Lélekszirteken

a sors erősebb az embernél de a sors az emberből él az isten több a sorsnál de az isten az emberben kószál Bencze Mihály (1954-)

Ne ébredj fel míg nem látod álmod túlsó partját ne álmodj míg nem érzed szerelmed fájdalmát ne szeress míg nem tudod mi a sötét gyűlölet ne gyűlölj míg nem tudod mi a magányos élet ne élj egyedül míg nem tudod mi a szárnyaló szabadság ne érezd magad szabadnak míg nem tudod mi a gyötrő rabság ne raboskodj míg nem tudod mi a csillag a remény ne remélj míg nem tudod mi a hit az erény ne higgy míg nem tudod mi a gyarló pogányság ne élj pogányul míg nem tudod mi a halál a temetés ne halj meg míg nem tudod mi a szent ébredés Bencze Mihály (1954-)

Könnycseppnyi pillanatok birsalma virágok tavirózsát izzadó éjszakák magnóliát bongó harangok Csüngő denevérálmok könnycseppnyi pillanatok templomot konduló nyájak feltámadást lihegő romok Hegyeket cipelő pisztrángok szappanhabbal kikövezett sorsok könnycseppnyi pillanatok jelent csilingelő árnyékok Családfáról lehulló lombok csángómagyarok élő sírhantok jövőt ministráló gyermekek könnycseppnyi pillanatok Bencze Mihály (1954-)

A lelkem ódon, babonás vár, Mohos, gőgös és elhagyott. (A két szemem, ugye, milyen nagy? És nem ragyog és nem ragyog.) Konganak az elhagyott termek, A bús falakról rámered Két nagy, sötét ablak a völgyre. (Ugye, milyen fáradt szemek?) Örökös itt a lélekjárás, A kripta-illat és a köd, Árnyak suhognak a sötétben S elátkozott had nyöszörög. (Csak néha, titkos éji órán Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.) A fehér asszony jár a várban S az ablakokon kinevet. Ady Endre (1877-1919)

nemrég még világot sem kellett gyújtanom hogy lássalak magammá öleltelek s mindennap légszomjjal küszködtünk mire tarka derűbe fordult a reggel aztán egyre szűkebb lettél befelé fordulva bűvészkedtél feleleteket kerestél én kérdéseket – csiklandó illat maradtál kit ha szívem sötétkamrájában előhívlak bekérezkedsz az álmaimba néha Oláh András (1959-)

és megint – mint akkor abban a furcsa télben – várok kiszolgáltatottan: sorsunk magára hagyva vágyaink pusztulóban szívre szív alig dobban fogoly vagyok hiányodban Oláh András (1959-)

Örök sötétség tapad a felszín belső felére. Ez a fordított világ, ez a pokol. Egyforma az éje, mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete láng. Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet, a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat, belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget, a pokolból, mind, valahányon a fény elárad! Mindennek külső és belső íve -- melyik a visszája, melyik a színe? van-e harmadik ív: árny nélküli fény? Rögtől szívig, minden dalol; nem ésszel, lényével válaszol, mint egy nő, vagy egy költemény. Weöres Sándor (1913-1989) )

Otthont akartam - tüzes ketreced lett. Kenyeret vágtam - kővé vált kezedben. Lakatlan sorsom beszögezted. Belül rekedtem. Látom néha a megvénült szerelmet: szeme-kiszúrva tántorog a kertben. Rab Zsuzsa (1926-1998)

Neved arcával földre hajlott Az ég, kék lába habselyem Felhőágyában szerelem Napjának nyit egy rejtekajtót Mozdulatával, mit csupán Szellő utánoz rámfonódó Inglebegéssel, s viszonzó szó A nászra-hívás, mert ruhám Színét átvette már a pázsit Az út két oldalán, sugárzik Reá a nap, hogy libbenő Zöld szárnyát lássam meg az égnek S kapjak reá, mert száll az ének Repül a fűbe-heverő Derzsi Sándor (1919-1978)

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét. Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról, és elgurul, akár a brilliáns. A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség. Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

I. Hiányod moccanatlan ünnepe ez. A nappal áttetszőn fölépül az őszi omlás meredélyén, átvilágít rajta a nyár, átvilágít rajta a tél. Különben semmi újság. Az üzletek kinyitottak, a villamos zümmögve húz a hegynek, a fák csontosodnak az utcán. Fekszem, fölkelek. Az ablakon cigarettám piros csillaga ég. A könyvek gerince, a bútorok éle határolja magányomat. Imbolygó sarki Nap, virraszt a szívem. II. Most elmondhatom, most itt az alkalom, száraz torokkal, mint üres kút az üres vedret, lököm magamból a szavakat s hallgatom: most tudom csak, hogy mennyire szeretlek! Mit köréd képzelek buzgón, a világból, hogy legyen levegőd, Napod, vized, ételed, – a tizedmásodpercnyi évekből te hiányzol, s mert hiányzol, félek s féltelek. Mert jó volna megállni áttetszőn, tündökölve, a szerelem csillagán, az őszi omlás meredélyén, nagycsontú szárnnyal megőrző égbe törve, konokul az örök életet remélvén! – Szívem s az elmúlás közé szelíd ütemet csúsztatott hiányod. Fekszem, fölkelek, az ablakon kinézek, vi

A csipogó árnyakból fiókáit összegyűjti a szürkület. Már ég a lámpa, de még nem világit - ami fehér volt, szürke lett. Az ég színe, mint könnyű női ingben kék s rózsaszín selyempapír. 1934 József Attila (1905-1937)

Ajtók nyílnak. Ajtók csukódnak. Valaki jön? Valaki megy? Nyitjára nem jutok a kódnak, és mielőtt még meghatódnak: az anódnak, meg a katódnak, sem a többi ilyesminek. Boldog szerettem volna lenni, mint mindenki; vágyam csak ennyi, aztán már boldog sem. Csak Én. Boldogtalan, vén, hiú lény, és az értelmét megkeresni, hogy mért vagyok egyáltalán, s mért épp fiú, mért nem leány? Lesz, ami lesz. Van, ami van. De úgyse hagyjuk annyiban. Volt, ami van. Van, ami volt. Tatarozás alatt a bolt zavartalanul működik. Mi meg jól elvagyunk. Pedig… Ámbátor? Jóllehet? Noha? Nem lesz már semmi úgy soha. Maradjunk mégis annyiban: jó is, elég is, ami van. Petri György (1943-2000)

Alakja, súlya, mélye nem volt semminek, és nem tartoztam senkihez és senkinek. Nem volt még táj sosem köröttem oly szabad, és koldusan nem volt halandó gazdagabb: vacok, kenyér, komiszdohány ha telt miből, a többi már előbomolt a semmiből. Nem fürtöket hozott az ősz, csak lombokat, levél színét, avar szagát, egy gondolat tűnő varázsát, lebbenő selyem ködöt, kristály eget fújt tágra a fejem fölött. S ha jött a tél, fagyok adták ki mérgüket: fehér-kék bál volt, tollkavargás, szédület. Nem hó esett a kékesfényü éjjeken: kuszált, ezüstös szálakon a végtelen röptette, húzta szűk körünket fölfelé, s zúdult a csillagfény, vakult a szem belé. Vonal, tömeg feloszlott lassan, szétbomolt, Fényfoltot láttam, árnyék táncát, színgomolyt. Eggyésodort-font végeset és végtelent húszéves ifjúságom és a képzelet. Rab Zsuzsa (1926-1998)

