Lélekszirteken

    Weöres Sándor-variáció Madárka örül, madárka sír. Halk nevetések. Mozdulatok. Madárka sír, madárka örül. Teszek-veszek. Örülök és sírok is. Mozdulatok. Halk nevetések. Nézem a szemed. Az arcod. Milyen egyszerű lenne, ha! Egymást kiegészítő tényezők. Vallomás is lehetne. Lehetne az is. Vad és vadász, meg a Leghatalmasabb. Vadászat? És te: vadként menekülsz? Sebzett vad: futok. Leghatalmasabb. És persze: Rengeteg Erdő. Benne játék, meg harc, meg pusztulás. Örömöd, sírásod figyelem. És várok. Csöndesen várakozom. Petőcz András (1959-)

mikor már tudod mert üzent hogy van megkapaszkodhatsz a fájdalomban egy egész élet egyetlen sebben ragyogni a fény- nél fényesebben Fecske Csaba (1948-)

A belső mosoly nem beszél, csak szavak nélkül simogat, biztat, melegít, benned él, szívdobogással támogat, a belső mosoly jó meleg, jut másnak is, sosem fogy el, mindvégig ott marad veled amíg lélegzel, nem hagy el, a belső mosoly ellazít, végigvezet az életen, minden kötelet elszakít, ha fojtogat a félelem, a belső mosoly megsegít, átölel, nem vagy egymagad – felsugárzik az arcodon: már bentről melegít a Nap. Szabó T. Anna (1972-)

Mindig úton, két csészényi aggódás és csend között. A világ olyan, amilyen, és az emberek benne inkább ministránsok, mint szentek. És ma már a lányok is perselyeznek. Aki tud versül, lélekül hallgat. Aki pofozni nem tud, bírnia kell a pofonokat. Halmosi Sándor (1971- )

Közeledik az este. Ilyenkor hosszú minden árnyék. Apáé a leghosszabb, őt könnyen elérem. Anyáé a legfürgébb, és mindig kacag, ha rálépek. Nagymama távolról figyel, árnyékfeje a rózsákig ér. Nagyapa meg a saját árnyékában lépdel felém. Csak az én árnyékom rövid, de messze fut, ha közeledik az árnyékfogó. Miklya Zsolt (1960-)

O-nak, Cambridge-be Az a templom. És ott!, az az ünnep! Ülök melletted, és arra gondolok, mindig ezt akarom, ezt a csöndet, ami bennem, ezt a nyugalmat, itt, mindig csak ezt. Ülök egy padban, misén, távoli táj. Annyira kevés is elég, hogy tovább! Picinke mosoly valahonnan, olyan, mintha volna még simogatás: pörög minden előre, előre. Tanulni kell mindazt, ami akkor. Petőcz András (1959-)

– jegyzetvers – valahová mindig megyek, és a végén, végemen, úgy lesz ismerős minden, hogy föl sem ismerem, annyira ismeretlen. egyre bizonytalanabbul, ingerültebben téblábolok majd itt-ott – még éppen, már alig. ismerősen idegen tájak, városok, s amik odavezetnek, az utak. a térkép folyton módosul. változik, kopik. megbízhatatlan emlékeket rajzolnak át új tapasztalások, és eltévedek a múlt összekutyult puzzle-darabkái közt, amikor az állomásról gyalog indulok a központba. harminc évvel korábban szinte naponta megteszem azt az utat. vonattól rohanok. vonathoz. biccentenek ismerősök, vézna akácok. eső esik, hó hull, hullanak az évszakok, és széttolja a nap a felhőket. fönt isten ragyog. lesz abban valami irracionális, ahogy harminc évvel később megállok egy sarkon, s nem tudom, merre menjek tovább. a fák megnőnek vagy kivágják őket, a házakat átépítik, és már nem lesz üres az a néhány foghíjtelek. persze nem tévedek el. kisváros. nem lehet. de kihullok az időből, vagy éppen az idő szaka

