Lélekszirteken

Nem elég létezni, ragyogni kell. Monsignor Gizirian A Paradicsom utcáit... papírgöngyölegek fedik. Sokszínű tintával, ecsettel pici angyalok ott naphosszat rajzolnak, festenek. A Paradicsom utcáin... nem havazik, nem esik az eső. Könyvtárak a falak, ahol az angyalok kortól függetlenül több nyelven felolvasnak. "Ma Federico García Lorca olvassa újabb alkotásait. Helyszín a hetedik emeleti felhő, jobb oldali terem. Belépés ingyenes." A Paradicsom utcái... nem zajosak. A második emeleti kávézókban megtekinthetők a fenyők, az üvegházban nőtt növények több évszázada gyönyörködtetnek. A második emeleti osztálytermek frissen érkezett analfabéta angyaltanoncokkal vannak teli, akik ókori és jelenkori ábécét, nyelveket, irodalmakat tanulnak. "Ma Yeghia Demirdjibashian önéletírásából olvas föl, hajdani osztálytársai jelenlétében. Helyszín a hetedik emeleti felhő, bal oldali terem. Belépés ingyenes." A harmadik emeleti felhőn érettebb, befutott angyalok ülnek, ősi indoeurópai n

Hány olyan gyümölcs van, amit soha meg nem kóstolok (nem is tudok létezésükről); hány öböl, hová nem siklik be kecsesen hajóm (a nem létező); hány elmulasztott lehetőség övezi azt a mindig egyet, mely életté, sorssá, személyiséggé szerveződik? De a kihagyott és föl sem érzett esélyek vajon nem védelmi zónaként sűrűsödnek-e köröttünk? Közrefognak, ölelnek észrevétlen, hogy szét ne essék teljességekre az az egy, a végső töredék, átmenetek törékeny záloga. Hogy megmaradjon, ami múlni tud. Halmai Tamás (1975-)

Ha valami gyönyörűség ér - szép könyv, szép festmény, szép zene -, mindig úgy érzem: szólni kéne, hogy kiáltani kellene, nyomaszt a bűn - s a versíráshoz ez ad szívet, agyat, erőt -: hogy hibámból vagy bárhogy is, de eltitkolom mások előtt, hogy nemcsak nekem van jogom rá, nem szép a szép, ha csak magam gyönyörködöm benne - - mi célja, mi értelme, mi haszna van a fénynek, hogyha véka rejti, a virágnak, ha télikert börtönében él eldugottan, a dalnak, ha nem hallja meg senki; - nyomaszt a bűntudat, s ő késztet arra, hogy legyek antenna, melyen át a szépség eljut hozzátok, emberek. Szilágyi Domokos (1938-1976)

ablak homályán elcsúszó fény ház falán virágzó repedés csorba lépcsőfokok betonjában vacogó kavics szögek indokolhatatlan felkiáltójelei csupasz szobák falán kihúzott fiókokban szűkölő üresség tekintetedtől porrá válik a csipkefüggöny a vakult ablakon és kint? honnan a hátsó kertek semmibe nyíló kapuinak megválthatatlan magánya?

ahogyan angyal száll alá vagy fészkére a madár úgy lebeg sárgán vörösen barnán és úgy érkezik a földre miként gyermek hajtja fejét az anyai ölbe Pataki István (1953-)

utak kutak keresztek patakok hidak füzesek málnások szőlők kunyhók faajtók vaskilincsek borospincék kukoricások búzatáblák répaföldek kiscsibék sasok verebek esték nappalok reggelek napfény felhők esők zápor vihar jégverés aszály porvihar rögök méhek lepkék bogarak csigák szöcskék madarak rétek erdők bozótok virágok levelek illatok derek zúzmarák havak kémények füstök falak álmok remények szavak

