Lélekszirteken

Első könyv 1. Ignominia Csak három év. Csupán csak három év. Egy filmen nézem vissza az egészet; koszos, szemcsés, ellentmondástól ég a múlt. És személyem is hevenyészett. Sosem hittem, hogy elfelejtem, amire most újra ráébredek. Megélek. Megfogalmazok. Felejtek – mint kézfogás közben hallott nevet. Az április most mégis tiszta emlék; felismeréstől oldódnak a szemcsék, akár szeretkezés után kívánt ölelkezés vagy nem-lét. Mintha újság közölne minden apró részletet, érdeklődésem feszült. A magyarázkodástól mentes élet, melyet a tisztánlátás képessége küld. Csak visszamenni oda, ahol egyszer megaláztak, és félretenni érvet. A másikat, csak őt, magát figyelni – pusztán a helyzet tisztasága éltet. Azonban egyértelmű, mi következik. Csak az fáj, hogy most már nem szólhatok. Ebben az összehasonlító módban látni látok, nem változtathatok, ahogy azon se, hogy végül mindig magamról beszélek. Most is látnivaló az állapot, a szándék megvolt, mégis hova érek: „A másikat, csak őt, magát figyelni” el

Véletlenül betakartam egy lepkét. A sötétben. Ott verdesett a bôröm és a takaró között. Amikor lenyugodott kissé, kiengedtem. De nem repült el. Visszabújt mellém egy kicsit. Majd beköltözött a fogason lévô zakóm belsô zsebébe. Ott várja az újabb alkalmat. Jász Attila (1966-)

váltakozás lépés és előre és hátra és előre és fordul a pár eltűnik a kép állva marad Enesey Diána fordítása Doris Runge (1943-)

Én neked adom a szemem, hogy egy világot láss velem, és lásd, ahogy a szó dadog, ha hófehér papírba fog, és azt is lásd, ahogy a toll a gondolattól meghajol, hogy akkor jut a szóba vér, ha szívem pitvarába ér, és lásd, bizony a végtelen megáll egy kis kötőjelen, és lásd, ahogy a toll, papír tulajdonképpen engem ír, s mert ujjaim közt nem hamis, megőriz összegyűrve is. Böröczki Mihály (1946-)

A fél világ ilyen. Kinéz testéből, hogy nézik-e, majd eloson a fal mellett, ajtót keresve, újra önmagába lesve, vajon nézik-e? Hol van a csoda, ha a fél világban ott van? A másik felében, vajon hol van? Hova rejtették bennünk azt a szikrát, azt az apró, fénylő pettyet, amire másban találunk? Miért matt a tükör? Miért nem látjuk, hogy a várfalak mögött sokszor gyenge a fő, vagy az erő csendben egy toronyban nő? Miért nem lát, ki néz? És néz, ki lát? A fél világ ilyen. Megsebzett, pőre. Tóth Gabriella (ToGa) (1976-)

de én szavakat török neked, morzsáit a fehér útra szórom szarkák követik szagot fognak a rókák ám te félsz a hótól, a csöndtől, az üveges arctól a pillanattól ahol a madár az árnyékát felismeri a Föld megérinti Enesey Diána fordítása Doris Runge (1943-)

Én évek óta úgy radírozok egy velem egyidős papírlapot, hogy ne legyen rajt soha semmi átok, de állandóan telefirkáljátok. Böröczki Mihály (1946-)

Az alkalmassági vizsgálaton – a díj befizetése után – megfelelőnek találtak. Hazafele gyalog, a lökhárítókon megcsillanó fényben. Szamárvezetőm a szurokcsík, amely összeforraszt két aszfaltsávot, jobb és bal irányt. Álmodozni egy üres és egyenes úttestről, amelyen sem sebességet váltani, sem előzni nem kell. Elnézni a kockákra nyírt bokrok fölött, és elkezdeni félni azoktól, akiket szeretek. --- Fájdalomból vagyunk és örömből vagyunk, mi, fájdalomokozók, örömokozók. Holott telítődöttek, holott telhetetlenek. Nem ismerünk lehetetlent, csak lehetségest. Vékony falú, törékeny kis labdák pattognak kifeszített hálók fölött. --- Leszállni a sötétben, és az esőtől fényes síneken átlépve azt mondani: „édesem”. Aztán elvéteni a kulcsot. Hány birtok nélküli otthon. --- Az öntudattal rendelkező anyag a teremtést megsemmisítésként éli meg. Elvesztettem tartományaim. De milyen képek tetszettek neked? Egy nyári virágcsokor, egy hermelinbundás képkeret, sakktáblamező alatt rejtező arc. Egy holdbéli t