Petőcz Andrásnak A tetőn ülve, az ég alatt, a folyó felett, mert máshol ezt nem lehet, megfogalmazunk dadogó miérteket, hogy elhoz-e valamit a folyó, hogy megold-e valamit a vers, ha nem, akkor miért nem oldja meg? És mit hozhatna el a folyó, kérdezed. Ha mégis hozna bármit, azt ki látja meg? A nagy, hömpölygő vizet ki szitálja át? Szürke szalag a rakpart odaát, kilyuggatják sárgafényű kandeláberek, a Jelenlétből a jelen létbe lépve készítünk közeli-elérhetetlen szelfiket. A folyó feletti kusza ködökből formálsz szemeddel szelíd rímeket. Amíg a tetőről a folyót kémleled, talán nem is tudod, észre sem veszed, hogy néhány méterrel alattunk egy be sem kapcsolt tévében híreket mondanak, az infláció, az útfelújítás és a halott hány darab, közben a Dunát mutatják, ahogy kérészek rajzanak. A folyó felett, de még az ég alatt, pont ott, máshol ezt nem lehet, egy új kötettel a kezedben, alkotsz a víz felett.

Minden nap, minden órában, minden évszakban – mondd el. Mondd el a növő vetésben, amely lobog. Mondd el a virágzó fában, amely felett nászindulóját zengi egy méhe-család. Mondd el a kicsi forrásban, amely a tengerek felé siet. Mondd el a szélben, az esőben, a viharban, amely fákat dönt és hegyeket omlaszt. Mondd el a napsugárban, amely rozsot és búzát érlel és kenyeret ád az emberek asztalára. Mondd el a pacsirta dalában, amely végig kísér az úton. Mondd el a hajnal fényében, amely felcsap, mint tűzcsóva a hegyek csipkéjén. Mondd el a reggelben, mondd el az estében, mondd el az éjszakában, levelek álmában, mondd el a csillagok milliárdjai közt, mondd el a vizek zúgásában. Mondd el szíved verésében, szavad ritmusában. Mondd el a győzelemben, mondd el a letörésben, mondd el a le nem törő emberi erőben, a kicsi fűszálban, a hó alatt alvó csírában – Mindenben mondd el. A kasza húzásában, a gépek kattogásában, a sarló nyisszenésében, a gyárak dudájában – mondd el. A gyalu harsogásában, a ka

letérdelek eléd és földig hódolok neked hatalmas szorongás megszűnt az agyam agy lenni megszűnt a szívem szív lenni mi kell még teneked én uram parancsolóm legyőzőm oltalmazóm te kísérsz engem eleitől fogva megfogtad a kezem az óvoda ajtajában neked adtam az ebédemet mindennap az asztalra hánytam de kitartottál mellettem és másnap is vártál kikísértél a nagyobb fiúk közé neked adtam a gyávaságom amikor azt mondták a rokonuknak húzzak be hogy aztán nyugodtan bánthassanak mert én is a magamnál kisebbet vertem felkísértél a hegyre amikor focizni indultam neked adtam a szégyenem a többiek a nagy cseresznyefán lógtak közéjük keveredtem a szabad réten a fa alatt amelyért nem nyúltam amelyre nem másztam pedig azt se tudtam hogy az valakié és ezért nem értettem hogy a kezed között vagyok csak mikor hazafutottam a botos ember elől és aztán az ablakban álltam a karjaidban izzadva fuldokolva hogy vajon utánam jön-e pont énutánam ott voltál amikor túl jó tanuló lettem a túl rosszak között és neked

A vers legyen vad kiáltás, rengesse meg az eget, érjen fel a felhők fölé, visszhangozzák a hegyek, zuhanjon nagy suhogással, táguljon tőle a tér, sebezzen meg felpattanva, majd ragyogjon, mint a vér, sötét foltként, lázas vágyként törjön át minden falon, sosem enyhülő sajgásként, szédülten vagy józanon, majd csillogjon messziről, ahogy kupolás torony, s rázzon fel unalmas csendben, csattanjon, mint egy pofon, rohanjon át a házak közt patkó-görbe utakon, fusson neki a tömegnek könnyedén és csupaszon, fenyőzöldben, kútkávákon, találjon meg a csoda, lásd, amit eddig nem láttál, s ne feledd el már soha. A. Túri Zsuzsa (1971-)

