Lélekszirteken

Nappal hosszúra nyúltan egyhelyben fekszenek, de éjszaka a sötétben, vagy a sápadt hold, vagy a remegő csillagok alatt elindulnak a legtávolabbi pont felé. Senki sem lesheti meg titkukat, mert ruhát cserélnek és magukhoz vonzzák az árnyakat. Az egész világ tengereivel, hegyeivel, sivatagaival, városaival egyetlen erdő nekik és élnek és visszaélnek ezzel a csodával. Menet közben tragédiákat és tragikomédiákat mesélnek. Nyomukban csipkebokrok, fényesre csiszolt kövek és tengerikagylók szóródnak szét. A horizont vörös fáklyasorral jön eléjük, tejet fej nekik a hold tőgyéből és megfésüli őket a rohangászó szél fogaival. És nem szólnak arról, hogy egy hosszú életen át hányszor túrták fel és tapostak rájuk. Megelégszenek a pillanat örömeivel s reggel, ha testükbe szúrja fénynyilait a nap, tetszhalált mímelnek és nem árulják el az embereknek, hol voltak, mi történt velük az éjszaka . Kassák Lajos (1887-1967)

még rád festettem az ősz örömét de te havas lélekkel bolyongtál tovább zsibbadt szelek kócolták hajad s fölöttünk haláltusáját vívta a nap a vöröslő felhők feslő varratain átszivárgott a kivéreztetett alkonyat hátra sem néztél: egy Cohen-dalt dúdolva indultál oda ahova dacos indulattal vezetett a tolvaj lelkiismeret kegyetlenséged szorongatta érzékeimet és sistergett a fák acélos kérge az öklömbe gyűrt fájdalom alatt  Oláh András (1959-)

amikor azt mondtad téged vártalak eleitől fogva már réges rég benne voltam minden egyes szavadban amit valaha is kiejtettél amikor azt mondtad örök jelenné tennéd testünket azt hittem mindez már megtörtént velünk valaha amikor azt mondtad szüntelen érzed elmúlásodat én is megsejtettem a halálomat Goron Sándor (1975-)

Tengerszínszemed búcsúztasson Emlékszel még szaladtál nevetve Friss virágokat lengetett hajad Fű csókolta meztelen talpadat Repültél a mezőn mint a lepke. Smaragdokat kaptál nagy szemedbe Tengerzúgás volt igéző szavad Tenger szemed a tenger te magad Szellővel lettél a tavaszba festve. Hordlak magamban miként ha terhet Hogyan lehet a szép ilyen nehéz Elveszett belőlem rég a gyermek. A Nagy Szellem már tudja terve kész Nem kell kérni se kapni kegyelmet Szemedbe hullok én a tengerész. Birtalan Ferenc (1945-2018)

Ézsaiás éneke Mintha mondaná a magáét és közben kiépítené a mellékszálak mentén az egérutat. A motívum árnyékot vet. Burkot növeszt, azután egy üreget, le a mondattani növény gyökerein túlra, ahova nem juthat be szó. Közben a házban beszélgetnek emlékek. Héjak húzódnak össze s jelentésrétegek. S az utógondozást végzi az abszolútum. Azután a mellé-, s elbeszélés kimenetele nem lehet más, mint az eltávozás. Alvásban dolgozik a szív. Kék detektor. Este hulla az ember. Reggel meg újszülött. A hallgatás szövetébe beleölti a szó varrótűjét. Benne a vers-fonál. Jambikus cérna. Vér és Nap. Egy pohár boldogság hormon van a laptop fedelén. A paradigma félregombolt egén. Nézd csak! Ez volna az Én! Egy embrió. Nem diadém. Most, ötvenen túl kezdődik a lét. A kiszabadult fény. Kántor Zsolt (1958-2023)

a polcokon még ott voltak az antikvárium illatú könyvek meg azok a kövek és az ősvilági lenyomatok és a már sárga fényképek között turkáltál éppen amikor elhúztam a régi sötétítőt – emlékszem te éppen sóhajtottál hogy mennyire fáj én rád néztem mereven kissé riadtan tán mozdulatlan álltam ott köröttünk megannyi gyönge fényárny a régi tárgyak és bútorok között a fali tükör mint szétmázolt tér-idő kapu és összerezzentem mert féltettelek tán most ebben a megfeszített percben elveszítelek mintha lelkünk összekapcsolódott volna mégis olyan volt akár a ház belülről – csak a küszöb volt mi bent tartotta a meleget Szente B. Levente (1972-)