  Katalinnak A kis udvar zárt világa egykor kutyát rejtett. Ma csöndes, még a szél se nagyon jár be, a kinti patak vizének hangjait is csak ritkán hallani. Szinte testetlen az egész. Minden tárgy lakójához idomul, hát végül elrendeződik az élet. Csoszog, mégis lába csak épphogy súrolja a földet, mintha a vágy, hogy akadály nélkül volna jó már minden, fölmentést hozna legalább az ismert tájon, amit otthonnak nevez. A kaktuszok csak merednek szerteszét, nem kívánnak figyelmet. Az élet csupán átmenet, amit legalább itt nem a szomjúság határoz. A város háttér, zajforrás, ideszüremlő gond. A megközelíthetetlen, a baljós. Még szerencse, hogy csakis a templom két tornya látszik, s mintha annak, hogy eljátszik vele a fény, a szél, óránként pár másodpercre csak a kongás vetne véget. Szú rágja a küszöböt, az ajtót. Lábán a domborodó ér tízezer út a piacig és vissza, kezén a májfoltos pergamen az írásbeliség számomra legfőbb bizonyítéka. A szakadt huzatú, piros fotelban az estének úgy örül, mint

Mekkora flash lehetett Párizsnak Ady, szinte hallani, ahogy mormogják az elaggott házfalak, hogy nézd az arcát, a dimbes-dombosat, vidéki ez, tele száz titokkal, mélységekkel, villamoscsilingeléssel és szitokkal, mit vár tőlünk és mit remél, és mit mesél, ha fodros szoknyáink redői közül egyszer hazatér. Tóth Csilla (1973-)

Nem tudom, lehetünk-e úgy boldogok, mint könyv és olvasója, mert most ezt tesszük épp, én kinyíltam előtted, és hosszú sorokkal, oldalakon át mutatom be magamat. Jó lenne becsukódni, ahogy titokzatos nők teszik, fenntartva az érdeklődést. Vagy várhatnék türelmesen, remélve, hogy az egyik oldalam után te is könyvvé akarsz válni, kezembe adva titkaidat. Ölemben tartanálak, lassan lapozgatnálak örülve, hogy te is mesélsz. De akarsz-e majd ölembe bújni, ha bennem addigra már nem lesz titok?

a nap eltűnt a Bükk mögött libabőrös lettél a vizes fürdőruhában elkékült a szád ám aligha a kimondatlan nehéz szavaktól amelyekkel megkönnyíthetted volna kettőnk helyzetét hirtelen jött szél ijesztette meg a nyírfát vacogni kezdett a csenevész kis lomb úgy tűnt a nyárnak vége van az asztalon az üres söröskorsókban beszáradt a hab a hangosbemondó száraz hangja távozásra szólította a kedves vendégeket mintha mondani akartál volna valamit mielőtt beléptem az öltözőbe talán mondtál is nem tudom nem hallottam mert becsukódott mögötted a női öltöző erőszakos csapóajtaja Fecske Csaba (1948-)

Megint ez a szín Egy vagy két egész árnyalattal durvább, mint maga a bőr, amelynek tónusát sok éve sehogy sem találom. Nincs annál rémesebb, ha valami csupán véletlenségből jó, és tudom, bűn volna kegyelemnek nevezni, amit ki sehogy sem érdemeltem. Sötétnek sem mondanám, hiszen olyan világos előttem a vászon, hogy nem láthatok tisztán, s mintha tükör volna rajta a fény, mindig eleve torz tűnődéseimet fordítja ki. Hogyan lehet nyugton élni ennyi test között? Ha szemgolyóra illeszthetek idegen retinát, ha kézre kezet téve törhetek össze álmokat, ha a nyak megléte önmagában fojtogató, és kötél se kell hogy kilógjak a kép keretén túlra? Egyetlen vonal is bőven elég, ha ébren tartja kíváncsiságomat, és hát, mi más érdekelhet, mint ami hozzám hasonló? A test a legárulkodóbb, ha netán különbségre vágyom. Túl szűk verem a csapdába esettnek. Mindig is arcot szerettem volna, de sosem adatott meg, hogy mások tekintetében lássam viszont magam. A bomlás látványa maradt vigaszul – a szem árnyékai, a

Sárospatakon A parton a sok görbe fa megadta mind magát az ősznek. Hullatják sárga kincsüket, s kopárabb egyre fönn az ág, puhább itt lenn az őszi szőnyeg. Hajnalban már köd áll a tájon, s a ködben minden mélyen alszik. Olyan nagy csönd van, szinte hallszik, amint a víz a partra loccsan. Csönd, őszi béke, ólmos álom. A ködben alszik fönn a várrom az álmos, ólmos altatóra… S tán fönn a várban, egy mohos toronyban, alszik, száz évig alszik Csipkerózsa. Mészöly Dezső (1918-2011)

