Lélekszirteken

emlékszel-e, hogy féltünk, lesz-e visszaút? Nem is csónak volt az, hanem álom: egy fájdalmas hajú révész fonta át életem, őszi rozsdafény a vízben. Túl messze vagy, repülni kell, repülni kéne, de nem megy. Egy helyben vár a várható. Wirth Imre (1964-)

minden szárnycsapás, az odúból kiröppenő cinkék, sárga villanásuk. Óvatos kíváncsiságuk. Évek óta vártam őket, mint a borostyán, felkúszva hozzájuk tavasszal-ősszel, örvendve a sosem látott fészekalj röptének reggel, álmosan kávém szürcsölve, hisz hajnalban elmehettek, nem hallom őket. Remény volt a láthatatlan cinkeség. Alkonyodott, mikor mondtam, rég nem láttam őket. Anyám hallgatott, majd mellékesen szinte, kávét kavargatva megjegyezte, hogy a macskám madarat hagyott hajnalban, cinkét a szobám küszöbén. Wirth Imre (1964-)

Hol szakad ketté az ég, hol zuhan a menny közepébe a szív mindent összetörve. Szeretsz-e még, kérdezi és hallgat, mert a szerelem szögei összetépték az arcát. Csak egy kiterített térkép vagy, farönkre tűzve. Nézd, itt jártunk együtt tavasszal, és ittunk a patak vizéből, nézd, amíg lehet: mozogtál, sárba fúló kerekes széket tolva át a magányon túli térbe. Nézd, hogy rohad világossággá minden, amit jónak szántunk. Vigasztaljon a váratlan ragyogás, ami árad, tőled függetlenül – letörli arcod, menj, van élet ott is, ahol hallgat a teremtett világ, csak a kettészakadt ég morran tűzhányókból, szíved magasra lökve a Nap perzselő udvarára. Wirth Imre (1964-)

Azon a kiállításon alig voltak nézők, és kiállítók is fonalat szorongattak izzadtan, amit a jegy mellé kaptak, nézték, hogy csurog a falakon a festék vödrökbe, a felszedett parketta mentén, aztán táncolt az a néhány ember, ölelgette egymást férfi és nő, páran a régiek közül, más nem is kapott meghívót, csak ők, testükön viselték a vásznakat, szorosan feltekerve, mozogni alig tudtak, de összedörzsölték festői felületük, nagy buli, ahogy ígérte egy ismeretlen, csak a fonállal nem tudtak mihez kezdeni, amikor kizuhantak a torzókkal teli labirintus vadszőlővel benőtt ajtaján, és megkérdezte tőlük egy élet, hogy milyen kép ragyogott fel számukra az ablaktalan szoba közepén, láttak-e valami fényességet ott, a sötétben összekötözve, és ki ejtette el a fonalat ott, a kiömlött festéktől síkos semmiben, zokogva a kérdéstől. Wirth Imre (1964-)

OTT ALUDTAM a kezedben, szerettél, emlékszem még rá, éjjel kifeküdtél a Hold udvarát nézni, mutattad, hol nyílik a szemem, miért hallgatok, miért nem sírok. Hajnalban vadlibák jöttek, nézted a vonulást, gágog minden – lendülő kezemet lefogtad. Átadtál föld, ég néma tömegvonzásának. Wirth Imre (1964-)

TÜNEMENYES HÁZ romjain burjánzó borsó, csalán, egy égbekiáltó, elképzelt növény, neve sincs, de a nyár életre kelti. Sugárzik rá a fény reggelente. Te voltál, vagy én? Délben árnyék kúszik a kék falikútra. Néha egy csöpp koppan, csempe piszkos lefolyójába. Te, vagy én? Jön az ősz tényleg majd? Kinéz az ablakon a táj, amiben boldogok voltunk? Wirth Imre (1964-)

RAGYOGÁS, RÉG SZERETTEM VOLNA így kezdeni verset decemberben, szitáló csöndben este. Az utcai lámpák fénykörében hangtalan esőbogarak zuhognak egyre, szárnyuk zárt reménytelenség a padlás tört ablakából. Papírrepülő landol aszfalt ízű tányér mellett, porcelán kanál feszül tenyeredbe. Lassan gyűrsz össze mindent, papírt, tányért, időt. Ragyog a maradék. Lesz-e másnap délelőtt. Wirth Imre (1964-)

fenyőfa egy korán begyújtott zöld cserépkályhában, illata honderű, mézédes körtemúlt darázscsípte szívben Wirth Imre (1964-)

