Lélekszirteken

Akkor még nem volt háború s nem voltak itt ez értelmetlen kövek és gerendák: a pusztulás anyajegyével megjelölt romok – A pincék homlokán, fönt, napóra villogott. Egyetlen hosszú nap volt itt a nyár, egyetlen hosszú nap volt itt az életem. Ültem hullámzó cseresznyeágon, drótként kifeszült szeleken s nem is emlékszem igazán: gyerek voltam-e vagy madár. Akkor még nem volt háború s nem voltak halottaim, kik az idő törmelékei közt feküsznek, mint a rongybabák – Vasárnapló legények itták a vad novát s nézték a csonka Holdat: isteni rézfokos volt, melyet egy betyár az ég gerendájába belevág. Akkor még nem volt háború s nem kellett egyetlen szorongás és egyetlen bosszú bűvöletében élnem – Úszott a Nap a szarvasok szemében s szép neve volt a Földnek, gyermeki szép neve volt. Birsalmasárga hegy, pincék és seregélyek, a piros szőlővessző időmön átparázslik. Mindenütt nyár van most is, de ez már másik – visszhangot keresek és társakat, hogy éljek. Csoóri Sándor (1930-2016)

Egyszer megnézem én is az Adriát, láztól felhevülten figyelem, miként pereg a fény aranya a fövenyen elnyúló testemre, míg hozza-viszi a szél a pillangó-emlékeket. Párolog az idő, porladnak jajai, véres ingét kétszer lengette meg előtted a század, melyben éltél, és azután sem hagyott nyugodni. Hányszor virágzott a szerelem a tavasz-ősz utcádon, hányszor tépted le gyümölcsét a télbe ájult, néma fákról, és menekültél a fájdalom-szaggatta rabszolgaságból. Törvényt bont a kényszer, lerántja leplét a valóságról, kitakarja vézna testét, mi lesz a múltból, ha semmi sem lesz a világból? De míg a lámpa lángja kitartóan lobbant, nem állítottad takarékra, hisz a szükség újra és újra lecsap arra, kinek társtalanságba merült a sorsa. Ha a kínokból kikapcsol a lélek, minden partról a fájdalom integet, meglátja magát a tenger tükrében, a nemlétből felemel. Kék eget fest a nyár, felhőt hozzá a valahol, minden sikolyban a vergődő sehol, csendről csendre vált, új térképet rajzol a tájra a hiány. S a

van aki előbb érkezik van aki jobb helyre van aki fényben van aki jobb erőben van aki kevesebb műhibával van aki jobban szeretve van aki kijárt ösvényre van aki mentőcsónakba egyenest… a többivel vajon mi lesz korhadó ágakon ülünk csak Jessze vesszeje* az örökzöld * A Messiás prófétai képe (Izaiás 11, 1–2) Sajgó Szabolcs (1951-)

Nyárra gondolok. Ég tükrén billegő csónakra. Fákra, kérgükbe vésett táblákkal. Napra, melegre, fehér kavicsok vakító sortüzére Pocsolyameder aljára, homokra, szélre… Vagyis semmire. Lebeg egy képzet, mint egy lefelé görbülő gondolatjel. Valahol itt van a piros sálad, körülöttem, a kanapéba süppedő füsttel. Ez nem a vége, nem egy téli kép, ez nem egy torzó, ami mosolyogni akar. Csupán a tetszés lágyulása, lecsapódó pára a fürdő után. F. Tóth Gergely (2001-)

Hisztérikusak ma a napsugarak és furcsák. Hivatlan bekukucskálnak a szobámba, bútoraim vallatják, székemre telepszenek, felperzselik szőnyegeim. Én tehetetlen tűröm el ezt, mint akinek már megbénult, hasábfák közé szorult be lelke. A kerevetről a tükörben látom, arcomra izzadságcseppekből hisztérikus napsugár olvaszt fényráncot. Ablakom alól fűrész és fütty zaja száll. Rám nézel, mint akit bánt ez a zsibongás. Becsuknám az ablakot, ám tekinteted mást akar. Körülöttünk fellángol a szoba. Függönyeink lankáit festi pirosra. Furcsák és hisztérikusak a napsugarak ma. Böszörményi Zoltán (1951-)

