Lélekszirteken

elindult mint a Vezúv lávája forrón meggondolatlanul nem tudja célba ért-e vagy ahol ott van mindig az a cél ha éppen nagyon ott van ott(hon) van rácsodálkozik mindenre ragaszkodik hozzá fölfedezi a régen ismertet magáévá teszi bár kezdettől fogva az övé volt vagy az lehetett volna kitartóan műveli a szenvedés szögesdrótja mögé szorított pázsitos kertet merészebb pillanataiban boldogságnak becézi büszke minden egyes fűszálra mint orsóról a fonalat próbálja letekerni összenyálazott éveit hogy újraszője élete finom szövetét Fecske Csaba (1948-)

Elmentem érte, hogy megtaláljam, keressem, hol van, ha valahol van. Elmentem százszor, ezerszer érte, teremtsem elő valahonnan! De hát a nevét, legalább azt, legalább a nevét ha tudnám! Majd megtudod, majd megtudod, várj, csak menj tovább ezen az utcán! Mondta ezt valaki nekem, vagy nem is mondta, csak kitaláltam? Kerestem a tavaszban, nyárban, mikor az őszben, őszre váltan. És ha álom csak? Milyen álom lengedező füvét kaszálom? Vagy egyetlenegy kis eperszem? Belehalok? Belebetegszem? Egy piros rongy? Valaha zászló? Elvesztettem? Magára hagytam? A szerelem? Egy havas lejtő, ahogy siklik a léc alattam? Milyen ígéret? Zsák a vállon? Karjait magasba nyújtó nagy fa? Vékonyka nevetés? Vagy ez sírás? Láthatatlan madárka hangja? Elmentem érte, hogy megtaláljam, teremtsem elő valahonnan! Itt kell legyen a közelemben, valahol itt hever a porban. Kántor Péter (1949-2021)

Hallod, érzed? Olyan erős, olyan hangos, és olyan megkerülhetetlen a jelenlétünk, a gondviselés jelenléte, és olyan közeli a szorítása, hogy nem is érzékeled, azt hiszed, nincs itt senki, egyedül vagy, magadra hagyott az Úr, ha létezik egyáltalán, és csak ő van itt, a gyáva és kajánul vigyorgó gonosz, pedig angyalsűrű itt minden, és fényből van minden szálka, és az első vákuum, az első légüres tér atom és atom között fényévekre van, a nagy kanyaron túl, a férges kőrisfában, amit megettek rég a hitványságok és a többi sötét anyag, az első emberben, az első ember előtt, a nő illatos kezében az illatos gyümölccsel, ami a szó, a te szavad, amit nem mersz kimondani. Halmosi Sándor (1971-)

A tenger fürdik, fürdik önmagában. Látványt és látást fölperzsel a Nap. Két hatalmas közöny közös terében, haza-találó, esztelen örömmel ölelkezünk, tán nemet is cserélve, névtelenül, történetlenül. Meg nem tarthatóan, el nem veszthetően érvényes, édes minden. Fodor Ákos (1945-2015)

Fürödni indultunk a tóhoz, mikor a szélvédőre sárga, nedves levél csapódott. És rögtön mintha november üzenne, megeredt az eső. Ilyenkor a leggyorsabb sas karmából is kicsúszik a zsákmány. A víz fölött elszürkült az ég, és hallani lehetett, ahogy halkan, panaszkodva surrog a fű. Kántor Péter (1949-2021)

