Lélekszirteken

Megmentettek az esőcseppek Letörlöm lábadról a szomorúságot Keverednek az arcomba hulló vizek Kívül-belül keverednek Csorog le torkomon Találkozások elmúlása Meg-megálló november Lehunyt szemed Meg nem írt levelekre várok Hallgatom az esőt Lehunyt szemmel Kívül-belül

Iszonyú csendként zuhog az éjszaka. Kiégett körték csavarodnak a kattogó évek folyosóira. Kezem újra és újra levelet írna, érthetetlen szavak mögött sírva bújtatni szívem, ágaim, csordulásom, álmaim. Nagyon hosszú a görcsbe rándult alagút. Istenem valahol mindig ketten maradunk.

Amikor leszállt a köd a dombok közé és csupaszon maradtak a fák, amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz, és leszedték az utolsó virágot, amikor közénk jött a süppedő avarban a csend és a szomorúság és varjak keringtek a szántóföld felett, amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem, eszembe jutott az Isten.

A helyeket látom, hol lehetnél. Fázik az üresség körülöttem. A tavak esti dúdolása befesti emlékeim kéklő borongással. Lenyugvó szemed – őszi borzongás. Kutatom egy elfelejtett vonásod ijedt szívvel.

Aztán kavarog, aztán vidáman tekereg, aztán szinte megáll, aztán újra fel, hogy újra lehulljon, és körülkémlel, megbotlik, aztán sodródik még, aztán megpihen, aztán puhán elalszik, aztán elolvad. A hópehely még érti a titkokat.