Lélekszirteken

az ember végül teszi a dolgát és nem roppan meg és nem lesz kövület, teát főz, köszön a szomszédnak, nevet, felveszi a könyvet, amit tegnap az asztalon hagyott, elpakolja a kimosott ruhát, kertészkedik, ilyeneket tesz az ember, ha megrendül benne valami valamit tesz ember, ha ilyen külön idők járnak odakint aládúcolja a holnapot, kávét iszik Tóth Csilla (1973-)

madárnak lenni jó, repül, amit én nem tudok, énekelve ébred, és úgy is alszik el, nem gyűjtöget, a házához nem kell hitel, a temetéséhez nem kell pap, az ég alatt születik és ott is pusztul el, tudom, hogy az élete nem fenékig tejföl, kieshet a fészekből, elkaphatja egy macska, és egyszer láttam egy hattyút, akinek a lába a Balaton jegéhez fagyott, és ott van az ember, aki szintén vadászik rá valamiért de időnként mi is kiesünk a fészekből, és ránk is vadásznak állatok, és a halálunk, nem tudom, mégha ágyban, párnák közt, akkor is, nehéz megindokolni, hogy miért történik meg velünk, miközben az életünk sem fenékig tejföl, ritkán alszunk el dalolva és nem is úgy ébredünk madarak, madarak, lassított felvétel minden röppenésük Tóth Csilla (1973-)

Mekkora flash lehetett Párizsnak Ady, szinte hallani, ahogy mormogják az elaggott házfalak, hogy nézd az arcát, a dimbes-dombosat, vidéki ez, tele száz titokkal, mélységekkel, villamoscsilingeléssel és szitokkal, mit vár tőlünk és mit remél, és mit mesél, ha fodros szoknyáink redői közül egyszer hazatér. Tóth Csilla (1973-)

Valaki ül abban a székben, a tükör mögötti messzeségben, nincsen nyoma, de én tudom, áttekint mindegyik házfalon, az utcát nézi, a ködbe veszőt, a bokrot, ami őbenne nőtt, a kesztyűtlen kezű gyereket, az érintésnyi meleget, a tegnapot, amit szétrepesztett, tejbe aprított, a kőkeresztet, az égbolton futó utakat, a jó napot kívánó urakat, bámulva nézi a hegytetőket, a kibomlott hajú szőke nőket, a tavaszba vegyülő napsütést, a fatörzsön felfutó néma rést, a százéves nénikét, még hiú, a babából hogyan lesz kisfiú, a férfi a fiúból hogyan vált formát, a születésnapi habostortát, az ünnepek közötti örökös csen det, anyát, hogy felsóhajt, végre rend lett, az elérhetetlen lepke szárnyát, a levelet, amin bogár rág át, a kapkodva keresett telefonszámot, a színészt, ahogy szerepet váltott, a sminkjét, a tükörben igazítja, a kényszert, tudni, hogy mi a titka, valaki ott ül és figyeli, ahogy az idő a világot legeli. Tóth Csilla (1973-)