Lélekszirteken

itt nincsenek platánok csak a kihunyt képzelet itt nincsenek válaszok csak néma miértek itt nincsenek vágyak nincsenek örömök csak a zsebek mélyére menekülő kéz tétova gesztusa siklik az üres percek fölött matatok furcsa képzetek között válogatok szivárványos emlékfoszlányokat beszélek hozzád győzködlek görcs a kezemben nyelvemen – valami mást akarok ami hiányzik ami üres ami téboly és őrület itt nincsenek platánok csak a legyűrt képzelet itt nincsenek színek sem csak szürke révület itt meghaltak a kérdések a vágyak az örömök csak a zsebbe menekülő kéz tétova gesztusa maradt felhőkbe olvadó mosolyod fölött világtalan kerestelek kisírt szemű tegnapok romjai között bénult ujjaimmal simogattalak figyeltem arcod rezdülését fakuló mosolyod s tudtam: valahol örökre elvesztettelek ott ahol nem nőnek platánok ahol elapad a képzelet ahol ködbe szürkíti a színeket a dac: hogy nélküled – mert veled már nem lehet… Oláh András (1959-)

A szeretet csak van és vár. Ül lomb-árnyban, ül fellegekben. A szeretet csak van és vár, hogy tárgya legyen, kit szeressen Károlyi Amy (1909-2003)

Zsákkal ha tükröt borítok elébed, s zizzen az arcod: nem te vagy s nem én. Ha lehajolsz a foncsorhoz, cseréphez, egy habzó ég van mélyén és tején. Hát mi tartoznék, mondd, a szövegéhez, s mi dallamához zúzott üvegén? Guggolj közel, de akárhonnan nézzed, nincs egyrészt látvány s másrészről a fény. A dallam nem változtat szövegén, külön sem ez, sem az nem posztulálja, darált egész, mi, úgymond,költemény, és nincsen honnan kétrét nézni rá, ha egy test az ég s a zizgő őrlemény, dallam s szöveg precíz tükördarája. Parti Nagy Lajos (1953-)

Hittem, értem az időt és a teret, mely Isten kezében van, ki állhatatosan erőt, szenvedélyt, tüzet szít szaggatott szívemben, ki a szubsztancia folytonosan változó energiáit szerkeszti az univerzumban; be kellett ismernem: tévedtem. Ebből a rám nehezedő világból, én csak a tavaszt értem, az állandó lobogást, a tündöklést, az illatot, az életemet díszítő színeket, és téged, kedvesem, ha a rügyező ágak ragyogásából rám emeled csillag-tekinteted. Böszörményi Zoltán (1951-)

Ha barangolni hív majd a rét tavasszal, ugye jössz velem? a patakparti füzek alját már réges-régen ismerem. A víz fölé hajló fák alatt rejtőznek tudom, új színek, bolyhos szárú kis virágok: bolondos leánykökörcsinek. Szél-himbálta apró harangok lilák, fehérek, selymesek, a barkát bontó füzek alján tavaszi titkot rejtenek. Ha barangolni hív majd a rét tavasszal, ugye jössz velem? a furcsa nevű kökörcsinek titkait kell megfejtenem. Kormányos Sándor (1968-)

A találkozás nekem egy pillanat volt: több részből álló pillanat... A pillanat első része Kerítő szelek hoztak az éjben, időt és teret szültél nekem; lobogó táncot jártak a fények, szívemre láncolt a szerelem. A pillanat második része Kopogó léptek kongtak az éjben, távolit mértek, csak ennyi volt: táguló árkok mélyültek közénk, levetett láncot bámult a Hold. És a pillanat lezárult.

Túl harsányak a napok s túl sietősek - oly hamar elfeledjük a megbánnivalót! S tán éppen ez az, amit halhatatlanságnak hívunk: hogy lassankint kihullik minden, ami rossz. (1965) Szilágyi Domokos (1938-1976)

Mikor feküdni készült, a világ fejreállt, Megéledt mind, miből csak egy verssort is kreált. Az ablakon a függöny, a hibásan szövött, Zöld-barna táncot lejtett a kinn s a benn között. Az ócska bőrkabát, mi már hártyásra kopott, Levedlett, mint a kígyó, és újabb bőrt hozott. A konyhaszekrény szélén a kék stelázsicsík Kanárisárga lett, s most madárhangon visít. A kávéfőző roncsa, mit más már elhajít, Lelkesen feketévé kotyogta titkait. Pipája megtömődött, de nem égett sokat, Füstkarikákból fonta a furcsa álmokat. S míg odabenn a költő édesen aludt, Fölkeltek a versek, és megírták maguk. Kiss Judit Ágnes (1973-)

holdtalan éjszakán találtam rád mélybe nyúló rögök mutatták az utat barlangok szája világított a föld alól mosolygó árny voltál az Egyetlen Úton hangtalan dobbantak a léptek a virágok felébredtek álmukból, és csodálkozva néztek körül látni akartam, ki takarja a végtelent nem jöttél közelebb, ezért odamentem hozzád hasonlítottál önmagadra a homályban a csillagokat hívtam segítségül, hogy felismerjelek, mert a barlangok sötétje nem volt elég megsimogattam az arcodat és nem mozdultál megöleltelek és felsikoltott az éj megfogtam a kezedet és hozzádfagytam elindultam hozzánk, de nem jöttél velem azután megkérdeztelek: te... ki... vagy? Őri István (1952-)

Egyedül a Vogue teraszán egy este, fekete az ég, fekete a víz teste, balra olaszok, jobbra talán dánok, talán svédek, emlékszel? ültünk itt régi nyarakon, és csodáltuk az alkonyati kéket. Pohár sörök, egy tál olívabogyó, forró, kerek lepények, egy pók szőtte a korláton a hálóját, mosolyok csalinkáztak, nevetések, és odaát a Szigeten a futók fehérre festett bábuk, néztük, ahogy hangtalanul, gyorsan dobban a lábuk, és kishajók jöttek-mentek, emlékszel? és kigyulladtak a fények, alig észrevehetően ringott a hajó, és ringott velünk a teraszon az élet. De ma nem várok senkit, és nem is jön senki, csak ezek a régi képek, emlékszem, ültünk itt, és néztük, ahogy kigyulladnak a fények, kishajók jöttek-mentek, kis csacska remények, és felcsillantak és elillantak a percek, az évek, és a hídon egy hosszú villamos, akár egy elnyújtott, hosszú ének, és balra olaszok, és jobbra talán dánok, talán svédek. Kántor Péter (1949-2021)

A diófát, amelyről már annyiszor meséltem, kivágták és eltüzelték, ám én megmutatni neked, mégis visszaképzelem oda, ahol egyszer állt, ahol gyermek volt és hajadon, középkorú, bölcselkedő, most te is szemügyre veheted: tetszik? Ilyennek képzelted? Tedd rá a kezed, selymes, meleg a kérge. Gyere, üljünk alája. S most mesélj te! Böszörményi Zoltán (1951-)