Valami mégis kimaradt ebből a télből, pedig kellett volna még valami biztató, mint kenyérnek a só, földnek az eső, nárciszoknak a napfény. Valami mégis kimaradt ebből a télből, telefonhívásaidból, egy feléd nyúló férfikézből, gyermekded mosolyodból, önfeledt pillantásaidból. Valami mégis kimaradt hosszú utadból, a házfalakról leomló vakolatból, félelmeidből, zakatoló szívedből, mindenből, ami szárnyakat adhatott volna, de hideg és fénytelen télutó volt, fehér hóesés fekete szívedben. Zágorec-Csuka Judit (1967-)

leveleket írnak a kitakarított fiókok mögöttük életre kelnek az elsietett hazugságok a papírokból visszasíró szavak leverik az idő lámpását visszájukra fordulnak a mondatok s a pofonokhoz járó feloldozást ágyhoz szögezi a bűnös lelkiismeret Oláh András (1959-)

Hármunk közűl legmaradandóbb, örökké fénylő ikonod, örökké omló homokbuckád, a legveszendőbb én vagyok. Pilinszky János (1921-1981)

Szétáztak a varratok. Szét a vonatok, sínek. Az eső felpuhította a felszínt. Olyan finom lett a víz bőre, mint egy hártya. A hajó kabinjában arra gondoltam, hogy a mozdonyban legalább fűtik a kazánt. Az intercity fülkéjében pedig azt, hogy hajón utazom és fürkészem az óceánt, találni akarok egy szigetet. Ahol kialudhatom magam. Száradni szerettem volna. Letenni ezt a napot, mint egy csomagot. Csakhogy én magam voltam az. A tó partján fekvő fizikai súly. Aki elhagyta a hajót, leszállt a vonatról és megsimogatta a partot. Mintha – Kántor Zsolt (1958-2023)

(Ludovico Einaudi) mint ez a hétfő reggel halk zongoraszó valamiért olyan melankolikus pedig a januárra bátortalanul szitál a hó nagyon messzire innen kitakarod a ködből a várost induljon neki a hét mész téli cipőben lassan befedi a kockaköveket a hó mint ez a hétfő reggel simogatja a fájást a zongoraszó Birtalan Ferenc (1945-2018)

Ez nem törölköző, ez a pulóverem, amibe beletörlöd az arcod, pedig rajtam van. Ez nem pont így volt, de emléknek így is elég. Ez nem szép, ez csak egy lilafoltos cigarettapapír, hagymát vágtam mielőtt sodortam, lila hagymát, ez az égő lila semmi. Ez nem az agyam, ez az instant kávé, ez nem az éjszaka lesz, csak majd kikapcsolom a monitort. Ez nem csend, csak a polcra dobált könyvek gerincét olvasgatom hátradőlve. Ez nem az, hogy tényleg nem vagy itt, hanem csak mondjuk kimentél előre, mert mindjárt kész a fürdővíz, én meg mondtam, hogy jövök rögtön, de ezt még, amíg vetkőzöm, meghallgatom. Valami zenét. Ez mondjuk annak a szövege. Illetve nem pontosan, de versnek így is elég. Ez nem is zene, ez csak valami, amit vetkőzés közben magamban mondogatok, olyan halkan mintha csak a lila szám remegne a túl sok úszástól. Ez nem vers, ez a szembe házról – bontják vagy épül – a szélben elszabadult hét emeletnyi zöldes, műanyag védőháló, belegabalyodtam. Ezeket mondom, miközben a gerincedre, a mez