I. Bújócskáztunk a víz alatt, gyöngyvető, bolondos halak. Csapkodtál felém a kezeddel, szempilla-verdeséssel. Szerelem volt neked a tenger, fölzaklató világ – nyitott szemeden úsztam át, de láttam még: utánam nézel. II. A zöld folyók mind odafolytak, a kék folyók mind odajöttek, s hasad lebegő szigete alatt összefutottak, ölelőztek. A vízbefúltakat feledték s a szenny sodródó rakományát – csípőd köré, mint Isten gyolcsát, az egész tengert rátekerték. III. A föld csak emléknek maradt, házaival, köveivel – vékonyka hajszál volt a part, valamelyik nő hagyta el. A narancsvörös sátrak is, mint a káprázat karikái, vagy mint izzó gömb-madarak kezdtek az időn kívül szállni. Tisztátalan sóval a számon a vízről énekeltem hosszan, s mert éltél, örömömben én a tenger arcát megcsókoltam. IV. Hullámok hab-szarvú bikái hozták a napot közelebb. Vállamra álltál, hogy elérd, s mire elérted, este lett. Halak úsztak éjjel álmodban, ablakunkon bejött a víz – Két melled kincs volt, gyöngy-kavics, mire fölho

A mező liliomát illata tartja ébren bennünket meg szégyen szerelem remegés örök-végeken sóvárgás harag félelem bántódás ködös sérelem mely mosolyunk apasztja rettenet-traverzek közt a szívben zörög a béke harasztja... Cseh Katalin (1961-)

hány napunk ment veszendőbe ki tudna úgy hogy érzés ne veszne kárba elélünk egymás mellett mint két kavics folyó szeli ketté életünk napfényben holdfényben csillogó folyó vadkacsákkal vízre hajló fűzek szomorú csöndjével a tücskök hangja mint szívünk ciripelése belekalapálva az időbe hajnali szél cirógat  tegnapi fájdalom mely olyan öncélúan szép mint elhagyatott játszótér fölött a csillagok Fecske Csaba (1948-)

Te, nagy zsongás, te (milyen ópium s kié?), ki könyörűlsz a szomorún, a keserűn, te, édes! Halk zsivaj, vagy még annyi se, kint és bent, a jaj, a baromi bőgés, az életé, ha te méred, te, csillagok felé és onnan ide ívelő ütem, gyönyör, akivel töltekezni nem győz zenit s nadir. Ismerlek, csoda, te, kioltó, aki magad vagy a fény és sugárzás! Szent összhang, olyan vágyva hívtalak, oly fájdalmasan, mint soha még; és most, hogy áramod átcsendül rajtam, szinte vacogok: ezt az ős mámort, ezt hogy kellene, ezt, megtartani? Mi kötne, zene, hogy ne oldódj, ne illanj, ne enyéssz? Mi tetőzne? Egy revolverlövés. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Elmesélem neked, most milyen a tavasz, mikor gyümölcsfák langyos szirma havaz, felébred, s boldogan futkos sok halk bogár, fény villan, s eloszlik a hajnali homály. Míg élek, itt leszel minden tavaszban, minden érted sírt, idéző szavamban. Min könnyen, szívesen léptél, hajlong a fű, s jó a hasznos tájba feledkezni, ha hű. Emléked varázsa ringat és betakar, távolra költözött minden zord zivatar. S ott messzi kedvenced: a gesztenye fasor, borzong félősen, ha a szél beleszagol. És nem felednek a szomorú csillagok – szorongnak, mert létük oly rövidre szabott. Veled minden múló tüsténkedő örök – jaj, hol ível szivárvány szemöldököd? Nézd,nézd, hogy sírdogál a gyönge zápor, pihenni leült szempilládra máskor, s mosolytól fénylett a szemed, az arcod – ki mondja meg, miért kellett meghalnod? S mit úgy szerettél: éled a halastó, s a sok nyírfa – a víztükörre hajló. Add a kezed, sétáljunk a tavaszban, amit tőled én mosolyogva kaptam. Menjünk bele az örök, tiszta fénye – olyan ez a tavasz, mint él

A konyhádban láttalak utoljára. Vártad, hogy kipattanjon egy valószínűleg égett pirítós és hogy az izzószálak felmelegítsék az arcodat, ahogy föléjük hajolsz. Szokatlan volt még ez az egész, új lakás, költözés, a titkolózás, meg hogy az a kigombolt ing rajtad az enyém, de a friss barátod máris odáig van érte, a balfasz. Majd fontoskodni kezdtél, dolgokat helyeztél ide-oda sajátos rendszer szerint — hogy segítselek a felnövésben, csak ültem ott, ahova ültettél, csendben, mint Isten a Bergman-filmekben, és ámultam, hányféle szögből tudsz hátat fordítani nekem. Gelencsér Milán (1995-)