Ruhástul úsztunk át a tengeren, szárny-rejtve kúsztunk át a dzsungelen: eszünk elől szökött az értelem, kemény utunk volt, már-már végtelen; mégis elértél s elértem ide, hol együtt vagyunk - itt a Világ Szive: dobog, lobog, ragyog a szerelem, test-lélek végre meztelen; veled szállok, ha felröpülsz velem, súly, kín, gond mind-mind a tűzé legyen! Tűz! Tűz! Tűz! Múltat eméssz el, árnyakat űzz! Láng, Láng, Láng fénye legyen nászi ruhánk! Tűzre a túlélt kacatokkal: poros szokással, pókhálós szóval, fakult mosollyal, rozsdás csókkal - tűzre, tűzre a tűzrevalókkal! Hadd lobogjon a máglya, égig érjen a lángja, hogy földön, vizen, az ég alatt téged már mindig lássalak! Testünkben - lelkünkben robban a Nap: izzik, ragyog az Örök Pillanat! Tűz! Tűz! Tűz! Múltat eméssz el, árnyakat űzz! Láng, Láng, Láng fénye legyen nászi ruhánk! Bennünk robban, lobban a Nap! Ragyogj, ragyogj, Örök Pillanat!" Fodor Ákos (1945-2015)

Ingeden csipke tejfogait ahogy becézi kisujjad, ahogy sastollal a mosolyt orrod alá idézed mesébeillőn, ahogy mérkőzöl dömhec erőkkel, ahogy állva a világ siratófalán még a kőbabát is dajkálgatod, így írlak versbe, maradj te remek, a mulandóság kezére csapok, ne tapogasson téged, – se halál se nyű majd ne nyerjen bocsánatot. Nagy László (1925-1978)

Télen sírtál, te vékony liliom, torkodig felért a hó. Aranyfoltos pázsiton, liliom, hajladozni ugye jó! Tünemények előtted játszanak: fény s levelek sűrűi, sárgarigó szárnya ha föllebeg, delelő nap átsüti. Alkonyatkor öldöklő angyalok táncolnak a tűzfalon. Alkonyatkor bújj hozzám, liliom: vállam árnya: oltalom. Nagy László (1925-1978)

Szürke homályba nőnek az árnyak kúszik az este a fák tetején, gyász-színű csenddé nyúlnak a percek csillagok arcán csordul a fény. Félelem surran végig a tájon néma szorongást borzol a szél, lüktető álmok gúny-kacajában éji sötétség szelleme kél. Kormányos Sándor (1968-)

Hókönnyű tél van. Rejtőzöl magadban, bujkálsz a fagyban, feloldozhatatlan. Fagyos a lélek, hajol a szélnek, hófúvás halmok egekig érnek. Hókönnyű tél van, rejtőzködsz magadban, jégvirág-gazban, a szívedig fagyban. Devecsery László (1949-)

Mi ketten együtt, sivatagi magányban, kalitkában őrzött madárként, kietlen utakon járva, felszántott réteken repülve, égető nap alatt elbújva, tekintetedbe merülve, örökös harcban és kételyben, teremtésben és gyászban, ott bent és itt kint, sem élni, sem meghalni nem tudok nélküled. Zágorec-Csuka Judit (1967-)

Mint palettán a szétfutott színek, ezerfélék az őszi levelek, a zöld a sárga tónusába fut, és esélytelen levél-háborúk csodás világú, zizzenő zaját hajladozzák csoportosan a fák, a levegőnek levél-íze van, s az őszi ízzbe fúlva hangtalan, a fák vetkőző ágát bámulom, s míg eltűnődöm egy-egy ritmuson, a pőre szél az ághegyéig ér, s a ráncos törzsön lúdbőrzik a tél. Böröczki Mihály (1946-)

elveszted őt? vagy el vagy veszve? büszke arcéled füstbe metszve számold csak újra sebtiben ó hogy felhígult minden eszme! mint olcsó fröccs e restiben a torkodon még ezt is ereszd le aztán csak menj menj menj ne less se magad köré se hátra s ha majd egy percre mégis megállnál ne nézz tovább a cipőd orránál úgy gyújts egy újabb cigarettára őrült nyár jött veszett tavaszra gyorsít az élet gyorsvonatja bele a ködbe egyenest hallod? most ért a nagy kanyarba hosszan sikít a pályatest s hol még az ősz, tél – vigyázz magadra azért most szállj csak fel ne nézz se magad köré se hátra s ha állsz majd a fülkéd ablakánál ne láss tovább az útmenti fáknál úgy gyújts egy újabb cigarettára Falcsik Mari (1956-)

Mint egy kabátot, rámteríted éjszakáid, és nincs szelídebb, sem komorabb testőr tenálad. Neved lenyelem vagy kiejtem: gyorsabban hat, mint bármi gyógyszer. Néha vállamhoz ér a vállad, bocsánatot kérsz. Fájsz, mint az álom, ha ébredvén már nem találom. Lackfi János (1971-)

1. (Invokáció) Kedvesem úgy kínlódom a szavakkal úgy kínlódom hogy kimondjalak kimondjalak hogy közelebb kerülj hozzám mert nélküled vak vagyok és néma és süket nélküled lélegzeni sem tudok nélküled olyan az élet mint a szerelem nélküli csók annyira elképzelhetetlen mint a mozgás nélküli anyag kedvesem segíts hogy kimondjalak Kedvesem úgy kínlódom a szavakkal úgy kínlódom hogy kimondjalak kimondjalak mert ezzel is közelebb kerülsz hozzám hozzám láncolnak a szavak is mert a te neved az értelem általad ébred magára a tudatos anyag általad ébred magára az Osztály mert minden tettének célja s oka te vagy kedvesem segíts hogy kimondjalak 2. Kedvesem én annyit kerestelek annyit kerestelek hogy már majdnem elfeledtem emberül élni annyit kerestelek hogy lelkemre bütykösödött a bánat annyit kerestelek hogy kezdtem elveszíteni a hitet önmagamban lépteid nyomát kutattam kiégett szemmel borzongó fasorokban felhők csücskében künn a harctereken és benn a gázkamrákban a te neved véstem az akasztófák

Mi marad hát a homlokodból virágok illatába zárva? A tépett égen karavánok inognak tükrös villogásban. Ujjaink közt fut a világ, meredt szemünkön ki s be jár. Széthullott, törött darabokban füstjében kavarog a táj. Hanyatt úszunk a szürke fényen, se irgalom, se akarat. Zuhog a szél, a ritka szél az iszonyatos ég alatt. Lator László (1927-2023)

Menekülj e társas magányból kőhöz, fűhöz, fához, s vigyázz: akik benépesítik, el is orozzák teremtő magányod. Bartis Ferenc (1936-2006)

Olyan éles és részletszegény a jelen, mint megannyi emlék: szép és vigasztalan. Mint ha a szél is múltidőben fújna, ragyogna a Hold. Mint ha a születő csak arra törekedne, hogy mondható legyen felőle örökre: volt. Fodor Ákos (1945-2015)

Így élni: biztosan nem lehet, hogy te elmész és én nem megyek, hogy akként telnek az éjszakák, a nappalok, hogy te meghalsz értem, és én is meghalok. Nincs több ilyen fiú, és lány sincs ilyen - mondod -, meg hogy szeretsz, és semmi változás... Hát persze, én is, akkor is szerettelek, azon az esten, mikor Blérió itt járt Budapesten, mikor a fülembe üvöltött a telefonrádió: Uram, asszonyom! Itt van a Blérió, az egek királya, ellátogatott hazánkba! És én odamentem, akkor Budapesten, és szóltam hozzá: Mester, maga ugye látta már Skóciát! Tudja, ott van az a lány, aki nélkül élnem: nem megy. Mi lenne, ha ezzel a géppel most odarepülnénk, legalább a közelébe? Uram - hárított nevetve - az én gépem nem repül időben, csak térben, s az a lány, akit maga vár, nem jön meg csak ezerkilencszáz kilencvennégyben... És az istenek akkor ítéltek: Az idő eljött, s most itt állok az utastérben, s várom, hogy megölelj és azt mondd: édesem, hogy körülöttünk csak jöjjenek, csak menjenek, s pont akkor nézzenek

hány hajszálat lenyeltem miközben szerettelek. percek zörögtek mint az ékszerek a nyakadba lehelt idő sűrű érintések velem enged el az élet hány korty az éjből hány sötét üveg mámor után a test teremtés most MINDEN de tévedés a kés hiányzik a kés mozdulat van! kis ellazult borzongás kezembe fekszenek a Formák Kántor Zsolt (1958-2023)