Mindannyian most érünk be. Most érünk be, és elbukunk. Szétnézünk, és a gerincünk roppan, a hangunk furcsán cseng, idegen hangunk. Istenem, mennyi munka van abban, hogy végre nem azok vagyunk, akik régen, hogy végre azok vagyunk, akik lenni akartunk (akkor is, hogyha nem vettük észre): fiatal felnőttek a büszkeségben. Istenem, hideg a bizonyosság, hogy a tétova mozdulatok végül beértek, hogy beértünk mindannyian, hogy egyszerre értünk, hogy most értünk be – és most elbukunk. Turi Tímea (1984-)

Egy lépésre vagyok a faltól. Eddig jöttem el érted. Elég távolra önmagamtól, épp annyira, hogy féljek. ...és most nem mozdulok. A lépésre várok. Az egyetlenegyre, amit tenned kell felém, mielőtt megfordulok. Kemecsei Gyöngyi (1969-)

Te vagy, aki iszonyún bezártál tűz közé, jég közé. Arcom keserű rajzú márvány, ördögé, angyalé. És te vagy, aki kibontottál jég közül, tűz közül. Hogyan, hogy mindkét nyelven tudtál: angyalul, ördögül. Botár Attila (1944-)

Érdemes-e szórni szavainkból gyöngyöt az Isten nevében bíráskodók elé? Kinek az igazság mindig csőre töltött, a másik igazát ugyan hogy értené? N. Horváth Péter (1955-2012)

Nincs módom megérkezni, nincs már meg az az út, amin az ember ennyi baj után hazajut. Nincs meg a hó, a fákból kivonták a telet, amin keresztül lábol, aki megérkezett. És elsötétítették a hosszú ablakot a függönyök, a lepkék vagy épp a benn lakók. Pár száz lépés a sorban hiányzik, az a táv, amíg az ember jobban megérti önmagát. – Haza akarok menni – ezt mondja a beteg, az utas és mindenki, aki megszületett. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Nemcsak a lágy, Meleg öl csal, nemcsak a vágy, De oda taszít a muszáj is: Ezért ölel Minden, ami asszonyra lel, Míg el nem fehérül a száj is (József Attila) Elérhetetlen marad valami, valami mindig elérhetetlen marad, de egyre ismerősebb az út odáig: mert mindig újrakezdjük, mert mindig újrakezdjük, és egyre otthonabb a táj: térképe testünkre rajzolódik. A titkok titka ez: az újrakezdés. e l s ő m a d r i g á l ______________ szép a május Szivárványul, szivárványlik mezőkön a napvilág. Várjuk - meztelenül állig - Ámor mézhegyű nyilát. Nyila egymáshoz ha nyársal, kettősen életre ölt: kétszólamú hallgatással _____csak úgy zeng belé a föld! Mi Atyánk, ki vagy a szerelem, Mi Anyánk, puha ágy vagy hársfaágak csendes árnya, vedd el, ha szeretsz, vedd el az eszünk, terítsed szerte testünk titkait, bolondíts meg, amíg ki nem halunk, bolondíts meg, hogy ki ne haljunk, puha ágy, hársfaágak csendes árnya (Under der linden an der heide) - légy rezervátumunk, az örök ritmus rezervátuma - hisz a rit

reggelre angyalok lehetnénk akik csillagokat horgolnak a fény helyére tegnap még elég lett volna ami ránk süt milyen gyorsan úsznak a felhők az ég kicsipkézi az időt a lélek otthon marad miután a földet elnyeli a nap még nem ébredtünk fel a hiányodat nézem a sötétség szárnyat bont hogy repülni tanítsa az eget nem veszed észre hogy a világosság megérkezett Murányi Zita (1982-)