Mondd, mire eszméltél aznap reggel. Milyen volt az első lélegzetvétel. Milyen volt leküzdeni a sírást, pedig valakit eltemettél a téllel. Milyen volt idegennek lenni. Milyen volt belépni a kádba. Milyen volt a víz érintése. Hogy azt hitted, senki, de tényleg senki se láthat. Milyen volt a hőség, s hogy izzadsz a forró víz után. Milyen volt az arcod a tükörben. Milyen volt egyedül, félni tán. Milyen volt öltözködni. Hogy valami a testedhez ér. Érezni, lüktet a halántékod. Ahogy az arcod elönti a vér. Milyen volt a lakás csöndje. Hogy a szomszéd nénitől semmi sem szivárog át, aki minden egyes éjjel csak a délelőtti misére vár. Milyen volt a kulcs zörgése. Zavart-e a hőség odakint. Gyalog menni egy kilométeren át. Hogy a szembejövők végigmértek mind. Milyen volt szépnek lenni. Egyszerűnek. Terhet hordozni legbelül. Milyen volt könnyes szemmel elvonulni, majd a sötétben énekelni felhőtlenül. Milyen volt arcot mosni. Mutatkozni megint. Milyen volt enni, mert muszáj. Milyen volt kinevetni a

búvópatakként rejtőzünk időnként összemos minket egymással az Isten mint a szétválogatatlan piszkos ruhát Mirtse Zsuzsa (1972-)

Tapadj a sziklán fönn magadban, ha láng zuhog, ha dér temet. Vadrózsamakacs létezésed lobogjon évszakok felett. Tépesd magad a hóviharral. Tűrj hát! Légy kőmozdulatlan: Naponta szaggatott, megölt. Örökre kiírthatatlan. Makay Ida (1933-2011)

az est kivirul. mint langyos csillag forog vagy kering. lustán vonszoljuk valami köldökeinken áthaladó, merev tengely körül. végpontok vagyunk, így születtünk s körré vágyunk, ahogy minden alakzat gömbölyödni kíván, s minden sík csak félmegoldás. létezésünk a másikhoz simul, akár egymásba írt testek, összes mozdulatomban téged kereslek, ahogy egy egyenes keresi merőlegesét. Polák Péter (1995-)

Mire kezét kinyújtja felénk az a valami, félnünk már nem kell. Tiszták leszünk és könnyűek, mint a megbocsátott káromkodás, és nem kell szólnunk sem, elég csak néznünk egymást, és mindenikünk teszi csöndben előre elrendelt dolgát. Időm gyorsul. Tépdesi már szárnyam. Marék por kell, és megemelkedik velem a föld. De anyám szép lesz, olyan szép lesz, mint lánykorában odafönt volt, az esti lélek döcögve ringó aranyszekerén! Kacagását ráfonja nyakamra, és szöcskés szénaszálaiba meghemperget. Elbotol rajtunk a bolyhos fénybogár, úgy örül, és én visszanevetek pöttyeiről egy lányra, ki szemtelenül ficánkolóbb a fecskénél!… Kit nem érhet utol semelyik tűzhely lobogása, mert annyi ága nincs ennek a világnak, mint az ő szíve-lelke parazsának, melyen egykor engem daloltatott, és zászlózott föl május zengő tenyerébe, első napomon… Istenem, anyám szép lesz, olyan szép lesz, és dalol megint! Megint.

1. Fehér dobozban fehér szoba. Tárgyak itt már nincsenek rég. Egy ágy, egy asztal, egy szék. A füstös falakon képek hiánya – egykor minden fehér volt. Megbillent két élet, sok a veszteség. 2. Kuporgunk egy padon, reggel van, üres a park, így jó nekünk. Én a cipőm orrát, te egy fát. Valahol távol egy ember rakja a rendet, hűvös van, most nem zavar. A fűnyíró hangja felkavar. 3. Tenyerem folyók vérvonala. Mamám holdviola-arca szememből néz vissza rád, keres. Kútmélyen nézek most beléd. Esszük, amink van, táskából. Mindent látsz, minek ide beszéd. 4. El fogjuk ereszteni egymást ágytól és asztaltól. Elfogyott a kenyerünk. Jó volt az a semmi is nálad, egyre kevesebből élünk. Hibázni nem akarunk, de gyakran tévedünk. 5. Zárt szemek mögött lezáratlan élet. Etetnek. Megnyugvás. Mama korhol, miért így élek. Nem válaszolok, nem hall most. Szilánkokra esett élet. Két írásjel között csak félek. 6. De mégis, a rend, a levélerekben mindig zajló rend, a szederindák között futó bemérhetetlen, felfogha