Egy hang szétnyílt. Éreztem, hogy valahol itt a közelemben kis huzat támadt, friss, hűvös levegő csapott meg, s szinte tapinthatóak voltak a légáramlatok, egyik helyen mintha homokszemcsékbe nyúltam volna, másutt nevedbe (a nedvbe), s itt-ott, ahogy kalimpáltam a levegőben, üregek támadtak. Egy e hang hiányzik a nevemből, mondtad, a villamoson valaki kihúzta, mint pulóverből egy szálat, s most selypítek, mint akinek kitört a szemfoga. Ahogy nyelek, mintha lecsorogna a nevem a torkomon és tudom: egy csepp belőlem valaki másé. Kántor Zsolt (1958-2023)

ott ahol az egek egymásba nyílnak s ahonnan az összes csillagkép megleshető ahol az univerzum kinyílik mint egy gömbhéj és a titkok burka felhasad ott ahol minden higgadtan felkínálja magát a mohó elmének ott ahol a lüktetés töve megtapintható ahol belátható mi rejtve volt ahol élővel fog kezet a holt ott ahol az örökkévaló is természetszerű (s a pillanatok egymásba gyűrtek mint a fű) ahonnan a nagy űr (s az ívek) könnyedén áttekinthetőek ahol az álom egy ösvény és átsétálsz rajta önként hogy tudd nincs több fény csak Te magad ki mások fényforrása vagy ott ahol a kagylóból balzsam csurran és simogatás nő ujjaidban ott ahol nagyon is szeretni lehet az elszalasztott perceket mert visszajönnek s tetszenek valahol a legbékésebb estély zsöllyéi között ott ahol csak egy kis hit kell hogy eljátszhass képzelt növényeiddel ott Kántor Zsolt (1958-2023)

A tenger fürdik, fürdik önmagában. Látványt és látást fölperzsel a Nap. Két hatalmas közöny közös terében, haza-találó, esztelen örömmel ölelkezünk, tán nemet is cserélve, névtelenül, történetlenül. meg nem tarthatóan, el nem veszthetően érvényes, édes minden. Fodor Ákos (1945-2015)

A hídon szürkegémek. A fellegek között fohászkodás. Cserépkorsóban friss víz, jó szavak születnek valahol a csöndben. Egyed Emese (1957-)

Tudod mi volt a hét csoda? Egy újszülött mosolya, Egy falevélen az ér, Mely a gyökerekig ér, Egy szó, mely idejében jött, Egy darab ég a csönd fölött, Egy kéz, mely utánad nyúlt, Mikor csillagod földre hullt. Télen egy jó meleg szoba – S ha szépen érkezel…oda. Szabó Éva (1932-2001)

Hogy kellenek a szombat reggelek, hol csigatelve szívem és a szám, hol kávé brummog, hogyha felkelek helyettem is, ha nyelvem lomha tán. Hogy kellene a harsány napsütés, csíkos terasz egy portugál hotelben, ropogtatnánk a cukornádat és szájon csókolnálak a fotelben, a szádnak boldog pékillata lenne, és pékfiúcskák sürögnének benne, épp rollniznának valami csudát, s mint kakaó a kakaós csigában, úgy forogna a boldog csönd a szánkban, csak lusta nyelvünk járná át meg át. Parti Nagy Lajos (1953-)

Én magam fellobbanok, felszállok és azon nyomban el is tűnök, de nyomomban itt marad sok apró dolog. Mindenféle formájúak. Könyvek, kopott támlájúak, nagy ív üres papirosok. Ruhák, mik még őrzik bőröm érintését, doboz, irka, ujjam nyoma terítőkön fésű, szappan, meg borotva, függönyrojt, hervadt virágok, pohár és régi újságok, rajzok, képek és fényképek, polcok, kis asztal és székek, és fiókok, s bennük árva tört tárgyak, csattok és spárga, aztán kilincs, mit megfogtam, ajtó, amit kinyitottam, küszöbök, miket átléptem, üvegek, miken átnéztem, kis vaskályha mit megraktam, virág-váza egy ablakban, amit láttam valamerre, pille, ki rászállt kezemre, s kit megöltem és eldobtam valaha kicsiny koromban, s ki a porba keverődött réges-rég eltemetődött, orvosságos skatulyáim, színes hálópizsamáim, tányérok, amikből ettem, s amiket kezembe vettem: villa, kés, kanál és olló, cérna, gomb és más hasonló fontos eszköz, notesz, bicska, s egy régi-régi talicska, melyet én néha tolhattam a zuhogó déli na

Elkelne bár a szép szelíd beszéd, csak ejtsd le vállad, centis kis jószág köldöknyi neszét, úgy hallgatnálak. Szuszogva birkózik a fűkölyök, először újra, orrában márciusi ösztönök, öledbe fúrja. Hasacska napfény hízik, hömbörül, lassan kitetszik az anyaföld a két karod közül és átmelegszik. Parti Nagy Lajos (1953-)

a boldog manézs cifra ruhákban: félhalott vetkőzünk-fekszünk: semmi vész: csak cirkuszi ez állapot nyugszunk: állatok ketrecekben s szelídített halálunk várjuk és elálmosodott szemünkben olykor felvillan egy-egy vágyunk Kalász László (1933-1999)

Cseléd akartam lenni. Van ilyen. Teríteni és leszedni az asztalt. Ahogy az áldozat föllépked és a hóhér lejön a dobogóról. Most az emelvény fokai között betűz a nap, és ugyanaz a nap, mintha senkit se vittek volna fel, ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni és dobogó. Lépcső közé szorult világ. Senki és semmi. Hétvégi remény. Pilinszky János (1921-1981)

Gyászol három hangyaboly, cincognak a tücskök, kék ködnek nézik az eget, zöld ködnek a füstöt. Szaladnak a füvekhez, elszáll a fű délre, kukoricazászlón lobog üszög feketéje. Boglyaszállás fölrepül, a fák messze úsznak, tücsökcirr ördögszekéren panaszol az útnak. Megadják mind magukat, sárgöröngyre ülnek, sírnak-rínak, s kis öklükkel gyöngykönnyet törülnek. Kormos István (1923-1977)

Ezüstszürke tisztás felől karcsú őzike jön a téli erdőn, meg-megáll, félve les körül a tiszta, hűvös, frissen hullott hóba. Te jutsz eszembe róla, Gyönyörűm. Koosán Ildikó fordítása Ezüst a tér, miből kilép a fák alól egy szép törékeny őz, vizsgálódva néz, s félve lép, hisz új a frissen hullt, hűs, tiszta hó. S elém idéz, kecses lény, téged ő. Szalki Bernáth Attila fordítása Christian Morgenstern (1871-1914)

1. Vers Sár és virág, kavargó semmiség, de hirtelen, mint villám, hogyha lobban - két sor között - kinyíl nekünk az Ég. 2. Költők Mint árva rokkant, aki cigarettát koldul a hídon, úgy esdünk hitet mi, Európa költői, kik ma élünk s szeretnénk szebb sziget felé vitetni. 3. Mézes kenyér Külvárosi kapuban kisgyerek száraz kenyeret majszol, ám - igézet - az édes, ikrás napfény rápereg s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet. 4. Nyár Mondd, láttad-e a pusztát nyári délben, mikor kövéren sárgállik nyugalma és sárga minden, mily hideg-fehéren villan ezüst-szikrát a sárga szalma?   5. Utcanők rekkenő délben Az utcanők fényes ruhában akárcsak az olcsó selyemcukorkák s fülembe súgnak, a szélnél puhábban.   6. Ember 1930-ban Fejében az anyagi gond csörögve ébred és megöblösödve, halálosan zúg, mint a gong.   7. Asszony-arckép Csodálatosan érett, mint a kajszín- barack s mosolya úgy csorog le dúsan, mint cukrozott gyümölcsre sűrü tejszín.   8. Magyarosan Ó, dáridós hajnalban borban úszó, ősz ba

Te, aki sosem hagytad el kerted birodalmát, álltál-e a kerítésnél vágyakozva valaha, nézted-e, ahogy álmodó ösvényeken kékbe csavarodik az éjszaka? Nem a soha el nem sírt könnyek égtek a nyelveden, mint a tűz, mikor az ismeretlen utak felett egy vérvörös nap eltűnt? Orbán Krisztina fordítása Edith Södergran (1892-1923)

Ezen a napsütötte világon valahol egy macska hunyorog a napba egy kerti padon, erre vágyom… Leülnék arra a padra egy keblembe rejtett levéllel, egyetlen rövid levéllel. Ez az álmom… Orbán Krisztina fordítása Edith Södergran (1892-1923)

a reggel peremén tea gőzölög perc-történelem a falak között bezárult egész tény és titok akár a fölszálló teaillatok lehet feloldás vagy kín örök varázslat ősz halál fényből font körök csupa semmiség perc-történelem falak közé zárt múlt jövő s jelen Gál Sándor (1937-2021)

a fáradtság amikor eltörik a vers és az ég madártalanná öregszik itt a lehajlás és a fölemelkedés élethalálharc bizonyítható mérték a világ ma már e pengeélen áll a tudott mélység vérrög-pirosán mit tehet ilyenkor még a kéz s a szív mit tehet a szándék s az indulat ember mivoltunk ösztönereje várni amíg a virradat ezüst sugara megérinti a fákat hajnalzöld pillanatát a létnek amely a te arcod s a te hangod immár Gál Sándor (1937-2021)

Az éj jöttével a kapuban állok és hallgatom, ahogy csillagok gyülekeznek a kertben. és én csöndben állok. Hallgasd! Csengve hullott le egy csillag! Mezítláb ne lépj a pázsitra, a kertem szilánkkal van tele. Orbán Krisztina fordítása Edith Södergran (1892-1923)

Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestű hőség ül a fényesarcú fák felett. Radnóti Miklós (1909-1944)

kitépnélek magamból hangaszál mert ősz vagyok és félhalott s nem virraszt már közöttünk a lelked és ránk nem hajol már tudhatod remegve térdepel a szélben mint mérget hajtott őszi réten a kikericsek – kékek és lilák gyümölcs kell nékem nem virág midőn kioltja nyár hevét a láz s elhagyjuk bőszen gőzölögve e halni kész földet mindörökre ha nem vagyunk a rúd amelyhez a csillagok vannak kikötve lám átölelt a csönd – hiába küldtem utánad csókra csókot rózsa-rőzselángot virágos álmot lesz-e oly idő mi szerelmet visszahozna míg elfut a Mirabeau-híd alatt a Szajna s elborít derékig tűnt szeretők álmos szemek szép kezek avarja? odeur du temp – ó idő szaga szétcsattan poharam sose látlak hű hitvesként követ az árnyad kacajod fölzeng a szürke égig s életem lassan megmérgeződik Dénes László (1959-)

„Maradj velem, mert beesteledett!” Bibliát hallgat a gyülekezet. Alkony izzik a templom ablakán. Hitetlen vagyok, vergődő magány. „Maradj velem, mert beesteledett!” – Ha így idegen, vedd emberinek, súgja egy hang, s ahogy látó szemem elmereng a régi jeleneten, az emmausin és felejtem magam, a sugár-hídon némán besuhan egy örök Árny: lehetne Buddha is, de itt másképpen hívják, és tövis koronázza: én teremtem csupán, mégis mint testvérére néz reám, mint gyermekére, látja, tudja, hogy szívem szakad, oly egyedűl vagyok, s kell a hit, a közösség, szeretet. S kezét nyujtja. Mert beesteledett. Szabó Lőrinc (1900-1957)

tetten ért tolvajod lettem elmartál magadtól kisompolyogtam ellenőrzési körzetedből – azóta céltalan ácsorgás az élet – az éjjeliszekrény kihúzott fiókjából még visszaborzong utolsó mondatod szükségem volna újabb zugokra szelíd hétköznapokra de idegenek közt toporgok és csalódott villamosokon keresek kapaszkodót – mert végleg lekéstelek Oláh András (1959-)

Ott hegedű zokog, itt csend van, néma éj, álmot lehel tám a jázmin sárga mérge, s mindig rád gondolok: lényed bennem zenél – a tánc vitt tőlem el, a nóták zümmögése. Ó, nem, nem hallgat el, csak örjöng szűntelen, száz gyertya leng-lobog, száz húr sikong jajongva, mindig új düh dobog, száll rá a táncosokra, minden arc pírban ég, s te sápadt vagy, szivem. Pedig röpít a tánc! Válladra ráfonódva hagyod: öleljenek az idegen karok – kereng fehér ruhád, mint egy virág sziromja és szinte száll-lebeg tünékeny alakod. Itt egyre édesebb szagot lehel az éj és egyre altatóbb a jázmin sárga mérge, s bár nem vagy itt: lényed mindig bennem zenél, a tánc vitt tőlem el, a nóták zümmögése. Végh György fordítása Theodor Storm (1817-1888)

Láttuk; nem látta senki más, senki, csak te meg én, hogy ketté tört a ragyogás lenn a kis völgy ölén; elmúlt a tündöklés; veszendő-sárgán halt meg… A perc is ily múlandó, drágám. Világ tündökölt ott, idő, mi tovasuhan. Hisz fény jön és árnyék jön, s újra fény. Talán azt se tudjuk, láttuk-e csakugyan: a völgy, örökre völgy, így is – árván. Álltunk csak hosszan ott, mint két őszi márvány – emlékei, mi ketten: te meg én. Sinka István (1897-1969)

Szívem örökös ételed, pünkösdirózsás életed. Eső, hóharmat ránkszakadt, gőzölgünk vörös fák alatt. Az égi gyöngy hideg, rideg, hajról bokáig lecsereg. Minket az ősz hiába ver, hevünket nem hűtheti el. Lehetünk térdig sárosak, tüzesen vagyunk párosak. Nagy László (1925-1978)

Én fekszem itt a kihűlt földön: eleven kincse még a nyárnak, vétkek s rossz jelek rohamozva édes húsomra idejárnak. Igazán s végleg téged várlak, érdes tüllben gyere lassúdan, horzsolj végig s hagyj itt örökre izzó kikerics-koszorúban. Nagy László (1925-1978)

Forró és száraz volt az este, Zengő üvegből volt a teste, S a törleszkedő, illatos fák Lágy lombja csupa villamosság. Ideges, szikrás alkonyatban Állottam ifjan és riadtan. És hallgattam, mintha zuhogva Valami vak malom zokogna. Égő agyam alatt a mélyben A szívem zakatolt az éjben. A vérem titokzatos árja Hajtotta bennem muzsikára A vágyakat, forgatva resten. ...Ó, mennyi álom, fény meg isten Dalolt és lüktetett át rajtam! És közben száraz lett az ajkam, Forró és száraz, mint az este, S a megváltás csókját kereste... Futottam, félaléltra váltan, Amíg a csókot megtaláltam, Az első nyirkos, hűvös ajkat Az első bús férfi-nyugalmat, Az első csöndes, árva szennyet, S könnyes szemem fölött a mennyet. 1927 #vers #Versszínház #TóthÁrpád #TurekMiklós #csók

Csendes, kévébe kötött reggel, porhanyó falucska, mondd el a lágy kenyér dalát. Ím, a könnyű szél elősurran, tereget szép búzamezőt, s tovaringatja lágy fodorban a zümmögő időt. József Attila (1905-1937)

Megmentettek az esőcseppek Letörlöm lábadról a szomorúságot Keverednek az arcomba hulló vizek Kívül-belül keverednek Csorog le torkomon Találkozások elmúlása Meg-megálló november Lehunyt szemed Meg nem írt levelekre várok Hallgatom az esőt Lehunyt szemmel Kívül-belül

Iszonyú csendként zuhog az éjszaka. Kiégett körték csavarodnak a kattogó évek folyosóira. Kezem újra és újra levelet írna, érthetetlen szavak mögött sírva bújtatni szívem, ágaim, csordulásom, álmaim. Nagyon hosszú a görcsbe rándult alagút. Istenem valahol mindig ketten maradunk.

Ma este felkért a Szél, hogy táncoljak vele. Bár kedvem nem volt hozzá győzött az ereje. Elragadott az űrbe, lángolt a telihold táncoltunk határokon át, hol balalajka szólt. Táncoltunk Himalája csúcsán és lavinák között, vert arany hídon át az Óceán fölött. Aludtak lent az utcák házak, sikátorok ámulva néztek ránk az éji vándorok. Vélték, hogy néma táncunk csak kósza látomás, és semmi más – csupán, lidérces álmodás. Amikor haza értem várt rám a nagy magány. Az egész éji táncot - csak álmodtam talán? * Álom és valóság Az álom való, és a valóság álom, ha úgy akarod. G. Ferenczy Hanna (1926-2007)

Az utak mindig tovább gyalogoltak, mint ameddig én eljutottam. Aztán valahol megkergettek, és én hazáig futottam. Bezárkóztam. és nagyon féltem. - S mintha akkor még éltem volna... - De már csak úgy, eltemetetlen. Csupán az ágyakra emlékszem. Az asszonyokat elfeledtem. Simonyi Imre (1920-1994)

Különös a ködben vándorolni! Magányos bokrok és kövek között, Egy fa sem látja szomszédját, Mert ködbe öltözött. A világ barátaimmal volt tele, Amíg fénylett az életem, Most, hogy a köd leszállt, Nem lát meg senki sem. Bizony, bölcs nem lehet senki, A sötétet ki nem ismeri, Amely lepelként, halkan Más elől elfedi. Különös a ködben vándorolni! Magány az életünk, Senki sem ismeri a másikat, Mind egyedül megyünk...  Winkler András fordítása Hermann Hesse (1877-1962)

lassan elfogynak a napok egymásra dőlnek a sóhajok kopott felhők kaptatnak az égen őszi eső sír a falevélen rángatózik a nap ölébe veszi a holdat lassul a keringő már ködöt szór a holnap elpárolog csendben az összes remény… s elalszik a zöld tinta az ősz tenyerén… Ruder Jana (1958-)

Ha langyos szél jő, elszédül a szó is. Dallamokat hallunk az éjszakában. Nem riaszt semmi, nem hiszünk időben, bajban-halálban. Üvegfuvolák közt gyöngyöző vízben keressük a lelkes nyugalom arcszerű vonásait. Téged is látlak, látom másaid, felismerem a dédelgetett képet. Ha langyos szél jő, megsejtelek téged, megsejtenélek, akármerre járj. A messzeségben káprázatok és nemlétezők valódi tánca járja; megérkezett a navaho gitáros, a hangszertokba csillagokat szórok, magam helyett állítlak, hallgatózzál, szédülj el lassan, mintha észrevétlen. (Söpör a szél az álombeli téren.) Egyed Emese (1957-)

A csillagoknál voltam őrszem s boroztam fényes éjszakán. Mint hideg pohár cseng a hajnal, kihűlt szerszámok néznek rám. Szívemet látom őszi kertben, tartja egy szép hajas-baba, fekete szallagok susognak, eljött a bánat hajnala. Nagy László (1925-1978)

részlet Az éjjel lusta volt a hold, ma délelőttre itt maradt, felhőkbe bújt, szégyellte hogy nem járta végig az utat. Azaz bújt volna, de reggel az égen egy felhő se volt, csak a feszes, sima kék és középen ott a lusta hold. András László (1966-)

Tudd meg hogy nem szeretlek és szeretlek, mivelhogy ilyen kettős ez az élet, a szó csupán egyik szárnya a csöndnek, a tűzben mindig ott egy rész hidegség. Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni, hogy a végtelent mindig újrakezdjem, s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni, azért van az, hogy néha nem szeretlek. Szeretlek s nem szeretlek, mintha mindig a boldogság kulcsát s egy ismeretlen balsors esélyét tartanám kezemben. Szeretlek hát kétéltű szerelemmel, ezért szeretlek, mikor nem szeretlek, s ezért szeretlek, amikor szeretlek. Somlyó György fordítása Pablo Neruda (1904-1973)

Meddig keresem még a téren a csonkig metszett akácfákat, a kocsmát, ahová betértem fröccsözni, a lebontott házat a sarkon, a szobrot a kertben, az elveszített kulcscsomómat, nagyi kendőjét a fotelben, a villanykapcsolót baloldalt, a tányért, mi déditől maradt, a rég elrozsdált evőeszközt, a szilánkokra tört poharat s a kezem a két tenyered közt? Kiss Judit Ágnes (1973-)

Ma ősz van és vasárnap, avarszag és dohányzom, az asztalkán fajanszban még gőzölög az égbolt, egy öntöttvas fotelben ülök a cifra balkon, kavarva hosszu kávét, míg végre lusta tükrén eloszlik és bedrappul mint kondenzált ökörnyál a kedvem égi mása. Pedig szép itt a Herbsttag, ahogy körülkeríti, mint birtokát a gazda a parkot és a kertet, hogy majd planíroz, ásat, és télre házat épít e zöldből és vörösből, ahonnan úgy hiányzol, hisz csak neked, ha egyszer, ha egyszer még, neked csak, valami házat, allét, napórát lusta tűvel, hová a hosszu árnyék magát befűzni boldog, s szakadt zakóm zsebébe a forró őszi holdat bevarrja éjszakára. Parti Nagy Lajos (1953-)

Hogy végigtekintettem életem egy dombtetőn állok mezítelen szegény és elhagyatott voltam de nem egy a nyomorultak közül kik folyvást vakaróznak s a két szemük együtt oly szomorú akár egy avitt temetési menet. Nem könyörögtem soha s nem árultam elveim kik e világra hoztak őket követem vagy asszonyok és lányok után jártam kiket ifjúságukért szeretek s ők is szeretnek engem hogy se csendőr se próféta nem vagyok. Nem nem én csak a tiétek vagyok alkonyom fényei vidám szeretők. Ó te réghalott ki első voltál s te aki mellettem lépegetsz ha rátok gondolok kemény szívem megenyhül hallom a vonuló felhők énekét s hogy ők is rólatok dalolnak boldogan. Szeretem a nőket e furcsa lényeket kiknek vadságát kedves báj takarja szemük színjátszó tenger megfürdök benne gondtalan és úszok új tájak új szeretők felé hol megint csak véled találkozom kék tollú folyton szálló madár szánj meg és dalolj nekem. Kassák Lajos (1887-1967)

Ha mégy a lépcsőn lefelé, ne nézz vissza a fordulónál, ne áruld el, hogy visszajössz s ha szólnék, visszaszólnál. Piros homály csapkod utánad: ördögpille vérselyem szárnya, bújj el mögé, hogy így lehess szemem örökös látomása. Ha mégy a lépcsőn lefelé, ne tudjam soha, kinek szánod sejtelmes sürgésed és kényes énekesmadár topogásod. Futottam én valaha tőled, büntettelek nyíltan, titokban, add vissza most a büntetést, míg van öröm a fájdalomban. Ha mégy a lépcsőn lefelé, látom most is egy búcsúzásod: lépdelsz s mögötted fal zuhan, vörös homály, téglapor, átok. Csoóri Sándor (1930-2016)

Oly közönséges, árva kis bokor, körülte gaz nő, állat rátipor, ember véresre sebzi magát rajta, a szitkot, gúnyszót özönével hallja. ő mégis rendületlen hittel várja, hogy egyszer égi tüzet fog az ága, s akkor, mint írva vagyon: a hegyen, a lángjában az Isten megjelen. Reményik Sándor (1890-1941)

Árnyék nélkül állok a zuhogó fényben, sosem voltam ilyen meztelen, de ez most egy ilyen álom. Gyenge madárhangon dadogok, mintha szégyellnem kellene, régen olyannak képzeltem el, ahogy egy ezer vonósra írt darab szólhat egy szabadtéri színpadon. Opálos, pontatlan szavak húznak, és mint a fém, lassan merülni kezdek, pedig csak azt kérdezték: milyen valakit szeretni. Ughy Szabina (1985-)

Ahogy utazni készülődsz, de most még nincsen itt a napja, ahogy deres kilincs a bőrt az ujjadon magához kapja, ahogy minden ősz előtt egy örök nyári nap van, ahogy a késsel vágott seb sem lüktet az első pillanatban, ahogy megérzed azt, hogy innentől nem lehet már félig, ahogy az édes íz nem ér el még a romló foggyökérig: tisztán hallod minden szavát, és nem érted mégse, hát visszakérdezel, hogy teljen az idő, és fájjon, fájjon végre. Turbuly Lilla (1965-)

Nagy Lászlónak ki tartja ébren a csillagok tüzét halakat ki ad az óceánnak ki sarjasztja a rétek dús füvét és az erdőkben ki nevel fákat hegyeket ki emel porból és kőből ki fest színeket a szivárványra koszorút ki fon akáctövisből a föld sebhelyes vérző homlokára ki tanít hinni és szeretni egymást ki súg az alvók fülébe álmot szitkoló szájból ki old fel átkot égő szemmel félőn vagy haragvást a kígyók fejét ki tapossa szét s ki mossa ki a világ szennyesét Oláh András (1959-)

I riasztó furcsa fények útján kikkel miért jársz nem tudom elvisz majd előlem az orkán felissza arcod egy szirom mi sápadtan tegnap született de mára vérvörösre vált s piruló arcához engedett teelőtted már egy sugárt II most mikor egy világ készül átbújni a szivárvány alatt most mikor minden burjánzani fog vadul buján mikor megérkeznek hozzánk a trópusok én fázom és elindulok valahová valamerre befele ahol talán már nem talál meg ez sem a szabadság illata szabadság levegője hisz én sem tudok már élni se nélküle se tőle Tamás Tímea (1962-)

A mécsvirág kinyílik s a húnyó láthatárnak könyörg a napraforgó; a tücskök már riszálnak, odvában dong a dongó s álmos kedvét a bársony estében égre írta egy röppenő pacsirta; s ott messzebb, kint a réten, a permeteg sötétben borzong a félreugró nyulak nyomán a fűszál, a nyír ezüstös ingben immár avarban kószál, s holnap vidékeinken újból a sárga ősz jár. Radnóti Miklós (1909-1944)

Karókat ültet maga köré a világ, berendezkedik a várakozásra. Tétlenség csírázik a gondolat teraszain, nagy gonddal nevelt virágait kibontja, selymét, illatát, színeit a fény a felhők rostjaiban feloldja. A semmire várni kiváltságos állapot, még szerkesztik az elmúlás-tárcát a délutáni papirusz-kiadásba. Pálmafák suttognak, szélbe eresztett lombjaik rávetülnek a tenger víztükrére, a hanyatló nap is eltűnik a láthatárról, nem festi be vérével az égbolt szélét. Szétszélednek az utcán a várandós gondok, verebek ülnek a galambokhoz, csipegetik, ami még megmaradt a tovatűnt idő morzsáiból. Csak te maradj velem, szenvedélyes szerelmem. Böszörményi Zoltán (1951-)

A mező csendje a domb hajlása egyablakos ház néz a forrásra nap hold csillagok körülkeringik itt kéne élni ámulva mindig betévedőnek kenyeret adni gyümölcsöt szedni vetni aratni égi forrással feküdni kelni itt kéne élni örökké lenni. Weöres Sándor (1913-1989)

Ha felfedezted másban a múlt idő jelét, ha nem elég az ég kékje feletted, ha a mosoly szinonimáit magaddal hozni rég elfeledted, ha nincs senki, kiért cipelnéd, és kedved se hív számlálni számtalan csodát, ha a moha zöldjét is penésznek látod, ha úgy érzed, színtelen virágot lopott öledbe a holnap, félrecsókolnak szájszagú reggelek -- lehetnék-e én a múlatlan idő, féktelen nevetésben örökzöld csoda, vázádban friss virág? Tudod, a széttört álmokon fészkelő tucatnyi vándormadár közül az egyik mindig hazatalál. Dobrosi Andrea (1970-)

A lélek örök, tapogató estjén nagy szakadékok mellett fekete ciprusok susognak, s csüggedt-vonalú szomorúfüzek lassú ütemre permeteznek könnyet a zizegő pázsitra. De olyankor szép, amikor vihar zúg, s hatalmas kézzel cibálja és tépi s riasztja fel az alvó kertnek minden álmait a szél, s a füstölő felhők fekete fátylán átvág a villám cikázó kígyója. Villámláskor: ózonszagú a levegő, s háromszor tátongóbban merednek elénk a mélységek és a magasságok. 1925. május 14. Dsida Jenő (1907-1938)

ha nem kiszakad belőled dacolva mindennel, ne tedd. hacsak nem jön magától, szívedből, lelkedből, szádból és zsigereidből, ne tedd. ha órákon át kell ülnöd a képernyőt bámulva, vagy írógéped fölött hosszan görnyedsz, míg keresgéled a szavakat, ne tedd. ha pénzért teszed vagy dicsőségért, ne tedd. ha azért teszed, mert nőket akarsz ágyadba, ne tedd. ha ott kell gubbasztanod, és folyton átírod az egészet, ne tedd. ha csak rágondolsz, és máris robot, ne tedd. ha próbálsz úgy írni, mint valaki más, felejtsd el. ha várnod kell arra, hogy felüvöltsön benned, várj türelmesen. ha soha nem üvölt fel, csinálj valami mást. ha fel kell olvasnod feleségednek, vagy barátnődnek, barátodnak, szüleidnek, vagy bárkinek, akkor még nem vagy kész. ne légy olyan, mint sok más író, ne hasonlíts azokhoz, akik csak gondolják magukról, ne légy szürke, unalmas és kérkedő sem, ne süppedj bele az ön- imádatba. a könyvtárak üresen ásítoznak ettől a fajtától. ne légy ilyen. ne tedd. hacsak nem lő ki lelkedből rakéta

Ő, az Elérhetetlen, akit csúszva-mászva, hajlongva, mint görnyedt aggastyán, szálfa-délcegen, mint büszke oszlop, suttogva kedves meghitten, sikoltva csendriasztón, sohasem érhetünk és érthetünk, mert úgy épült belénk, hogy rajtunk túl van, felhők mögött, a Nap tüzes tégelyében, forrón, tűzemésztőn, mégis lágy meleggel, úgy ölel, simít, mint a reggel, ébreszt, altat, ringat, s ragad magával, magába, old mindenségébe, gőzei illatába, sodor édes csókok partjára, csárdást táncol a széllel, s velünk, vérerünkben cikázva, duzzasztva feszít széjjel...Ki Ő? Talán mi ketten? Félbemetszett egész, ahogy az éterben nyújtózik a kéz, görcsös ujjakkal kaparva utat...Ki Ő? Az érintés, ahol a vándor lélek társra lel, s hál összebújva, őzremegéssel, s ölel fényerővel éj sötétjét szilánkokra zúzva? Ki Ő? Te és én? A csengő lelkek, a vakon keresők, villámot robbantó álmok? "Mily hang vagyunk?" Kergetjük dalunk...kergetjük dalunk, s a felhők zengik vissza felénk csendes szellők hátán...

Van az a furcsa keretszemüveg, amelyikben cserélgetni lehet a lencséket; a szemészeten használják, ismered: Olvassa a középsõ oszlopot! Valahányszor találkoztam veled, mintha egy ilyen szemüveget viselnék: A jobb oldali lencse helyén fekete lap, a baloldali enyhén torzít. – Most jó? Meresztem a szemem; próbáljuk újra! Kántor Péter (1949-2021)

megtanulom tenyereden a ráncokat simogatásod barázdáit meglesem szájszéledben az elmaszatolt csókokat álladon a bőr pórusait kibetűzöm hajad szálait a rám boruló ábécéskönyvet lapról lapra kiolvasom suttogásaid vastag kötetét Halmai Róbert (1978-)

balatonfüredi emlék férfimunka lány-öröm: a legszebb vers a káröröm a legszebb vers egy régi rózsa- lugas árnyán írott próza vár állott most gomba nő a legszebb vers egy ronda nő a legszebb vers egy uncia arany petőfi puncija de minden süket dumán túl a legszebb vers a dunántúl messze zengő szép szava sok hegye és egy tava kizárásos alapon a legszebb vers a balaton bezárt bazár és tárt kebel a kishajók közt egy rebell a legszebb vers egy nyári esten ringó név a hajótesten katamarán vagy kalóz a legszebb vers a "Gyed Maróz" a legszebb vers a vérfagyi a csolnakázó dédnagyi egy strandpokróc a romokon alvó szegek a homokon jönni-menni szandi nélkül összebújni randi nélkül becuccolni bárhova a legszebb vers egy szálloda egy dakszliját mosó masa egy döglött hal fehér hasa vonatfütty és dudaszó a legszebb vers egy csunya szó a legszebb vers a parti nagy zuhé s talaj- menti fagy még zöldfülű de már dilis a legszebb vers az április a legszebb vers mi volna más egy kisebb vízbe- fullad

Hol a vízfodrok lassú tánca? Fénybe szőtt dombok lebegése? Párákban remegő gerincük éggé oldódó csipkerajza? És hol az ég, mely leheletnyi felhőt ráncolt a homlokára, s a csend hibátlan sima tükrén fürkészett egy megbékélt arcot? Egek és tükrök összetörtek, csendjük mint a megroppant gége, egy-egy szilánkért ha lehajlok, ujjam hegyén a vér kiserked. Ujjheggyel rajzolom a falra lassú táncát a vízfodornak, szilánkkal karcolom a kőbe fényszőtte dombok vonulását, tudván: nem percnyi látomás volt, nem bizarr képzelet szülötte a víz, mely önfeledten táncolt, s valódi nap tüzelt fölötte. Rozsnyai Ervin (1926-2012)

Egyiket már, másikat még tudom: a dolgok közt időzöm, félúton. Hordom hiányuk kényszerképzetét, és nem emlékszem: melyikük a tét. László Noémi (1973-)

Napnyugtakor ültem le a kerti asztalhoz, gondolataimba mélyedve, és mire felocsúdtam, minden megváltozott körülöttem. A sötétben az alkonyati kertről szerzett összes tudásom használhatatlanná vált. Visszavonult minden, ami addig létezett. Amire ránéztem, keletkezett. Eltartott egy darabig, de végül működni kezdett az éjszakai kert. Akkor bementem a házba, hogy ne zavarjam a sötétet. András László (1966-)

Nem találtam a telefonomat, és megkértelek, hogy hívj fel, hátha meghalljuk, hol van. De nem hallottuk meg, csak a te készülékeden hallgattuk össze- dugott fejjel, ahogy kicsöng. Tudtam, hogy te is arra gondolsz, milyen lenne, ha most felvenném, és akkor egymásra nevettünk. Aztán arra gondoltam, milyen lesz, ha majd egyedül ülök és várok, hogy megszólaljon végre, de néma marad. András László (1966-)

Hazafelé tartottam. Az út hosszában sötét volt, keresztben utcalámpák fénye és fák árnyéka rajta. Már semmi közünk sem volt egymáshoz. Régen elhúztál mellettem — kövér gáz, kurva nagy fekete batár, az útról mindent lesöprő. Pedig jóval kecsesebben indultál valaha, halkan duruzsolva. Nem úgy kezdődött ez az este, hogy majd az emlékeddel érjen véget. Pár sört ittunk a fiúkkal, beszélgettünk, ahogy szoktunk. Egy bolond persze ma is volt köztünk — ma nem én voltam az. Hozzávetőleg józan is maradtam, csak egy dal szólt a fejemben szüntelen. Alig egy pillanatra vettem a kezembe a telefont, hogy ne csak a fejemben szóljon végre az a dal, amikor a semmiből elhúzott mellettem egy kurva nagy fekete batár, és kis híján magával sodort a visszapillantó tükör. András László (1966-)

lehullt a nap mézillatú, komótos árnyak moccannak tétován kifordította köntösét az ég bohókás kék-ezüstje lomhán aranyra vált felbukkanó fény-röppentyűire kapaszkodnék – elrejtőző csillag-hajós – csak újra lássam még felizzani a végtelen szemvillanását bezár az est vállamra ejti elhamvadó

Most ez a tél. Ezek a napok. Halvány kékek, hidegek – mint fűtetlen személyvagonok – és homályosak. Ami bennem hull, nem olvad el. Írok. Hátha így elfelejtelek. Hátha így felejtelek el. Hogy legyen tavasz, de ne érdekeljen, hiába mesélik hogy otthon megint a belvíz. Hogy szétmossa ami még. A hamvaid – ha ugyan vannak olyanok. Ne álmodjak egy sötét, földalatti tengert, ahogy téged dobál, ébredéskor tudva, engem is elkapott (vizes az arcom). Kiürült pohár a szeretet. Szorongatom. Le kéne tennem. Szórt fényben ülök a pályaudvaron. Nézelődök a hidegben. Nem hoztam neked akkor cukrot. Most hiába nézem, nincs hová mennem érte. Tavasz lesz. Addig álmatlansággal pótlom, hogy te alszol. Ennyi van köztünk. Csak mint akit meglöknek véletlenül. Dühös vagyok, nem haragszom. Nem haragszol. Simon Márton (1984-)

Egy meg nem kezdett párbeszéd lezárul most a délutánban. Minden út megszakad feléd. Minden délkörön nyár van. Vakító aszály, tikkadás és légszomj. Mikor érhet véget? Ki itt megrekedt, soha más utat már nem remélhet? Soha már azt, hogy felszakad a tűz, és megmered a láva? Hogy a parázsló ég alatt felnézhet még zihálva? Felegyenesedhetik, s féluton széttekinthet a tájban?... Mióta? Meddig? Nem tudom – valameddig még nyár van. Nyár és légszomj és tikkadás, szikrázó levegőég... Kit már nem is remélek: soha más, minden délkörön ő ég. Kolozsvár, 1987. Németi Rudolf (1948-2016)

Akarok valami súlyosat, törékenyet és megemészthetetlent, a komolyanvehetetlenségig komolyat, néha könnyűt, néha pótolhatatlant, néha puhát és dühítőt, az összeroppanásig, a fejfájásig, a felröhögésig, vadregényesen fájdalmasat és elviselhetetlenül szépet, zsibbasztót, homályos fotókra és tengerpartokra és bor mellé és orvosi várókba valót, akarok valami banálisat, ami húz és mozgat, aminek hangja a Nap és árnyéka az idő, akarok valamit, amiről dolgokat mondhatok, akkor is, ha nem igazak, akkor is, ha semmi köze hozzájuk – – – akarok valamit, ami leül, akarok valamit, ami kipirul, akarok valamit, ami iszik egy korty vizet, akarok valamit, aminek szája van, amit ha meglátok, éhes leszek, valamit, ami a gyomromban járkál, akarok valamit, ami nem tud aludni miattam, akarok valamit, ami üzenet, tériszony, azúr lángkorona, hajnali riasztó, akarok valamit, ami felül, akarok valamit, aminek az ismétlődése többletjelentést feltételez, akarok valamit, aminek az ismétlődése többletjelentést felt

1. véletlenek  félünk újrateremteni az emlékeket hisz amúgy is véletlenek fércelték össze velük az életünket s az örömmel így is adósod vagyok 2. ami fáj  a holnap beláthatatlanul messze van magunkba tömjük az utcákat újra egyszerre táncra perdül alattunk a járda a cipőt is letúrják lábaid s végül részeg kapualjban otthont adunk a hajléktalan vágynak 3. ráolvasás  mi lesz ha egyszer mégis visszaszól a múlt s bennünk is tél lesz és hóesés – hisz ketten kellünk a magányhoz is 4. feltételes módban  feltételes módban élünk – mint képszögek a falban – várom hogy bennem lélegezz újra 5. ami nyilvánvaló   lejárt szavatosságú ígéretek közt botladozunk helyet cserél két szív megint s megmaradunk egymás terhei Oláh András (1959-)

Van Gogh ecsetjéről lecsusszant emberke jár a hóesésben, imbolygó ingánál megbízhatóbban, öröklét-korcsmák meghitt mélyéről hazáig s viszont: az elúnt, kedves otthon felszinéről egy déli-sarki műhely megállíthatatlan-sürgő futószalagjához, hol szüntelen csak vörös bor folyik.. Vajh, ki mondhatná meg igaz lélekkel; melyik szívbélibb hona? Könnyű kísértés az útközben. Csak jár és kél, jövel-megyen nyitott kabátban, szolgálatkészen máris fizetne, ahogy igyekszik apró léptekkel, s lelkesen, sűrűn pipájához kap. S pipája füstje is igazolja, hogy halaszthatatlan dolga van: izgatottan repdes. Hályogon-túli-tiszta látomások zengnek benne, s minden ember kivel találkozik, kész csoda. Őszintébb örömmel Mars-lakók sem köszönthetnék őt, tudja jól. Amerre elhalad, az ember áll csak, nézvén a jámbor jelenést – havat seperni képtelenség André András (1955- )

A kertben párás, esti fény és rőt levél a fán a holt medence kőivén vidáman áll a lány. Hibátlan, hosszú újja közt kis esőtócsa gyűl, telt térdén sáros gally tapad hajában szél fütyül. De nagy szemének hűs, örök derüje nem fakul, csak áll a ködben könnyedén és mozdulatlanul. Bár nyílna óriásivá a finomívü száj: sikolts, akár az újszülött, sikoltsd, hogy élsz, ha fáj. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Ki érti, mondd, az ősi formulát: miért a nyárra ősz, s az őszre tél? Az ón az új mi végre fordul át, mint két fogaskerék, mi összeér? Ki érti, mondd, talán az alkotó, miért a késztetés, a görcs, a vágy? Miért rotál tucatnyi vasgolyó, s kering az év, e lomha gömbcsapágy? Miért követsz, s miért követlek én? Önzéseink körhinta-tengelyén csupán a kattogás kering velünk. Miért, ha míg e verset gépelem, akárha két parányi gépelem, egymáson elforog tekintetünk. Závada Péter (1982-)

A félelemről kéne még beszélnem. A reggelekről, amikor izzadságban ébredtem. Emlék nélküli álmok után. És nem akartam semmit. Eltűnni csak, csendet, némaságot. Akkor még nem tudtam, mi ez. Aztán néha eszembe jutott, mi volna, ha? Mi volna, ha nem lenne többé semmi. Nem kellene mindazt, amit most csinálok, megtenni. Azokat a dolgokat, melyeket nem tudok megtenni. Egyszerre véget érne. Ezt szeretném, ha véget érne. Legyen vége. Borbély Szilárd (1963-2014)

Mit kaptál, csak a jellemem. Külcsín vagyok, semmi más. Azt remélted, kell legyen a lét mögött identitás. Nem számoltál a többivel, bár formában nincsen hiány. Hogy vagyok, még nem tölti fel kongó egzisztenciám. Szeretni puszta illemtan. Ki üres, részed nem lehet. Semmim sincs, de velem van az, hogy elengedtelek. Závada Péter (1982-)

Fogynak a nappalok, nyúlnak az esték, teli pöndörödő levelekkel a fák, mintha kispriccelt volna a festék, oly sokszínű lett ez az őszi világ. És mintha a bőrön ecset kaparászna arcunk kipirul, belekékül a szánk, egy piktor az ősz, és nincs neki vászna, színeket ken ezért maszatolva miránk. Varró Dániel (1977-)