Lélekszirteken

Feküdtél sujtó fény alá: a virág térdedre dől, szerelmem súlyos zászlaja... tűzve van fejed felől. Lecsukott zsalu-levelek homályán, itt ülök én, varasodnak a zöld lapok, repednek, dőzsöl a fény. Üvegben málna-alkonyat. Lenyesett rózsa zihál, illata fölszáll, fönn bolyong új nyaram ormainál. Újra remeg a levegő, hol kezed integetett. Ágyadra szakadt óriás lepke az emlékezet. Kereng a nyárban köszörű, szívemből szikraesés. Feküdtél sujtó fény alá, keltsen a fölismerés. Ifjúság, szentség szétomol, gyere be, birkózz velem. Fönségesebb az ölelés, amikor nincs kegyelem. Nagy László (1925-1978)

Éjszaka a kedvesemmel szakajtóba gyűjtöttük a tófenékről... a visszatükrözött csillagokat s a teli szakajtót egy topolyagallyra tettük. Amíg alatta csókolóztunk: vásott szellő kúszott fel sebesen a topolyafára s a szakajtót kedvesemre borította. Ahogy ott állt a lány meztelenül és remekbe szabottan a vállára, mellére záporozó csillagokkal: szürke kis verébnek tűnt föl mellette Évástól, Kleopátrástól, Loreleyestől és Lollobrigidástól a világ minden szépasszonya, aki csak volt, van és lészen eljövendő gyönyörűvé nehezíteni az életünket. Baranyi Ferenc (1937-)

Az élet kies halmai fölött madár száll, ez a szárnyalás maga a szabadság, mondanád, bejárod a dombokat, hogy üres völgyekbe érhess, a történések törmelékei felett csak a gondolat éhes verebei suhannak át, tüzesen fellobog a láthatár. Mi céltól célig vezet, s benned utakat, hidakat emel, utánzata a kinti létnek; a nyűgös természeté e mell. Belőle táplálkozol, tejét kortyolod, szavaidat ebbe mártod. Sebeid kötszerére csepegteted fűszeres álmod, a bizakodás könnyű deszkáiból ácsolsz magad fölé eget. Nyarak ékes kalásza hullat magot, vidámsága őszbe borul. A magány száraz gallyait égetik a kertben, arcodra savas pernyéje hull. Mint árva, ha éhes, és kenyérért kebelre szorul, még imádsz-e úgy? Böszörményi Zoltán (1951-)

Lopjál el egy percet Minden nap magadnak, Mikor nem figyelnek! Mikor elaludtak Azok, akik őrzik Előled,... hogy ne tedd! Akkor kell csinálni Úgy, hogy észre se vedd te sem, csak érezzed! Valamit most kaptál, Még ha úgy loptad is Mégis megmarad már Neked mindörökké! Csak neked!... Nem másnak! - Ha keresnék rajtad, - Mondd, hogy nem is láttad! Ebből a pár percből, Lesznek majd az évek, Amiről utólag Azt mondhatod: ,,Szépek voltak"... és már bánod, Hogy csak ennyit tettél el magadnak... Látod!? Gámentzy Eduárd (1963-)

Mint sűrű éjben lopakodó árnyék, Oly észrevétlen volt és nesztelen. Lehetett volna véletlen ajándék,... Lehetett volna, bár ezt nem hiszem. Hozzám simult, s úgy nőtt bennem a szándék. Sorokba zárni, maradjon nekem! Szívembe rejtett, csillogó kis játék, Hogy süssön át kopottas ingemen. De nem találtam ceruzát, se tollat. Távozó lépte köveket csikorgat, Emlékezetből írom ily' sután. Könnyű nyomát a föld rég eltemette, És nem hagyott itt semmi mást helyette, Illúziót, egy szürke délután. Gámentzy Eduárd (1963-)

Írok egy darabka csendet, Neked, hogy ne félj a zajban. Másoknak nem jelent semmit,... Téged majd átölel halkan. Írom, mert én is úgy félek. Nem hallak...mert ahol járok, Vasbeton-csipkéket vernek, Hatalmas légkalapácsok. Mi lenne, ha erre jönnél? Keresnél! Nem venném észre! Elnyelné semmi kis hangod, Toronydaruk köhögése. Hát nem! Most leteszek mindent! Vasakat, s mi eddig kellett. Várlak, s hogy megtalálj végre, Írok egy darabka csendet... Gámentzy Eduárd (1963-)