Elhiszed, hogy csillagporból vagyunk? És minket egy láthatatlan Isten összegyúrt és szépre simított? És magából épp csak annyi került hozzánk, -mint valami tudás előtti emlékezet- hogy felismerjük a jót.. És tanít szeretni is, sokszor hiába... De beléd rejti a szót, hogy kimondd, akinek kell, amikor kell, és a végén ott marad veled. Mint ahogy visszhangos csigaházakban most is épp beszélnek (értő fülekhez szorítva) elképzelt tengerek... Nagy Terka (1987-)

ha lenne titkos városom lenne egy titkos utcám ott rejteném mi fájdalom és nincsen azt hazudnám nap sütné át a bánatom a békés titkos utcán csönd titok a városon titkot a szél se súg tán padokra titkok fekszenek a titkos utca álom föléje titokhold remeg mi fáj titokban fájjon Birtalan Ferenc (1945-2018)

Halvány, mint kihűlt kávéfolt a papíron. Mi körbeérünk. A hegyek lomhán dőlnek egymásnak. Lejtőn fel és lefelé is, majd tartom a hátamat. Kutatok a zsebedben. Maréknyi melegség, olvadok a varrásmenti résben. A fák óvatosan bontják ki magukat. Az ég szelíd, de rettentő magas. Nem érhetünk odáig. Megszagolom a kabátodon az otthonunk. Mosom és főzöm a vágyakat. Nem dobok ki semmi maradékot, és összevarrok minden hasadást. A felhők már lassan a hajadba túrnak. Ismerik a szálaid. Te nem őszülsz, csak engem bont az idő, mint süteményen a porcukor, olyan a fejem. Festem. Magamon nő túl, heti egy centivel a küszködésem. Takaródzom. Szavakkal, rongyokkal és szakadt igékkel. Nem vagyok magas. Még az ujjam hegyével se pöccinthetném meg a Nap sarkát. Nekem csak a szoknya széle marad. Hordom a tekinteted, viselem a szemüregem. A hetek loholnak a domboldalon, húzzák magukkal a görnyedt gerincem. Naptártalan élünk. Kopasz varjak szedegetik a kőmagot. Kopogtatják a renyhe földet, horgolják belőle a gi

összezárt egek tartják köztünk a hallgatást le kell mennem a partra mielőtt megszólalsz közelebb hogy értselek a tó pont úgy figyel mint az előszobai tükör lassan beszél rólunk rejtett nádasok mögül olajos felhők fénylenek Albert Zsolt (1973-)

az égbe tévedt tekintet mélyén a leghétköznapibb földi zöld mely hajlamos a színét változtatni ágrólszakadt rigó eltévedt füttye keresi helyét bennem végül minden a helyére kerül fiatalságába száműzött fiú próbálgatja magát és a világot mint új ruhát érzékei még meztelenek hallja ahogy felsír a fű a lába alatt tanúja a legszebb reggelnek mikor a kelő nap sugarai fölnyársalják a harmatcseppeket és fölragyognak a mindenségből gyúrt kicsiny golyók évmilliók rejtett üzenetével Fecske Csaba (1948-)

Égő szemmel fekszik fejed a párnán, súlyos kötésként nyomja a homály, csak forgolódsz reménytelenül, árván, forró és nyirkos tested szinte fáj; a rémeket rejtő sötétbe nézel, melyben holt emlékek kísértenek: sok balgaság, amit éretlen ésszel műveltél – s szíved újra megremeg. Fekszel izzadtan, magadat gyötörve, várod, hogy végre lepjen meg az álom, s a rémeket agyadból elsöpörje, vagy már döcögjön ez az éj tova, és jöjjön halvány, hűvös fénysugáron a mentő hajnal – s nem jön tán soha. ---------- Jánosházy György (1922-2015)