Visszatérés Hova Melyik országba melyik városba melyik lakásba Ki ad tanácsot ha eltévedsz egyszer s ki lesz ki rád mosolyog visszaköszönve ki mutatja meg melyik úton haladj tovább s ki mondja meg hogy mily messze a senki földje És mész majd nappal éjjel napok százain át évekig tart utad ezer folyó előtted s nem érkezel meg és vissza se térsz soha valaki egészen más jött vissza helyetted felszaladt a lépcsőn egykori otthonához a házban hol oly rég járt utoljára megtorpant majd mély lélegzetet vett s csöngetett izgatottan de hiába Tóth László fordítása Jan Skácel (1922-1989)

most még zümmög a hőség a kertben amíg a lehullt termésre gomolyfelhő árnyéka vetül a termőbe fordult nyári fákra felnézve már nem az eget látja henry maga felett ahogy egy gyümölcsbe harap a gránátalma leve fröccsenő vörös alkonyat az állán csordulva a szőlő árnyéka rubin és meggy az előző vakító pillanat vagy sápadt arany édes körte a szomorú emlék amely henryt annyira gyötörte még nemrég elmúlt és holnap a mélyzöld lombok alatt majd ha túlérett gyümölcsök között válogat henry a kezére száll egy ékszerszín darázs. és ennyi csak a nyár íze meg az elmúlás Galántai Zoltán (1964-)

amikor gyerek voltál, és megkérdezték, mi a baj, te szó szerint értetted, azt hitted, ez is olyan kérdés, mi a tyúk? állat, mondtad. mi a yugo? autó, mondtad. mi a baj, kérdezték, de te azóta se tudsz rá válaszolni. Celler Kiss Tamás (1995-)

Mint őszöket túlélt gyümölcs, ki fekete ágán kapaszkodik, a mélység fölött himbál a szív, hol fehér ösvények kanyarognak a domboldalon légző hangamezőkkel föl egészen a hegy zúgó csendjéig, ahol lelkedig átfúj a szél, ahonnan már leejti virágszoknyáját a magasság és szemhéjad alá csukódik minden szépség. Ott virágok üzletelnek a halállal, gyökerek és szökni kész szirmok közt jár föl-le a válthatatlan idő. A gyökerek s a szirmok között megfeszül, pengve sikolt a létezés köldökzsinórja, s a füvek, dagadó virágszárak közt nézd, ott a kavics! Az a kavics aranyszőke fény a hullámzó zöldben. Hűvös csepp mozdulatlan súllyal. Sötét árnyában fekszik. Lehetne egyetlen akár. Hagyd ott! Fábián István (1953-)

Rászállt az idő a tájra, de az angyalok elhagyták szárnyaikat, fél lábbal lebegnek a kitaszított térben, mint felhőbe zárt ígéretek. lezáratlan üresség, felesleges part, ahol élnek. hipotetikus tudat issza a fáradt csendek vízét. Csiby Édua Boglárka (1993-)

Hallani akarom a kimondatlant, mióta helyetted fejezek be minden mozdulatot, mióta helyettem zárod ponttal a gondolatot. Látni akarom a rejtőzködőt, de csak madártávlatból, hogy még épp kicsússzon a jövő kezeim közül, hogy még épp át tudjak adni egy darabot a vágy-tárlatból. Aztán majd visszakérem. Csak ujjaid hagyják rajta a soha nálam nem járt múlt lenyomatát. Enesey Diána (1998-)

hová lépek ha elfogynak lábam alól a kövek hol alszom el ha ágyamat a föld már elengedi de nem nyúlnak érte tartani a felhők karjai hová bújok a határtalan síkon ha fenyegetőn földre hull az égbolt meddig látok mikor szemembe marnak keserű koromködök mit nézek mikor széthullanak körülöttem a színek mibe kapaszkodom ha tenyeremből kihullik a reggel kinek kiáltok mikor elszöknek előlem a szavak kit hallgatok ha a csend önt fülembe ólmot sárga szirmokat sírnak értem fagyott krizantémok

későn érkeztél haza kicsit zaklatottan lopott boldogság maradék fényével szemeidben kilátszott belőled egy arc nélküli alak csapdákat állító vadorzó nem magyarázkodtál dacos némaságod vágtad az arcomba szenvedj ha tudsz ki ne tudna az élet mintha csak erre volna jó ki volt a tettes ki az áldozat nem számít már ülünk némán életünk romjai fölött minden perc tovább tart a kelleténél nehéz ilyenkor elviselni magunkat és a másikat az idegent mert nem az jött haza este aki elment itthonról vagy nem az ment el reggel akit ismerni véltem aki valaha engem szeretett Fecske Csaba (1948-)

