha belőled csapódna ki, homlokon üt az ablaküveg, kicsúszik a kezedből kezed, csak azt fogod keményen, ami magától is marad, aminek beléd szakadtak fullánkjai, topogsz, hogy történjen valami, s rettegsz, hogy ez után mi jöhet. Bertók László (1935–2020)

Szeretem az egyeneseket: a bordázott vasúti sínpárt, ahogy az égnek nekiered legyűrve a görbeség kínját, a sorba tűzdelt villanyoszlopok hetykeségét a falun végig, ahogy a kusza ágakhoz szokott szemek összhangját kicserélik, a messzi nyárfákat, a táj szélbontó fésű-fogait, a csillagokig nyújtózó sugárt, ha szemembe támaszkodik, és az egyenes tekintetet, a finom huzalt két szem között, ahogy feszül, ragyog vagy megremeg, de mindig összeköt, s a szép egyenes szavakat, pántjait minden közösségnek, ahogy erejük ránk tapad, s nagy útjaink is összeérnek, és a merészen egyenesre csavarodott gerinceket, ahogy csupaszon égig érve igent vagy nemet intenek. Bertók László (1935–2020)

Valami csendben valami meglazul. Egy tétova csavar, egy görnyedő ereszték, egy könnyelmű csomó. A tárgyakat ne féltsd! A gép még dolgozik, a ház szolgál tovább, megfeszül a kötél. Bent sokkal nehezebb! Az a legnehezebb, az út a megállásig, összedőlésig, szakadásig, ép ésszel végigélni, míg az anyag átrendeződik. Bertók László (1935–2020)

Szebb volt, mint az éj, szebb volt, mint ember lehet, jobb volt, mint a víz, jobb volt, mint kenyérszelet, hívebb, mint nap az éjhez, hívebb, mint halál a léthez, egy volt, mint Isten, és életem, egy volt, Anyám volt énnekem.

Vannak ölelések, amelyek megváltoztatják az ember életét. Vannak ölelések, melyek után nem lesz már semmi, ami addig volt. Vannak ölelések, melyekről úgy hisszük az utolsó, mégis az első pillanatává válnak valaminek. Vannak ölelések, melyekre mindennél, mindennél jobban vágyunk, mégis félünk tőlük, mert tudjuk, utána semmi sem maradna többé ugyanaz. S vannak ölelések, melyek várt-váratlanul az utolsók maradnak.

A némák Ha ki akarják mondani: Szeretlek. El kell, hogy engedjék Egymás kezét. Balázs Tibor (1958-2017)

Mint házfalat a vadszőlő, befut És összetart az emlékezetem; Vagyok, mert voltam, s ennyi épp elég - Akkor nyitom, ha becsukom szemem. Ha kifelé bezárul minden út, Itt legbelül lesz tágasabb a tér: Puszták, hegyek, melyekre úgy borul A menny, mint kozmikus lapulevél. Felkél a Nap s lenyugszik, városok Sötét utcáin árnyak kóborolnak: Mind ismerős, és náluk, aki él, Nem élőbb és nem holtabbak a holtak. Ki megszólított egykor, már örök Megszólitás és ifjuság marad, Míg össze nem roppannak falaim Vadszőlő-terhű életem alatt. Baka István (1948-1995)

Aznap este minden más volt. Másképpen jött az alkonyat; az árnyék is másképp táncolt a hosszú törzsű fák alatt. Csoda rezdült sejtelmesen, éreztem: az idõ megáll... Egyszer csak a tenyeremen megcsillant egy napsugár. Alkonyatkor bujdosott el a Naptól, s hozzám repült, s én csak sírtam, úgy öleltem két karommal, míg kihűlt.

Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam. S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja hogy' van? Vak dióként dióban zárva lenni S törésre várni beh megundorodtam. Büvös körömből nincsen mód kitörnöm, Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy - de jól tudom, vágyam sejtése csalfa. Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa. Babits Mihály (1883-1941)

Lelkem kiszikkadt mezején pár szál virágot keresek, annak ki lelkem lelke és minden virágnál kedvesebb, kit boldog lennék boldogan tudni, álomnál édesebb életben, s mégis én teszem, hogy az élete csupa seb. Fojtó, szélverte, zord mezőn böngészve, sírva keresek... Szegény, szegény virágaim, be fonnyadók, be kevesek, bús menekültek, mint magam, s halálra szántak s kékesek, s utolsó pár szál ez talán amit most lábadhoz teszek. Tünődöm olykor, édesem, jobb lesz-e már, ha nem leszek? Lesz-e nyaradnak ősze még vidámabb, és virága szebb? Babits Mihály (1883-1941)

Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, hogy sírnak a szobámban nesztelen; sötétedő, sejtelmes alkonyokkor bús lelküket kitárják meztelen. Tán azt hiszik, nem látja most szem őket: ki járna a sötétben eleven? De én, szobáknak baglya, nézem őket, örülve, hogy van, aki sír velem. Nézem, hogy elhagyja magát az asztal, silány terhét emelni únja már. Az ágy, mint akit senki sem vigasztal, gyötrelmes éjet önmegadva vár. (Keresztén rabnő várhat így az éjre bírván basája undok, únt kegyét.) A vén karszék némán húzódva félre bús daccal tölti bársonyos begyét. Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek, szegekre fölfeszített vértanúk, s mint este egyedül maradt cselédek, sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk. Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák, süket szemek, sötétbe zárt rabok, halottlan-holtak és örökre lárvák, léttelen lények, tompa darabok. Babits Mihály (1883-1941)

Arcodon simít kezem. Közeledre emlékezem, távolod ha fáj, ha sajog. Mert nélküled csak árny, papírra hullt magány, tétova torzó vagyok.