A várkisasszony szekrényébe zártan titokban él a szelíd szerelem, megvallom, magam is csak arra vágytam, hogy ez a szekrény végre meglegyen. A várkisasszony szekrénye borongó fénysárga tíkfából készült erőd, sok titkos erkély és fiókos ajtó ami elzárja és kinyitja őt. A várkisasszony szívéhez van egy kulcs, aranycirádás, milliméteres, de a leányról soha semmit nem tudsz meg, ha nem tisztán, igazán szeretsz. A várkisasszonyt nem lehet szeretni csak úgy, ahogyan ő kívánja, ő, titkos fiókok mélyéből kerül ki, a rekeszekből penderül elő: fényes lábával áll a hátamon, s tapos rajtam, amíg csak el nem alszom, amíg el nem ismerem boldogan – de elismerem: ő a várkisasszony. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Ha a párnáján balra fordul át látom a szemegödrét homlokát szeme kilángol mint a kék követ ki Istentől hoz üzeneteket ilyen szem nincsen Néha egyszerű kínai porcelánból szűrt derű aztán fölvillan kínzó fekete lüktető tű-nyíl lesz közepe fehéres gömbje még alfába kékül kék önmagának emlékezetéül mert aztán lassan hosszan földereng a zöld vadon zöld fűi közt a csend s a visszafojtott szűk pupilla-szárny rebbenne szállna törne vissza rám a fekete madár s mint vad a vadra egy pillanatra sem hagy önmagadra verődik lebben verdes és kiált mint apáca az áve-Máriát eseng mesél szentek extázisával és röpül a kínai falon által Mandzsúriából misztikus ködök közül kitör kiáltozik: jövök! hisz végül csak a zöld van csak a zöld mely minden füvet fát magába ölt mohó és elszánt gyöngéd és kevély és villog mint a kard élén az él hogy él hogy él hogy él de mit beszélek nem bírom elmondani az egészet csak ránézek kék-zöld szemeire mindegy milyen Szívem szakad bele. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

az ég alján víg akvarell-tüzek a folyók is odatapadnak a magassághoz csillag - csiklandó borzos füvek lengnek pirkadó faághoz … zeng a lélek szárnycsapása terjed a könny áradása a fényben hidak könyökölnek …. apró lármák másznak szét bekötik a hold szemét sárban árkok hömpölyögnek ….. csikorog az idő-szekér rúdját rágja két tehén két tehén tornáci tánca nyomot fröcsköl az éjszakába …… hallomások húrja peng a réten árválkodik a csend összegyűjtik harmatok nyalogatják kuvaszok ……. Minden napra jutna festék de lelegelik az esték fehér szirmai karikáznak karmai közt a valóságnak …….. csUPA CSUpa felébredés falak zománcán nyüszít a kés és belevág és belevág abba ami rejtetten fáj……… csipke-ködbe megbújnak az álmok Sróth Ödön (1950-)

Két arcán két pipaccsal pirúlt, hogy jődögélve jöttünk, - a rét; s mint asszony, ki messzi emberét várja: teli fény ült az enyhe dombon. Majd ég dörrent, felhő repedt, hosszúhaju zápor esett és csattogva szerteszállt; tócsába vert lepke hevert s kapálgatva vizet kevert a fulladó sok bogár. Most szárító szél sürög a zápornak ragyogó maradékán és az ég arany hasadékán a nap kibúvik s végigfut a lombon és végigfut a fán s a bokron is végig, gyorsan felejt a táj és gyorsan az ég is. Nyár szusszan ujra a levegőre s a gyönge fűre sziszegő fény száll. Csönd van s előre hajlik a fűszál és fodros hő száll szerte odafönt. Száll a hő s a fáján fénytől hajladoz ág; ránktekint ravaszdi mosollyal a száján s csucsorít a világ. Radnóti Miklós (1909-1944)

Félek, mert már nem szeretek, létezem csak, mint a kövek. Egy bombához több a közöm, mint ahhoz, ki visszaköszön. Beleié nézek, mint a fa, ha nincs lombja, nincs madara. Jó órám is farkasverem, kapni akarok, adni nem. Mindörökké magam vagyok, mint te, aki elolvasod. Mennék feléd, jönnél ide, de nem mozdul meg senki se. Körbeér a történelem, forog tovább a félelem. Bezártam ajtót, ablakot, nem hiányzom, ha meghalok. Megölelnek az elemek, mert megint minden lehetek. És elindulok, mint a vak, hogy újra megtaláljalak. Bertók László (1935–2020)

Még mindig mint egy kisgyerek, bámulom az életet, koldulom az életet! Még mindig mint egy kisgyerek, örülök, fűnek, fának, virágnak, és egyre csak reménykedek. Itt kuporgok egy tisztáson, hogy senki ne bántson, hogy senki ne lásson! Benyó Judit (1945-)

Szívemig húz a szerelem, szíved verését hallgatom. Télből, csendből győztesen feltámad szomjas évszakom, fuldokló hite milljó zöld torokkal a napfényre tört, így nyitsz bennem, tán tudatlan, félszeg jóságomra ablakot, hogy ne legyek, emberi alakban, vakon zuhanó halott, modell a pusztuláshoz, itt belül ne tervezzek állatit. De mint nyers színek közt szemed, acsargó vágyak közt szavad sosemvolt egyensúlyt teremt, veled legyek én boldogabb. Ütőered ver: rebbenő fecske, míg bőröd nyár-ízét keresve csókollak (nyárba horgonyt dobunk), vár ölelésed tiszta hona – Két kézzel pazarló korunk véget ne érjen soha! Áldlak én érte, míg a vér szívemből szívembe visszatér. Csukás István (1936-2020)

(Pilinszkynek) Te, aki vagy, de rejtve a jelekben, tudom, hogy egyszer meglátlak valóban, és tudom, minden készület ezért volt: a néma harc a csönddel és a szóval. Ezért kellett az arcokba merednem, és elfelednem végül minden arcot. Hogy a káoszból tisztán földerengjen, izzó kontúrral váljék ki az arcod. Ezért feszült kínná a némaság a számban. Hogy majd akkor azt, ami vagy, azt a legvégső jelentést a csönd előtt ki tudjam mondani. Makay Ida (1933-2011)

Kötődni - mennyi munka, felelősség, mennyi kivédhetetlen ártalom! Körít mindenfelől, csimpaszkodik az éhező igény. Parancsuk terhét lerázni nem tudom. Két nyújtott karral meddig tarthatom még meredek hídként magamat, ha mi kinyílt, a szárnyvető erő is zúdul rám vissza innen-onnan, mállik a pillér, boltíve szakad. Omlás, igen, a vége nem lehet más. Csak te feszülsz tovább fölöttem elronthatatlan titkom: szerelem. S majd nézi egymást nélkülem a két part csonk árvaként, de testvér-melegen. Fodor András (1929-1997)

