Lélekszirteken

Két lap közt újra rád találtam Mert te, csak az esetlenek között lehetsz Fanyar betűkben hullattál, ahogy csöpög Az eresz, és végre itt a nyár, végállomásunk Utolsó szerelme. Iancu Laura (1978-)

a kezemet szeretted nézni                ahogyan egyiket a másikkal eltakarom úton volt már a május                cseresznyevirágaival elkezdődött a világ                Ádámmal Évával                  Édenbőlfelszálló  kőmadarakkal nevem nem volt arcom is pillantásodban… Iancu Laura (1978-)

az ajkak időtlenséget hazudnak akár éhesek akár csak görcsben vannak egyszavas nyelvet beszélnek énekelnek akkor is amikor gyászolnak jóízű fájdalomtól táguló hangszálak a nyak ívelése szendergő pillangó szíve helyén elrepedt kő nem fázik nem öli meg a tél mi másnak csók mi másnak ölelés nászutazás neki csak kései mandulavirágzás Iancu Laura (1978-)

megkérdezed marad-e idő magamra közömbös ajakbiggyesztés – első pillanatra aztán arra gondolok mi más lehetnék mint dolgaim összessége szalmakazalban szalma írnám de ez már régészeti megszólalás s a hosszú hallgatás után megilletődve állok hát csakugyan eszedbe jutottam ha nálad tél van hát elmondom nekem a hideg az otthonom és ezért félek és időnként bűnösnek érzem magam Iancu Laura (1978-)

testemen (mint kihűlt táj) fogyatkozik a félelem bánatosan szökik ereimből a szerelem megáll, körülnéz hófehéren a piros szív keblemen itt járt, itt hagyott néhány deka jövőt a jégverem csak lenyomat és semmi más virgonc istenhang keres ki egykor voltam – nem ismerem talán már ő sem engem Iancu Laura (1978-)

ne erőltesd a távolságot jöjj közelebb a felhőket neked fésültem meg íme a tenger íme a föld hegyeivel nem csak uralkodni s szolgálni lehet szeretni is illene minél lehetetlenebb Iancu Laura (1978-)

mutatok neked havazást a tél tétlen határait ellentétes irányokból küldi szemérmes felhőit az ég mintha csak azt üzenné vigyél el sétálni mire gondolsz ha azt mondom szürke nekem a Szegletkő jut eszembe Iancu Laura (1978-)

még nem zártam be nem gyújtottam gyertyát vártam hogy talán két (vissza)altatás között részletesebben is megírhatom majd mi végre ez a nagy-nagy csend köztem és közted már majdnem sötét van egy üres székben megkapaszkodom mintha vendégre várnék a szavakat hívom ölellek addig is és féltelek úgy óvnálak a télben itt van ez a sál meleget igyál ilyenkor jobban kell figyelni ma még csak a tenyerem csupa seb de holnap kiderülhet a szívem szakadt meg Iancu Laura (1978-)

Azt hiszem, találkoztál már velem Ha nem is sejted – voltál nálam Nádszál derekad reszkette át A csendes délutánom Betűket írtál lenn a porba Hogy lehetséges? – kérdem Tömegek sírtak én felettem Hogy keljek, szedjem csokorba S én vad viharként Dúltam széjjel Kérdésem, álmom, életem Vonalaidra ráfeküdtem: Írj tovább, Istenem! Iancu Laura (1978-)

Úgy szeretném, ha láthatnád a Holdat most velem, s amint ezt írom, már értem is, miért hagytad el százszorszép öröklétedet a zúzmarás kínokért, Istenem! Tökéletesnek találtad betegen, holtan is, lám, kipróbáltad, milyen jó ülni a Duna-parton Krisztus után kétezerben, vendégnek lenni saját ünnepségeden, találkozni a szerelemmel. Harminchárom esztendőd látogatásnak sok, ígéretnek kevés, itt kell lenned most is, még látom, lábnyomodon a gerlék őrülten marakodnak – ki tudja, miért, mind ott akarnak tavaszt ülni, ahol megfordultál. Folyvást búcsúzol, minden úton, minden nap kicseréled a holdat napra, apát fiára, anyát lányára, holott tudod, tudod, micsoda szakadék, micsoda sötétség, ha nem is örökre, de csak meggyalázza azt, amit az ég egynek, igaznak s szépnek talált. 30 négyzetméteres otthonomba kéreti magát a Hold. Nem tudom, miért, utolsó csepp fénye is idefolyt. Úgy szeretném, ha te is látnád: hazaért Iancu Laura (1978-)

Tanulnom kell ott lenni, ahol vagyok, és tanulnom kell a szavakat, melyek segítenek megszökni, onnan, ahol lenni borzongás, mintha nem is én látnám a falból kitörő látomást. Iancu Laura ( 1978-)

rajtad feledtem ismét a szemem hófelhőket néztem repülő vasmadarakat őrület fogott el hegedülő távolság ma is száz felé indulok Iancu Laura (1978-)

Itt van a tél a faluvégi szélben. Ezek az esték oly nagyok, mintha maga a föld lépne egyre fáradtabban. Ki tudja, miért átkozódik, aztán ablakomnak csapódik valami névtelen hang. Készülni kéne valamire. Annyi félbemaradt vetőzésből tértem meg, annyiszor akartam a szemedbe nézni. Ide hallom, hogy fúj a szél. Havason jönnek a mindenszentek. Ezek az esték a sötéttől is félnek. Iancu Laura (1978-)

Úgy félek, Uram, Hogy elfáradsz. Iancu Laura (1978-)

Sápadt, konok égbolt alatt, értetlen mondatok miatt, patkolt lovagok, kidőlt feszületek, acélszobrok, aprószentek között: perctől percig, faltól falig, tegnaptól holnapig. Iancu Laura (1978-)

Valahol vár még a tavalyi tél. Biztos menhely, tűzfallal zárt liget, Ahol a vonatfüttytől már nem fél Ki itt most mozdulatlan integet. Valahol vár még, ki útra indult, Asztalt terít, beveti az ágyat, Látja, amint a makacs ég feldúlt: Összehajtogatja imáimat. Ölembe hull a biztos félelem: Szürke szemem örökké jönni lát, Leszakadt égdarab a kenyerem, Váróteremből rendezek hazát. Iancu Laura (1978-)

Figyelni kellett volna, miként lopakodik a szív a szívhez; hogyan alkotja meg az embert az alkotó, figyelni kellett volna, hogyan lesz egyszer csoda, méreg máskor ugyanaz a szava. Tudni kellene, milyen nap volt, s ki állt őrt akkor a kapuba, lámpájában tüzet ki csiholt. Mi volt a kötőanyaga ki másnak adta magát, hogyan lehet, hogy mégis egymaga. Iancu Laura (1978-)