1 ez a távoli havas mélység lassan magába dermed mintha valami titkot rejtene valaha-volt ünnep dallamát amely most a szél szárnyán suhog s megremegnek a zúzos ágak itt és a haldokló gyökerek ott alant 2 mert tudható hogy az a több ami az éjszakából kimarad lehet égi árnyék a lehajló domb mögött másfelől vadludak szárnysuhogása így tavaszidőn amikor otthonuk felé szállnak s nem tudják hogy az otthon megvan-e még és hiába próbálom megőrizni magamnak a fölemelkedő csodákat szemem mélyén kihunynak s ha tudom is hogy az átváltozás a mindenség teljessége ha nem látom hová tűnnek el a csillagok 3 jönnek még felhők havak lobbannak sötét erők varázslatok a messzeségből itt suhognak az arcod előtt nincs béke ott fent s alant is csak a látszat felhők és havak ideje között e tékozló magányban 4 amikor a hajnal magával vitt megérinteni az égi rendet ismerhető volt a zuhanás és az emelkedés kettős hangja a csúcsok felett távozó pillanatban 5 néhány elkésett felhő botladozik még od

az űrön át, galaktikák s naprendszerek között tovább, a fénnyé sűrülő spirálon, ibolyán túli sugárzáson, atmoszférán és ózon rétegen, át sarki fényen, fellegen, szélen, szellőn, szivárványon, kondenzcsík erezte tájon, tónusain az égszínkéknek, tolla között egy széncinkének, a tetőn át, a mennyezeten, a paplanon és a kézfejeden feszülő forró bőrön is, az érfalon, s a vérben oldott, rég elfelejtett vagy elfojtott vágyakon, hártyán, szöveten, sejtfalon, atomokon és kvarkokon zuhog, zokog irgalmatlan … a megbocsátás egyhuzamban. Orosz István (1951-)

Nem biztos, hogy hamar megtalálsz a havazás gyorsan belepi a nyomokat. Igaz, menekülve indultam a korai sötétedés elől, de még nem gyűjtöttem annyi fényt, hogy egyedül várjak. Ha a félelem bekerít, újra kell éleszteni az érkezések tüzét, testőrnek hívni a fenyvest, ami körülvesz, szóra bírni a szelet, hátha a jeges hangkristályok majd érthetően szólnak. A tűlevelekre rejtett gonoszság dermedt, örök elvetettség és kitaszítottság harmóniái. Ha nincs, aki megtaláljon, te akkor is útnak indulsz, Még akkor is, ha ez gyógyíthatatlan sebet ejt rajtad. Feketedő ujjhegyek. A felhők átlyukasztott tenyerek, a tél stigmái novemberi égen sötétedés előtt. Messziről nézve a hajnali menekülésre emlékeztetnek. A várakozás élei darabokra szelik az ágakon átszitált időt. Amíg a hóban szétválogatom a rettegést a hittől, te biztos egy útkereszteződésben állsz hezitálva. Remélem, hogy eljut a várakozás síkjain hozzád és meghallod imám, indulj Észak felé! Albert Zsolt (1973-)

Hasonlítasz – mert gyanakszik az ember. Különbözöl – mert szeretlek nagyon. Rád gondolok, s vitázó értelemmel régmúlt szerelmeim latolgatom: az egyiket szorongó vágy idézte, a másikat csak múló alkalom . . . De hirtelen varázsuk, visszanézve: akár az ablak pára-hímpora . . . Benned előbb az embert vettem észre, utóbb az asszonyt, és csak végül a sorsot, enyémet. – S minden szólamod, lám egyszerre zeng most, mint szimfónia. Jóság a prím: elringat, mint a hullám; tekinteted cikázó futama halántékon lobbantja, úgy ragyog rám; igazságod kiált, mint harsona, és anyaságod lágyan búg tercben . . . Figyelj, felel szerelmem kórusa : már mindörökre itt lüktet szívemben szép teljességed, s visszhangozni fog – mint kagylóban a győzhetetlen tenger – ha ráhajolsz és hittel hallgatod. Garai Gábor (1929-1987)