Parafrázis, Cormac McCarthy azonos című regényére hallotta hogy a fehér fátyol sikoltva elszakad a deres vaskorlát parázzsá vált kezében vad tüzek gyúltak szelíd madarak szemében a folyó büszke hídja elporlott gyenge talpa alatt az elvetett magnak a föld nem volt bölcsője már a zavaros vizek nem oltották szomját szél marta szemében vacogott a magány

A nap éjbe lopódzik az alkony fátylán. Utolsó, elkószált lángtincse remegve szökell az incselkedő éj elől, messze a vaskos villanypóznák ezüstpáncélján. Az ég szivárvány palástját mély barnára mázolja át az Isten, majd felgyújt minden égi mécsest, hogy az éjben fáklyánk legyen, és szelíd csöndet küld nyugtalan álmunkra. Ránk néz és mi megfürdünk tekintetében, hogy megtisztuljunk s a holnap új ruhában találjon. A piszkosat a hold markában égetjük el, vagy Illés tüzes szekerén, mi épp villámként vágtat keresztül az éj oly lengén megfeszített, lyukacsos gömbjén.

Borzasan futó vizek: szemembe ütő ezüst tavasz. Estében ömlő nyár-arany, rozsdában hűlő őszidő. Jön a túlélés tele: a vas. Mert minden percben ott zizeg a beláthatatlan fent s a lent, végtelent szőnek az évszakok, a legszebb gyűrű a néma vas: a Vele fogadott szép vigasz. Fábián István (1953-)

A kapun túl, az mindig hajnal? Vagy este, vagy éjszaka? Izzó nap szikrázó fénye, vagy képzeletem az maga? A kapun túl, ha nyílik, tárul, beenged egy más ez világ, mi képzelettel, vággyal társul, teret, időt e percben lépve át. A kapun túl, ha oda bemegyek, tér nyílik, egyszerre közel-távol, előre, hátra bármit nézhetek, minden kitárul, minden kitárul. Fetykó Judit (1956-)

Állok hülyén lucsokban, télidőben. Lehet, hogy elterültem. Az is lehet, hogy élek. Lucsokban, télidőben egyhelyben mendegélek. Cuppogj, bakancsom, hétmérföldes, csodára várni jó idő ez. Lesz csoda még? Lehet, lehet. Kézbe veszek, elszitálok egy szürke, lucskos felleget. Ahogyan látok, úgy látni tilos, de minden élő megtörik hirtelen. Szemet hunyok magamra – jó meleg – és hirdetem… a nem-tudom-mit hirdetem. Spiró György (1946-)

nyáréjszakán úgy néztél engem mint tengerész a Sarkcsillagot ha hó esett nekem a legszebb volt benne a te lábnyomod a széllel szemben jártunk az eső arcunkba folyt házfalak repedései nyelték el lépéseink redőnyök fénycsíkjai cinkosan követtek az éjszakai kertből áldott mézillatot küldött a hárs a moziban elmaradt az előadás mert csak ketten váltottunk jegyet rá azt a filmet nem is vetíthetik le többé már

Van valami titokzatos abban, ahogy élsz, ahogy körmeidet kifested, mint tavat a Hold sugara, ahogy úgy sandítasz rám, ahogy csak a világ végéről tud visszafordulni az incselkedő halhatatlanság, valami titokzatosság van benned, ahogy nem teszel semmit, mégis elcsábít combod, hajlataid, mintha a vonalak élősködő módon rajtad élnének, hány éve bámulom már, ahogy flörtölsz a Holddal, ahogy a tengerek dagálykor feléd szaladnak, féltékenységemet kinevetik a sirályok, van valami titokzatosság benned, amit nem mondanak el a könyvek, nem mesélik el a szülők, mert ezt a veled való élet árulja csak el, ahogy már nem tudok sem elkezdeni… sem befejezni nélküled egy mondatot, ahogy ha nem te lennél aki vár… eltévednék a városban, a titok ott bujkál, lappang benned, a titok: a szerelem mesterlövésze, agyam polcáról lelőtte ezeket a szavakat…. Szentjánosi Csaba (1965-)

Valaki ül abban a székben, a tükör mögötti messzeségben, nincsen nyoma, de én tudom, áttekint mindegyik házfalon, az utcát nézi, a ködbe veszőt, a bokrot, ami őbenne nőtt, a kesztyűtlen kezű gyereket, az érintésnyi meleget, a tegnapot, amit szétrepesztett, tejbe aprított, a kőkeresztet, az égbolton futó utakat, a jó napot kívánó urakat, bámulva nézi a hegytetőket, a kibomlott hajú szőke nőket, a tavaszba vegyülő napsütést, a fatörzsön felfutó néma rést, a százéves nénikét, még hiú, a babából hogyan lesz kisfiú, a férfi a fiúból hogyan vált formát, a születésnapi habostortát, az ünnepek közötti örökös csen det, anyát, hogy felsóhajt, végre rend lett, az elérhetetlen lepke szárnyát, a levelet, amin bogár rág át, a kapkodva keresett telefonszámot, a színészt, ahogy szerepet váltott, a sminkjét, a tükörben igazítja, a kényszert, tudni, hogy mi a titka, valaki ott ül és figyeli, ahogy az idő a világot legeli. Tóth Csilla (1973-)

Azt mondják, angyallá változott, az ütközés után messzire szállt lufijából pedig a naprendszer tizenharmadik bolygója lett. Akkor is havazott. Azt mondta, a mennyország ilyen lehet. Neked, mint a csizmáról levert hó, úgy olvadt el a hited. A temetés után elvállalsz mindent, ellapátolod a havat, bevásárolsz a szomszédnak, betegeket látogatsz, mindenkivel úgy viselkedsz, mint vele. Úgy távozik belőled a szeretet, mint elvetélt anyák lefolyóba fejt teje. Izsó Zita (1986-)

volt egy kert benne szél járt és napsütés szórta szét áldó gyöngyeit mandulák barackok almák vérmeggyek mindenütt ha csak egyet vettem ajkaim közé máris ott volt az Éden de legjobb volt a július mikor a kukorica fiús termése érett s bódítóan érett illatát felraktam jókorán magamnak bajszát legényke-mágia s hátul a nagy diófa ágai közt ültek a csillagok szédültem a tátongó űrben s alatta a nem használt kút mint a halálba zuhanás tabuja tárva tükrében a jövőnk ott éltünk mind ma már oda vannak át barackok mandulák s a házból mindenki felzuhant az Égbe csak én élek még itt lenn fuldokolva a vízben a kútmélyi víztükörben Szolláth Mihály

Éjszaka kellene sétálni, ráérősen, semmiképp se futni, mindenki fut, mintha muszáj volna odaérni folyton, ha volna hova, meg is érteném, de inkább sétálni kéne, mondom, éjszaka, mégsem állok fel, ülök csak, sőt, fekszem máris az oldalamra dőlve egy járdaszigeten, a kegyetlen napsütésben, akár egy bárka, messze, pedig tényleg semmi mást nem akartam, csak sétálni egy kicsit éjszaka. Krusovszky Dénes (1982-)

egy kövér bolygó ereje formálja és bénítja utam, s csak nézem, hogy az apró test felfelé, felfelé zuhan. Kupihár Rebeka (1999-)