Szemed íve szívemet körülzárja, Tánc és báj karikája, Idő dicsfénye, biztos éji bölcső, És ha már nem tudom, mit éltem életemben, Azért van, mert szemed nem látott mindig engem. Nap-lombozat és harmat-mohaágy, Illatos mosoly, szélfuvalma-nád, Szárnyak, világot fénybe takarók, Zaj zavarói, szín forrásai. Mindig csillog almán fészkelő hajnal-tyúkaljból rebbent illatok, Ahogy a tisztaságtól függ a nappal, Úgy az egész világ a te szemedtől, S minden csöpp vérem a tekintetedbe árad. Rónay György fordítása Paul Éluard (1895-1952)

Fekete és tartós búcsúnk kínját veled én egyformán szenvedem. Miért sírsz hát? Add a kezed inkább, legyél álmomban újra itt velem. Hegy a heggyel: az vagyok veled, nem remélhetünk találkozást. Csak legalább éji üzenet jönne tőled a csillagtéren át. Rab Zsuzsa fordítása Anna Ahmatova (1889-1966)

Mint bánat, észrevétlenül Elmúlt a nyár megint. Oly érzékelhetetlenül, Hűtlenségnek se tűnt. Nyugalom áradt szét, Mint rég jött alkonyon, Vagy mint ha délután a táj Magányosan borong. Korai est köszönt be, Idegen virradat, Mint menni vágyó vendég, Kit bánt, ha nem marad. S így, bár hajó se vitte, Nem röpítette szárny, Nyarunk a szépség bűvkörébe Átsiklott könnyedén. Tábor Eszter fordítása Emily Dickinson (1830-1886)

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szere

Ideje csöndnek, számvetésnek: Mi maradt meg kavicsból, gyöngyből? öleltél túl az ölelésen? Megtérve gyönyörű gyönyörből, maradt-e a Napodból szikra megmenteni a fagyhaláltól egy arctalant, akit nem ismersz? Maradt-e lényed a halálból visszaragyogni majd e létre? Az irgalom gyolcsából foszlány maradt-e? Szólj! Kőarcú révész áll már a parton. Hallgat. - Számol. Átjutni az utolsó vámon csillan-e a kezedben rézpénz? Makay Ida (1933-2011)

Egy álmos hétköznap, mikor levél se rezzen, a levegő meg se moccan, s a világ kinyújtja fáradt tagjait, a sorsunk, mint egy vén fa, magától dől el. Csapó Angéla (1970-)

Szilágyi Júliának Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás! Hullám hullámmal, virág a virágtól szélcsendben, szélben mozdúlva, mozdulatlanúl hány és hányféle színeváltozás, a múlandó s a múlhatatlan hányféle helycseréje! Pilinszky János (1921-1981)

valamikor talán holnap talán még ma este de lehet hogy csak egy hónap múlva vagy később nem tudom hogy mikor bezárom az ajtót magam mögött úgy se jössz Tamási József (1963-)

nélküled csikorog a csend a fénytől fekete füst lett az idő parázsló pusztaság a csodák dadognak vér írja a dalokat ruhám rongyos és testemben kopott csontok remegnek Tamási József (1963-)

Amikor minden véget ér, az égkupola Istenig szökik. Elsimulnak a vizek tükrei. Nem rezdül többé egyetlen levél. Mikor az idő betelt, véget ért. Csönd lesz. Megszeghetetlen. Csönd. - Mint az idő kezdetén. Makay Ida (1933-2011)

Amikor belül már a legnagyobb a zűrzavar: egyszerre átsajog zsibbadt érzékeiden a való, elég egy rózsatő felvillanó torkolattüze, egy zöld lombos ág eleven rajza az ablakon át, egy nemtudod-milyen-nevű madár szárnyverdesése, amint tovaszáll - s megnyílnak hirtelen a zsilipek, kifele zúdul minden, ami bent föltorlódott, s beleoldódik a létezés sodró hullámaiba, míg lassan kitisztul a benti táj és az egyensúly, a rend helyreáll. Kerék Imre (1942-)

Gyalog szerettem volna jönni a porral lepett füveken, mezítláb, hogy frissen érezzem, ha felmelegszik a szülőföld pora, mikor megérkezem. Gyalog szerettem volna jönni, hogy érezzem: - a telt kalász, a rét sok térdeplő füve elém borul, el nem eresztve, s lábam kérve kulcsolja át. Gyalog szerettem volna jönni át a szorgalmas földeken, mindenkinek által kiáltni, mezsgyén átlépni, kezetrázni: „Na és a munka , hogy megyen?” Gyalog menni az utcán végig, előre köszöntgetni ott. Tornácokon üldögélni, mint régen, hogy mindenki arcomba nézzen, s mondják: - „Semmit se változott!” Én gyalog fogok haza menni a porral lepett füveken, mezítláb, hogy sírva érezzem, ha felmelegszik a szülőföld pora, mikor, megérkezem. Váci Mihály (1924-1970)

Nem vagy sehol. Elfogy a fény... Nem ragyog rám a Nap szerelme. Elfordultak a csillagok. Nem fénylik már a Hold kegyelme. Tengermély-éjjel. Szakadék. Nincs őrtorony, amely világít. Vakok mély éjfele velem: Sötét a minden. Még sötétebb. Már fojtóbb, mint a félelem. Makay Ida (1933-2011)

Megkapaszkodom egy gesztenyébe. A kabátom ujjába. A kabátod ujjába. Ülünk a padon. Nem félek. Te látod bennem azt az erdőt, amit én egy törékeny, pici falevélnek látok. Gellén-Miklós Gábor (1973-)

Ahogy kiléptem a kapun, nyakamhoz simult valami, hátulról, puhán, melegen, mint egy szerető karjai, mint egy jókedvű szerető, aki, ha van is rá tanú, megölel és megcsókol és azt mondja: ne légy szomorú! Valaki megcsókolt, s noha biztosra vettem, hogy kacér támadóm csak a szél lehet, a bolond áprilisi szél, hátranéztem. S mert az a csók olyan élő volt, igazán csöppet se lepett volna meg, hogyha valami földi lány állt volna ott, a levegő egy szökött tündére, aki megunta égi életét s velem akar kikezdeni. Hátranéztem, és persze hogy nem volt ott semmiféle lány. Vagy mégis, magam se tudom, valaki mégis volt talán, mert örvénylett a nap, a fény, s egy percre furcsa vonalak villantak meg a levegő átlátszó szoknyája alatt - s megint hozzám simult a szél s valamit fülembe súgott, azt, hogy még mindig szemtelen, még mindig fiatal vagyok. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Valahol felém fordítottad az arcod és a távolság összezárt minket. Ezek a nyomorult szürke napok, szürke napokba préselt éhezések és szomjazások, kéz botorkálása üres poharakon, falattalan késeken, láb reménytelen kóborlása piszkos küszöbök között mi mást jelenthetne: a távolság összezárt minket, valahol a tekinteted követ már, hogy állati nyomorúságomban öled megvigasztaljon, hogy testnyilásaid kábulatában és szemed fényszórótüzében éljek! éljek!! éljek!!! Ladányi Mihály (1934-1986)