A költészet ócskaságokból barkácsolva segít elfeledni, hogy létünk részegen összehányt rozsdatelep, amit folyton továbbpasszolunk a jövőnek, színes utópiákba csomagolva, hogy csináljon vele, amit akar, mert nekünk, bár ezt senki sem fogja bevallani, bébi, nem sikerült. Abban rejlik minden ígérete, hogy női bokaként megvillantja a rozsdamarta világ rejtett szépségét, a korrózió romantikáját, az egymásra dobált, esetleges zajok és csendek megkomponált összefüggéseit. Hónapok óta hallgatom, ahogy hallgatsz, már nem szólnék, de szavaim mintha csak maguktól hagynák el a számat, hogy átpártoljanak hozzád és befészkeljék magukat a némaságodba, mint anyja ölébe egy görbülő szájú kisfiú. Hiába próbálom elhallgattatni a hallgatásod, mert az nem mondani-nem-tudás, inkább a szavak visszavétele, végletekig felfokozott bőbeszédűség. Egymás hegyén-hátán heverő hangok némasága egy halott nyelvjárás visszhangzó csöndjében. Télffy Ármin (1996-)

A vén ligetben jártunk mi ketten, Aludt a tölgy, a hárs, a nyár; Hozzám simult félőn, ijedten, S éreztem: nem a régi már. Sebten suhantunk, halk volt a hangunk, S csendes volt a szivünk nagyon, És mégis csókba forrt az ajkunk Azon a sápadt alkonyon. Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve Lehullott egy csöpp csipke-rom, Fehéren és halkan röpült le, Akár egy elhervadt szirom. Szeme rámnézett kérdőn, búsan: (Nincs búsabb szem, mint aki kérd) Ily szomorúan, ily koldúsan Mért hívtuk egymást ide? mért? S mondta, hogy késő már az éj, s ő Megy... mennie kell... s elfutott. Hallottam haló zaját a lépcsőn, S nem tudom, meddig álltam ott. Aztán... le s fel jártam a parkban, Mint aki valakire vár. Gázolt a sarkam síró avarban, S aludt a tölgy, a hárs, a nyár... Tóth Árpád (1886-1928)

Ha sokszor leírom, hogy üres a tér, megtelik a papírom. Ha kimondom, hogy csönd van, meghazudtol a hangom. Ha kijelentem, hogy vicces vagyok, komolyan vesznek. Ha azt mondják, ne féljek a táplálékkiegészítőktől, a földrengéstől, a megkülönböztetéstől, gyanakodni kezdek. Ha azzal próbálnak megnyugtatni, hogy megvédenek, elmenekülök. Rapai Ágnes (1952-)

hajad kislányosan őszinte volt a széllel ahogy kirontott váratlanul a Bükkből szerte a zöldek azt fontolgatták tudnak-e szebbet jobbat örömünkre jó itt mosolyogtad és azt hiszem így volt egy bokor diszkrét árnyékában fürösztöttük meg parázsló szívünk valahol nyár volt és mi ott voltunk mindenütt egy szavamba kapaszkodtál így nem félnék szédítő szakadék felett sem mondtad és mintha cigarettafüst ment volna a szemedbe egy dundi könnycsepp nagyítóján át kezdtél nézni rám miközben lelkesen tücsök ciripelt és örömében a fű földig hajolt szerelmes lépteink előtt Fecske Csaba (1948-)

Jött felém, ez az emlék, kicsit sántikált, villant a mosolya, a szeme – kék vagy barna – csillogott a könnytől vagy a széltől, jött hozzám, könnyedén karon fogott. Nevettünk, mindketten máson, mindketten más voltunk, kiléptünk az ajtón, a tágas kapun, elhajoltunk, megfordultunk, oldalt néztünk. Így esett, másfelé mentünk. De vissza, valamit itt felejtettem, a kezemben volt, de elveszett, – megfordulok. A reggel kitágul, a zúzmara olvad, ragyog tőle a tégla. Vissza. Megyek, mondom, köszönöm, szedelőzködöm, de maradok állva – még egy kicsit, aztán úgyis vége. Később az ember megérti, milyen hülyén hangzott, sekélyesen, mintha lett volna mit mondani. A pincér áll a sarokban, várja, hogy távozzon a vendég. Odakint a magas ablakokban halkan hull a hó az egyre csöndesebb városra. Ez többé soha nem tér vissza talán, de ha egyszer átélted, nem tudsz nem reménykedni. Azt hiszem, felismerem a hangot, a lépteket, mozdulatokat, azt hittem, látok valakit arra, a reggelt kinyílni, az