Jönnek langyos, izgató szelek. És jönnek lila alkonyatok és fojtott szavak. És jönnek bodros, fehér fellegek. Habos felhő-ágyakon álmodnak szűz, tejarcú lányok s régi-régi mosolyaim egén suhannak messzire. Pici fájdalmak vibrálnak a szélben. S míg görnyedten imádkozom a kertben és bong az estharang, - lassanként ravatal lesz az ég. Dsida Jenő (1907-1938)

mi volna ez lepusztult érzés fáradt gondolat valami amire nincs már fájdalom a semminél könnyebb elviselhetetlenebb többet tudok a kelleténél de kevesebbre emlékszem és még kevesebbet hasznosítok belőle a sötétség fényűzése ez az ember önkéntelenül elkezdi selejtezni magát csak hogy megfeleljen vége az évadnak vége a legszebb szónak a reménykedő fűszálnak kertedben saját búvóhelyed vagy ahol rád talál a rossz s ha szüksége lesz rád a jó végül mindenkire rátalálnak föl kell fedni arcodat karácsony van neked is mint bárki másnak úgy ébredni mintha most születtél volna másnap Fecske Csaba (1948-)

Tulajdonképpen nagyon egyszerűen kellene látnunk a nagyon bonyolultat, mert a nagyon bonyolult úgysem képes eljutni az írisz mögötti agymezőbe, mert csak az ihlet képes dekódolni és értelmezni a bonyolultat, mert úgyis kicselez, mint egy középcsatár, mint egy hamiskártyás, mint egy utcai bohóc, mint a vers. Albert Lőrincz Márton (1951-)

A csillagok kézikönyvében találtam rád, az égbe kötött mű szerves részeként. Tündéri mosoly, angyali termet. Szárnyak a szirom-könnyű térben. Báger Gusztáv (1938-)

hommage à Van Gogh Lángoló ciprusok és göcsörtös olajfák között, mint végtelenbe nyúló lázas börtönök, hullámzanak a napégette sárga búzaföldek, a felhők egymásba gabalyodó fehér gomolyagokká tömörülnek, a hegyek lüktető kék dudorok Isten hatalmas kézfején, de hiszen nincs is Isten, csak Vincent meg a szél meg én, egy fasor, egy nagy sárga parasztház Arles közelében valahol, elszórva pár piros pipacs, pár részeg fehér virág dalol, az ég kék, és a magas fenyőfák törzse rozsdabarna, a legbiztosabb menedék a bolondokháza arra, „ha visszanézek majd, sóvárgó szerelemmel” – valami ilyesmit írt, a keze festékfoltos, boldog ember! Kántor Péter (1949-2021)

Azok a napok már elmúltak tudod azok a délutánok bódultan és megfoghatatlanul mint a fejed fölött futó felhők árnyéka azok az órák percek amikor a kerthelyiségben lomha lánynevetés lódult s korsók csilingelése szállt a surranó alkonyatban hitek ropogtak benned és bordáid között a süvítő szél tartásod fontos volt neked még nem aláztad magadat semmiért senkiért hát rajta csak próbáld az éjszakai pókerpartik emléke alól szerelmed hajának nyári illatából csak próbáld a kocsmaudvar csörgő őszi avarából kibogarászni újra azt az életet Nyirán Ferenc (1951-)

majd jó lesz hallgatni a csendet örök tavasz lesz ott a némaságot kiáltozó halmok várakozásában miközben a rended fölforgatja a hatalmak fölötti hogy elérkezzen a másik régvárt óra amelyik igazunkat hozza fel majd valóra és újra-fiatalon elérkezünk oda ahol megszűnt a közötti Száva Csanád (1979-)

amikor eldöntötted hogy nem fogsz hazatérni tudtad hogy szívedben még sokáig sajognak a mészfehér hegyek lábánál heverő dohos kis házak szűk udvarok fáznak az otthon hagyott szavak s hiába kapaszkodsz minden erőddel számon tartott tévedéseidbe innen már nincs út visszafelé itt bőrig áznak az álmok és csupasz akácok gyúrnak a tavaszra a templom harangja is szárazon szól már nem titkolhatod el soha többé az árat s ha lehetne holnap kérni másikat — azt kérnéd Oláh András (1959-)