Kérlek add kölcsön a szemeidet egyetlen pillanatra hadd láthassam magam ahogyan te látsz engem nem így belülről ahogyan magam látom oly élet-idegenül oly tükör-fordítottan Benő Eszter fordítása Werner Lutz (1930-2016)

Vajon mitől függ, hogy melyik őszi lomb, levél, mikor hullik le a földre kint?      Ki szabja meg, mikor? Hibázni      nem tud, a pontos időt betartja. Tükörben ónos, ősi eső szitál. Avar törött szilánkjain átmehet,      ki mer, ha nincsen élük. Áthull      lassan a látszat a szürkeségen. Acsai Roland (1975-)

látjátok örökös remény hiába növeszt ablakunk üvegén jégvirágot indulni indulni kell bedeszkázott tekintetek ölelésre görbülő kézfogások már a búcsúzás is érvényét veszti a Könyvből idézünk lázas sorokat elszabadult régi dallamokat sodor egyre a szél sebek feltépett felhőrongyai amott tőből lemetszett hajfonatok közt gubancolódik a táj templomtalan idegen városok mentén csak a félelem szűnni nem akaró harangjátékai mind elhagyjuk egyszer az otthonunkat Turczi István (1957-)

Alig dereng. A lombok súlya még kapaszkodik a feneketlen égbe, de mélybe húzza a feketeség: gyöngébb nála a fenség derengése. Csak a horizont nyer lélegzetet, ahogy rásóhajt az ég peremére. Sóhaja szét fújj a a terheket, s látható lesz a végtelen szegélye. Most riad magára a pillanat, mikor az ég és a föld szétszakad, árnyak és fények ütköznek a szélnek. A földön még álmok súlya a csend, a csillagok közt megtörik a rend, s az új nap tűz és vér harcából éled. Gál Éva Emese (1955-2022)

...találni csak valakihez lehet legyen bár tűz és fény melegség aludttej és almaillat hársak árnya az udvaron virágok két oldalt a téglaösvénynél és fakapu nyikorgó üresen nem haza ház csak kiadó

Egy hónapja nem írtam egyetlen verset sem. Szerényen éltem, újságot olvasva, a hatalom rejtélyeiről és az engedelmesség okáról töprengve. Néztem a napnyugtát (bíborszín, tele nyugtalansággal), hallgattam, hogyan csitul a madárdal és hogyan hallgat az éj. Láttam, ahogy a napraforgók lehajtják fejüket az alkonyban, mintha egy figyelmetlen hóhér sétálgatna a kertek között. A párkányon felgyűlt szeptember édes pora, és gyíkok rejtőztek a fal hajlataiban. Hosszú sétákat tettem, sóvárogva csak egyre: a villámlásra, a változásra, rád Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Ha fa lennék, kivonhatnám a kellő klorofilt, vitamint a talajból, a megfelelő boldogságot, nem is a megfelelőt: a tiszta boldogságot, szennyezetlenül; nem kellene azon tűnődnöm, mit adott, miért így adta, miért nem adhatta másképp; hogy a kiről már ne is beszéljünk, mármint, hogy ki adta; csak rügyeznék, zöldellnék, aztán virágba borulnék, ősszel meg lehullnának a leveleim; semmi filozófia, semmi önsajnálat, csak a reggeli, citromsárga nap. . Demény Péter (1972-)

távolról nézlek és szeretlek teljesen tanácstalan vagyok hogyan nézzek rád úgy hogy ne koptassam szemed fényét hozzád érni végképp nem merek az idő hagyott rajtad nyomot a gondolattól hogy elveszítelek megfulladok Nagyálmos Ildikó (1978-)

