Lars Gustaf Andersson: Jött felém...

Jött felém, ez az emlék,
kicsit sántikált, villant
a mosolya, a szeme – kék
vagy barna – csillogott
a könnytől vagy a széltől,
jött hozzám, könnyedén
karon fogott. Nevettünk,
mindketten máson,
mindketten más voltunk,
kiléptünk az ajtón, a tágas kapun,
elhajoltunk, megfordultunk,
oldalt néztünk. Így esett,
másfelé mentünk. De vissza,
valamit itt felejtettem,
a kezemben volt, de elveszett,
– megfordulok. A reggel
kitágul, a zúzmara olvad,
ragyog tőle a tégla. Vissza.
Megyek, mondom, köszönöm,
szedelőzködöm, de maradok
állva – még egy kicsit, aztán
úgyis vége. Később az ember
megérti, milyen hülyén
hangzott, sekélyesen, mintha
lett volna mit mondani.
A pincér áll a sarokban, várja,
hogy távozzon a vendég.
Odakint a magas ablakokban
halkan hull a hó az egyre
csöndesebb városra. Ez többé
soha nem tér vissza talán,
de ha egyszer átélted, nem
tudsz nem reménykedni.
Azt hiszem, felismerem a hangot,
a lépteket, mozdulatokat, azt
hittem, látok valakit arra, a
reggelt kinyílni, aztán a fényt.
Kutatok a zsebemben, nincs-e
egy cédula, leírni, milyen hülye
volt végül is az egész. Jött felém
akárhogy is, egy emlék.

Mesterházi Mónika fordítása

Lars Gustaf Andersson (1960-)