Pénzt, konzervet, egy flakon vizet? Takarót, bakancsot, nyári ruhát, egy váltás fehérneműt? A diplomáid, néhány családi fotót, a nagyapád hegedűjét, amit rád hagyott, mobilt és töltőt? A kutyád, de a macskán már elgondolkodnál? Egy almát a kerti almafáról? A gyerek plüssjátékait, de csak azt, ami nélkül nem bír elaludni? Öngyújtót, kést, hátha szükség lesz rá? Ne gondolkozz, pakolj gyorsan, indulni kell, nincs sok időd, már itt van, dübörög alatta a föld, és végül elvesz tőled mindent, amire eddig azt mondtad: enyém. Ughy Szabina (1985-)

A mi mesénkben nincsen boszorkány, nincs légszomj, üveghegy, jótündér, se legkisebb fiú, se találós kérdés. A mi mesénkben nincsen boszorkány. A mi mesénkben sárkány sincsen, és nincsen törpe, gyűrű, bányaomlás, se kerekerdő, se óperenciástenger. A mi mesénkben sárkány sincsen. A mi mesénk halk, rövid mese: fehér papír – te írod, és én rajzolom. A mi mesénket én írom, és te rajzolod, a mi mesénk halk, rövid mese. A mi mesénknek boldog a vége, és nincsen benne semmi titokzatos. A mi mesénkben szerelem van, a mi mesénknek boldog a vége. Bajtai András (1983-)

Ha – ahogy mondják – az építészet kővé vált zene, úgy egy sír betonkockája valószínűleg egyetlen hang lehetne. Bár hiába álldogálsz mellette régóta, nem hallasz semmit. Madarak. Vonat zakatol. Jelentőségteljes ténfergés és csontig hatoló unalom. Van itt egy felirat, amihez semmi közöd. Ez a csend. Aztán az üres távolsági buszon, hazafelé, már az ülésekről is a sírkövek. Tizenhárom évesen még azt tervezted, egyszer csak azért is kivered egy ilyen üres buszon, de akkoriban még azt is hitted, hogy egyszer élsportoló leszel és boldog, meg azt is, hogy ha ezzel a sírkővel álmodsz, az jelent valamit. Kedves kő, mi a baj, miért nem válaszolsz? Csak egyetlen hangot szólj. A parkban a lebetonozott ösvények, mint az erdőben a patakok – ha először látnád őket az esti homályban, bármikor odatérdelnél valamelyik mellé arcot mosni. Hazafelé sétálva az álldogálás jár a fejedben, a buszokon eltöltött hajnalok kettesben a nappal, meg a hülyeségek, amiket tizenhárom évesen gondoltál, és a hülye

diópor, néhány szem szőlő, sajtdarab, ajkadról lehullott csóktöredék, öled ujjbegyemről leszakadt aromája – maradékok a tányérban. belefújok, erősen. szemembe s orromba tolul a keverék illata. úgy leszel itt, hogy máshol vagy közben. ingem kigombolom, engedlek közelebb, engedlek magamba, a bőröm alá, húsomba bújni, bárhol vagy, kedvesem. az otthonos város idegen lakosztálya táguló lelkemnek bizton szűk marad. tágul, de kitölti szőlő meg diópor, és elárasztja a szerelmes harmónia. reggel nem érzek majd semmi hiányt. holnap innen viszlek haza meg nem haza. Király Farkas (1971-)

az ég szemében felhők vöröslenek beömlenek a tiszta azúrba – magas az istenek vérnyomása ég a nafta élénk a forgalom az autókat számolom vajon melyiknek utasa a magány a gyűlölet a fájdalom s melyikben utazik a szerelem lehúzok az első parkolóba bőröm alatt karcolni kezdenek hiányod növekvő tüskéi felhámom sejtjei porként szállnak fel szélben kavarogva utaznak feléd nyisd ki pórusaid fogadd magadba a vágy e lézengő parányi lovagjait engedd hogy simogassák minden hajszálad gyökerét tested minden pihéjének tövét készítsék elő kószáló nyelvemnek s mikor hol lecsapó egyéb részeimnek parazsat visz a szél a parázshoz izzik a távol – izzon még inkább a közel tápláljunk táltos paripákat sárkányokat ölünk nedvéből etessük őket száguldjanak minden idők között-fölött véssék az égre hogy mi teremtettük őket együtt te meg én te meg én Király Farkas (1971-)

