Lélekszirteken

Préselt, gyűrött múlt, mennyi hajnal van benned, esők, darazsak emléke, június hülye íze, keserű, gyógyító nedvek, rostok, a nyelés élvezete. Inak és erek, alkonyi szomorúságok, óvatos érintések, most múljatok! Magány és együttlét, fegyelem és figyelem. Egymásba nőtt varratok, seb és lemondás. Belőletek is elég legyen! Suttogás és szomj s az a sok kitérő, kisiklás. Erdő szaga, könnyek, szavak: egy ujjbegyen. Felissza egy itatós, mint a kiöntött tintát. Aggódások pora, nevetés, vihar. Áldás és átok. Minden egyetlen pirosló szőlőlevélen. A lét akar szólni, mint hullás és bomlás. De nem érek rá éppen. Nincs megoldás. Kántor Zsolt (1958-2023)

mennyi erezet mennyi bibe ajkaid között a szavak lombba takart remegése föltűnsz és meglebbented a függönyöket nyílnak pókhálós ajtók szobák reteszelt ablakok. friss levegő árad homlokomra s leheleted melege izzadok a hirtelen bizalomtól ingem bőröm alá nő. szemüvegem pupillák mögé. nincs kegyelem nem hihető többé a kín enyhülése csak percnyi lélegzetvételek haladékok a még nagyobb elhagyatottság durva szentsége. rideg monoton év Kántor Zsolt (1958-2023)

Kortyoláshoz hasonló hangot ad A reggel a nosztalgia helye. A kávé ihletforrás, meg a szecessziós csésze. A cukros tej elkeveredik a koffeinnel. Lassan bejut a szájba, rá a nyelvre, A szájpadlás örül az íz selymének, Szinte betakarja az összes gondot, Gondolatot az élvező megértés. Simogatja a bőrt a langyos, barna lé. Felmegy az orrába a dolgok gőze. Voltaképp az illatáért szereti. Meg a napsütés miatt, ami szinte minden reggel Velejárója a gondolkodásnak. A tudatból a szavak a fényre visszamásznak. Egymást öleli alázat és gyalázat. Elválik s összeér a fergeteges öröm és bánat. Kántor Zsolt (1958-2023)

Opus: Mínusz 1 . Kőrakást rejtenek kéreg-zárójelek És belebotlik a reggel az emberbe. Ahogy néz rá a nyelv. Nincs éppen eltelve. Eszébe jut a napló. A manzárdba megy. Áramként fut végig rajta a hideg. Az asztalon maradt a kockás füzet. Ahogy imádkozik, mennydörgés érinti meg. Most nem az empátia, hanem a harag remeg. S szívében kristályossá lesz a méz. Épp vinné szervízbe a hitét. Lelkéből dal tör fel. Becsomagolja az ég, Ami leesett, de nem tört el. Kántor Zsolt (1958-2023)

Az észjárás, akárcsak a sétálgatás, lépésenként haladás. S egy lépés a nyelv út-testén: a mondat. Ahogy rakjuk lábainkat, egyiket a másik után, nem tudunk kihagyni egyetlen szót sem. Egyik lábunk a másikat tolja. A vers esetében a titok a kihagyás. Olykor a sakk szabályai szerint történik a kihagyás. Ha L alakban haladunk tovább, nem ütközünk bele az egyenesen járókba. Mintha a játszma fölött repülnénk el. A nyelven érződhet a bor savassága. De a fanyarság az egész szájüreget betölti. Uralja a szót az irónia. De amit illatban ígér, ízeiben nem tudja. A tökéletes bor ornamentikájában sem szabad, dominánssá nem válhat a savasság. Meg kell felelnie. Ez a szabadság. Kántor Zsolt (1958-2023)

Ragacsok Zselatinos ezüst: Szarvas. Smaragd celofán a tavon. Tér és idő széthasad. Kinyílik a világegyetem szeme. S a pupillák öreg tölgyfák. A csarnokvízben fém-zene. Mintha parázslana a zúzmara. A híd alatt tőkés réce. Két kacsa. Fúj a melódia szele. Fodrozódik a vízfelszín, csobbannak kis habok. Egymásba folyik a múlt és a ma. Tarka ragacsok Kántor Zsolt (1958-2023)

Op. 01. Arrébb tologatja a kis dolgokat, hogy tisztán lássa A nagy ügyet. Azután azt is félreteszi, már nem látja olyannyira Fontosnak. De előbukkannak így a régebbi, apróságnak tűnő restanciák, Kérdően merednek rá. Velük is kezdeni kellene valamit. Kívánná a lomtárba az összes intéznivalót, de lefagy a globális mátrix. Makacsul ragaszkodnak az elméjéhez, percről percre új alakban bukkannak fel. Valami átfogó megoldásra áhítozik a tudatalattija. Mire elalszik. Nem lehet nyugton, folytatja a szemhéjak mögött is a keresést. Kántor Zsolt (1958-2023)