Amikor történt, ami történik, mert más nem lehet, a szív peremén ritmust ver a képzelet. Az ereken át üzen a dobgép, s a szívre rázuhan valami nehezék. Akár a télhideg: nincs kabát, hogy kintrekesztené, nincs meleg szoba, hogy kívülre zárná: ami történt. De a tavasz sepert, először a havat el, majd az ónos jeget, s aztán a húzós szelet, végül kiugrasztotta a fák belét. Mintha súlyukat vesztették volna. Csak később érezhettem, nem löki hátra semmi a lüktetést. Nem ver ki idegen ritmust semmi a szív peremén. De volt-e más dobszó, amikor történt? Késve pucol a valóság, hetekig bőgnek a súlyos hengerek, s mikor erejét veszti a képzelet, az idő időt seper. Aztán újra történik, súlyosul és dobol, hiába tudni: érvénytelen, nehezék mégis és idegen zene. Helyt helynek töröl a tavasz, súlytól súlynak szabadít. Amit tudni: nem tudni; ami történik: elmozdít. Háy János (1960-)

Jó volna ha egyetlen arcod lenne, örömtől fényes arcod, szomorúságok nélkül. Ha nem forognék nők után az utcán, s nem örülnék minden hozzám-préselt csípőnek. Jó volna, ha az utcazajból hangod úgy nőne ki, mint virág a földből, s hangodba heverhetnék, mint a mesékbe régen, ha illatodtól lenne édes a szél az őszben, amely közeledik, hogy zörgő kóróival befedje arcom, mielőtt még egyetlenegyszer is láttalak volna téged! Ladányi Mihály (1934-1986)

Gyöngéd ujjakkal gyöngéd jeleket simogassál a bükkfák gyökerére, amíg a rajz a koronáig ér és jeleket izzad a bükkfa kérge. E zöld betűkkel üzenj: itt vagyok és átzúg rajtam, mint egy nagy folyó, az erdőzsongás, minek mélyiben búvár vagyok és elsüllyedt hajó. És bordáimnak rácsos kosarán mint habok törnek meg az életek, barna és zöld és fehér ujjaik érintésének lassan engedek. Fehér bordáim gátja beszakad: zölden és barnán tódul be az ár és halálom élettel megtelik, mint gyümölccsel a gyümölcskosár. Károlyi Amy (1909-2003)

Itt én kevertem színt a virágoknak, s ezek a felhőlépő sziklák az én álmaim; mikor nagyot nevettem, eltanulta a hegyipatak; ha elfáradtam, pázsiton terítettem szét, teremni tanítottam a földet, suttogni az esőt, békére az embereket. Ez a táj ébredő öntudattal enyémnek vallja magát. (Utódal a kedvesnek) A hegyek, akik küldtek, megtanítottak, szeressem a friss levegőt, fejem fölött a magasságot; vigyáznom kell a világra, hogy bajod ne essék, s hogy ne feledjék szemünket a színek s a polifóniát a sárgarigók. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Nem a halál. A lassú zuhanás rémiszt meg. Hogy közben erősebbre húzom a csomókat, amelyeket szelíd nyugalommal kioldanom kellene.

Amikor nem vagy itt, mélyebben létezel bennem, mint legmélyebb csöndben a csönd. Én ilyenkor csak vándorolok, magamból is kivetve, árván, száműzetve, - és keresem a dalt és a reményt, hogy egy napon majd találkozunk mi ketten a metafizikai létezés sűrű hálóján túl, az itt és ott kereszteződésében és felismersz a csalogány énekében. Boda Magdolna (1956-)

Hát soha többé nem sétálunk Oly későn az éjben, Bár szívünk még őrzi álmunk, S a hold még ég a fényben. S bár az éj még őrzi vágyunk, S bár a nappal közeleg, Soha többé nem sétálunk Hold alatt és fény felett. Szabó Lőrinc fordítása George Gordon Byron (1788-1824)

Mennyire könnyű egymásról mesélni az ezeregy levelű fa alatt vivő ösvényen, amiről letérni gyengénél is gyengébb az akarat; mennyire könnyű, elviselhetetlen, egymásban élni, mint erdőn a köd, ahogy az ágakon előre lebben és megpihen az odvas fák között, oly egyszerű a húsz utáni áram zsúfolt vizében egymást érteni, és tudni pontosan: a "rádtaláltam" ezeregy száraz jelentése mi; tudni miért, mi űz el, mi marasztal, az ég alatt alig néhány arasszal. László Noémi (1973-)

Kétségbe ejt a múló türelem. Nem az idő: a belátás hiánya, a tompaság műveli ezt velem. Egyszer megállok, fejemet lehajtom, és csukott szemmel, két karom kitárva figyelem, hogy fut át a szél a parkon, hangya az arcon, vér a szíven. Beolvadok fény-árnyék ritmusába, lélegzetem lecsendesítem, és megtudom, hogy ver a lepke szárnya. Pillanatképek Illatok, hangok, ízek és fények: gyors délután a lassú folyón. Hányszor gazdagabb, hányszor szegényebb a szín, mialatt távolodom? Elfogy egy vérnarancs, lemegy a nap, összezárul az akác virága. Csitul a folyóvíz is, hiába szeretném megtudni: mit rejteget partok közében. Így rejtelek magamban, mióta elhagytalak. László Noémi (1973-)

Újra lebeg, majd letelepszik a földre, végül elolvad a hó: csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az ég. Megvillan a nap, hunyorint. S íme fehér hangján rábéget a nyáj odakint, tollát rázza felé s cserren már a veréb. 1941 Radnóti Miklós (1909-1944)

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó tépelődés, kegyetlen és kemény, csak kép vagy látomás, amely magától formálódik, és úgy lebeg elém: szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek, virág, való vagy képzelt jelenet, tűzfény tünt kandallókból, tenger – mindegy, olykor változgat, olykor megremeg: én mozdulatlanul lesem, szemlélem, nem töprengek semmin se, de egészen beleolvadok, szívom, teletöltöm magam vele, de csak néző vagyok, csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb öröm abból, hogy itt éltem a földön. (Budapest, 1994) Faludy György (1910-2006)

Igyekszem kivonulni az életedből, nesztelenné halkulni, lábujjhegyen létezni, zokniban, a kulcsot puhán fordítani a zárban, mint a betörő. Igyekszem - ugyanakkor - megtapadni is rajtad, mint a tapló, élősködni rajtad, mint a fakín (ismertebb nevén: fagyöngy). Ideje volna felnőtté válnom. Jobb későn, mint soha. Habár? Lehet, hogy jobb soha, mint későn. Esik. Reggelre megint csúszós lesz az út: kásajég vagy tükörjég. Megnézhetjük, vagy nem nézhetjük meg magunkat. Petri György (1943-2000)