Árnyék a tavon. Jelenlét. Lélek települ le melléd – illékony e perc, talán volt… Létünk poharán aláfolyt. Szauer Ágoston (1963-)

Elmondom most tinektek nyíltan: a Jóistent vendégségbe hívtam múlt héten egy délután. Reméltem, hogy nem érti majd félre - elvégre csak úgy üzentem érte annyi év után. Nem kósza ötlet volt, holmi gyerek-játék - (gondoltam, főzök Neki kávét, s vacsorát is, hogyha éhes) mint cinkostárs, mint hű vérrokon fordultam a Mindenség Mesteréhez. Mit mondhatnék? A délután úgy jött, s osont el, mint máskor. Zsibongó rügyfakadáskor bolondabb az ember s tán csilingelőbb csodát vár és mégis: olyan tökéletesen egyszerű - ahogy darázs száll és ahogy nő a fű - olyan végtelenül tiszta volt az a néhány óra semmi. Nem kellett mást: csak egyszerűen lenni míg hágcsót bocsátott a földre le, s a földtől föl az égig. Én jártam rajta azon a délután. S Ő ott volt velem végig. Pápay Eszter (1967-)

Állítok az alkonyaton, túl vörös az ég alja. A hangosan szóló szelet leveszem halkra. Majd csöndre váltok, arra figyelek inkább: miben mesterkedik éppen ellenünkre a világ. Serfőző Simon (1942-)

egy gömb az idő. a másodpercek pedig arról lehámló pikkelyek. ahogyan telik, egyre inkább a közepét közelítjük meg. nem tágul, sőt láthatóan szűkül. közepén egy pont a végtelen határa, melyet ha átlépünk, befogad majd a folytonos jelen. minden könnyed egy időpikkely, súlyos szótag egy szerelmes versben. minden könnyem egy másodperc, segít az időt összetekernem. lépjünk. lépjük egyszerre át a pontot a gömb-idő közepén. közben nézzünk milliárd pikkelyt lehámlani róla. együtt, te meg én. Király Farkas (1971-)

milyen tűnékenységben játszó, meghatározhatatlan a határvonal                                                                                                                       a megírt és a meg nem írt szövegek között (az ember teljesen                                                                                                                       elbizonytalanodik, ha buzgón dolgozik, és ugyanezen bizonytalanság vesz rajta                                                                                                                       erőt, ha tétlenül a semmibe bámul) Wehner Tibor (1948-)

lengő szálló majd megálló nyikorogva rámtaláló hinta te örök szerelem sudár fák hegyére látó kábulat maradj velem Cseke Gábor (1941-)

őrzi a forró áradat medrét a homok vásznán ráncot vonó szelet rögök alatt megbúvó csigaházat éledő homálykarok neszét idegen hangok összezárt ajkait kinyíló teret füstölgő romokat nyugalom partjain elsimult dagályt őrzi a tűnékeny mozdulat emlékét a sötétség árkába hanyatló napot ég-párnán könyöklő csillagot távolban ködnyelvek lobbanását harangok feszülő ajkait ráncos szirmokon meggyűrt fényeket sziklapart elől hátráló habot Rapai Ágnes (1952-)

E.-nek Elvágták a nappal torkát, bíborhabot hörög és fintorog, mielőtt kiég alóla a tér. Ne félj, a sötétség másik oldalán is hiányzik a fény, magányoddal nem vagy egyedül. Emlékezz, az atomoknak nincs története. Nincs magzatpóz, se rigor mortis. Minden szervező elv és háttérzaj csupán. Temesd bőröm alá a titkaid, vénáimra vésd a bűneid, aztán a zuhanás, koncentrikus körökön át, holdak és bolygók szabásmintáiba. Ahol meteorok lyukasztják az eget, ott millió a villanás, de jórészt szemfény- vesztés. Keringési zavarokra utaló rögök szilánkosítják az észlelést, hallójáratomba ül a roskadás. Veszélyes repedések a keretbe foglalt semmin. Leheleted higítsa éjjel zajló véremet, míg szétterjed bennem a túlélés vagy felejtés ismerős ösztöne. Taizs Gergő (1984-)

