Lélekszirteken

Ha én igen, akkor te mért nem? Erdőket döntök érted, értem. S hogy sustorogva dől a fa, bevág a fény, fogyatkozik a lombernyőzte éjszaka. Mért mindig én? Csak épp te nem? Fejszét ragad az értelem, erdőket dönt le értem, érted, átengedi a pusztulásnak a csíkoshátú félsötétet, de sejti már, hogy legbelül ugrásra készen megfeszül legvégső rejtekén, és nem ismer kíméletet az én, az én, az én. Szabó T. Anna (1972-)

ma lábujjhegyen járt az Isten fűszálak táncoltak talpa alatt felült a szunnyadó barackfára s bontogatta az alvó szirmokat majd átlépett a szúrós kerítésen lilára festett egy ibolyát figyeltem amint észrevétlen elrejti neszetlen nyomát csak én láttam más senki s egy rigó ki épp arra szállt egy fa még meghajolt előtte mielőtt szívébe zárt Nagyálmos Ildikó (1978-)

jóllehet mi megpróbáltunk élni senki ne mondja nem lehet a kirakatba ahova születtünk isten tákolt giccses díszletei takargatni nem volt miért letéptük a sebtapaszt s ha beborult és újra sötét lett fuldokolva nyeltünk panaszt reggeére tátongó sebekkel indultunk útra megint nem törődve a részletekkel keverni újabb s újabb színt s ha fáradt álmos hajnalokon keblére vett a szerelem játszottunk sírva önfeledten mint kinek nem jár kegyelem Nagyálmos Ildikó (1978-)

Tömör és éles. Mint a toledói acél. Nem öl, csak horzsol, beolt, megvált. Függővé tesz. Amin függsz, vékony, mint a mindenség horpasza. Milliméternyi, mint alattad a jég. Halmosi Sándor (1971-)

Alámerülsz – Hallgat szádban az új ige. (Még nem mélység, ha ellep a felszín.) Lászlóffy Csaba (1939-2015)

hiába őriztük kialudt a tűz az utca ahol egykor a szerelem lakott hűtlen lett lépteink anapesztusához visszatalálni többé nem lehet más élet van itt más idő túlnőnek rajtunk emlékeink mélységét a csöndnek nem méri szó fáradtan cipelem magamat haza hogy eléd dobjam árnyékomat unatkozó szürke falak közt lekapcsoltad a villanyt hallom a sötétség matatását ahogy fogfájás kegyetlenségével megérkezik az éjszaka Fecske Csaba (1948-)

néztem magam, hogy ballagok a mindenek alatt, rám hull az ég, rám dübörög a föld, agyonnyom az élet, és még mindig megyek, két pont között mozgást végzek, és ezt nevezem valaminek, amire olykor büszke vagyok, pedig csak megyek, mindenem összepréselve, mindenem kilóg. Demény Péter (1972-)

Ma nagy hó volt, apa jött értem az óvodába, és ahogy mentünk hazafelé, megpróbált hóembert gyúrni, de megint nem sikerült neki, porhóból nem lehet, mondtam, mire magyarázni kezdett, hogy persze, tudja ő, csak azt nem tudja, hogy mért nem sikerül legalább egyetlenegyszer, hiszen az Istennek nemhogy a porhóból, de még a porból is sikerült igazi embert. Persze, lehet, folytatta apa, hogy az Isten nem is a saját képére teremtette az embert, mert ha így lenne, akkor az ember is tudna legalább egy hóembert teremteni a porhóból, de apa azt persze nem vette észre, hiába álltam elé, hogy én vagyok az az ember, akit Isten segítségével még neki is sikerült a saját képére megteremtenie. Kiss Ottó (1963-)

Mivel az egy-szerelmet keresem, nevetséges vagyok, kétségtelen. S már írni sincs erőm, hogy kifejezzem: mi az iszonyat ebben. Bár megszereztem az undok jogot, hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot, kit a világ bemocskol – elírtózom e jogtól, gyanús, gyanús, villámló, hősi arcom: gyanakszom. A végeredmény: én tiszta vagyok, s mindenki más mocsok? Az lehetetlen. Istenem, ne engedd! Adj más eredményt az egyenletemnek. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

mily nehéz gyöngének lenni, s nyitottnak mikor az idő végtelen havára lépsz! hajtva hajt valami az izzó dermedtségben a homályló hegyek felé, ám a csodák mögötted történnek mindig, nem kísértene így a messzeség, ha nem belőled volna az ég, s kitárt karod szárnyaló ábécéje mily egyértelműen szüli az örökkévalóság könnyű jeleit, noha magad vagy a mozdulatlanság... mint a belül élő néma fák, amelyek csak nagy néha roppannak a hajnali fagyott csendben, elválnak az ágak a törzstől, de nem zuhannak alá sosem, csak körberajzolják a csendet, hogy együtt éld, mit csak részként látsz és ismét részként hallhatsz, mit csak borzongva észlelsz, ha végigfut riadt bőrödön a szél... Visky András (1957-)