Halk hangon sirdogálnak a szelek, Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák; Fakó aranyvonal a holdszelet S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát A sápadt hajnal s halkan közeleg. Megcsobbanó híg sárban gázolok S az őszi kertben messzenézni félek, Elfonnyadt ajkam csendesen zokog S érzem édes izét tört, sűrü vérnek. Az ágakon gyászlobogó lobog. S egyszerre, édes, lázas képeket Látok kialvó szemmel, késő vággyal, Hallok édes, lágy menüetteket S halk, surranó, selyembevont bokákkal Az Élet a bús fák közt ellebeg. Tóth Árpád (1886-1928)

tárd szét az ujjaim a hajad kibontom a víz és ég is csak kék a horizonton az én kékem a te kékedig ér ikrek vagyunk egymásba nőttünk Kupihár Rebeka (1999-)

élettel hímzett, megrakott szoknyám mögött irul-örül, a piros kanapén, és parfümfelhőbe rejti magát a koravén idő. mellém bújik a magány, s én már csak halványan emlékszem rám. Kézdi Imola (1977-)

Veled utazom. Hajadban jéggyémántok, tűzachátok fénylenek. Kezed a kezemben, nyugtalan őzek. Készen a tervek terve, rajzoltam neked utcát, teret, házat, hozzá forró érvet. Hétmérföldes csizmám is útra készen. Légy társam, kitartásom ebben az utazásban. Kitalálom újra a világot, a kitaláltat is kitalálom. Gondjaidra megoldás leszek, kérdéseidre válasz, bajodban ügyelet, tested köré tekeredő puha vászon, merész vallomásod, önfeledt mosolyod leszek, alma egy lengő ágon. Böszörményi Zoltán (1951-)

Foszlik az erdő tarka sátra, színes szőnyeg borul a tájra, messzire látni a fák között, mi távol volt, most közelre jött. Feltárul minden, mit rejtett eddig az erdő óvó lombja, hosszú séták, rég volt szerelmek emlékét az ősz visszahozza. Akárhogy is, már nem ugyanaz, a régi erdő csak bennem él, s kihordja terhét minden évszak, akár az ember, míg él s remél. Aknay Tibor (1944-)

Boldog a Nap, száll a Hold, és olyan magasan jár a szél, a tenger az éghez fölhajolt, az éj a lélegző hajnalhoz beszél. Ahogy a koldus szem elmerül mélyülő szembogár-feketében, ár és apály az égre hull. Csendesednek a fönti szélben, és ver a boldog szív vadul, minden elmúlt hajnal elfehérül. A kéz a kézben kővé fehérül: míg szakad a hó a télben. Fábián István (1953-)

szentmise helyett az erdőre járok, tág a freskó, több az angyal, megtéveszthetem az istenséget cserjékkel és önmagammal. több jut a szent testből, nem csupán egy falat. az erdei apostolok máig virrasztanak. Kupihár Rebeka (1999-)

Az idő nem gyógyít, csak kérgesíti a seben a vart. Kinek nagy szívétől súlyos melle, mind magányos. Színek végtelenjét látja a monokróm világban, kimondott helyett a félrenyelt szót érti jobban. Sovány vigasz a segítő isten, ha mázsás teher töri csontról csontra vállunk, ezerszer mázsásabb a felismerés, hogy isten nincsen: egyedül kell lábra állnunk. Mert lábra kell állnunk.

Párában egy fülledt pálmaházban a csend felett gomolygó félhomály van, csillogón veri vissza a csempe a sovány fényt pislogva éjjelente, s időnként a nyúlós langymelegben lepkeszárny, vagy éppen virág rebben, szelíden, ahogy magamban hordlak, most mikor már kétséges a holnap, lassanként felszívódik az élet, de a régi álmok fehérek, s áttetsző tejüveg van köztünk, mindegy már, életre honnan jöttünk, össze sem kötjük már a sorsunk, de meghat, hogy hasonlóak voltunk, s előtör szívből fakadva talán néha egy hang, s az ócska magány, a csalódások előttünk hevernek, lassan negyven éve, hogy szeretlek, oly tisztán, mint hívő alázat, titokban, mit az ünnep áthat, nehezül a szív, lassul egyre, s összecseng mintha mese lenne, századok harangja szavával, összemos tegnapot a mával, minden csak ismétlődik egyre, ritkábban játszunk éldelegve, a megszokás irányít, kegyetlen, de hadd legyek szép emlék fejedben. A. Túri Zsuzsa (1971-)