A januári hóesésben – épp kedd volt – kora délelőtt, mentem, listával zsebemben, hátra-hátra lesve, szaladjak-e a megálló felé vagy ráérősen nyomhatom-e talpam a porcukor-hóba, mely olyan volt, mint égi bárányok sűrű gyapja, ahogy nyírás után, meleg halmokba gyűjtve, már szép holmik ígéretével viselős, amikor alig előttem, máig sem tudom honnan, egy angyal szaladt át az úton, egy pont olyan lény, minőt számtalant láttam már képen és szobron, így tudtam, mi került látókörömbe: igen, egy angyal, sem hórihorgas, sem kicsi, zömök, átlagos, az angyalok között. Mire a megállóhoz értem, az angyal ott ült a padon, szárnyait egymásra hajtva viselte, amolyan palástként, bár nem láttam, hogy fázott volna, vagy ilyesmi, de nem vagyok naprakész angyaltanból, nem tudhattam hát, miért e különös találkozás. Már azon töprengtem, hogyan szólítsam meg, mert a helyzet kétségtelen rendkívülisége azt sugallta, kezdenem kellene valamit vele, mert nem minden nap találkozik a hozzám hasonló, igazi égi követtel

Megkezdve minden: félbemaradás, járás-kelés, áttűnés-meghalás, befejezetlen reggelek, talán sosem lesz vége már, a kor falán mállani kezd a szutykos vakolat, befelé tárhatod ablakodat, ki ne hajolj, mert vesztedre hajolsz, magában is teljes a benti sors, csak Istenednek, csupán őneki szabad végleges formát ölteni, míg elporladsz: magaddá változol, de lényegedből mindig áthozol egy marék port, s ha végső lángra gyúlsz, a kezdetektől úgysem szabadulsz. Tompa Gábor (1957-)

Ha gyerekkoromban találkozom veled, kézen fogva végigviszlek a láncfüves udvaron, és megmutatom neked azt a kavicsomat, amelyik titkos jeleket sugároz. Ha gyerekkoromban találkozom veled, azt mondom: a manókirály lerombolta Palotánkat, s azóta királyapámmal és három királynőmostohámmal egy sátorban élünk - de csak azért, hogy erre azt mondd: gyere velem haza. Az éjszakai sírásokról nem beszéltem volna, mert a kimondott titok virágporrá válik, és kell, hogy legyen olyan titkom, ami csak az enyém. Ha gyerekkoromban találkozom veled, némán ugrándozva hazáig futok, hogy különbnek gondolj, mint amilyen vagyok. Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna, másik tenyeremen egy kevés rémület. De aztán bevallottam volna azt is. Pinczési Judit (1947-1982)

Megint úgy jött el az ősz, hogy egyetlen reményem se teljesült. Csak jött és körberajzolta barna ujjával a gesztenye leveleit. Megint. Boda Magdolna (1956-)

Magányod végeérhetetlen folyosóján csak mint a vak madár röpülök szárnyszegetten akárhogyan de lássalak ezerszer is nekiütődöm a falaidnak önmagad leghomorúbb gyermekidőkön fönnakadt zátonyainak beléd ütközöm aki egyre - szemem és szárnyam fölsebezve - közelebb vagy és távolabb: hogy megértsem az isteni fényben-falakban mint a vak hogy nem tudom megérteni. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Szívem, te álmaimban is rohansz! Mikor fogsz lelassulni végleg? S lesz-e majd nyugalmas, könnyű éjed? Nekem már az is „megszolgált vigasz”, ha aggódásomat megérted... Lassulj, szívem, hisz élni kéne még! Átsétálnék veled néhány szép nyarat, vagy ülnénk tűnődőn öreg fák alatt, és hallgatnánk halk éjjeli zenét... s a csillagok velünk, amíg megvirrad. Nagy Gáspár (1949-2007)

Rálehel a fákra a tél, leájul egy sárga levél, sárga levél. Ködös a november, szeles: bújj közelebb hozzám, szeress, ködös a november, szeles. Ránk lehel miránk is a tél, hajad, rémült arcod fehér, arcom fehér: rálehel a fákra a tél. Utassy József (1941-2010)

Találkoztunk... S im, régi szárnyak rögtön hozták a mult egét, kikeletünk aranykorának minden éltető melegét. Ahogy késő, őszi derűben vannak napok s órák, mikor tavasz szórja ránk bőkezűen fényét, s a boldog ifjukor -most, az egykor bűvöletében, mely gyujt és megelevenít, ismét megittasúlva nézem arca kedves vonásait. Mint évszázadnyi messzeségből, ugy nézem Önt, és álmodom, s a hang, mely a multból felém tör, azt mondja: Tegnap s Ma rokon... Itt nemcsak az emlék - az élet maga szólalt meg, kedvesem: Önben a régi báj, a lélek, bennem a régi szerelem!... Szabó Lőrinc fordítása Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803-1873)

Bár fészkem én a völgybe raktam, néha mégis elfog a vágy érezni az élő magasban az ormok légáramlatát: óh, lelkünk hogy szomjazza itt lent a széljárta, friss csúcsokat, s hogy szeretne eldobni mindent, ami földi és fojtogat! Elnézem, mily nagy, mily örökszép tornyok, tömegek, oszlopok - üdítő harmat és hűvösség, mi róluk hozzánk lesuhog. S mikor jegükön szűzi fények kettőzik a nap záporát, égi angyalok lába lépked a szikrázó gleccseren át. Szabó Lőrinc fordítása Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803-1873)

A költő mit is tehet? Teleírhatja csillagokkal a mennyboltot, míg alusznak a csillagászok. Teleírhatja rózsákkal a kertet, míg alszik a május. Teleírhatja napfénnyel a strandot, míg alszik a napfény. Ó, százegyszer is kifoghat a késedelmeskedőn! Teleírhatja reménységgel a szállongó időt, míg alusznak az emberek. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Zöldülni tanul a fű, nő, növekszik egyre, nézd! S mit csinál a napsugár? Tanulja a napsütést. Bólogat a hóvirág, szél tanítja rá - na nézd! Hát a szagos ibolya? Tanulja a kékülést. Hazaszáll a fecskepár, a szúnyogoknak hada, nézd! még csak zirrenni se mer, tanulja a remegést. Zörögni is elfelejt erdő alján a haraszt, némán figyel: a világ most tanulja a tavaszt. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A mindenség tündöklő titkaira, arra, ami adat és gondolat s ami csak villózik e név alatt, a képre kint, a tükörképre bent, s amit a tükör önmaga teremt. A valóság üres kereteit építgettem, mint méh a sejtjeit, s vártam, amit majd a tapasztalat gyűjt bele, a mézet, az igazat. És gyúltak bennem álmok és csaták, hitek próbái, pörök, kritikák, szedtem magamban, okkal, oktalan, ami jött, por, mag, pelyva, színarany: száz éden zárult, nyílt száz új szezám, s csak én maradtam igazi hazám, én, a néző... Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy Kína mondja: a Tízezer Dolog, az Egész Élet. Napfény, hópehely. Nőkből, lányokból még egy tízezer. Tízezer dal, kép, szobor. A tudás. A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs. Tízezer álom, vers és gondolat. A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt a lélek. A bors keresztmetszete. Repülőgépről Svájcra nézni le. Egy távolodó csónak. Meduzák Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág a börtönből. Kislányom mosolya. Az igazság. A régi Korcula. Mosztár tücskei. Párizs. Titisee. Tíz fényévem a Sziriusz felé... Nem, nem, így a leltár is töredék: Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Úgy érzem, szörnyű vén vagyok, millió éves a szivem, ezért van oly nagyon tele, ezért ver olyan nehezen. Ez a szív megtanult beszélni és mindenre emlékezik és engem persze érdekelne tudni a történeteit, mert csak ő ismer igazán, csak ő tudja, mik a titkai annak a vén birodalomnak, mely a nevemet viseli. Jó volna tudni, elbeszélni, mit látott, mit mond és miért; de nincs időm rá: a világ nem tart el a verseimért. Milyen kár! mondom eltünődve. Kinek kár? kérdem. Csak nekem! És már örülök, ha beszélő szívemről elfeledkezem. Szabó Lőrinc (1900-1957)