Azt hiszem, találkoztál már velem Ha nem is sejted – voltál nálam Nádszál derekad reszkette át A csendes délutánom Betűket írtál lenn a porba Hogy lehetséges? – kérdem Tömegek sírtak én felettem Hogy keljek, szedjem csokorba S én vad viharként Dúltam széjjel Kérdésem, álmom, életem Vonalaidra ráfeküdtem: Írj tovább, Istenem! Iancu Laura (1978-)

életre keltem a homokot lábat gyúrok az égköveknek felhők homlokára fújok havat és csend leszek ha házfallá emelsz gallyaimmal nyúlok a szélbe ha gyümölcsre éhezel és vak madárként szelem át az erdőt ha titok köt a határban körbefoglak ha eltévedsz és nem ébresztelek ha sötétre vágysz de szemhéjad leszek ha magadba szorulsz kiszínezem a tompa mondatokat és zsebedbe rejtem mint elfelejtett ételt egy hosszú úthoz amire már nélkülem indulsz Szabó Imola Julianna  (1984-)

Valami elmúlt végérvényesen, sebhelye itt virít a szívemen. Nem fáj, már nem is sajog, újrafáslizzák mégis angyalok. Minden csak lenge ruhás álom, átlibben, lásd, a világon… Mi marad a nyomában? Izzadt párnák az ágyban. Rivaldafényben rám vár a porond: bohóc vagyok vagy csak bohóckodom? Ezen töprengek, gondolkodom, mielőtt lassan elkárhozom. Cseh Katalin (1961-)

  A távolságot, mint szárnyas madarat. Sárkányfejű álmokat. Kereshetek valamit, ki tudja, hol lakik. A dolgok sokat költöznek. Egyik szívkamrából a másikba. Dohos konyhakőről az angyalok hasába. Nézem, ahogy az álom úgy omlik az arcodra, mint a selyem. Tiszta és finom minden apró vonás, ami megmozdul benned az éjszaka perceiben. Már túl idős vagyok ehhez a békéhez. Már nincs bennem ennyi őszinte kíváncsiság. Régen éreztem már biztonságot. A napot is magamnak firkáltam a felhők fölé. De most látom benned mindazt, ami öröm. A tárgyak szinte odabújnak hozzád. Hátha kapnak ebből a mélységes szeretetből. Hátha karjuk nő és lábuk. De ez csak a tiéd. A lassan sötétedő ég tudja ezt. Alig mutatja csillagait. Ma este ő is csak téged takar be. A születés halálszerű. Mindkét test megjárja benne a maga útját. Utána már csak Te változol. Neked előre, nekem hátra megy a vékonyka utam. Cérnaszál a seben, varrás az anyagon. Emlékek szálai szövődnek egymásba. Csendesen. A kezeid, a lábaid, ahogy a homál

"Itt lenni nem lehet, csak látszani ... " (Kosztolányi Dezső) nem kell semmi más formázható anyag valami lélek indulatba zárva az ég mélyén így kagyló-éjszakába nem kell semmi más csak érzékeny anyag mikor az árnyék gyanútlan terében a fényre ráhajol egy roppant madár tollán ragyog némely gazdátlan határ míg ellentétek nyugszanak fehérben hol sárga és zöld együtt van egészen egymásba olvad mintha örök volna biztos héjától megválik a forma aztán a nappal mohazöld szemében csodálkozva nézel majd önmagadra égtájat kutatsz látszattá apadva Rapai Ágnes (1952-)

I. Angyal, aki száll a tó fölött, és nem kíséri hajának illata. Intésére huszár jegenyék tisztelegnek, ám hozzám nincs szava. Tihany felé húz el, délnyugatnak, nyomában az engedelmes alkony. Nyárról itt hagyott kutyák ugatnak, a szél kopott ködöt szór szét a parton. Az angyal messze jár már, s míg haját, szavát idézem, a lefosztott, dermedt fák körül bezárul a gazdátlan Éden. II. Angyal, aki száll a Tó fölött, és bódult méh dong haja illatában. A parton őrt álló jegenyék közt út vezet, az út végén talán van Kert, s talán van gazdája a Kertnek! De bízzak-e az Angyal szavában? Gyöngyszem híján csak kagylóhéj-percek; Más-e végre, amit most találtam? III. Angyal helyett a Tó fölött ma éjjel gépek szálltak, nyomukban félelem, rettegés, hogy ami elmaradt, eztán soha többé nem lehet már. Ami van még, eztán már vigasz csak. Hova lett a szerelem hatalma! Védeném még, de már nem teremtem világomat; megadtam magam. Bibor István (1950-)