Lenyúlt egy villám a földre, karjába kapta a csöndet. Szemet húnyt az ég, de látták s beleremegtek a nyárfák. Körben, a dombokon túl, hét harang bronza kondul. Sürög a szél s a boglya laza fonatú kontya kibomlik lobogva-égve s szálanként szédül az égbe. Tépik a lovak a hámot. Mennydörgés. Kalap kóvályog. Reccsen a karja egy gallynak s ráfeketednek a varjak. Fűz alá futnak a lányok, szoknyájuk suhog a szélben, s a dombok hajlatából utánuk ered a zápor. Utassy József (1941-2010)

Mesélj a csendről Bennem üvöltés van és félelem, Mesélj a csendről, Kedvesem. Milyen az: hallani, ha nincs semmi hang; milyen az, mikor az ordítás a semmibe zuhan? Milyen a békesség, az öröm; milyen, ha valaki ezt mondja: "Köszönöm?" Milyen vagy te? S milyen az életed? Valóban fény van a felhők felett? Bennem üvöltés van és félelem, Mesélj a csendről, Kedvesem. Milyen az, mikor a Harag lehajtja fejét, s a Bocsánat fényre jön, elhagyva rejtekét? Milyen az, ha én is lehajtom fejem, mert rámzuhant a világ?, megölt a küzdelem? S amikor meleg kéz simogat, nem csizmás láb tiporja valóvá álmomat - milyen az?... Bennem üvöltés van és félelem, Mesélj a csendről, Kedvesem. Milyen a mosoly, milyen a nevetés; milyen az, mikor mindez sohasem kevés? Milyen, ha elém jön a Vég, ha elfogyott az Élet, s mindenből elég? Milyen lesz ott, mire azt mondtad: Haza, túl a Tündérkapun; ez lesz a Tündérek otthona? Csend lesz ott, s hangtalan szavak? Lesz-e sok, őrült, táncos pillanat? - Veled. S meddig

Egy vers van bennem, dallamokból fonódott ezer szóvirág de hangjait csak én hallhatom, rajtam kívül senki más. Egy vers, amit még nem írtam meg, csak mondogatom szótlanul, egy vers, amellyé lettél bennem örökre - leírhatatlanul... Kormányos Sándor (1968-)

Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban, te döntöttél ekként magadban: titok legyen. Bevallhatatlan. Azt dédelgeted ami gátol, ami megóv a kimondástól, úgy őrzöd, mint koldus a rongyát, hogy tested pucérnak ne mondják. Észrevétlenebb a fedettség, a megtagadott meztelenség, a félbenyelt döbbentő - mondat, ára behódolt nyugalomnak. elhessegetsz sok sas szerelmet ha kotlós biztonság melenget, moccanna vágyad bár: cseréld el a meleget a repüléssel. . . A szárny alatt a szárnyalás-vágy: gyutacsát vesztett bamba gránát, sorsától fél, robbanni reszket, magát alázza játékszernek. Élve maradt szomorú bomba, egykedvű csirke, puha tollban, szélárnyékban delelő koldus, vigyázatodban egyszer fölbuksz! Félelmed rongyod - óva koldul- szabályos koldus. Sose fordul senki feléd. Nincs szava, élce, nincs tetteden meghökkenése. Örülsz, ha rád se pillant senki, ha nem kényszerül észrevenni, tekintetek pergőtüzének körében kényelmetlen élned. Magaddal is hitetve vallod, hogy bőröddel egy

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad. Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad. Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad. Törd át gátjaid – a világ legyél te magad. Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad. Weöres Sándor (1913-1989)

Három napja szivemen hintázik a szerelem,... hintázik a szerelem három napja szivemen. Hintán piros szoknya ül, piros szoknya elrepül, fehér pendely penderül, fehér pendely elrepül. Száll a hinta, föl-le száll, meztelen lány rúgkapál, keze, lába, haja száll, nevem után kiabál. Három napja szivemen hintázik a szerelem, hintázik a szerelem három napja szivemen. Kormos István (1923-1977)