Sütni fog a nap, tudom, és szél lesz. Tiszták vagyunk már, megszenteltek, mert elhiszünk mindent, amit magunknak találtunk ki, hogy könnyebb legyen. Szégyenlősségből húzunk kerítést a szégyenünk köré, hátha nem látnak be, de belátnak. Nem fordítunk hátat annak, aki ránk néz. Először az ujjongás van, hogy ráakadtál, kiértékelése a véletleneknek, szükségszerű volt, elkerülhetetlen stb. Nem értünk semmit. Később, szemtől szembe még annyit se. Szét kéne tépni, megszüntetni ezt az értetlenséget. Észrevétlenül szűnik meg egy folyóparton. Árad éppen. A teraszból, ahol állunk, tutaj lesz, aztán ismét terasz, amikor megkérlek, köss egy fehér szalagra, mint a kulcsodat, hogy ne veszíts el. Sütni fog a nap, és lehet, hogy szél lesz, amikor összehúzod a madzagot a zsákon. Onnantól sötét van, a fényt az arcodon viszed, növények illatát a hajadban. Durva gyapjút veszek magamra mások érintése ellen, és futni kezdek, hogy megtaláljalak Crna Gora körül, a hegyekben. Vécsei Rita Andrea (1968-)

hajnal derengésébe bele a párás homályba a fehéren gomolygó levegőbe a náddal madárdallal ölelt vízhez vezető keskeny pallón akárha a Lélek lelkedhez vezetne közelítene hogy megismerd földön túli időtlenből csendesen szólító hangját zenéjét muzsikáját

emlékszel az esőre a vékony szálú nyári esőre az égből kukucskáló angyal lengedező hajára nevetgélő csöndes eső volt az eget a földhöz fércelő türelmes eső emlékszel a gyöngéd fájdalomra ahogy pici patáival végigkocogott kipirult arcunkon emlékszel kivel ültél a titokban elkötött csónakban aki szégyenkezve loccsintotta rád szeme kékjét és simogatta libabőrös lábadat nagyokat csobbant az evező mintha azt akarta volna mondani ne menjetek el maradjatok itt a kamaszkor peremén a titkok senkiföldjén emlékszel van mire emlékezned vagy csupán légvárat építgetek akaratlanul elorozva saját valódi története Fecske Csaba (1948-)

A szurok-feketére festett foltot a járdán átlépem , ám visszanézek. Tátongó seb, egy keskeny rés a beton bőrén csodálkozik a tánclépésen. Egy előre, kettő hátra. A lépcső névjegye, egy lábnyom, körbejárom, ujjaim a vaskorlátot ölelik. Megsajnálom a rácsok mögé szorult kanálist, jelzőlámpával szemezek , piramist rakok térkövekből, átrajzolom a girbe gurba járdaszéleket. Lyukat vágok a motorzajba, eltépem a zebra csíkjait, benézek a vakolat mögé, de nem vagy itt, nem vagy itt Repkő Ágnes (1978-)

ahogy kiteregeted a hétköz- napokat hogy kiszikkadjanak be- lőlük a banális tévedések hogy aztán kapcaként megcsapják ahogy megterítsz vacsorá- hoz felgyújtva az aznapit mindennapi áruláshoz szét- osztva morzsálódó száradó szavakat ahogy nyelvén szólsz például mindenféle jómadaraknak hogy behúzd a párnaháborúkat mint a mesében ahogy este olvasol az edények között ahová befolyt a tegnap és hallgatod a város sugarainak csörömpölését ez az ünnep ez a szép irodalom Száva Csanád (1979-)

Nap mint nap világok fényével játszol. Virágok szirmán érkezel és víz színén. Több vagy nekem, mint e fehér bimbó, mit folyvást a tenyeremben hordozok én. Senkire sem hasonlítsz mióta szeretlek téged. Hadd feszítem tested illatos virágú sárga mezőre! Ki írja fel neved déli csillagokra hamvadó betűkkel? Ó, hadd emlékezzek, milyen voltál akkor, a még nem létezőre! A szél támad hirtelen vonítva s zárt ablakom verdesi. Halak komor árnyaival teli háló az égbolt. S itt dúl minden szeleknek háborúja, minden szeleknek. Az eső cseppjeit vetkezi. Madarak menekülnek. A szél. A szél. csak az emberrel tudok szembeszegülni. Sötét levelek örvényét kavarja a vihar, s hajórajt oldoz az égen, mit őrzött a tegnapi éj. Te itt vagy. Ó nem, te nem menekülsz. Végső kiáltásoddal is nekem felelnél. Bújj mellém, mintha csak félnél! Mégis, egy-egy különös árnyék szemeidre vetődött olykor. Most, most is, kedvesem, hozod nekem bodzafa ágát, s kebled rügytől illatos. S míg a bús szél vágtában pillangókat öldös én s