Arrébb tologatja a kis dolgokat, hogy tisztán lássa a nagy ügyet. Azután azt is félreteszi, már nem látja olyannyira fontosnak. De előbukkannak így a régebbi, apróságnak tűnő restanciák, kérdően merednek rá. Velük is kell kezdeni valamit. Az összes intéznivalót a lomtárba kívánná, de mozdíthatatlanná merevednek hirtelen. Makacsul ragaszkodnak a tudatához, percről-percre intenzívebben izzanak fel. Valami átfogó megoldás körvonalai kezdenek kirajzolódni? Nem! Erre alszik el és folytatja álmában a keresést. Kántor Zsolt (1958-2023)

Kies lugas. Krisztustövis. Ízek sűrűje: méz. Fűzfák, halastó. Zápor. Legyező nyílik, szempillák között vízcsepp. A hegedűhúron hangya, az almán darázs. A darálóból pereg a mák. Kántor Zsolt (1958-)

Mióta készülök, hogy elmondjam neked – Az égbolt olyan bolt, amiben eget lehet kapni, Álmot, inspirációt és teret, amikben a talentumot Mint kagylóban a gyöngyöt találják – Kognitív akkordok, színekből. Álló pillanat. A tárlat a szingularitást modellálja. Dúl a gyantaporfelhők hurrikánja. A konfigurációk koktélját Egy gyík és egy bárány teszteli. A szándékos léptékvesztés impulzusként feszít. Kompendium, intonál Metapoétika úr. Szkülla fentről szemléli a dekonstrukciót – Kharübdisz alul. Igék és nevek – s ott ihletett fonalakból szövődik a test Mert fogytán a deixis és az epokhé. Talán a kvarc, a bauxit. A szöveg festékké lett. A zárójelbe tett fontoskodás matt csend. Szertartásosság, kis, újszülött prozopopeia. A szerzői én kizárólag egyéni, szubjektív Pozícióból képes folytatni a gondolkodást a praxisról, A valóság az írót, nem mint egyén, hanem mint a História egyik ambivalens karakterét tételezi Aposztrofé asszony a végtelent, mint arcpúdert viseli. rezignált, mint a vi...

  A papírírószer manökenje A hang este formájúvá lesz, az ég színeire bomlik. Karaktereket spórol az olvasás. Lecsukódik a szem. Befogadja tárnáiba a múltat a pupilla. Majd újraírja, amit kihagyott az emlékezet. Egy nyári séta emléke dialógusba kezd A megbonthatatlan idővel, mint narratív szövettel. Egyetlen mondaton belül van benne a műhold és az égbolt. Káprázik a szem, ha a szingularitásról olvas az ember. Összeér, ami tegnap szétfolyt. Mintha ikrek lennének a hétfő és a kedd. Az ismétlések titka, hogy rendelkezzünk életkedvvel. Ellentét csomagolva ellentétbe. Mint gézbe bugyolált, Képlékeny olvasat. S azon belül egy kisebb tároló edény. Mintha egy metamodern dilemma lapulna az esszé ecsettáljában. Belemártja tekintetét az összegyűrt árnyak festékanyagába. S az asztalon álló, átkötött dobozkára fókuszál. Amiben egy ékköves gyűrű hever. „Hadarva ír, mint Rilke vagy Kafka.” Mellette magyarázó angyal. Sebes körte, fonnyadt narancs, néhány szeder. Nem is gondolta, hogy ide a papírb...

(Mire derül fény?) Szerkeszti az idő a szótárt. Építik a szavak a naplót. Egy leütött akkord a nyár. Sokáig zeng, akár a kagyló. Benne egy gyöngy a világ. Átmegy rajta a traktor. Lám! Miként fogalmazunk, ha írunk? Miként gondolkodunk, amikor beszélünk? Talán jobb, ha csak olvasunk és henyélünk. Kántor Zsolt (1958-2023)

Miként lehetséges, hogy ered, ami mindig volt Érzéki látszás. Átadjuk a szövegnek magunk. S legyen a papíron print. Ige. A világok termelője. Rezgés és zúgás. Reggelbe csomagolt mondatok. Szó-zsemlemorzsa. Anyag a nyelv. Élővé tett dikció és fikció. Pocakos manzárd. Lefogyott szekrények. Megannyi könyv a befőttek között. Néhány kép a falakon, Salvador Dali, Szétfolyó idő. Chagall. Piros-kék kecskék. Picasso szellemei. Kerubok, szeráfok. Paul Klee hangyái a varrógépen. A befejezett mű. Illúzió és harmat. Ágak. Kéz. Gyanta és méz. Szőlőszemek a gitárdoboz alján. S elkiáltja magát a hárfa. Zengj, Isten Szép álma. A felszínről kitörölte Az emberiség, de a mélyből újraírják A spórák az angyalnyelvet. Jézus bűnösöket legeltet. Kántor Zsolt (1958-2023)