Szobám négy fala közt, fénytelen, tompa ragyogás. A nagy utak elmaradtak, nem volt örök, amit annak hitt bennem az Isten. A mögöttem hagyott évek, mint kipusztult fajok kavarognak a darwini mennyben. Úgy teszek, mintha mindent tudnék a borzongató éjről, amelyben újra és újra csak vendég vagyok, hogy egy nap váratlanul, fizetés nélkül lelépjek. Minden elmúlik és nem múlik el semmi, de a mulandóság megszépíti a ráncos valóságot, szakadó sóhajokat köt össze a költészet csendjével. Elég, ha lehunynak szemeim, máris mozdulatlan minden, csak egy cérnavékony, szélcibálta alak tétovázgat az aranyba mártott leveleken utánad. Sosem csordogált bennem prófétavér, és nyomot sem hagyok szerelmünk haván a fejvadász emlékeknek. Mielőtt elnézek arcod mellett a szabadság horizontja felé, hosszan bámulom a szemed. Ne félj, amit elviszek belőled, visszaadom az örvénylő, tavaszi ragyogásnak! Télffy Ármin (1996-)

Néha ceruzával és vonalzóval húzott egyenes vonalnak látom, mely átmetszi a világ körét, vagy ujjnak, mely kíváncsiságból lazán belebök egy füstkarikába, ám akkor kibújik a nap, vagy megcsörren a telefon, és vége tűnődésemnek, hogy egyvalami-e, nagy gomoly légből és emlékezetből, vagy többvalami, kis mezővárosok füzére, melyeken át sötét út kanyarog. Vegyük úgy, hogy mező, melyet naponta kapálok, kapálok és énekelek, aztán majd egy barázdájában elalszom, vagy most, túl több mint a felén, résre nyitott ajtó, ereszről csepegő eső. Mint a tiéd, lehet akármi, fészek egyetlen tojással, ezer szobához vezető folyosó – bármi, ami a látókörbe kerül, ha behunyom a szemem vagy egy ablakból nézelődöm, úgyhogy vannak napok, amikor azt gondolom, egyszerre lehet minden és semmi. De ma reggel fekete pulóveremben – nyitva az ablak a függöny mögött –, szemüvegben ülve az ágyban, tó vagyok, versem üres csónak, és az életem szellő, mely átsuhan az egész jeleneten, mozgásba hozva mindent, amit megérint, a

Valahogy csak a saját életed marad végül. Fürdés, tükörben ráncok észrevétele, még nem olyan vészes. A hősugárzó csak addig duruzsol, nehogy meleged legyen. Az újabb héttől félsz. Jó lenne maradni a vasárnapban. De legalább nem a HÉT szignálja szól. Kikészíted a reggeli ruhát. Igen, ebbe te fogsz belebújni néhány órán belül. A hetek, mint panelek, benyitsz egy újabb üres terembe. Valahogy csak te magad maradsz végül. El kell aludnod, igyekszel nem arra gondolni, amitől nem tudsz elaludni. Hogy másnak másabb, mégis ugyanezek. Hogy mindig vasárnapba ütközünk. Magas, vörös fal, aminek túloldalán kiégett gyep. Megigazítod a párnádat, a lepedőt. Legyen minden feszes, csak te lazulj el. Csak te maradsz végül, és a vasárnap éji szoba. Újabb hétbe ejtett panelkocka. Mit fogsz ebédelni, mi lesz veled szerdán. Milyen egy szerda. Semmilyen. Lenémítod a telefont, még megnézed, üzent-e valaki. Senki. Mindenki vasárnap este helyezkedik saját vackába. Nem mostál fogat. Kikelsz az ágyból. Milyen elapr

(1. Allegro con brio) Újra virágzik a jeneszter, és árasztja pompás illatát, hidegek után kiengesztel, a szeretet érzése hat át. Hogy újra keblemre vonjam, megmásztam a part oldalát, egész nap csupa illat voltam, pedig csak egyszer karoltam át. Bolondos tavaszi szél fújt, magasan ragyogott a nap, a kócos jeneszter dúlt-fúlt, hogy tőlük csak gúnymosolyt kap. Derékon fogtam sűrű bokrát, ollóm a szárak közé hatolt; addig nyirbáltam e szépséget, míg szívem megálljt nem parancsolt. Hajlékony, zsenge vesszőt kínált egy szomszédos fiatal bokor, átfogtam vele ez illatárt, így lett belőle virágcsokor. Mikor a kötéssel kész voltam, a tenger felé fordultam, türkiz kristályként csillogott, és a csokrot magasra tartva, futva indultam le a partra (2. Lento) Hol a tenger a messzeségbe vész, lassan felbukkant a magányos hold, s hozzá a parti hullámverés szöveg nélküli himnuszt dalolt. Az ég sima volt, színtelen, sötét, hallgatta a hullámok énekét, s a sűrű homályba boruló föld némán, rezzenetlen é