Ismerem Jézus éjszakáit, és a bal lator istentelen magányát. A jótett szelíd mezejét, s a merénylő elhagyatott, üszkös kezét a tett után. És ismerem a bárány vesztét, úgy is, mint aki veszkődve topog halálos esése előtt, és úgy is, mint aki hitével a meleg belsőt keresi. Pilinszky János (1921-1981)

Kihangosítottalak, a telefon az arcomon, alapvetően nincs igazad, de nem szólok közbe, részeg vagy, kábé egy hónapja nem beszéltünk, és most igazából mindegy is, mit mondasz, csak ne tedd le, mert tudni akarom, hogy épségben hazaérsz. A banánzöld talpú cipődben vagy, hallom, minden lépésednél nyikorog, akár az elhasznált ablaktörlő lapátok, és ettől még az eső illatát is érzem, mint amikor megálltunk annál a benzinkútnál. És tudom, hogy még mindig ott van az ágyad fölött kifeszítve a zászló, amit március 8-án éjjel találtunk az utcán, és amiről azóta sem derült ki, hogy melyik országé, de álmodban sokszor még ma is az uralkodói vagyunk. Tudom, hogy rám gondolsz, amikor a víz csak annyira sekély, hogy a lábad még épp leér az iszapig. Amikor szavannán élő állatokat látsz lufiból hajtogatva, vagy egy héliumos palackot. És rám gondolsz, ha belélegzel egy hópelyhet, vagy amíg eső után átpakolod a csigákat a járda túloldalára, a sövény biztonságába. Előttem védetlen vagy, mint egy tárgy, ami

Üdv néked, aki elszeleltél, lengetni mások zászlait! Tünékenyem, hol, merre jársz most? Tép vagy simogat a csalit? Hogy tudsz ejteni! Bámulom csak! Ebben különb vagy bárkinél! De nem hullat könnyet a vad se, nem torpan meg és nem kimél. Olykor felbukkansz, mint a búvár a tengermélyből (mely lehet akármilyen sekély tavacska), s a szád sötétlilán nevet. Ragyogsz, dideregsz, futsz a napra, bármi történt, a régi vagy, javíthatatlan, hűtlenül hű, megcsíp, s leolvad rólad a fagy. Vigyázz, a beton meg ne kössön, rántsd ki a sarudat a sárból! Ne lássalak koncért epedni! A pokolba veled!… Hiányzol! Kántor Péter (1949-2021)

Este harmadszor sétáltunk ugyanazon a partszakaszon, és ezt tettük mindennap, míg előttünk hevert. Az ismétlődés hullámokra, a hallgatás sziklákra emlékeztetett, de te azt mondtad, ez Isten visszhangja. Gondoltam, ha újra visszatérünk, vihetjük magunkkal a tengert, haza a szobákba, kiönteni a balkonra. Valamennyit az éjszakákra is, legalább halljuk, ahogy időnként belekap a függönybe a szél, mint egy vitorlába. Elmerülve egy hullámmal ugyanoda álmodjuk magunkat, egy hangos óceánba, a felgyorsult pulzus és szemmozgás pedig árulkodik, amint a galaxis hűvösen átfolyik az omladozó plafonon. Lemossuk a piszkot az ablakokról, és minden mondatot magunkból, melynek nincs folytatása. Ott kezdjük el megint, az újrakezdett sétákkal, hol megvolt még Isten visszhangja. Albert Zsolt (1973-)