szerelmes dalokkal jönni elő kimeríti a hülyeség fogalmát ne vedd zokon a kevéske napsütés kezdi érlelni a d vitamint amire nagy szüksége van a szervezetemnek ezért ülök a keleti nyitású ablak elé persze rég elsütöttem a lakás minden irányát kecskeméttől nagytétényig de nem árt időnként előhozni végül is az ismétlés és a tudás közötti gyermeki kapcsolatot nem mindenki köpi-vágja tekintet nélkül a fentiekre mégsem mesélem újra mennyire hiányzol ebből a délelőttből mikor telve hóvirággal az erdőaljak napfényt szédítenek a krókuszok és emlékszem régről a rákóczi útra néző iskola udvarán a kerítés mellett már emelkednek lándzsáikon a húsvétígérő nárciszok s a betongyűrűk borostyánfüggönyén át nefelejcsek kéklenek ilyenkor nem dünnyöghetek hiánydalt hagyom a szokásos kórleírást is ott a sok versemben az anamnézis kicsit megbolondulok ahogy nézem a rügyek tüntetését ahogy testet ölt az orgonák szobra így a jobb ma bódító földszag dől az ablakon nem is tudhatok mást akarni csak maradni maradn

ahogy ragyogni képes egy sarokasztal, tompultan, kopogósan, simán az érdes füstben – szálkás fény alatt szikár, kiszikkadt félszavak, kimért sorok gőgje sugárzik. Kovács András Ferenc (1959-2023)

a tiszta szó a szűz ölek káprázat minden bűvölet víztornyunk mellett pár pipacs pirosa mindent átitat vérzik ha mész ha elmegyek nem vágynak rétet kerteket ez a mindenük ez a föld darabnyi ég alatt e zöld ez a szerelmük végzetük jönnek a gépek mi lesz velünk Birtalan Ferenc (1945-2018)

Amit nem mondunk ki, felírják az angyalok. Amit ők sem adnak tovább, eget tart. Halmosi Sándor (1971-

A kakukfüvet ismered? Oly csepp, szelíd, gyengelila, hogy észre sem veszi a réten szinte senki emberfia. De amikor leszáll az est, mikor a mező szendereg, s arra járnak az esti lepkék, a fémes-szürke szenderek, nagy potrohukat, fejüket befonja akkor, mint a fátyol a kakukfű mézes szaga s lebukfenceznek illatától. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Úgy ülök itt, hogy minden könnyen megtaláljon hogy jelenség s jelentés bennem összeálljon kezem töprengő füveken görgetem Duna vizébe merítem szemem. Hajamat hasonlítom a fakoronához várom, hogy felcsirippol agyamban egy madár hátamon kerek gyöngyszemek peregnek vállamra dől egy elfáradt bogár. Felállok lassan, érzem, dörömböl a vérem nehéz kalapácsfej billeg a karcsu nyélen valaki tartja – felsóhajt a szél egész világra hull a falevél. Kántor Péter (1949-2021)

Aki meghal szeretteim közül, mind-mind visz magával egy darabot belőlem. Amikor meghalok, odaát magamra találok. Winkler András (1942-2023)

Mindenkor idejük van a zsoltároknak. Gyémánthegyen állunk, De zsebünkben kavicsok vannak. Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk, Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink. Most könyörgések szomjazzák erőnket És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek, Szívünkben a csillag megfagyott. Igen. Igen. Elsüllyedtek a haditengerészek: Szelid révészek csónakáznak Isten felé. Még a nagyon öregek is Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára S türelmet prédikálnak messze, A mulandóság halainak. Igen, igen. Ne higyjük el hát barátaim, Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk! Mindent meg kell simogatni, A hiénákat, a békákat is. Gyémánthegyen állunk, Szigorú hó, takard el bűneinket, Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság! Te határtalan kristály! 1924 első fele József Attila (1905-1937)

Ahogy öltöztet a cigarettafüst, madarak szállnak szemedben. Gúzsba kötnek az érzékelés folyondárjai. Becéző szavaim kóstolgatnak, nyakadban gyöngysor az ölelő jóllakottság. Erős váram a lelked, ne hagyj egyedül. Gúzsba kötnek az érzékelés folyondárjai. (1972 – 2018) Aknay Tibor (1944-)

egy Angyalt hajszolt régi szíve hátha éled elcsípte egy tavaszéjen rajongva lakatra zárta a szerelem tornyába ablakán az kiröppenne de gyönge hozzá szárnya ekként vált ördögévé mi Angyala volt mára Villányi G. András (1958-)

mind, megszállnak a bolygó porban, a húsban elomló vágyban, s többé nem hazajárnak a lelkek – a nyelvben is otthontalanok, mint gyertya lángja gyötrő, gyűrt lobogásban. Kovács András Ferenc (1959-2023)

olyankor lágy eső olyankor más nincsen olyankor ablakon kopog csak és itt benn ahogy a szív dobog ritmusára annak kopog az ablakon ez nagyon nagy ablak olyankor szabadság olyankor szép minden olyankor fiatal olyankor ránc nincsen olyankor élni csak olyankor no halál olyankor céloz és olyankor betalál olyankor utána tudod ha vége van az ágy oldalára írod fel boldogan én meg a szívembe a belső falára a neved arannyal írom fel utána Beck Zoltán (1971-)