Ne sajnáld, aki voltál, mert a sajnálat túl rövid: nem ad időt felépítened bármit is. Éjszaka, egy kis reptéren, egy felszálló gépet figyelsz. Egyre kevésbé hallatszik. Határozottan úgy érzed, hogy remény nélkül múló éveid most (már?) életed legjobbjai. Van más költészet, mindig lesz, ahogy más zene is. A süket Beethovené. Amikor semmi nem hallatszik. Szilágyi Mihály fordítása Joan Margarit (1938-2021)

Nem a Nap, felcsavart lánggal kiakasztva az égre, nem a Hold, csillagok, nem azok, hanem a májusi virágok fákon, bokrokon, ők világítanak akkora fénnyel, pásztáznak nappal, éjjel, hogy szétlátok szerte az égi, földi világon. Ők sugarazzák a fényt. Ők, a kigyulladt pipacsok, margaréták, búzavirágok. Ők fényszóróznak, a rózsák, tulipánok, hogy nincsenek árnyékok, homályt a távolság pókhálós zugaiban se látni sehol. Nem a villanyégők, neonok, reflektorok, nem azok, hanem a lobogó jácintok, ibolyák, nárciszok, s mind a többiek: a bodzák, pitypangok, a fehéren, zölden, kéken, sárgán világítók, ők vetítik fénnyel tele a reggelt, nappalt, alkonyatot. Tőlük fénylenek az egek. A Nap is tőlük ragyog. Serfőző Simon (1942-)

„A távolságot szeretem miköztünk. (...) Te meg én, világ két sarkából jövők, a testünk más – szőke a Te hajad, a vérünk más – az enyém nyugtalan s integetnek idegen jövők – a vágyunk mégis egyfelé halad” Szerb Antal (1901-1945)

Hallgató testtel fekszel mellettem a homokban, fölötted a csillagok. Talán egy sugár hasadásából pergő fény szakadt rám? Vagy pálca volt, amit fölöttünk törtek, az ragyog úgy? András Orsolya fordítása Paul Celan (1920-1970)

Mama azt mondta, az angyalok nem az égben laknak, és nem a templom hideg falai között. Némelyik széles karimájú kalapban és rongyos kabátban járja a nagyvárosok utcáit, a személytelen országutat, a portól sárga tanyavilágot. Ott vannak a Zöldpiacon, céklát árulnak fejkendőben, vagy súlyos szatyrot cipelve nézelődnek a sorok között. A Gorkij-park padjain sakkoznak fehér időtlenségben. Ott vannak a fel-alá szaladgáló gyerekek között, este a gyűrött arcú, fáradt felnőttek tükréből bámulnak hunyorgó szemmel. Mama azt mondta, olykor az angyalok is a senkiföldjén üvöltenek, mint te vagy én. Hiába kérdeztem, kikből lesznek angyalok, nem felelt, arca sem rándult, csak kötötte tovább a lila szvettert, amiben évek múltán elaludt Kopriva Nikolett (1996-)

Elárasztanak és bekerítenek választott-örökös tárgyaid, nincsen bennük semmi rend, hűség vagy hasznosság, gazdától gazdáig sodródva csupán e perc kikötőjében tiéid, olvasatlan a könyv, tudás, szépség ezer öl birtokát holtod után műveli és szaporítja más, bújnak egymás mögé szűk helyükön, Bábelben hallgatag auktorok, és íróasztalon, rendetlen bárka fedélzetén a régi, a régibb és a tegnapi új kezedhez ér vagy szembe néz veled. Itt a római kő, padlómozaik része, felette menyasszony-dédanyád, a bársonykeretes, tenyérnyi kép, balról baráti asztalosmunka, festett ládikó, cifra kulcsok benne és apád mandzsettagombja, sötétméz borostyán, amit viselni nem mersz. A megállított ingaóra is tiéd, sétálója rézveres Nap, mintha régi kert felett függne porülte, nyárvégi délután, mikor a fecskék zuhanórepülésüket kezdik. Várj és ne bolygasd emlékezeted, súlyosabb, mint a földé, oroszlános mappában maguktól törnek, porladnak szét ködalakok közt egyszer volt képmásaid, lám, egymást fedik el, egyik sem te

Károg a táj Földön vonagló sugarak utolsót izzanak Sziszegve emeli fejét az út A tarlón sárga szél szalad Barna T. Attila (1971-)