Az egyik dobozban üres hely maradt: jobb sarkában elfért volna még valami – nem vettük észre, csak kipakolásnál, mikor lábra álltak végre az elborult tárgyak. A hiányzót kerestük másik kartonban, pokrócba bugyolált porcelántányérok között, szemeteszsákok kacathalmazában, csomagtartó véletlen repedéseiben. Már a képek is helyükön lógtak, nem maradt puszta fal, de a tárgy hiánya üres mozsárzörgéssé változtatta a lakást, térfogata napról napra nőtt, végül bútoraink, mi magunk is elvesztünk befoghatatlanságában. Nincs sarok, mélyedés, amit ne kutattunk volna át. Jó volna tudni: mit keresünk.

azt az apró pillanatot várom amikor egymás mellett sétálva az utcán véletlen hozzám ér vállad kerek vonala súrol a jelenléted mégis foltot hagy a ruhámon talán észre se veszed beszélsz tovább mintha a legtermészetesebb mozdulat lenne mi felém vonz s mikor már befordultál a sarkon még mindig magamon viselem közelséged nyomát és arra gondolok talán én is megmaradok a ruhádon. Seres Rebeka (1994-)

Az éjszaka most lopakodik át a határon, felszedi a lehullott békét. Sáros fiúk, fél fiak. Reggelre vissza kell érni, értelmet keresni, vagy otthont a romokon, utat a csapáson. Talp alatt félelem porzik, felszáll a levegőbe, a tüdőbe és a horganyzott szívpárkányokra. A csavarok már kilazultak, de tartják a tetőt. Messziről úgy tűnik, az ég marad, az idő fedezék. Utcákon találkozunk, szembe megyünk egymással, de nem látni mélyre, némaságunk, kilőtt égitest. Túl sűrű a rettegés és nem tudni kit rejt a reggel elől, akivel, ha majd előjönnek, imában sorolják a neveket. Albert Zsolt (1973-)

Tántoríthatatlan szabadság-szerelmes voltál, maradtál, szívedbe visszaérezve ámulat fog el, még mindig remeg bennem a gyönyörűség, hogy íme élek, belül veled, te elérhetetlen, mégis elveszíthetetlen, távolról is tartasz, talán egyszer majd eloldozol, s a szomjazó csillagmezőkbe simítasz. Baka Györgyi (1951-)

Isten keze van abban másképpen csoda ahogy az árnyék lecsusszan a lány pihés bőrén a csont mint izzószál vakít a bőr alatt már tudom egyetlen sebben elfér életünk egy harmatcsöppben a hajnal minden ragyogása fűszálban álmodozik az éjszaka szavak koccannak egy kisgyerek szívéhez aki férfiarc mögött vár nagyon valamire magába néz nem látja megvirradt-e már Fecske Csaba (1948-)

„A lényeg, hogy ne veszítsük el a józan eszünket”, Hallottam szüntelen, És elképzeltem a józan eszem, Mint elveszni mindig kész, Fegyelmezetlen, zabolázhatatlan Higanygyöngyöket; Szerettem volna őket Egy helyre összegyűjteni Egyetlen ragyogó gömbbé, Ahogyan azután tettem, Hogy eltörött a hőmérő, És a tenyerembe gyűjtöttem Ezüst vérét. Végül elaludtam – emlékszem – Álmosságtól elgyötörten, Megszállottan szorítva öklöm Az eleven mag körül, Miközben hallottam A felnőttek aggodalmas szavait: Ne veszítsük el a józan eszünket… Imre Eszter fordítása Ana Blandiana (1942-)

amikor másodikat fordul a kulcs, akkor kezdesz el sírni. itt szabad. az egyedüllakásban van valami szép, hagyhatsz mosatlant úgy, hogy senki sem aggódik a mentális épséged miatt. járhatsz meztelenül úgy, hogy senki sem fél melléd feküdni. és ha nincs tejed a reggeli kávé mellé, bűntudat nélkül kortyolhatod. a klotyón addig Tinderezhetsz, amíg csak akarod. énekelhetsz a zuhanyon túl is, s az ágyneműcserét lehazudhatod, valahányszor hazahozod az új kedvesed. itt szabad, előre fizetni villanyszámlát, egyedül mosni bugyit, s tartani kéretlen galambokat. csak akkor kezdessz el sírni, mikor másodikat fordul a kulcs. tudod, itt szabad. Rusu Szidónia (1993-)