"Feküdj a vízre,hagyd magad sodorni, mint folyóban a sárga falevél, minek ereje óriás folyónyi, miközben pihe-módra alig él. Simulj a vízre, élj vízszintesen, hogy ne látszódjék belőled semmi sem, amíg a nyár arany ereje elfogy, ő csak lebeg a végtelen vizen....tovább Suhanj vele - nem kell kirajzolódni, nem kell pörögni, zúgni - lenni kell, az Isten kezéből kiejtett holmi a bőr levélerezeteivel. A fa emléke borul, mint az árnyék a hömpölyödő hűs folyón föléd, nagy koronája biztat egyre: szállj még, röpülj, suhanj, kitárva vár az ég! Ne higgy neki. - Nem fa. Te a levél vagy, mit üzenetül írott valaki, amit kifog a parton, ha elég nagy lesz majd a csönd, egy másik valaki. Ki írt? Kinek? A betűk elmosódnak? Kibetűzi őket az alkonyat? Ne gondolj véle, magad megadón hagyd, hogy fújja a szél levélarcodat. Az út a fontos, mi magába fogja a célt, ami Isten szívében él, simulj a vízre, magad megadón hagyd, hogy fújja levélarcodat a szél." Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Az oltalom az oltalomban a két karod a két karomban a szerelem a szerelemben a két szemed a két szememben Hogy szorítottam oltalomban a két karját a két karomban a szerelemben hogy szerettem a két szemét a két szememben! És most látom hogy mivé lettem a szerelmében szerelmemben és oltalmazva oltalomban már nem vagyok az aki voltam Ezerszer mégis újra kezdve a két kezét a két kezembe ha megvesztem ha elvadultam csak két karját a karomban! Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom, minden porcikád étkem-italom, add tapadó szád, nyelved és fogad, nyers ízeidet, illataidat, hónaljad kagylójában a pihék közt gyöngyöző párálló veriték részegítő szeszét, kerek hasad, nagy farodat, melled rózsáit add, szoríts karoddal, comboddal, amíg feltöröm tested forró kapuit, nyisd meg az öled, itass meg fanyar, vadnövényízű zamataival, e lágy növény, e harmatos kehely új szomjra bujtó fűszereivel, míg összeszűkül, ágyékodba gyűl az idegekben remegő gyönyör, s robbanni kész a forró hám alatt a lét-előtti tűz-köd pillanat, sistergő sejtek, megzajdult erek munkálnak, hogy magukba nyeljenek, hogy iszamós, mohó öleden át visszafogadjon a sötét világ, ahol a lét fekete titkai készülnek most magukról vallani. Lator László (1927-2023)

A rád zuhant idő alatt ... agyamban elsüllyedtél. A sejtjeimbe zártalak, világom része lettél. Van úgy, hogy rád se gondolok, de nem feledlek mégse, s váratlanul felszínre dob bensőm hullámverése. S akár a kés, a gyötrelem a rostjaimba mélyed, hogy nemcsak bennem - kívülem külön formádat éled. A kútnál egyszer néztelek, ívvé hajolt a hátad, s éreztem, most is ellenem emelsz magadban gátat. Míg magát minden pillanat a homlokodba ássa, te máris készíted magad az újabb változásra. S hogy ott álltunk az elhagyott paradicsomban társak, szerettem volna szólni, hogy nincs hozzád joga másnak. De hallgattam. Vad kényszerek szétágazó húzása tép. Rossz nélküled. De meglehet, ha volnál, nem volnál elég. Lator László (1927-2023)

Egy ablakban, egyedül, árván, Egyvalakire várván, ... Úgy-e hogy álltál már te is! Szemedet egy pontra szegezvén, Oda, hol kanyarul az ösvény, Úgy-e hogy néztél már te is! Messzebb e pontnál, egyetlennél, Akárha mágnes rabja lennél, Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem! S ha ilyenkor valaki rádszólt, Csak nézted, mint egy megvarázsolt, De nem láttad te sem! S ha úgy esnék, hogy sohasem, Hogy szűk lenne az élet is: Úgy-e, hogy nem adnád te sem, Hogy állnád, várnád akkor is! Sík Sándor (1889-1963)