Tört fényű, sárga fasorban baktatok. Képzelt kutyámat pórázon rángatom. Árnyék-anyám ül egy távoli padon, mindig eggyel odébb, hol el nem érem. Rakovszky Zsuzsa (1950-)

Arcra borulva hever a táj Leheletem néma robbanás Összébb húzom magányomat Léptem alatt a nyár jajduló szilánkjai A fákon át kacéran int nyújtózik a köd Meztelen combja közé fúrom fejem Barna T. Attila (1971-)

viszem a régenkihízott nacim viszem a kelet-német származású macim ezernyi véglet közül a köztest viszem a Csokonai Vitéz Mihály Összest ott lesz az ágyam ahova fekszem elviszem alvókának egy-két régi ex-em viszem a barnát viszem a szőkét viszem a felhalmozott kapcsolati tőkét viszem a tutit viszem a gagyit viszem az otthonkában utcára tett nagyit megannyi némán átbliccelt évet elviszem magammal a szentendrei HÉV-et viszem a bölcsit viszem a temetőt viszem a csokoládé- barna bőrű szeretőm kicsit a nyarat kicsit a telet viszem a mindörökké- Moszkva-Moszkva teret apuka titkát anyuka aranyát elviszem magammal a Bácskát meg a Baranyát viszem a Marcsit viszem a Karcsit elviszem Kenesétől Keszthelyig a Balcsit viszek egy búval bevetett földet viszem a pirosat a fehéret a zöldet elviszem ezt is elviszem azt is viszem a jófiút de elviszem a faszt is viszem a bankot viszem a pálmát elviszem minden igaz magyar ember álmát viszek egy csontig lelakott testet viszont az nem kérdés hogy Buda helyett

Izzó néma kő-ég alatt kő-asszony-sivatag nagy kő-asszonyok alszanak ős kő-mosoly kő-arcukon kő-testükön kapaszkodom kúszom lihegve meztelen kő-csípejükön kő-hasukon felsebzem égő homlokom sima kő-nyakuk szorítom lecsúszik véresen kezem kő-asszonyokkal viaskodom izzó hideg kő-ég alatt éles-hegyes kő-sugarak testem lándzsaként átdöfik kő-asszonyokhoz szegezik jajgató húsom perzselik csontomról mind leégetik kegyetlen kő-napsugarak szikkasztják árva csontomat jaj kő-asszony-kő-sivatag kő-föld kő-világ kő-magány kő-alkony kő-csönd kő-hiány cserepes szájjal kapkodok s csak kő-levegőt kortyolok kő-mindenségbe fulladok ölelnek-vonnak kő-karok nevetnek a kő-asszonyok kő-combjuk fonódik körém kő-mellük kínálják felém kő-kéjjel beleharapok magam is kő-fiú vagyok kerek kő-tomport markolok és kő-ölükbe hatolok kő-spermám belelövellem kő-feloldozás kő-kegyelem fönt kő-űrben kő-csillagok szétgurult szikladarabok dermedt kő-világ-éjjelen kő-asszonyokkal szeretkezem Barna T. Attil

Érzed? Ez rohadó lombnak a szaga, ott kopasz földek állnak szótlanul; s a holnap, most még bárhogyan tagad, derékba töri majd megkopott nyarunk. Szikraeső a bozót, de hirtelen ezt az egészet, engem meg téged, elnyeli a meséket az enyészet, és többé már egy virág sem terem. A rémült lélek vágya csupán ennyi: tudni a létezést elengedni, fonnyadás közben büszke fának lenni, ősszel is színekre, ünnepre lelni. Csősz Gergő fordítása Hermann Hesse (1877-1962)

1 ház tető nélkül gyerek ágy nélkül asztal kenyér nélkül csillag fény nélkül. 2 patak palló nélkül hegy kötelek nélkül láb cipő nélkül szökés cél nélkül. 3 tető ház nélkül város barát nélkül száj szavak nélkül erdő illat nélkül. 4 kenyér asztal nélkül ágy gyerek nélkül szavak száj nélkül cél szökés nélkül. András Orsolya fordítása Mascha Kaléko (1907-1975)

De meghúzható-e a határ felejtés és emlékezet között? A test árulásáról volt szó, vagy egyszerűen csak arról, hogy nem kellett volna akkor, éjszaka hömpölygő mondatainkkal a kikötőket zavarni? Nem kellett volna törődni a bohóc arcának furcsa színeváltozásával, és a néma törpével, aki a legyeket röptükben kapta el, aztán a halaknak adta őket? Hunytunk volna szemet, amikor kiderült, hogy a függöny mögül előlépő arcát maszk takarja-e, vagy mész? Miért is tagadnám, én örültem rontott játékaidnak, egyetlen reményem, látod, most mégis bizonytalan és vékony, mint egy útkereszteződés. Bajtai András (1983-)