Aludtunk. A házban, elhagyatva, csak hárman dermedtünk halálba. A hajnalt kutyánk a kanapén – elfoglalta rég – figyelte, súlyos csendben, mozdulatlan. Ájult fények a szoba mélyén: tévé és wifi villogó életjelei. Hajnali háromkor koppanások, majd újabb neszek, ahogy végigkopogta valaki az ablakokat. Mindenki alszik a váróteremben, csak hárman szaladjuk körbe a csöndet, denevér szárnya kaparja a mosogatógép ajtaját. Tudjuk, sírni fogunk, félünk, kutyánk némán nyüszít Nagycsütörtökön: valaki áll, megszökött a réten át, ajtónk előtt. Tompa, felfoghatatlan terhébe burkolózva néz ránk, várja, emlékszünk-e még a feltámadásra. Wirth Imre (1964-)

TALÁN A PADLÁSRÓL kinézve a tizenegyes út, mikor még nincsenek fák, csak az aprónak tűnő autók a Duna fényszalagja mellett, talán a felkapaszkodás a létrán, és még pár pohár a magasban, könnyű szenvedélyek, vér és arany közhelye az ízben, Hold felé tartva, nincs tétje még, oly végtelen örömben, nézünk a fénylő éjszakába, a kert felszáll, vonuló madarak csőrében iszonyú nagy sápogás, ahogy darabokban zuhanunk át a szenvedélyen, nem menekülés ez, csöndes ámulat, hogy kéklő égen repül a ruhánk. Wirth Imre (1964-)

Hol szakad ketté az ég, hol zuhan a menny közepébe a szív mindent összetörve. Szeretsz-e még, kérdezi és hallgat, mert a szerelem szögei összetépték az arcát. Csak egy kiterített térkép vagy, farönkre tűzve. Nézd, itt jártunk együtt tavasszal, és ittunk a patak vizéből, nézd, amíg lehet: mozogtál, sárba fúló kerekes széket tolva át a magányon túli térbe. Nézd, hogy rohad világossággá minden, amit jónak szántunk. Vigasztaljon a váratlan ragyogás, ami árad, tőled függetlenül – letörli arcod, menj, van élet ott is, ahol hallgat a teremtett világ, csak a kettészakadt ég morran tűzhányókból, szíved magasra lökve a Nap perzselő udvarára. Wirth Imre (1964-)

...alig voltak nézők, és kiállítók is fonalat szorongattak izzadtan, amit a jegy mellé kaptak, nézték, hogy csurog a falakon a festék vödrökbe, a felszedett parketta mentén, aztán táncolt az a néhány ember, ölelgette egymást férfi és nő, páran a régiek közül, más nem is kapott meghívót, csak ők, testükön viselték a vásznakat, szorosan feltekerve, mozogni alig tudtak, de összedörzsölték festői felületük, nagy buli, ahogy ígérte egy ismeretlen, csak a fonállal nem tudtak mihez kezdeni, amikor kizuhantak a torzókkal teli labirintus vadszőlővel benőtt ajtaján, és megkérdezte tőlük egy élet, hogy milyen kép ragyogott fel számukra az ablaktalan szoba közepén, láttak-e valami fényességet ott, a sötétben összekötözve, és ki ejtette el a fonalat ott, a kiömlött festéktől síkos semmiben, zokogva a kérdéstől. Wirth Imre (1964-)

...romjain burjánzó borsó, csalán, egy égbekiáltó, elképzelt növény, neve sincs, de a nyár életre kelti. Sugárzik rá a fény reggelente. Te voltál, vagy én? Délben árnyék kúszik a kék falikútra. Néha egy csöpp koppan, csempe piszkos lefolyójába. Te, vagy én? Jön az ősz tényleg majd? Kinéz az ablakon a táj, amiben boldogok voltunk? Wirth Imre (1964-)

...felborzolt tollú veréb, lustán és tétován vergődnek a kora szeptemberi vasárnap délutánok. Tompán, lassan szivárog mégis mind mélyebbre bennem a lehangoltság; hiába látszik itt-ott nyoma a hétvége ragyogásának, a porszemek aranyló kavargása a sok fénypászmában, edényzörgés szűrődik ki a konyhából, s én a nagy asztal alatt egyszerre csak megérzem, hogy a mozdulatlan időt épp megsebezte valami, s ami kicsordul, az a fájdalom, aminek még nem tudok nevet adni. Mintha végignéznék egy vesztes csatát, úgy foglalja el a szobát ez a valami. Visszanyúlnék abba a köztes pillanatba, az elveszett vasárnap délutánba, amit boldogságnak neveznék, miközben rájövök, hogy az idő belőlem folyt, én sebesültem meg. Az asztal alatti időtlen múlttá változott bennem. Wirth Imre (1964-)