Viaszvirág a Hold, könnye csillog az ablaküvegen. Bent az igazi inda ága rávetül a festetlen fára, és gyöngyöt szór rá a türelem. Aknay Tibor (1944-)

Új nap. Ámulva nézem, ahogyan reggelig körülöttünk cseppenként a világ, miként egy szent serleg, fényeddel megtelik Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Szenzitív artikuláció: klasszifikálja ön-lényét A zeneiskola gyantaillatában Rácsukja az ajtót egy félmeztelen gordonkára. S ott a folyosón ír egy szonettet. A szóródásról, a képződésről. Halmazállapot, íz és tapintás révén Lesz felület, szín és pöttyös ananász. Szétcsavarozható ősállapot-megértés. Alakzat és érzéki tapasztalat. Fenomenológia-virradat. Új lap. Nadrágtartók, kockás nyakkendők, Zsilettek, melltartók. Szattyánbőr szaga. Léthelyzet-rekvizitumok. Gránátalmás álmodozás. Éjszakai ábránd. Jácintba oltott fréziák vörös szirmai. Szoprán hegedűszóló. Narratíva-esszenciák. Érzés-sűrítmények a lélek legalján. Valahol a múlt alatt, ahol egy súgólyuk ordít. Nézzetek fel a rézkígyóra! Ő az írás hús-vér teste Kántor Zsolt (1958-)

Belépsz, becsukod az ajtót. Állsz egy keveset, mint akkor az első alkalomkor. Most ez itt, mint ősz előtt egy örök nyári nap, még jól esik. Szemben ül veled és téged néz, mint minden egyes érkezés során, de ez még mindig a köszönés előtti pillanat. Arra gondolsz, milyen lenne, ha minden így maradna, és nem mozdulna meg tovább semmi. Nem lépsz közelebb, ő nem köszön, és csak álltok az előszobában. Csupán ennyi. Majd hirtelen kirohansz a házból, így fosztva ki egy tekintettel a másikat önmagából. Demeter Arnold (1998-)

Félbeszakadt mondat, szétszakadt szó Nyitva maradt ajtó, leesett lakat, visszatartott lélegzet. Stádiumok. Valahogy, valahol, valami mindig töredék marad. Néma csend volt, s most feltámadt a szél. Nem ő zörög, csak a fák, sikátorok süvítik, hogy itt van, megjött. Aztán félbeszakad. Háttérzenéből madárcsicsergés lett, de jöttek az emberi zajok És megtörtek a madárdalok, macskajajok, kutyaköhögések. Arcom egykor sima volt. De eltört, ezer ráncra tépődött. Évek szilánkjai karmolták lelkemen át a bőrt. Stádiumok, melyek elmúltak, de láthatóak maradtak. Velem vannak. Az idővel tovább sokasodnak, új stádiumokba jutnak, majd elenyészve széthullanak. Ránc-töredékek kihunyt tánca lesz az öröklét, mint végső állomás. Soha meg nem hallott harangzúgás. Mindörökre nyitva felejtődnek a gondolat-kapuk is, mert az a sorsuk… És továbbra is elakad a lélegzet, ha valaki nagyon nagy érzésekbe téved. A madarak pedig egyre csak zörgetik a barnává halt avart a kihalt parkokban őszökön és fagyos teleken át Mi

Tandori sétál a mindenség egy szív alakja tervszerű véletlen lényege a dobogás formái összehajlanak a teremtés sok-sok ér ahol vér a vérrel szembe megy nincs múlás és nincs idő csak egybeforgó hajnalok a világegyetem egyetlenegy ha mégis volna belőle kettő (akár számolatlanul végtelen) mindig ugyanegy marad szépsége is szépen egy épp mint a boldog számok ki hogyha büszke árva prím akkor a legboldogabb a mindenség buboréktükör éppen egy madár néz bele a világ egy madár szemébe bámuló egyetlen madár szeme Fábián István (1953-)