Gyönyörű kőarcod az ablakon betekint, Járkálok föl-le a borzongó házban. Félelem-nyomok se bent, se kint. Minden csöndes és logikátlan. Csak a bombázni járó gondolat Dörög tovább a képzeletben. Mint a repülő ezredek, Félelmetes és hihetetlen. Ilyen e nyár – kissé közönyös. Félelem-nyomok se bent, se kint. Egyetlen szomorú bizonyosságom, Hogy szép kőarcod az ablakon betekint. Ebben a hallatlan nincs-időben Nincs-kertedben zeng sok nincs-virág. S úsznak házam előtt döbbent folyóban Fulladásra ítélt tépett bibliák Király László (1943-)

virágok hajlonganak árad a hűvösség nektár illata leng gyűlik felhőkbe immár nyugat bíbora öleli égre a csendet erőtlen szél botladozik által az erdőn milyen pillanata jött el az időnek hol született ez a szépség e varázslat belülről lobban mélységek titkát jelzi a tűnő kérdésre nincs csöppnyi válasz mert a való hunyt szemmel is megélhető hiszen a részek egésszé ott tömörülnek világ nyílik és zárul egy teljességgé és lesz tapinthatatlanná a tapintható az érés örök ideje virágok szirmában lüktet Gál Sándor (1937-2021)

mondd, ez kettőnk között milyen legyen? szakadatlan, kitartó és konok, mint a kör. de céltalan, mert mindig önmagába folyik vissza. ami legyen bármilyen állandó is, ha túl sokat pakolunk bele, úgyis kidurran egyszer, mint ahogy két ember összecsomózott kezekkel csak ráncigálja egymást. vagy legyen egyenes, ami mindig tart valahova, még akkor is, ha végtelen, ezért nem érkezhet meg soha? Izsó Zita (1986-)

Hányszor kereslek! S szólongatásom hangodat hiába hívja. Bekiáltok magamba is. Onnan hallom: legbensőmből szólsz vissza. Serfőző Simon (1942-)

újranő a fű  olyan hiábavaló  olyan gyönyörű Fecske Csaba (1948-)

ez már nem szerelem, csak tétova tapogatózás, akár egy üres és idegen lakásban, hallgatunk, de mégis mintha mondani kéne valamit, ahogyan ülünk egymás nehéz pillantásai közé szorulva, bevallani, amit már mindketten régóta sejtünk, amiről nem akarunk tudomást venni, bármily nyilvánvaló is, behunyt szemmel gyengéden magyarázni, hogy mit és hol rontottunk el, halkan bizonygatni hogy nem a másik a hibás, nyugodtan nézni szembe régi önmagunkkal, mintha már tudnánk, bárhogy is lesz ezután, valami biztosan tovább gyűrűzik bennünk, mint a vízbe dobott, halkan csobbanó kavics után a hullámok, mintha még makacsul hinnénk, hogy mindent jóvá tehetünk egyetlen mosollyal vagy érintéssel, pedig mostantól csak mélyebbre és távolabbra húzódunk egymásban, mint öreg katona testében a valamikori gránát repeszei és szilánkjai Bajtai András (1983-)

Egyetlen szó megölhet egy világot, lehet igaz, lehet akár hamis: egy erdő sűrű gondjaiban állok, kivágható a képzeletem is, hogy a csutak-világhoz idomuljak, ahol ég s föld közt egyre nő az űr. A föld lassan elfelejti a múltat, és az ég tócsáiban elmerül. A hit mozdíthatatlanabb a fáknál, a Föld szívét marják a gyökerek, de a felszínen végzett pusztításnál a kötődés már mélyebb nem lehet, ahol velünk semmisül minden érték, hiába lüktet bele homlokunk: a végtelent a gondok közé mérték, s mi a körben a játékok vagyunk. Gál Éva Emese (1955-2022) )

repkény futotta be a házat remény a repedést a szív falán árnyéka sötét tócsájában feküdt kék bikiniben nyár volt nagyon délután napfényes kávék ebéd után bizakodó fű talpunk alatt csak olaj volt a tűzre az elkapott tekintet a lomb közt sovány szél szaladt nesztelenül érkezett az este mindig a meg-megvonagló szürke vizen át nyitva volt az ablak hallotta amint a széllel szeretkeznek a fák nehéz bőröndök gyűrött mosoly a gondnoknő becsukta mögöttünk a kaput esett az eső egykedvűen csámcsogott bizonytalan lépteink alatt az út Fecske Csaba (1948-)