Láttam a kertet, mert megmutattad. Körülölelték rojtos fellegek, mint szélfútta reggelen rejtik el a hársak csöndes álmait a falevelek. Földig hajolva keresem azóta, ágak és törzsek roppant menetén, égi barázdák súrolták arcomat, kéklőn, fehéren és ébenfeketén. Mint ecsetvonás, mit megőriz az ég, mielőtt mélységes álomba zuhan, úgy látom magamban a kertet, mi lényem legmélyén fénnyel írva van. Rigókat követek csöndek szárnyain, és harangzúgás minden messzeségem, de látom a kertet, mert megmutattad, az idők hajnalán, valamikor, régen. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

tenyerembe temetem az arcod, majd tarkódra húzom kezeim. elképzelem, hogy továbbsiklanak, és elbabrálnak nyakad erein. hajszálaid tövét készítik elő kalandozó nyelvem terepének, hogy végigfusson rajtad a lúdbőr, mint egy titkos, szentséges ének. aztán megharaplak – ezt tervezem – ott, ahol még senki nem próbálta, ahol másként ébred a szerelem, s mindegy lesz, hogy fekve avagy állva örülünk egymásban egymásnak, s milyen magasba érünk el mi ketten. csak azt kérem tőled, amit máskor: szeressük egymást önfeledten. Király Farkas (1971-)

az űr ma épp egy zöld mező egy üde rét, egy legelő – a két hajós, a zöld s a kék az űrbe veti mindenét forog, pörög és konokul az űrben lebegni tanul hát így lesz odakint a bent és fent a lent és lent a fent – az űr egy végtelen mező hol ő vagyok én s én van és holnap ott leszünk megint a réten isten ránk kacsint Király Farkas (1971-)

Ahogy egy félmondatodra elmosolyodik és rögtön a szája elé kapja a kezét, eltakarja, ahogy a tekintete, felhő árnyéka a hegyen, lefelé, ahogy erről mindig egy japán nő, földet néző mosoly, jut eszedbe, klasszikus szépség, és erről mindig egy ottani szokás, a fogfeketítés, amit évszázadokon keresztül csináltak, a csillogó, fekete dolgok szépek, hát ezért, pedig erről mindig amikor hatéves korodban a fogorvos fluoridos ecsetelés címén feketére festette a fogaid, kezet a száj elé, kezet a száj elé, álltál a tükör előtt és még nem tudtál gyűlölni, de már alakult, álltál, mint a hideg szoba ebben a régi tükörben, ami az ágyad lábánál fekszik, van vagy hatvanéves, ki mit örököl, ahogy a hideg szoba, amikor nem tudsz aludni és hajnalban az ágy szélére ülve olvasgatod egy határozóban a leírásokat a madarak énekéről, mert volt valami zene, csak a címe maradt meg, az annyi volt, hogy Szeretni, de már nem jut eszedbe, pedig ilyenkor, hajnalban, az ágy szélén ülve néha eszedbe jut minden, aztán rö

Szeretlek. Tőlem el ne várd szokott módját a széptevésnek, téged aláznának meg a bókká butított esküvések, mért mondjam: csodaszép a szád, mikor csak oly szép, mint az átlag, te is tudod: az úgyse vagy, akinek vágyra gyúlva látlak. Egérfogáshoz épp elég egy csöpp szalonna – macska sem kell, cincogó lányokat szokás lábról levenni közhelyekkel, az ő receptjük ismerős: célzás ruhára, hajra, gyengéd figyelmességek közt nehány jól időzített szemtelenség – ez csapda csak s nem taktika, nem bámulat, de szánalom kél az áldozat iránt, kiért fölös hűhó a macskafortély, mikor csak bársony bőrödért, s csodás ívű szádért dícsérlek: arcod ne fesse hálapír, Inkább haragpiros önérzet. Tedd, hogy remek melled mögött bonyolult szívedig találjak, s ha szíved méltónak ítél, fizesse értem meg az árat, nászunk legyen ellenfelek vívás utáni kézfogása, egymás próbáját miután mindkettő emberül kiállta, amikor már nem érdekes ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt, amikor csak egy lelkesít: kettőnkhöz méltó küz

