Simon Márton: Tél

Ahogy egy félmondatodra elmosolyodik és rögtön a szája elé kapja
a kezét, eltakarja, ahogy a tekintete, felhő árnyéka a hegyen, lefelé,
ahogy erről mindig egy japán nő, földet néző mosoly, jut eszedbe,
klasszikus szépség, és erről mindig egy ottani szokás, a fogfeketítés,
amit évszázadokon keresztül csináltak, a csillogó, fekete dolgok szépek,
hát ezért, pedig erről mindig amikor hatéves korodban a fogorvos
fluoridos ecsetelés címén feketére festette a fogaid, kezet a száj elé,
kezet a száj elé, álltál a tükör előtt és még nem tudtál gyűlölni,
de már alakult, álltál, mint a hideg szoba ebben a régi tükörben,
ami az ágyad lábánál fekszik, van vagy hatvanéves, ki mit örököl,
ahogy a hideg szoba, amikor nem tudsz aludni és hajnalban
az ágy szélére ülve olvasgatod egy határozóban a leírásokat
a madarak énekéről, mert volt valami zene, csak a címe maradt meg,
az annyi volt, hogy Szeretni, de már nem jut eszedbe, pedig ilyenkor,
hajnalban, az ágy szélén ülve néha eszedbe jut minden,
aztán rögtön utána valami más.

Simon Márton (1984-)