Modigliani Emlékeztet – valami forró, kába nyárra. Boldogság – nyomorúság netovábbja! – a Nyakkendős nő. Hallgatag madár. Körötte szent szolgálók tarka mezben: sál, masni, kiskalap, konty – meg se rebben, mégis százfelé száll százféle hajfürt. Mennyi lelkes, bolondos, mennyi eltűrt! És a szerelem istennője hány alakban! Mennyi megváltó, mennyi ronthatatlan Vénusz a tavaszból, a télből és a nyárból – a bisztróból, s a szomszéd iskolából. És Jeanne Hébuterne! – Boldogasszony? Páva? Nyújtogatom a nyakamat utána. És dél lesz, este lesz, másnap és másik évszak, és ő egy széktámlának dőlve egyre néz csak. Kántor Péter (1949-2021)

minden nap új seb semmi más messzi a színi állomás eltévedt idő ennyit ért valaki bennem véget ért az alvó sínen rozsda ül a gazban a táj elmerül alszik a láng a tűz kihűl füst vagyok nagyon egyedül Fecske Csaba (1948-)

akkor az ember lángban áll könyékig rettegni kezd úristen el ne múlj s rettegni kezd hogy sért e könyörgés is hiszen szabad vagy múlhatatlanul akkor az ember mint újságpapír megáll a tűzben ferdén feketén ég az arcán az ólom mint a zsír a napra cseppent üdvözültekén ez a szonett is úgy fordul feléd hogy nem egészít és nem is egészül kerek szerelmem szép malomkerék hol életem maroknyi lisztje készül a rettegésem mért is értenéd forog forog patakja hangja nélkül Parti Nagy Lajos (1953-)

Valamikor ott folytatódtam én, ahol te véget értél – két különálló világ – és ha megöleltelek, tudtam, hogy a te válladat tartom karjaimban. Most összekuszálódnak végtagjaink, gondolataink, akaratunk, egész lényünk, s ha hívlak valahová, nem tudom, hogy először nem benned fogalmazódott-e meg a gondolat, még jó idővel azelőtt. Míg kitapintható volt, megfogható volt tested, még eligazodtam tájain, most nem tudom, kezemmel nem magam simogatom-e? Ez vagy-e te, és ez vagyok én? Fekete Vince (1965-)

Éveken át válogattam a jelzőimet aztán alanyt és állítmányt cseréltem a tárgy maradt. Arra jöttem rá hogy ha nem szeretnek hát moccanni sem tudok nem hogy tenni-venni beszélni. És hogy minden cselekedetemet az vezérelte hogy egy kis szeretethez jussak ami elég ahhoz hogy szerdán és csütörtökön fel tudjak kelni de sose tudtam mi lesz pénteken. Ezért ha kedden szóba került hát hazudtam mi mást tehettem volna — és úgy tettem ahogy ti: reméltem, hogy nem derül ki sosem. András László (1966-)

Valamikor, vándor, légy férfi vagy nő, akkor, ha már nem élek, itt keress, itt keress csak engem, a kő s az óceán közt, a tajték viharzó ragyogásán. Itt keress, itt keress, csak engem, mert ide térek vissza, szót se ejtve, hang nélkül, száj nélkül, ragyogva, ide térek majd vissza, hogy a hullám szilaj szivének dobogása legyek, itt leszek elveszendő s itt találsz rám: itt leszek tán majd kővé s néma csönddé. Somlyó György fordítása Pablo Neruda (1904-1973)