Csak itt és most. A felhabzó idő és a táguló tér tétova fókuszában. Csak itt válhatsz végre megfejthetetlen felejthetetlen jelenemmé.

maradok mert voltál s maradsz mert vagyok így lettünk akaratlan hallgatag csillagok kopottan is fénylő oltár hamvaiban égő zsoltár porladó égi neszek miattad voltam minden mi valaha leszek

talán csak a kimondott szó maradt kimondatlanul hangtalanul felragyogó rég felejtett fázó ima a szűkös szavakon túl didergésben tetten ért annyi sajgó tettemért parázsló penitencia

A derű színe. Eljátszik velem, finom kék csíkot húz a lelkemen, múlót, amilyent szajkó szárnya von völgyünk felett, borongó, hűs napon. Áprily Lajos (1887-1967)

Tél-ízű nap. Ködös, hideg, komor. Didereg a fehér kökénybokor. Zsugorodnak a patakparti fák. Dideregsz, ember. Dideregsz, világ. Áprily Lajos (1887-1967)

Uram, én nem tudom, milyen a kerted, a virágosod és a pázsitod, Én nem tudom, virágok ültetését, ágyásaidban hogy igazítod. Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve júniusi vasárnap hajnalán, beteg lábával és beteg szívével bánatosan kertbe ment anyám. Uram, tele volt immár félelemmel, sokszor riasztó árnyék lepte meg, de szigony-eres, érdes két kezével még gyomlálgatta volna kertemet. A kicsi teste csupa nyugtalanság, s most elgondolni nem tudom, hogy ül. Virágosodban könyörülj meg rajta, hogy szegény ne szenvedjen tétlenül. Mezőiden ne csak virágmagot vess, virágaid közé vegyíts gyomot, hogy anyám keze gyomlálhassa kerted: asphodelosod és liliomod. Áprily Lajos (1887-1967)

Érzem mindig jelét az ősz akaratának Hát a gyümölcs való nekem nem a virág Elcsókolt csókjaim szívembe visszafájnak Hallani a levert diófa bánatát Állok tűnt szeretők szép kezek avarában Ó örök őszidő lelkemnek évszaka Egy hű hitves követ az én végzetes árnyam Még felszáll a galamb leszáll az éjszaka Vas István fordítása Guillaume Apollinaire (1880-1918)

Szemed csillogó mély tükrén Forró szívem vergődik szegény Megbolondít engem egészen Ez a fény Kovács Anikó fordítása Guillaume Apollinaire (1880-1918)

Az én kezem de a te homlokod az én szavam de a te hallgatásod az én ágyam de a te éjszakád az enyém de a tied Dabi István fordítása Antanas A. Jonynas (1953-)

Csitt! Ez megint te vagy. Nem siheder-alakban, de bátor férfiként. Komor vagy, hajthatatlan. Belépsz a házba, hogy hosszan szemembe nézz. Vihar előtti csend, szorongató, nehéz. Hogy mit tettem veled, újra meg újra kérded, mivé lett a reám bízott szerelem, élet, hogy áruló vagyok, a vád fejemre hull, mondod - mióta már! - fáradhatatlanul. Így a halott kísért álmatlan gyilkosánál, a halál-angyal áll így a halottas ágynál. Bocsáss meg már nekem! Isten ígéje ez. Hús-vér valóm nehéz bajokban senyvedez, de lelkem már szabad, zavartalan pihenhet. Nem látok mást, csak azt a szélfújt, őszi kertet, a darvak gyöngysorát sötét mezők felett... De édes volt, de szép volt ez a föld veled! Rab Zsuzsa fordítása Anna Ahmatova (1889-1966)

Benne valami bűvös láng lobog, egybefonódnak távoli vidékek. Egyedül vele társaloghatok, amikor mások közel lépni félnek. Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el, mikor elhagynak sorra a barátok, mint tavaszi vihar, zeng, énekel, mintha megszólalnának a virágok. Rab Zsuzsa fordítása Anna Ahmatova (1889-1966)

Hóbuckák jégmerev gerincén Megyünk, vár rejtélyes lakod, Gyengéd kettesbe csendesülvén Hallgatsz, és én is hallgatok. És édesebb minden dalomnál Az álmom, mely már nem mese, A lenge ág, mit mozdítottál, S a könnyű sarkantyúzene. Szöllősi Dávid fordítása Anna Ahmatova (1889-1966)

