Lélekszirteken

nekünk építettem magasba felszökő bércek védelmébe szemed kékjét másoló tágas ég alá a habarcs közé hulló könnyeimet kevertem nekünk emeltem magasra nevetéseinkből a házat most mérhetetlenül fáradt és öreg vagyok az üres házban nevetéseink visszhangjában bánat-viharok bömbölésének szünetében keresem könnyeim záporához eresznek a szempilládat amíg a szerelem újból fölemel valaki mással Pethes Mária (1955-)

vágyak káosza semmi köze a szerelemhez néhány félreérthető szót zár a hangok rácsai közé fülében a kapu némasága húsát éber éj marcangolja szájában őrület íze ereiben a kor csordogál keserűsége átszivárog glóriás holnapjába jaj szívében kő gyomrában föld súlya öklendezik kihányja agya dermedt viasz útját a nap aláaknázza jaj miféle fénybe fúlt léptek micsoda ősz csupa sebhely a levegő jaj miféle hiány alszik gerincvelőjében csak ne fújna annyira a szél el ne fújja a lángot / Részlet, Pethes Mária : Részvét nők szerelmi szenvedéséért című versciklusából./ Pethes Mária (1955-)

hagyom hogy te legyél a táj békéje nappalok rövidülése délutánok bíbora nyárfák eget kémlelő magasa kisded szellők nyugalma fények-árnyékok összeborulása levelek vak lebegése az öröklét dicsérete felhőtornyok leomlása a Tó szelídsége hullámok olívzöldje hattyúk hófehérje vitorlások hangárba vonulása híd napsárgája part csípős csöndje vacogó gyümölcsfa aluszékony rügye hagyom hogy te legyél a megígért este a hozzám vezető szabadon lélegző út a csók ami eltünteti számról a rúzst a győztes pillantás minden apró ürügy a kényeztetésre az arcomat felszántó ébren töltött éjszaka az ablakban mosolygó holnapok fénye a vég nélküli kezdet a könyveimet fellapozó idő a kilátás szebb napokra hagyom hogy eljegyezd magad sóhajommal ami neved viseli Pethes Mária (1955-)

átírom a halhatatlanságba ezt a kertet ahol mézszínű lombnyoszolyán részeg méhek hevernek és titkos találkák után reggelig remeg a kokárdavirág sziromajka rózsák elkésett bimbói gyors csókcsatákba fúlnak irigykedve berreg fölöttük a szitakötő-idő átírom a halhatatlanságba ezt a japán pillangóvirágot mert megszerette a magyar földet hálából minden éjjel átváltoztatja rózsaszínű szirmait eleven lepkékké tikkadt szellő hátán vitorláznak aztán két csiga nyálának fényes sínpárja között bukdácsolnak amíg a hajnal visszavarázsolja őket a valóságba Pethes Mária (1955-)

elfáradtak a birtokos esetben fogalmazott történetek az időt kikezdték a hiányjelek változásokról sziszegett a szél amik sosem következtek be a nap koordinátavonalakat húzott a kert füvére hirtelen megöregedtek a partner nélkül maradt meggyfák a tánciskolában álmunkban közeledtünk egymás felé és a másik tudta nélkül a vég ellen kibúvót kerestünk: még- egyszer-utoljára az égen kirajzolódott egy arc te az enyémet láttad benne én a tiédet heves szívdobogást kapott a Tó elmosódtak a színek a szivárvány hídján alatta összehúzták magukat a hajók a csend zátonya fölött kígyózott illatod megrészegültek tőle és össze-vissza- futkostak a hangyák talán eső lesz suttogtam és fogaim között csikorgott a neved Pethes Mária (1955-)

vállamra nehezedik a bezárt ajtó némasága csupán valami halk hang vergődik a keretfában * húsunkat marcangolja a vágy hogy egyszer kijutunk zárkáinkból vagyunk a tavasz zöld árbócrúdján megfeszítettek nézzük ahogy a világ szájából szivárog a kór * közönyösen ásít az égbolt nem támaszkodik meg rajta a harangszó pedig sok lélekért kellene bongania * csillagok kórusa himnuszt énekel a feltámadásról bukj föl a mélyből adj jelet szeretet * annyira szeret hogy sosem szólít a nevemen nem akarja átadni az elmúlásnak szívembe száműzlek hogy hazára lelj ahol megszülethetsz és megtanulsz emberül beszélni * egyedül téged ismerlek százszor átúsztam szemed kék tengerét * álmodj bennem hiányod ne legyen sebhely sóhajom falán * árnyékod gyökértelen röpülni képtelen ha mégis megpróbálja a madarak visszahozzák hogy szerelmes éjszakánk bíbor lepedője legyen * fák ág-szobáiban a cinkék azt dalolják örüljön aki él népesítse be virágokkal a szelíd dombokat senki se szokja meg a magányt madarak tartják bennü...

Tört szívemre rozsdás levél billen Közönyös küszöbömön fázósan topog hívatlan vendég a magány Felhők készülődnek elsírni sötét gyászukat Dérrel csatázik füvek hada kardjuk élét harmat csorbítja Tetten ért szerető rongyait sietve kapkodja magára az ősz Pethes Mária (1955-)

Ebben a kora őszi hervadásban is szikrázó napsugárral teli mosollyal követellek kihívón akár egy párduc elnyúlva az ágyon karodra várva érett körte aranyló fényével hajamban Mezítelen testeden puhán megpihen a szökevény nyár De szemedben vadóc vágy csillan mint pohár alján hagyott búcsúkorty Kint kesernyés illatokkal tolakszik szeptember én meg rendíthetetlen' ébresztgetem szívedben a még megmaradt alkonyba forduló nyarat Pethes Mária (1955-)