Az évek kezet nyújtanak egymásnak, mint az ember, felreppennek a múltból, küzdelmes, izzadtságos nyarakból. Szemüket hunyorítják az izzásban. Egük mélysége, csillagaik csobbanása fényesedik arcukon, mint az öröm. Fény, levegő, minden elem énekel. Békére büszke bizalom bontja tereinek hallgatását. Szavuk szelíd zúgású és áradásos. Simek Valéria (1953-)

„Bármi van, az lesz, hogy ez sem volt jó.” (Tandori Dezső, 1996 márciusa) Nem hívtak, mégis jöttem. Azóta nem lehet kibogozni a létet. Fára feszül a fém, és fémre a lélek. Ne akarj ellenem erővel győzni! Ésszel meg úgysem tudsz. Fán csattan a fém, fémen csattan a lélek. Szeress – és elvesztem. Bármit teszel, úgysem jó. És bármennyit adsz, az sem elég.

mint amikor megjöttél megjössz. illatod közelséged lépted éppen ott és abban a pillanatban. ájulásig feszülök könnyed mozgásod előterében. a galambok felszedik a betonról a délutánt. felröppen a tér. minden lebeg a mozaikkövek felett. drótra feszül a csend. borzalmas látni árvaságod. tenyereidre simul a várakozás. még szorítod még nem engeded. de végül meglazul ami köztünk mindent a kellő magasságban tartott. zuhanunk. zuhanunk valami érintetlen idegen felé. Papp-Für János (1976-)

A romlandó és illékony valóság sodrából olykor kiszűrsz valamit, fölé hajolsz, faggatod, dugdosod fiók mélyére, memóriazsákba, hátha megszólal neked és elmagyarázza magát, vagy csak belefog egy mesébe, mint akit szóra bírtak, és már nincs megállás, gurul, akár lejtőn a labda, pattog, kanyarog, sár dagasztja, s nem érdekli, hogy érted vagy nem érted, hogy mi áll össze, miféle képlet, és összeáll-e? Kideríthető-e egyáltalán a kapcsolat egy patakparti sétány, sok fényes szarka és a napi hírek között, ahogy átkarikázol köztük biztos-bizonytalanul, avagy hogy mivégre nyílik egy poros utca, benne ablak, s az aszfalton egy karja vesztett karóra kinek milyen idejét járta le, és mire válasz egy furcsa nevetés, mint málló vakolat. Egy kavics. Zúzalék-köve a világnak. Tartod, hogy tartson, versbe foglalod, hogy ne mossa el a tsunami, a másnap. Kántor Péter (1949-2021)

Más vonalait hordod tenyeredben, megőrzésre kaptad csak sorsodat, tűnőfélben a részlet teljesebb lesz – mit tudhat gregorián erkölcsökről a jazz, a mezítlábas zongora, az ég áztatta, ég sütötte föld, mit tudhat függőkert a lépes szívről? Házra néző Dunámat elcserélném semmire. Lábon kihordott öröm ámulni csillag süvölvénykorára; hágcsón a rönk is fölkapaszkodik, ha örök gyökért hiszel, s holnapi lombot. Lampion alatt emberré sötétül minden, s Orpheusz mennyekből tér vissza. Halmai Tamás (1975-)

Nemcsak azért kívánlak, mert kívánlak, s kívánva, nem - kívánni lenne kedvem, de ha nem várlak is annyira várlak, hogy fagy és hőség váltva dúl szívemben. Azért kívánlak csak, mivel kívánlak, gyűlöllek, s akkor is kegyed esengem, vakon járni és bámulni utánad, nem, nem ilyen mértékkel mér szerelmem. Féktelen fény-özöne januárnak elemészteni tán szívemre támad s nyugalmam kulcsát elveszi kegyetlen. E történekben énrám vár halál csak, belehalok abba, hogy úgy kívánlak, mert tűzzel-vérrel kívánlak, szerelmem. Somlyó György fordítása Pablo Neruda (1904-1973)