Milyenek vajon a virágok, amikor senki sem néz rájuk, s titokban levethetik bátran minden ruhájuk? Mint mutat vajon a kamilla, aranyos övét ha megoldja, s mit sem törődve azzal, hogy látják, lerúgja fehér szoknya-virágát? Hát a nőszirom milyen látvány, mikor harisnya sincs a lábán, s amiben éjjel-nappal tanyázik, kék ingétől is megválik? A bársonyvirág milyen lehet, ha ruha nélkül didereg, s csipkés szoknyája sincsen rajta, pedig ugyancsak fázós fajta? No és milyen a cinnia karcsú derekát látni, ha vörös katrincáját ledobja egyenesen a porba? Milyen a rózsa mindenek fölött, ki a bál után levetkőzött, s szirmokból varrt ünneplő ruháját a virág-hercegek is megcsodálták? De jó lenne, ha csak egy percre, amit még senki se látott, titokban meglesni, milyenek a meztelen virágok! Cseke Gábor fordítása Ana Blandiana (1942-)

…Időnként Tompa puffanás, Olyan akár a fűbe Pottyanó gyümölcsé. Hogy telik az idő! Megértek és potyogni kezdtek Az angyalok: Ősz lett az égben is… Mészely József fordítása Ana Blandiana (1942-)

Látni egymást titkon, de egészen szeretni, nincs ravaszság, sem csel, és semmi szégyen, tiszta vággyal, hogy bűntudat ne emésszen, együtt, ketten, s örömünk ne legyen percnyi; tisztelni a gondolatát, ha elmereng mélyen, ábránd helyett őrizni az érzést szépen, e nagy fényességben bátran lélegezni - Laura szerette így kedvesét s dalolt neki. Ön, aki naponta érinti a megváltó kegyet, ön, kinek rózsás arcáról nem rí le gondja, szeretni csak így szabad, s nekem mondja. És én, ki vén hitetlen vagyok s kétkedek, hallom önt, s hiába ne várjon válaszomra: bár nem tudunk, de szeretni, igen, csak így lehet. Kovács Anikó fordítása Alfred de Musset (1810-1857)

Hol utánad futva hol bújva előled nagy keserű bokrok lábam elé nőnek Uram – a megváltásnak melyik színe késhet? Ujjam gyümölcsei vérhólyaggá érnek A sok érintett tárgy rémülten tenyeremmé válik havat töm a számba – fulladásig Adonyi Nagy Mária (1951- 2015)

Mert vannak akik elfelejtik uram sose ródd fel nekik és vannak akik meg se tették uram hadd hogy elfelejtsék És vannak akik megbánták ne oltsd ki bennük a máglyát s vannak akiket várás éget hozd el nekik a hazatértet És azoknak akik szóltak szívükig küldd a hajókat s akik hallgattak előtted hidd el hogy ők az erősek És vannak akik akarnak uram ezeknek irgalmazz s akik mégis tovább mennek állíts szoborként szerelmet Adonyi Nagy Mária (1951- 2015)

A kút másként csobog itt, az idő másként pörög. Korán megborzad a gyermek, mindattól, ami örök. Kriptákba falazva apáink szentelt csontja enyész. Vonakodva ütnek az órák, vonakodva mállik a mész. Látod az egykori címert? Repedt és csonka, komor. Jöttek, mentek a népek s nevüket belepte a por. Ám a halálsikolyokba szánt-vet a lassú paraszt. Búzát csal ki belőlük, szőlőlevet fakaszt. Itt más a március íze, a széna illata más, Másként zeng szerelem s örök hűségfogadás. Vörös hold, számos estén egyetlen hű barát, Megsápasztja az ifjak nap-perzselt homlokát, Érleli, mint a halál vad, émelyítő szaga, Mint tölgyfák bölcs beszéde zúgó, zöld éjszaka. Zordon érchomlokokként bukkannak az évek elő. Ó, szeptember van már! Lomha, nehezen telő. Dsida Jenő fordítása *** Erdélyi elégia Másképen zeng a kút itt, másként fut az idő. A csodálkozó fiú korán borzongva nő. Apáknak csontja porlik a kriptafal mögött, egyre csak hullnak az órák, hulló kövek fölött. Kapun a címert látod-é? Elfonnyadt rég a kéz. N

meseszépen táncol és heves vágyak fűtik. Kutatja, merre az út. Erdők mélyén zokog. Belepusztul a hajnalba, a hőbe, a kakasszóba. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Abban a rózsaillatként illanó pillanatban, többet akartam neked mondani, többet egy köszönömnél, és ezt úgy mondani, mintha csak egyedül lennénk a nap alatt, a felhők alatt, vagy mezők közepén. Szerettem volna, de a szavak..., elárultak a szavak, nem keltek szárnyra. Talán nem bírták (el) a szerelem terhét. Fuhl Imre fordítása Adam Suchánsky (1958-2008)