Ha volt valaha oly tökéletes tavaszi nap, a lenge langy szellőtől oly mámorító, hogy kedved támadt sarkig kilökni a ház összes ablakát, és kitárni, sőt feltépni a kanári rácsos ajtaját, oly nap, melyen a kert hideg járótéglái és nyíló bazsarózsái oly harsányan virítottak a napfényben, hogy úgy érezted, mindjárt kalapácsot ragadsz, és a nappali kisasztalán papírnehezéknek használt üveggömbből kiszabadítod a hófödte kunyhó lakóit, hadd sétáljanak ki kézen fogva és hunyorogva e nagyobb kék-fehér kupola alá, hát a mai, pontosan ilyen nap. Szilágyi Mihály fordítása Billy Collins (1941-)

még nem engedem magamhoz a napot bár sokáig kint sem tartható a kávé még cserje de bármi már nem lehet már rég nem a fény nem a fekete a a mikro- barázdált eredet nem mindegy mi épül a csendbe a sercegő elevent már rég halott ki énekelte algo- ritmikusan ömlik rám az alkat mi magamnál tovább altat a válaszért jöttem ha a kérdésért vagyok? a végtelent mégsem kárhoztathatom Hegedűs Gyöngyi (1967-)

Nagy szemében nem félnek a tárgyak, sötét haja vállát veri, arcát nem látja senki, ha szél fújja körbe —, amerre lép, alig hajol a fű, halkan koccan a kő, s a felhők megállnak, hogy lássák ülni a parton, hol virrad a víz s úszik a hajnali köd a nagy folyó fölött. Engem keres, ha az erdőt nézi, (üldözöm saját nyomom), beszél, ölel s ringatja a testem, ha félelem szorítja, ünnep a nap, mióta mellém dobta a sors. Tagadja a véletlent, ezért gyakran él át csodákat, pogány, ha van értelme a szónak, hisz bennem hisz. Mára még szebb, mint egykor, társam, gyerekeket szült a nap alá, lányt s fiút, csillagokat a lenti világra, bánattól súlyos örömre. Pirul ez a túlírt szerelem, mint ágak közt maradt őszi levél — Átkozott legyen a vers, ha sírni hallom az ablak alatt, a kert magas fái alatt, hová az űzi őt is, mi egyre csak rágja a szívem, mikor szavakat suttog a börzsönyi táj, hogy széthull, majd újra összeáll, s mutatja, mi múlik, de nem szűnik meg soha, hisz egyszer, egyetlenegyszer

Nincs itt semmi látnivaló, jönnek majd úgyis az elhárítók. Jönnél bár te, egy szál lepelben, szétrontott siratófalamhoz. A léleknek, mint tudjuk, textúrája van. A testnek, szegénynek, csak ez az egy lelke. Halmosi Sándor (1971-)

Március. Lila kendős tar bokrok lebegnek a kövér havon. Elszórva pár fekete varjú, vékonyka veréb. Fölöttük magányos villanyvezeték. Március. Üszkös sebhelyek a csizmanyomok a hóban. Reszketeg öregasszony-fák szájszéle kék. Lúdbőrzenek a nyírcsemeték. Március. Mint olvatag manierista asszonyok, petyhüdt a hó. Egy érintésre felfakad, s piszkos lé ömlik szét. Megmártja benne a nap a szemét. Kántor Péter (1949-2021)

Hazudj nekem egy másik mesét, amit én is elhiszek, ne azt, hogy a csillagok helyet cserélnek a Földdel, s az égre írt mesék elérhetetlenek. Hazudj egy másik történetet, amiben nincs fekete madár, tudnom kell, hogy Ariadne fonalát nem hiába tekerem, a jelszó nem lehet: Soha már. Hazudd azt, hogy te is elhiszed, a szélmalom szétszórja szavad, hazudd, hogy te töltöd fel a Napot hajnalonta, s a fényből Illés szekeréhez kötöd a lovakat. Hazudd, hogy az álmaid szegélyén ülsz, ahol hallgatnak a fegyverek, hazudd, hogy a saját rendedben csak én vagyok az eretnek; mégis, a mérhető magasságban ott állunk: Te meg Én, ott , az Ég szennyes, megtiport mennyezetén Csontos Márta (1951-)