Ránk dől ez a rohadt január. Hova lettek a szikrázó esték? Csikorgó lépteinkkel a régi havak? Tengernyi kincsünkből mi maradt? Ami jön, minden idegenség. Varjúmagányra kattan a zár. Birtalan Ferenc (1945-2018)

Úgyis nevetés lesz a vége, sírtam a párnámba éjjel, mikor az álom patakja megtelt vízzel, és kiáradt, szétterült, mint a tenger. Csak ültem a parton, és sírtam, nem tudtam megállítani, nem is akartam, nevetés lesz úgyis a vége, kacsintott rám papa a túlsó partról. Miért kell ahhoz sírni, hogy nevetni tudjunk, miért nem kezdődik és záródik minden nevetéssel, miért lesz sírás a vége, ha ezt elfelejtjük? Reggel kakaóztunk, mama mosolya szárítgatta könnyáztatta arcom, papa kakaóba ejtette a kiflivéget, és nevettünk, tele szájjal, amikor nem akart elsüllyedni. Miklya Zsolt (1960-)

1. előbb szerelmet vallottam aztán kudarcot a kényszerképzetek között kitartott minden ami élni akar régről ág bőre alá gyűrt rügy vigyázza ily hibátlan fagyfehér emlékeit a fényről vagy a gyökerek sötét moccanása fel a fák hegyéig hosszan s őrültek tudhatnak még ilyen bizonyosan mindent ahogy én azt hogy élsz hogy szeretsz öröktől fogva a többit én takarom el nincs ahogy feloldja remény a képek félelmét ezt a gyűlöletes-gyönyörű titkot ami csak felfeslik itt-ott „és elevennek oly szép mint az emlék”* 2. a többit te is eltakarod ha hallod a szíved és képtelenebb a jelen: léted mint egy kitépett tekintet messzem vagy mondom magamban de jobb is hogy nem hallod nem szólsz napok óta mint aki évekre elhagyott 3. a szívemig hasad s hallom veri a dobhártyám: ez árulás csalás elhallgattunk mindent s a remény – szívig szívott szivarparázs *Nemes Nagy Ágnes Rózsafa című verséből Vári Csaba (1977 )

Almák a fán, levél nélkül, az út mellett. Felhőszerű hófoltok a hegyek tetején. Fekete arcú juhok a dombok lejtőin. Nem mozdulnak. Nem gurulnak le. Rozsdás vastraverz az út fölött. Talán néha még vonat is jár rajta. Fölszállok, ha megáll. Hátizsákomban alma. Így szeretek utazni. Mintha bármi lehetne. Jász Attila (1966-)

Alszik a csillag a csöndben: alszik a lent is a föntben. Hold vacog, alszik a tóban. Őz nyoma távolodóban halkan elalszik a hóban. Kovács András Ferenc (1959-2023)

Néha képtelen mélységből bukkan fel egy-egy emlék, egy arc, néhány mondat, máskor csupán egyetlen szó, a szemüreg legbelső faláról érkező visszhangként, de képet nem hoz magával. Valahol létezik egy archívum, bizonyosan, talán a kövek atomjaiban, a folyó színének fodrai közt, vagy a hangyák végeérhetetlen nemzedékeinek kollektív álmaiban, ahol minden történés visszakereshető, minden kihunyt emberi érzület és minden erőfeszítés valamennyi tárgya, legyen bár méltatlanul kicsiny, vagy másoktól bemocskolt. Fátyol Zoltán (1954-)

Jó volna kicsit játszani, a sodrásban megállani legalább pillanatra csak, hallgatni fűneszt, madarat, míg elforog velünk a föld: kizökkenteni az időt, mintha nem lenne semmi ok rágondolni, hogy meghalok, mintha lehetnék boldog is, egyszerű, mint az ég, a víz, az öntudatlan állatok; magamat elengedni, hogy ne csak a tények, részletek - járja át minden sejtemet a befoghatatlan egész, élet helyett a létezés; de nem lehet, hát nem lehet, pörgök tova, mint a kövek örvénylő folyó fenekén, hová alig jut el a fény. Kerék Imre (1942-)