Kántor Zsolt: Autotextualizáció

Mióta készülök, hogy elmondjam neked –
Az égbolt olyan bolt, amiben eget lehet kapni,
Álmot, inspirációt és teret, amikben a talentumot
Mint kagylóban a gyöngyöt találják –

Kognitív akkordok, színekből.
Álló pillanat.
A tárlat a szingularitást modellálja.
Dúl a gyantaporfelhők hurrikánja.
A konfigurációk koktélját
Egy gyík és egy bárány teszteli.
A szándékos léptékvesztés impulzusként feszít.
Kompendium, intonál Metapoétika úr.
Szkülla fentről szemléli a dekonstrukciót –
Kharübdisz alul.
Igék és nevek – s ott ihletett fonalakból szövődik a test
Mert fogytán a deixis és az epokhé.
Talán a kvarc, a bauxit.
A szöveg festékké lett.
A zárójelbe tett fontoskodás matt csend.
Szertartásosság, kis, újszülött prozopopeia.
A szerzői én kizárólag egyéni, szubjektív
Pozícióból képes folytatni a gondolkodást a praxisról,
A valóság az írót, nem mint egyén, hanem mint a
História egyik ambivalens karakterét tételezi
Aposztrofé asszony a végtelent, mint arcpúdert viseli.
rezignált, mint a villamos, késő este
„Itt az igazsággal való összeforrás szövegközi nedve.”
Kiált fel a jegyvizsgáló. „Az én-hiány.” Magritte festette.
És kigördül a szeméből egy könnycsepp.
Bár a polisz színtiszta képződés, keletkezés.
Az igazodás, akár a piszkos ész.
A sebtében kivájandó homály.
Bár szétkenődik a textúra arckrém.
A jelentés megszületik a nélkül,
Hogy ágensek bábáskodnának fölötte.
A distancia megoltalmazza a kontextust,
Hogy a metalepszist egy gödörbe lökje.
Paradigma-szintagma lift. Lázgörbe.
Egy radír. Egy fürt szőlő és egy vilmoskörte.

Kántor Zsolt (1958-2023)