A ruhában legszebb a meztelenség, komoly észben a könnyű esztelenség; munkában belefeledkező játék, szegénységben is az adott ajándék, az életben, mit az ember vállal, ingerkedés harapós halállal, ha tudva jól, hogy sorsunk meddig enged, nekivágunk a hívó végtelennek. Sipos Gyula (1921-1976)

Csak az öröm, semmi más: az öröm. Nem a kéj, nem a hír, nem a dicsőség. Nem az e-világi rang, nem a bőség. Ám — akár szűkösen — de az öröm! Nem a közmegbecsültség — az öröm! Nem a boldogság — e didergő hőség — de az a hűs, bársonyos eszelősség: az a józanult téboly — az öröm! Mert volt a mámor, a torkig telt becsvágy, volt a gyönyör, volt hány-tucat vetett ágy: néked vetett ágy — s mindet megvetetted. Egy életen át az öröm hiányzott! — Mit az örömtelen sosem feledhet. — Hisz még a boldogságból is épp az öröm hiányzott! Simonyi Imre (1920-1994)

Csak még egy percre még egy percre szegődj magányos közelembe nem múlóra nem végtelenre valami megmarkolt Jelenre valami állandósult Mára valami Egyszer-Van-Sokára valami időtlen Lezártra valami vélünk Egybeálltra valami ahhoz hasonlóra amikor éjfélt üt az óra s egymást fedi két mutatója: hát nem kezdetre nem is végre sebzett utolsó szívverésre ráalvadt dermedt örökkére - Simonyi Imre (1920-1994)

Mert mindíg ami csodaszép volt mindíg az múlik el Szentisten! Hát már nem is emlékeztek, ahogy kiszántották egy barbár napon azt a játszóteret a nyargalászó gyermekkor alól? S ahogy abba az egyetlen és örökkévaló ölelésbe szinte beleölelhetett máris a következő? — És nem is egyetlen! S hogy az után a gyönyörű és halni-érdemes és végérvényes szomorúság után még képesek voltunk arcpirulás nélkül tovább élni és még örülni is? — Ám ezt sem végérvényesen. Hát nem szorul ökölbe a markotok: hogy mindíg az múlik el ami csodaszép volt? És sose gondoltatok még arra hogy talán nem is mi örülünk barátaim s nem is mi vagyunk tán szomorúak hanem csupán megtörténik velünk az öröm is meg a szomorúság is meg az ami olyan csodaszép? Meg az hogy elmúlik Simonyi Imre (1920-1994)

Mint az a kőfejtő aki sziklák közé szorult - Nem vettétek még észre hogy minden örömötök két bánat közé ékelődik? Ezért tűnik nékem mindig úgy minden mosolyotok kezdete mintha éppen akkor hagytátok volna abba a sírást - s minden mosolyotok végén mintha már ott fuldokolna a következő sírás kezdete - Az a kőfejtő is amikor reá zuhant a szikla és odalapította a másik sziklához olyan volt mint a váratlan boldogság két szomorúság között - csak kivillantotta fogát mint akit valami akkora öröm ért végre hogy most már mindörökké csak mosolyogna. Simonyi Imre (1920-1994)

Ha jössz, szívem, – a réten át gyere, aztán fordulj a nyárfasor fele, aztán (felém-lejtésű hajlamon) ereszkedj le a szelíd hajlaton. Nézd, nem a domb, a kétely meredek – Ám azon túl már földközel lebeg az ég – egünk – s a küzdelmes világ: vásznába törli izzadt homlokát. Hát arról jöjj – hol ábránd és való játékekével egybeszántható, s telekkönyvezettek a mániák… Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át gyere. – Tudod, ahol a gyalogút talpunk alól az árokba gurult, és egyirányú ösztönöd alatt megnyílt a szerteágazó tudat benned. S alázuhantál. – Ámde én fennakadtam egy szilvaág hegyén, s azóta nyársán – immár nélküled – forgat az özvegyült önkívület madárijesztőként. – Lásd, az vagyok. – Gyűjtsd kosaradba a kendermagot (a hiányodban elpergett időt), és szórd elém egy éhes délelőtt: hadd szemelgessem – jó ízed – hívem. Ha még egyszer jössz, így gyere szívem. Meg úgy, hogy mard belém magad erős foggal – : rögeszmébe az eszelős – meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán, mint egy nyárvégi lusta délut

Az utolsó levél a héten hullt le a vén vadalmafáról az utolsó szénásszekér két hónapja ment át a tájon az első dér tegnapelőtt hullt le a csíkosréti gyepre az első cinkepár hajnalban szállt ablakomba feleselve s tegnap óta már az a bor áll kancsómban asztalomon mit szeptemberben szüreteltek. Egy fájást beérlelt a nyár s most az keresne valahol egy zugot ahol kitelelhet. Simonyi Imre (1920-1994)

a nevedre már nem emlékszem a nevemre már nem emlékszel a hangotokra már nem emlékszem a hangunkra már nem emlékszel az öleléstekre már nem emlékszünk az ölelésünkre már nem emlékeztek a sebekbe már belehaltam a sebekbe már belehaltál a sebekből már felgyógyultam a sebekből már felgyógyultál hogy: soha többé - megfogadtam hogy soha többé - megfogadtad hogy: téged s hogy: örökké meg hogy : vége- elmondtam már hogy: engem s hogy: örökké meg hogy: vége - elmondtad már húszmillió éve hazudjuk tiszta szívből egyikét úgy mint a másikát ideje már hogy elpiruljunk végre egymás miatt és egymás helyett eredj hát utadon magam is elmegyek csak az maradjon vélünk aminek nincs kezdete se vége csak hőfoka van meg kiterjedése meg szívre lélekre agyra ágyra reáfonódó mindenhatósága halálunk órájáig ez legyen - a százszor elárult - veled vele velem szerelmem szerelmed szerelme mindnyájunk szerelm: szerelem. Simonyi Imre (1920-1994)