A nyelv és a világ A nyelvében megalkotódó személyiség A személyes viszony, ami önmagát kimondja. Mint a szóban az illat, virágban a méz. Az igehirdetés szakrális bolondja. Lezáratlan történet. Egy új tapasztalat egén. Csillámló szubjektumok. Az utcákon történő lét. Szövete, folyók és tavak aranya. A sebekre tekert, idilli géz. Az idő és a nyelv. A beszéd, ami teremt. Az oszthatatlan egyediség. Ami árnyékként az értelmezés függönyén mereng. A praxis. A mátrix. A tiszta ész. A szeretetben nincsen félelem. A hatás a közmegegyezés helyébe lép. Formáját juttatja érvényre az értelem. Kántor Zsolt (1958-2023)

a por egyre csak kavarog, a madarak szüntelen köröznek, vágják a gyűrűket a felhorzsolt, zaklatott égre, iszapszín ragyogás. homokban megfeneklett hajó, körülvesz a kiszáradt óceán — a szél hord olyan dolgokat, melyek most először szárazak. a bámészkodó ég szólít meg: „ahol éppen vagy, az a te helyed. vésd fel egy möbiusz-szalagra hétszer: »örökös itt a lélekjárás«.” k. kabai lóránt  (1977-2022)

A tél introvertált árva kamasz fülét egy faajtóra tapasztja A nyár hörpintő kocsis meghallhat megítél kibeszél A tavasz csak ül és lélegzik távoli helyeket restaurál Az ősz meg eltér az európai etnikumtól szívesen mutat valami újat Szabó Dárió (1996-)

hogy távollétem átég a képen és leírt szavam varjak lépése a havon rajzaim mind-mind fekete-fehérek ne szomorítson semmiképpen ha nyelved kidugva mint a gyerek színes krétával rajzolsz örvényeket a színek egymást takarva-fedve feketülnek sötét madárszemekbe s ha vízcseppbe rejted a szivárványt azután hagyod az égre feszülni magától lesz ismét angyal-fehérré mert mindenben minden benne van a szobor nem felejti a sáros márványt a fekete sosem akarhat kifehérülni Fábián István (1953-)

Eltévedni, az te vagy. Keresni mindig a rossz kijáratot elküldeni az összes piszkozatot amikben mindig ugyanaz: valami a hiányról. Elengedni, ami nem ereszt nem szelídülni meg érted mert ami van, az nem elijeszthető. Talánokban élni inkább minthogy a múlt idő. De ha elégett a nyár aztán elégett az ősz is hogy tél legyen megint törtfehér hiátus ez az űr ez megmarad utánad és mostantól mindig a legféltettebb tévedésed leszek. Hevesi Judit (1990-)

Nem én vagyok a világban, A világ van bennem. Kivetülésem mozgókép, Ezért a filmben kell lennem. Időnként felöltöztet a legszebb ruhám és meglátogatom magam. Kinyitok egy vörös hangulatot, Esti fényeket szürcsölök illatkelyheimből, Majd szótlanul nézem a szemem. Hangtalan zajok között, a rezgések szüneteiben születő szavam, Szűkíti kimondott szóvá a tágulatot, Majd rímek közt úszva folyik ki verseimből, Alkotó karom és vérző kezem. Tárgyakba sűrűsödött végtelen utazás a lét, Elhagyott vonatfütty fest síneket a múltra, Hogy a jelent ismét megéld. Míg itt volt, nem játszottál vele… Időt gyűjtöttél, percekben folytál szét. Ne hozd hát magad az útra, Mit hinned kell, hidd! Ne véld! Nem én vagyok a világban, A világ van bennem. Kivetülésem mozgókép, Ezért a filmben kell lennem. Istenes Tibor (1972-)