Lélekszirteken

mint az egymás felé nyújtózó fák, úgy próbáltalak elérni. hová tűntél? szavaim levelek – ősszel lehullnak, lila kalapom alá bújtattalak, hozzád beszéltem, útközben a város felé. néha elhagytalak, de sosem végleg. elkorhad bőröm, belülről pusztítasz. olyan törések ezek, amiket azért okozol, hogy fájjon, de nem tudod, hogy tavasszal mindig kivirágzom. Tóth Dominika (1997-)

pihenj még takaróm szélén, míg betöröm házunk utolsó ablakát, míg végigfektetem lelked azon a dohos zongorán. fáradt vagyok és gyűlölöm, hogy egyedül ülök a küszöbön, mint törött ékszer, amiből hiányzik a csillogás. pihenj még kicsit, csak míg összerakom a rendet és dobozba teszlek, míg nem érzem, hogy kerülget a sírás. addig pihenj, míg megszárad szememben a tegnap, hogy soha ne lássa árulásod térden halkuló érverésem. Tóth Dominika (1997-)

szeretem, ahogy nyárba csap át szemedben a reggel, szeretem a bús őszben minden árnyékodat. szeretem, ahogy megszelídíted szívemben a telet, ahogy a tavasznak énekelsz, nagyon szeretem. Tóth Dominika (1997-)