Az anyák halhatatlanok. Csak testet, arcot, alakot váltanak; egyetlen halott sincs közülük; fiatalok, mint az idő. Újra születnek minden gyerekkel; megöletnek minden halottal - harmadnapra föltámadnak, mire virradna. Adassék nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassék könny is, hogy kibírják a világ összegyűjtött kínját. Ratkó József (1936-1989)

Mindíg az elhányt bádogkanalat, a nyomorúság lim-lom tájait kerestem, remélve, hogy egy szép napon elönt a sírás, visszafogad szeliden a régi udvar, otthonunk borostyán csöndje, susogása. Mindíg, mindíg is hazavágytam. Pilinszky János (1921-1981)

Kimondhatatlan vágyom azt a percet, amelyben élek. S el nem érhetem. Idő, idő! szüntelen benne reszket a gyönyörűség és a félelem. A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol, egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék, gálic-kék szőlők, nádas pincegádor, egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég – hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség, hogy ott száll az egzotikus jelenlét, a lepke-Föld a létlen űrön át, – Hogy érem el a nyíló rózsafát? Mely szökőkútként dobja fel magát, és elevennek oly szép, mint az emlék –? Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Amikor én istent faragtam, kemény köveket válogattam. Keményebbeket, mint a testem, hogyha vigasztal, elhihessem. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Suhogó csendben dombon állsz, szirmokat ejt a homlokod, fejed körül az éles szépség ezüst örvénye kavarog. Hegyek hajolnak púposan, színek mozdítják szárnyukat, lágy formák körül tekeregnek a keményedő vonalak. Tárul a mélység, szétfutó, egymásba villogó terek. Fény gyűrűz szálkás fák között, nyújtóznak zsibbadt gyökerek. Vízként ragyog a csorduló, meg nem született pillanat. Folyékony csoda a világ e folyton mozgó héj alatt. Lator László (1927-2023)

Most kellene elmondani, mennyit jártam utánad, most, amikor ismerős már a visszeres lábak tétovasága a lépcsők előtt, ismerős a megromlott hétköznapok szaga vasárnap reggelenként, ismerős a pénztelenség az éttermek pörköltszagú bejáratánál, ismerős a gyávák hazudozása, a sarokbaszorítottak megalázkodása, és ismerős az álmodozás, hogy egy sohase-összeizzadt ágyon tiszta ingben várakozik rám valaki- Most kellene elmondani:szeretlek, most kellene mindent elmondani rólad,amikor ismerős a penge a csuklón, s a keserű orvosság-íz az összefogdosott poharakban, ismerős,ahogy szorongástól vibrálnak az erek lehangolt gitárhúrjai, ismerős,ahogy szorongástól a végső nekifutás alatt- Most kellene elmondani: egyetlen szerelem vagy, mert az összes magányt ismerem általad. Ladányi Mihály (1934-1986)

Hogy mondjam, mi ködnek az ég, hogy mondjam el, mi vagy nekem, hogy mondjam fényed mély delét, hogy mondjam: ez a szerelem, hogy mondjam el a hű hitet, hogy mondjam el szót nem lelő zavarban, hogy mondjam el az életet, hogy mondjam el, ami elmondhatatlan? Keresztury Dezső (1904-1996)

Alkony sző a tó fölé bíbortakarót, a fenyvesben fajd zokog rekedt siratót. Árva rigó sírdogál odva rejtekén, én örülök csak magam, lelkem csupa fény: szérüskert alá, tudom, eljössz estetájt, legyűrjük az asztagok arany vánkosát, összetörsz, te szép virág, csókjaim alatt, s nem bánod majd, hogyha rád csók-eső szakad. Úgy ölellek - fátyladat magad elveted, s bokrok rejtekén köszönt fényes reggeled. Siratóját az a fajd zokoghatja már! Vidám búval ébred a hajnali sugár. Rab Zsuzsa fordítása Sergei Alexandrovich Yesenin (1895-1925)

Vagyunk két villám-vert fa tűz jele, éjféli erdőn két világító máglya, két meteor szikrázó fény-uszálya, egy sorshang kettős nyílvesszeje, egy-igába tört lovak kényszere, melynek futását egy gyeplő cibálja, vagyunk egy-gondolat kétívű szárnya, egyetlenegy tekintet két szeme, iker-árnyék, mely sírboltra vetül, ókori Szépség álmodik a márvány sírkő alatt, nyugszik időtlenül, titok, melyet két hangon hallani, két szfinksz vagyunk magányunk éjszakáján, közös kereszt kettétárt karjai. Rab Zsuzsa fordítása Vjacseszlav Ivanov (1866-1891)

Így állunk némán, bronzba öntve, Annak a kapunak két oldalán. Opálos ég fekszik a csöndre, A homokon lustán kúszik a láng. Tudjuk, érezzük mind a ketten. Üvegesen vibrál a levegő. A fény mindegyre élesebben Rajzolja vázunk vonalát elő. Kétfelől feszítve az íven. Végtelen messze sólyom árnya ing. Állunk higgadtan, gyönyörűen, S a lépésről álmodnak izmaink. Imre Flóra (1961-)

a fogkeféd elcsomagoltam kidobni nem vitt rá a lélek maradok hát gyógyíthatatlan szentimentális amíg élek a tusfürdődet félretettem törülköztem a törülköződdel a konyakmeggyet is megettem nem maradt végül semmi bűnjel de hova rejthetném a testem titkolni, hogy te átkaroltad a lelkem hogy fertőtlenítsem amely nem tud nem tudni rólad csak a tárgyak törékenyek de tömör az emlékezet Imre Flóra (1961-)

Ha rád gondolok, vagy szám ki is mondja neved; ha nézem homlokod, kezed; ha árnyékodat meglátom - naponta hússzor vagy százszor is, megremegek a gyönyörtől, vagy már tizenhat éve, s ehhez, itt kinn, a sok- sok jó barát ölelése, az olvasók hűsége, s hazulról, vízen, szögesdróton át az ifjúság szerelme - érdemetlen vagyok minderre; könny gyűlik szememben, köhögök, nyelek, hogy elfojtsam; ennyi boldogságot e földön senki se igényelhet a léttől - de a "lenni" szó minden nyelven rendhagyó ige. Faludy György (1910-2006)

Kezdetben még csak a szememet kapcsoltam ki, hogy homlokcsontom belső falára fesselek, de most átléptem s elvetem a vizuálist, és kibontom végső valódat, testtelen és anyagtalan ideádat, mely tökéletes marad, ahogy most látás nélkül látlak, kiben nincs romlás s változat, ki nem öregszik, el nem vásik, ki megvéd földi utamon s kin meditálok mindhalálig. Te azt hiszed: és túl azon. Faludy György (1910-2006)

Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit - Mikor a kezem A rózsafáról Egy szirmot halkan Leszakít, Mikor átrezeg Egy síró dallam Finom húrjain A zongorának; Mikor szívemben Harcokat vívnak Hatalmas fénnyel Hatalmas árnyak: Mikor a szó Mire se jó, Mikor szemem egy Ártatlan fényű Szempárba mélyed; Mikor álmodom S messzire elhagy A fájó élet; Mikor ujjongva Nevet a kék ég, S a szellő mégis Ezer zizegő Halott levélkét Takarít - Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit. S akkor előttem Áll a nagy titok, Amelynek soha Nyomára jönni Nem birok: Miért nem szabad Azt a sejtelmes Suttogó halált, Letépett szirmot Szavakba szednem? Miért nem lehet Azt az örökös Borongó, ködös Szomorú álmot Papírra vetnem? Miért nem tudom Azt a pillantást Azt a sóhajtó, Méla akkordot, Mit a futó perc Szárnyára kapván Régen elhordott, - Megrögzíteni, S aztán őrizni Örökre, csendben? Az a sok síró Ábrándos érzés Miért nem ülhet Miért nem

Az ember olykor úgy tud vágyakozni, hogy égetőbben már nem is lehet. Minden csak bánatát képes fokozni, s fájó filmszalag lesz a képzelet. Emlékezéssel szívig megrakodva a kinti gerlebúgást hallgatom. Hamuvá hull a hitvány cigaretta. Altató fény hull az ablakon. Falak ellen nincs eszköz védelemre- szívom a kéklő füstöt émelyegve, szétfoszlik az, akár a tűnt öröm, s szálanként hull, fogyatkozik reményem. De tűrni kell most könny nélkül keményen. S a kurta csikkel ujjam pörkölöm. Buda Ferenc (1936-)

Oly ismerős vagy, mintha hajdan éltél is volna már velem. Másoknál, otthon, utcazajban meglátom arcod hirtelen. Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem, ott vagy te, bárhol is legyek. Hallom kopogni éji csöndben közelgő könnyű léptedet. Nem te suhansz el láthatatlan mellettem, ha ajtót nyitok, légből, párából szőtt alakban te álmaimból támadott? El-eltűnődöm néha: nem te ültél a szérüskert alatt, egy sír gyöpén, a cinteremben, kartonkendőben, hallgatag? Egy pillanat - még ott pihentél, s tüntél, suhantál már tova, Dalolva a patakra mentél... Az estharang szelíd szava választ zúgott dalodra messze, s én sírtam, s vártam csüggeteg, hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e, de elhalt édes éneked. Kartonkendőd egy percre túlnan megvillan még a part felett, s eltűnsz. De érzem, szomorúan, hogy még találkozom veled. Lator László fordítása Alekszandr Blok (1880-1921)

homálylott már szitált az este a menekülő fényt kereste a templom falán a sok szentség kölyökangyal s az égi fenség is elvonult vackára térve mintha csak összebeszélve kiürítve az isten házát amíg a csillagport kirázzák odafentről az éji fények gerjesztői a víg legények kik az urat magára hagyták gondjaival s az időt múlatták az öreg meg egyet töprengett nem hitte hogy meg is pihenhet kedve támadt fentről leszólni valakinek kitárulkozni hisz annyi minden nyomta lelkét de őt mindig csak ünnepelték imádták nem hallgattak rája övé a menny hát csak csinálja mit jónak vél dolgunk ezernyi nem érünk rá kedvére tenni de amit ő egyszer kitervelt az valóra vált így hát felkelt s a telefont kezébe véve egy sor számot ütött a gépbe amely valahol kicsengett szépen csak úgy visszhangzott a fülében válasz nem jött s magába nézett látta amint egy levitézlett öregúr diszkrét kosarat kap hiába övé az égi ablak s a kagylót csöndesen lerakta tán el is szunnyadt virradatra mobilomon reggel az írás ÉN VOLT

Kinyújtom kezem, szívemmel elérlek. Álmos a reggel, a tengerben ébred, a vízbefúlt csillagokat felhozom néked. Éhes verebek ülnek a fény ágaira, lelkesít az öröm illúziója, hullámok ölelik egymást sorra. Lóg az égen a fáradt hajnal lába, szivárvány feszül villanó álmaimra. Böszörményi Zoltán (1951-)

Olyan a szerelem, mint gyöngyszemü harmat, Amelyről fénylik a szirom, Amelyből felszökik, kévéjében a napnak, Szivárvány-szikra, miliom. Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng, Ez vizcseppekbe zárt, percnyi kis fényözön - Mi távolabbról: mint a gyémánt, Az közelebbről: mint a könny. Nemes Nagy Ágnes fordítása Victor Hugo (1802-1885)

Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok; Csupasz féreg, díszes talárt kapok; Hitetlen várok, sírva nevetek; Az bíztat, ami tegnap tönkretett; Víg dáridó bennem bosszúság; Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ. Nem biztos csak a kétes szememnek S ami világos, mint a nap: titok; Hiszek a véletlennek, hirtelennek, S gyanúm az igaz körül sompolyog; Mindig nyerek és vesztes maradok; Fektemben is a fölbukás fenyeget; Van pénzem, s egy vasat se keresek, És reggel köszönök jó éjszakát; Várom, senkitől, örökségemet; Befogad és kitaszít a világ. Semmit se bánok, s ami sose kellett Kínnal mégis csak olyat hajszolok; Csalánnal a szeretet szava ver meg, S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott; Barátom aki elhiteti, hogy Hattyúk csapata a varjú-sereg; Igazság és hazugság egyre-megy, És elhiszem, hogy segít, aki árt; Mindent megőrzök s mindent feledek: Befogad és kitaszít a vi

Azt kérdezed tőlem hogyan vártalak? Mint az éjszakára fölvirrad a nap, mint a délutánra jön az alkonyat, mint ha szellő jelzi a förgeteget- ezer pici jelből tudtam jöttödet. Mint tavaszi reggel a nap sugarát, fagyos téli este jégcsap illatát, mint az alma ízét, tejet, kenyeret- pedig nem is láttalak még, úgy ismertelek. Mint a fény az árnyat, záport a virág, mint patak a medrét, madarat az ág, mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget- mindenkinél jobban téged így szerettelek. Beney Zsuzsa (1930-2006)

Oly egyszerű ez: ha elvesztelek - belepusztulok. Bármi lesz veled: autó üt el, cserép zuhan le rád, vagy ravatalod lesz a betegágy - én utánad halok, nincs más utam. A sorsomat kezelni egymagam már túlontúl önállótlan vagyok, élek, ha élsz - s ha meghalsz, meghalok. Oly egyszerű ez. Semmi komplikált nincs abban, hogy csakis harmóniát fog fel fülem, hangom is puszta csend, ha nincs másik hang, mellyel összecseng. Megírták mások már, mi vagy nekem: lányom, anyám, húgom és kedvesem, testnek s kenyér, parasztnak a föld, prófétának ige, mely testet ölt, te vagy a fény az éjszakában - oly banális mindez s mégis oly komoly. Nekem te vagy a velem-futó magam: kétágú útnak egy iránya van s ágaink párhuzama oly szoros, hogy a tekintet szinte összemos. Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű: mikor magadhoz - hozzám vagy te hű, magaddal azonos csakis velem lehetsz mindig már. Ez a szerelem. Baranyi Ferenc (1937-)