A szerelemről azt mondják örök de az örökké olyan határozatlan a szerelemben van még némi sansz tán hogy az örökre benne rátaláljunk olcsó regényekben a szerelemre amelyekben beteljesül a vége az örök szerelem valóra válik a szerelem és benne az örökre ugyanaz hogy ugyanarra vágyik az emberben a szerelem valóra mi örökre van csak annak lehet léte akkor legyen és ekkor legyen vége. Borbély Szilárd (1963-2014)

Ha számbavetted mind a vétkeid Szemed ha metszőn önmagadba látott: Az ismeretlen sok-sok bűnödért Még mondj el egypár miatyánkot! Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk, Mert végtelen a vétkeinknek száma S talán nem az a legölőbb csapás, Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva. A legsikoltóbb seb talán nem az, Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán S tán az se, mit suttogva, hátmögött Ejtünk kajánul, titkon és orozván. A legsikoltóbb, legégőbb sebek Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet, Mely indult jóakarat ösvenyén És öntudatlan gúnyba tévedett. A legszörnyűbb lavinák úgy lehet, Indulnak egy elejtett szó nyomán, Mit elhallgatni – véltük – nincs miért, S mit elhallgatni jobb lett volna tán. S mikor egy gyötrődő szív úgy eped Egy szónkért, mely meg tudná váltani, S virágoskertből sivataggá lesz, Mert azt az igét nem mondottuk ki. Mert elnéztünk a ködös messzeségbe, A léptünk rajta döngve áthaladt, Semmit se tettünk – csak nem vettük észre – És eltapostuk, mint egy bogarat. Oh végtelen a vétkeinkn

Minthogy belőle egyéb nem maradt, szeretem, ami körülötte volt, a kispárnát, melyre feje hajolt, karperecét, elárvult tárgyakat, a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb erdőket, városokat, úti port amit együtt vertünk fel, a mosolyt, mely szívéből a szemébe szaladt mikor festették: – nem pótolja, de az egész világ tele van vele, s most tudom csak igazán, mennyire, Ég s föld s minden őhozzá kapcsolat. Szeretnem kell gondolataimat. Minthogy belőle egyéb nem maradt. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Halkan mondjad, – hangosan hallik, – vissza ne verjék messzi falak. Leírni talán nem is szabad. Orcádra fessed rózsaszínnel, bújtasd mosolyos csigaházba, didergésbe és könnyű lázba. Rejtsd pillád alá, meg ne lássák, akadó lélegzetbe vessed. Hogyha szereted, így szeressed. Károlyi Amy (1909-2003)

(részlet) Mire megszüljük egymásnak magunkat, kihordunk annyi kínt, kívül-belül, hogy elszakadni egyikünk se tudhat többé a másiktól: feltétlenül valljuk egymást, mint gyermekét az anyja.- S akkor, ha majd fájdalmak súlya nyom, fele bánatom én veszem magamra, és bűneid felét is vállalom. * Mióta szeretlek, eszméletem minden percében rád emlékezem, álmomban is te őrzöl meg talán, rólad tudósít munka és magány, veled lep meg hajnalom, alkonyom, s hozzád megyek, ha tőled távozom Garai Gábor (1929-1987)

De ami volt, az nem jön vissza többé soha. Az idő egyirányú utca. Örökké zuhog a jelen, s örökké száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza szempillantás alatt. Lábbal előre vissza nem szökken a műugró a trambulinra, és nem lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta, de ha mégis lehetne, hogyha valami résen, a kozmosz féregjáratain át zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot, ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt, bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat, vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy saját gyermekkorodban, épp vasárnap dél van, most merik szét a húslevest, s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed rájuk emelve, a jövendő elvetélt embriója, merev térdekkel lépegetsz feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!” – az is hiába volna. Nem lehet csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset, olyan szorosra szőtt

Egyszer rajzoltam egy házat, semmi különös, kémény, ablakok, kis kert, teljesen szokványos. Régóta laktunk benne, a falakra rásárgult a közöny. A függönyökben itt-ott még kapaszkodott anyám sóhaja, a sarokban titokká kövülve térdeltek az esti hallgatások. Dohos szaga is volt, meg minden. Sokáig őrizgettem, egészen belegyűrődött a lelkembe. Az idén lomtalanításkor kiteszem, darabokra tépni még mindig nem tudom.