Nincs idő, hogy eszembe jusson hol vagy, a holdon nem, az túl közhelyes kis égitest. A nap meg túl forró, nem éri fel az elme, mely ostobán jéghideg, és szívben gyenge. Lila madarak a borködben részeg sóhajon s gondolám az ígéret, deszkára írt naplóm. Lapjaiból narancssárga jelzőtüzet rakok, ordítok, találj rám míg el nem hamvadok. Albert Zsolt (1973-)

most nézz ki a szemközti házra az eget az ablakot is befonta a gallyak glóriája most nincs cinegelárma egy lámpacsonk könnyű esti világa a reggeli ködöt is táncba cibálja elszáradt levelek bogáncsa pereg az évgyűrűket takaró háncsra és a törzs közepén egy lusta fakopáncsra vörös bóbitája hajnaltűzként lobog át a mennyországba karmainál újra kizöldül a moha mintha egy darabka őszt reinkarnálna és lassan fölszámolja magát az idő folytonossága a szürkeségből is messze virít a Nap első sugara aranyport szitál a platánsor agancsaira és ebben a szikrázó fényes lázban kigyúlva mintha a följebbvalóhoz hajolna a létezés körvonala a törzseken hófehér seb ragyog át a kéreg hiánya mint egy megsebesített őzgida és délutánra árnyékára térdel az összes fa mintha imádkozna Murányi Zita (1982-)

mit gondolsz majd egy csendes nyári estén eltűnődve a vörös naplementén a társaságról, mi oly messze lesz már emlékek füstjének leszel-e mentsvár a galambbal, ki mindenkinek dalol küldesz-e szép üzenetet valahogy várod-e tétlenül, hogy megérkezem maradsz-e még olykor kettesben velem öregséged, aminek arca lágyabb beveti-e velem a puha ágyat s mikor a csend hosszabb lesz, mint az idő hozzád hajolhatok-e valamiből Ódor György (1973-)

a fal omlott a tető vörösen hullámzik, s alatta bomló pulóverben a február hintázik a hang hol rojt, hol ágán lógva mélázik, s haja szőke gleccserében a tél színt játszik Albert Zsolt (1973-)

ásít az ég ásítok én is arcunkon az este csillagos genezis fölmarkolom magam a sötétségig ahol a Hold ragyog de csak félig átnyúlok a reggeli fényig a magasság mindent beragyogó bársonyos miméziséig rád teríteni az első fölhevült sugarat ami nélkül minden összeomolhat fölső szára évmilliárdos gőzöket súrolhat és reggelenként belőle nő ki a Nap hogy meleget adjon egy egész univerzumnak. Murányi Zita (1982-)

A fehér táj, kint, az emeleti ablakon túl, amely keretezi, a fehér táj, melyet két téglalap üvege japán metszetnek mutat, a fehér táj majdnem egész üres, tagolatlan, s csak ha nagyon keres, még árnyalatot is csak úgy talál a hontalan szem a tejszín homály imbolygásában: olyan sűrű köd kavarog a fehér mezők fölött, s oly magasan, hogy földet-felleget egybemos-meszel: a semmi lebeg köröttünk, a semmiben lebegünk már órák óta, az lebeg velünk: csak lent, a kép jobb sarkában, alul, dereng pár ág: a fehér égbe nyúl egy tar fa: varjú ül a tetején, s az fekete, fekete, mint a szén. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Már az elején megmondtam neked Hogy ne tegyél erre a poros polcra a szívedben Én megmondtam neked A súlyos porallergiám miatt Meg hogy szenvedélyem az új helyek tisztítása Nemcsak a polcokat szórom ki Hanem az összes régi bútort is összedobálom Egy halomba Mielőtt elhívom az ócskást Friss hangon Már az elején megmondtam neked Szeretem vízzel felönteni a padlót Hogy meztelen lábakkal érezzem hűvösét Megmondtam neked Hogy szeretem kitárni az ablakokat Mielőtt eltéveszteném, hogy melyik a Hold És melyik a Nap És hogy miért jelennek meg egyszerre Megmondtam neked, hogy a falakat átfesteném Már az elején megmondtam neked Nem fog működni . . Tüske László fordítása Gihan Omar (1971-)