A megértendő dolog útja Lám, az önazonosság se mozdulatlan. Az identitás nem hőkezelt. Mert az igazi tudás megíratlan. (1) A zsigerekben van a nyelv. Bár a kavicsok dobódnak. Még mindig a törvény a csónak. Beszivárog a réseken a kegyelem. A tárgy, a motívum s az élmény. Mint látványt a szem, hintáztatja Az esőcsepp a fényt, a pillanatot. Már nem az apám ó-embere vagyok. Hanem az új, átírt természet. Akit épp a gondolat miatt nem ér el Az enyészet. Mert ott a szellemem. Ama vér. Ami egy mindenséggel felér. (1)Kovács András Ferenc: Ars memoriae. Kántor Zsolt (1958-2023)

A nyelv és a világ A nyelvében megalkotódó személyiség A személyes viszony, ami önmagát kimondja. Mint a szóban az illat, virágban a méz. Az igehirdetés szakrális bolondja. Lezáratlan történet. Egy új tapasztalat egén. Csillámló szubjektumok. Az utcákon történő lét. Szövete, folyók és tavak aranya. A sebekre tekert, idilli géz. Az idő és a nyelv. A beszéd, ami teremt. Az oszthatatlan egyediség. Ami árnyékként az értelmezés függönyén mereng. A praxis. A mátrix. A tiszta ész. A szeretetben nincsen félelem. A hatás a közmegegyezés helyébe lép. Formáját juttatja érvényre az értelem. Kántor Zsolt (1958-2023)

Ízlésalapzat Mintha megannyi rejtjel és kulcs Volna a lelkemben, melyek kódokat Adnak a legféltettebb titkokhoz, Mintha a szívemmel látnám, Lényegem legbensőbb észlelésével Fognám föl a szellemmel összefonódó harmóniát. S érteném a tapasztalatot, amit eddig Közönnyel fogadtam el a ráció szintjén. Most továbbmegyek, belépek a ráérés, A reflektálatlan figyelem dimenziójába. Már az se izgat, miként találok vissza? A sejtek konzisztenciája a jó ösztönt beissza. Mintha ott lenne a cél, ahol a kezdet. Nem látni mást, csak a keresztet. Kántor Zsolt (1958-2023)

Ézsaiás éneke Mintha mondaná a magáét és közben kiépítené a mellékszálak mentén az egérutat. A motívum árnyékot vet. Burkot növeszt, azután egy üreget, le a mondattani növény gyökerein túlra, ahova nem juthat be szó. Közben a házban beszélgetnek emlékek. Héjak húzódnak össze s jelentésrétegek. S az utógondozást végzi az abszolútum. Azután a mellé-, s elbeszélés kimenetele nem lehet más, mint az eltávozás. Alvásban dolgozik a szív. Kék detektor. Este hulla az ember. Reggel meg újszülött. A hallgatás szövetébe beleölti a szó varrótűjét. Benne a vers-fonál. Jambikus cérna. Vér és Nap. Egy pohár boldogság hormon van a laptop fedelén. A paradigma félregombolt egén. Nézd csak! Ez volna az Én! Egy embrió. Nem diadém. Most, ötvenen túl kezdődik a lét. A kiszabadult fény. Kántor Zsolt (1958-2023)

Szétáztak a varratok. Szét a vonatok, sínek. Az eső felpuhította a felszínt. Olyan finom lett a víz bőre, mint egy hártya. A hajó kabinjában arra gondoltam, hogy a mozdonyban legalább fűtik a kazánt. Az intercity fülkéjében pedig azt, hogy hajón utazom és fürkészem az óceánt, találni akarok egy szigetet. Ahol kialudhatom magam. Száradni szerettem volna. Letenni ezt a napot, mint egy csomagot. Csakhogy én magam voltam az. A tó partján fekvő fizikai súly. Aki elhagyta a hajót, leszállt a vonatról és megsimogatta a partot. Mintha – Kántor Zsolt (1958-2023)

Kalkulatorikus morál Mint kulcscsomó az aprópénz között, a zsebben. Mint a könyv a fiókban, ceruzák s radírok között. Mint kesztyű a lábasok és fazekak között. Mint sapkarózsa kések és villák között. Mint üres vállfa, kabátok és zakók között. Mint vasalt zsebkendő ingek között. Mint csecsemő két szülője között az ágyban. Alszik a mágneses erő, a pára, az áram. A tenger alatt bál van. Színelmélet. Számtan. A házak titkokkal vannak tele. Az idő nyugodt. Fekszik a szavak között Tudja, nincs érdeme. Kántor Zsolt (1958-2023)

Opus: Mínusz 3 + 1 Kőrakást rejtenek kéreg-zárójelek És belebotlik a reggel az emberbe. Ahogy néz rá a nyelv. Nincs éppen eltelve. Se megemelve. Eszébe jut a napló. A manzárdba megy. Áramként fut rajta végig a hideg. Az asztalon maradt a kockás füzet. Bárcsak sejtené, ki látta meg? Ahogy imádkozik, vérezni kezd a seb. Most nem szolidaritásra, hanem haragra lelt. Szívében kristályossá lesz a méz. Épp vinné szervizbe hitét. Akkor észleli, hogy az öröme klisé. Lelke, akár levélszemét. Becsomagolja az ég, Amit csak sejt, az meg kincsnek tűnik épp. Kántor Zsolt (1958-2023)