Sültgesztenye és pörköltmandula. Én emezt fanyar odaadásáért, vaníliazamatáért, te azt melengeted markodba szorítva, míg ballagunk a körúton, szerelemből beletörődésbe, s némán vágyakozunk egy harapásra egymás tenyeréről. Köves István (1938-)

Törékeny, hosszú száron imbolygó, növényi rémület, az őszi esőben, éjjel, odakünn a széljárta, köves fennsíkokon, ahol a csatakos sötétben visszhangtalanul dobog a szív, s a jajkiáltások lángjait szétszórja a szélroham A csillagtalan ég alatt, a nyirkos, csontig hasító hidegben, a szótlanul agonizáló füvek, hajladozó gizgazok között egy eleven, lüktető pihegés, ami reggelre megtörettetik, amit ezüsttel futtat be, széppé hazudva eltakar a novemberi dér Parancs János (1937-1999)

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát homlokod havasa alatt, homlokod havát elfeledtető fényes nyári szemed szédületét szeretem és éneklem e szédület szeretetét. Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli, szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli? Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni? Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem, csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, csendesen - hallani nem lehet, talán látni sem: az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem! Babits Mihály (1883-1941)

Ezüst esőben száll le a karácsony, a kályha zúg, a hóesés sűrű; a lámpafény aranylik a kalácson, a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű. Kik messze voltak, most mind összejönnek a percet édes szóval ütni el, amíg a tél a megfagyott mezőket karcolja éles, kék jégkörmivel. Fenyőszagú a lég és a sarokba ezüst tükörből bókol a rakott fa, a jó barát boros korsóihoz von, És zsong az ének áhítatba zöngve… Csak a havas pusztán a néma csöndbe sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Piros levéltől vérző venyigék. A sárga csöndben lázas vallomások. Szavak. Kiáltó, lángoló igék. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Megszoktalak, akár a levegőt, bármerre nézek, mindenütt te vagy, szekrényem alján, a fiókjaimban, az agyvelőmben, és nem veszlek észre. De múltkor este, amikor bejöttél szobámba, s mondtál valamit nekem, sok év után egyszerre ráocsudtam, hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve ámulva néztelek. Szemem lehunytam. Ezt hajtogattam csöndesen magamban: “Megszoktam őt, akár a levegőt, Ő adja nékem a lélegzetet.” 1931 Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Úgy szeretnék egyszer veled Bolondozni, mint egy gyerek Falbaverni néhány szöget Zsebretenni néhány követ Holdfénynél kincset keresni Hóbuckában hasra esni Hógolyózni és szánkózni Külvilágtól elzárkózni Hintázni és fára mászni Nyári záporban elázni Énekelni hamis hangon Epret enni kint a gangon Nevünket a falra írni Romantikus filmen sírni Hegyet mászni, erdőt járni Éjszakai buszra várni Csak úgy, egyszer tortát sütni Nedves fűre lefeküdni Egy koncerten kiabálni Zuhany alá együtt állni Fogat mosni, gyöngyöt fűzni, Félni és ördögöt űzni Táncolni a Szajna-parton Kiflit venni lent, a sarkon Múzeumot látogatni Szegényeket támogatni A piacon válogatni Sajtba krumplit mártogatni Biciklizni, strandra menni Tengerparton pizzát enni Három napig csak aludni Mérgelődni s megnyugodni Elolvasni az újságot Eltenni savanyúságot Varrogatni, makramézni, Közös múltra visszanézni Vizes ruhát teregetni Réten sárkányt eregetni Barkácsolni és pipázni Mínuszokban együtt fázni Utazni és álmodozni Ázsiából kag

a csönd meredélyén, határmezsgyéjén a jónak és a rossznak, rovarlábakon araszol a lucskos, őszi avarban, rothadó falevelek közt, a sárban előrefurakodva mulatságos és szánandó az a töretlen igyekezet, amivel átgázol a fűcsomókon, göröngyökön, elvetélt lehetőségek roncsain, kudarcok foszló tetemén egyre kifosztottabban, egyre elszántabban, valami távoli, ismeretlen cél felé törekszik, most mégis meg-megáll, semmiségeken tépelődik tanácstalanul és riadtan Parancs János (1937-1999)