Fábián István: Hűség az otthagyott kavicshoz
Mint őszöket túlélt gyümölcs,
ki fekete ágán kapaszkodik,
a mélység fölött himbál a szív,
hol fehér ösvények kanyarognak
a domboldalon légző hangamezőkkel
föl egészen a hegy zúgó csendjéig,
ahol lelkedig átfúj a szél,
ahonnan már leejti virágszoknyáját a magasság
és szemhéjad alá csukódik minden szépség.
Ott virágok üzletelnek a halállal,
gyökerek és szökni kész szirmok közt
jár föl-le a válthatatlan idő.
A gyökerek s a szirmok között megfeszül,
pengve sikolt a létezés köldökzsinórja, s a füvek,
dagadó virágszárak közt nézd, ott a kavics!
Az a kavics aranyszőke fény a hullámzó zöldben.
Hűvös csepp mozdulatlan súllyal. Sötét árnyában
fekszik. Lehetne egyetlen akár. Hagyd ott!
ki fekete ágán kapaszkodik,
a mélység fölött himbál a szív,
hol fehér ösvények kanyarognak
a domboldalon légző hangamezőkkel
föl egészen a hegy zúgó csendjéig,
ahol lelkedig átfúj a szél,
ahonnan már leejti virágszoknyáját a magasság
és szemhéjad alá csukódik minden szépség.
Ott virágok üzletelnek a halállal,
gyökerek és szökni kész szirmok közt
jár föl-le a válthatatlan idő.
A gyökerek s a szirmok között megfeszül,
pengve sikolt a létezés köldökzsinórja, s a füvek,
dagadó virágszárak közt nézd, ott a kavics!
Az a kavics aranyszőke fény a hullámzó zöldben.
Hűvös csepp mozdulatlan súllyal. Sötét árnyában
fekszik. Lehetne egyetlen akár. Hagyd ott!
Fábián István (1953-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése