Lélekszirteken

Mama azt mondta, az angyalok nem az égben laknak, és nem a templom hideg falai között. Némelyik széles karimájú kalapban és rongyos kabátban járja a nagyvárosok utcáit, a személytelen országutat, a portól sárga tanyavilágot. Ott vannak a Zöldpiacon, céklát árulnak fejkendőben, vagy súlyos szatyrot cipelve nézelődnek a sorok között. A Gorkij-park padjain sakkoznak fehér időtlenségben. Ott vannak a fel-alá szaladgáló gyerekek között, este a gyűrött arcú, fáradt felnőttek tükréből bámulnak hunyorgó szemmel. Mama azt mondta, olykor az angyalok is a senkiföldjén üvöltenek, mint te vagy én. Hiába kérdeztem, kikből lesznek angyalok, nem felelt, arca sem rándult, csak kötötte tovább a lila szvettert, amiben évek múltán elaludt Kopriva Nikolett (1996-)

Amikor itt hagysz, ablakpárkányomra telepszik a dér. Eltévesztem az utcákat, magaddal viszed egyik szemem, csak félig látok, amíg visszajössz. Utánad repülnek a hollók, fölszakítják az égboltot, véresek a felhők. Amikor itt hagysz, az áramszünetek gyakoribbak, nem tudom kezelni a sötétséget. Cigarettát sodrok, de nem gyújtom meg. Kesztyűt, kabátot húzok, és futok, amíg el nem tűnnek az utcatáblák. Kopriva Nikolett (1996-)

Elhagyott darabjainkon megül a harmat. Órák telnek el, mire rájövünk, új otthont kell építenünk. Nyirkos a talaj, bizonytalan, hány téglát bír még el ez a világ. Földrengések szakítják meg az ébredést, hogy kételkedjünk, mielőtt véletlenül leélnénk így egy életet. Kopriva Nikolett (1996-)