Haramia-szél lobogása március fényes jelenése hajnali ködök rianása füvek kékezüst remegése csönd-sisakforgók koccanása láncok gyönggyé vemhesedése havak kristályló sómorzsája havak halánték-perzselése a stációk felvillanása és a stációk eltűnése eget súroló kopár hegyen két csavargó menetelése Kántor Péter (1949-2021)

kedden a madárbolt mellett jöttél haza vásároltál egy madarat kilyuggatott stanecliben pátyolgattad hazáig az öreg kalitkába tetted először riadtan kiáltozott majd apró fejét forgatva ismerkedett új helyével teljes összkomfortot teremtettél neki gyakran beszélgettek szinte megtanultál madárul azon tűnődöm milyen jó volna ha néha nekem is szórnál eleséget veled szeretném oltani a szomjam nélküled nem tudok repülni sem két napja a madárkereskedésben lakom otthonos kalitkát választottam magamnak ezüstöt mert az a kedvenc színed először riadtan kiáltoztam kicsit most apró fejemet forgatva ismerkedem új helyemmel teljes összkomfort reménykedem holnap újra kedd Hajnal Éva (1960-)

Újévi vers csak      ennyi lesz – ablakkeret, hogy nézelődj, mint      H. a toronyban… Hortus conclusus ez is:      széljegyzet nyárutóhoz, szeptemberi nap.      Az őszi szél japánul sem jut eszedbe.      Ősznyár, tavasztél neve sem jut eszedbe –      mind sajgó névtelenség. Ablakodban ülsz:      kibámulsz önmagadra még, ma, örökre.      Jégcsend, csillog a holdhó.      Újévi vers csak ennyi – Kovács András Ferenc (1959-2023)

Kimerészkedni az almafa alá, és beleállni a gravitációba. Vízszintes mezőket létrehozni és fenntartani. Számolni a végtelennel. Lengetni a súlyokat. Megengedni. Végigmondani minden mondatot. Kivárni. Amikor kitágult, visszamerészkedni. És sírni, míg el nem nehezül. Halmosi Sándor (1971-)

lényeg nélküli volna nyarunk? scott fitzgerald szerint szeretni csak az tud aki él ha ez tényleg így van s még van is kedvünk élni hagyjunk itt mindent keressünk más partokat csak szeretni nem elég Meliorisz Béla (1950-)

tudnod kell márpedig a világ gyönyörű még úgy is hogy az óperenciás tengeren túl tinédzsereket lőnek halomra irányt vesztett tinédzserek a világ gyönyörű bár a szomszédban az üveghegyen túl rakéta záporozik lakónegyedekre a világ gyönyörű úgy is hogy tudom valahol veled egyszerre nőhet fel valami féltékeny őrült aki halálba szoríthat a szerelem jogán a világ gyönyörű bár vannak benne ronda apák édesek és mostohák nagybácsik erős és gonosz férfiak akik holdtöltekor napfordulókor vízkeresztkor fizetésnapkor förtelmes disznóvá változnak és olyankor szeretnek kismalacokkal játszani szeretik hallani hogy visít a világ gyönyörű a különféle varázslók keverte halálos mérgekkel együtt melyek belefolynak a vizeinkbe átitatják a földünket és levegőnk úgy ahogy tanítottam te csak vedd szemügyre újra meg újra a fákat melyek alá bújsz takarózz be óvó árnyékukkal rázd fel a virágok-füvek párnáját mielőtt ráheveredsz kövesse a szemed a patak vizében csillogóvá csiszolt kövek ragyogását aranyszínű dísz