Legszívesebben burokban tartanálak. A burok megvéd. Engem. Tőled. Csak néznél onnan szépen kifelé. És nem hallanám, mit mondasz. Tegnap különben is nem szerettelek harminc percig. Aztán megint.

Taníts szólni, ha úttalan utakon fáradt csöndjeim morzsolgatom. Tanítsd látni ki a parton áll, mintha gyertyát gyújtanál. Tanítsd meg: e hófehér lapon leírt szavad: igazság, hatalom, s mielőtt eljössz majd megint, tanítsd megbánni vétkeink. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Mezítelen fák ágai közt szakadt gyöngysor a megfagyott idő. A folyóba ájult törzsek ősvilági szörnyek csontjaira emlékeztetnek. Egy felhő arcát mossa a vízben. Aknay Tibor (1944-)

Elárult eszmék felett sír a lépre csalt lelkiismeret.  Aknay Tibor (1944-)

bárányhimlős most az ég csupa kiütés lett a kék előbújtak a csillagok a hold nyála földre csurog lázas a nyári éjszaka bágyadtan tér a szél haza nekibúsul az estike mert a sötétség festi be a messzi hegyek boldogok mélyükön nyugalom honol az anyáskodó fák alatt még szunyókál a pirkadat Fecske Csaba (1948-)

ketten írjuk ezt a verset, te onnan, a paraván mögül lüktetéseddel, és én, a választón innen teljes valómmal, mert ott vagy, nem látlak, de érezlek. játszótérnek használlak, ahogy a levegő apró molekulái másznak légcsöved létráin, véred plazmája, játszik a körhintán, ahogy gondolataid kergetik egymást, egyre gyorsabban és gyorsabban. tudom hogy ott vagy, és te is tudod, hogy én itt, hallgatod, amint szívem libikókázik játszótereden, ahogy vágyakozik utánad. csak árnyad látom innen, de többet tudok tested működéséről mint aki ezt a falat közénk húzta, megakadályozván, hogy a sejtjeim közötti résbe sejtjeid behatoljanak, de szemeim folyton bőrünk határait fürkészik, ezt a finom, varázslatos paravánt, hogy átlátszó szövetein néha napján megpillanthassanak. Kormányos Ákos (1992-)

IX. Felszakadnak a roppant csillagködök – rossz mozdulat során a varratok. Megalvad az idő a sebek fölött, a rend halovány, a zavar ragyog. És emlékek sajátmozgása indul. Túlnőnek bolygón, hippokampuszon. A mások múltja színes pernyeként hull szemünkbe. Ülni lassú, zöld buszon. Vagy kabátleöntve állni víg, arany teremben (ez foltot hagy, advokát). Rőtlő domboldalról nézni gondtalan ikercsillagok közös alkonyát. Figyelmünk most letűnt gyönyörbe vész. Még rendszerűnek látszik az egész. X. Most még rendszerűnek látszik az egész, a pillanatból csöndet hajtogat. Testükkel a látszat együtt rezeg, és megbabonázza az állatokat. Majd rügyet fakaszt a kétely, bár a szem egyszerre észlel minden évszakot. Nem foghatja fel partból kinőtt fa sem a szél hordozta tengerkék szagot. Mikor kezdődött oszlása a ködnek? Mióta, hogy egy árnyék sem mozog, és mióta, hogy csak éppen működnek a létfenntartó mechanizmusok? Megérzem, ahogy a Földdel szédülök: Egy ütemre vernek mind a délkörök. XI. Egy ütemre ver

Nem is tudom, hogy mi van a gyönyör alján hogy reggelre mintha nem is lett volna hogy reggelre mindegyik szerelem kitömött kék madár pereg a tolla Ladányi Mihály (1934-1986)

minden indulással nyitok egy zárójelet. (az előzőket sem zártam be, a villanyt is égve hagytam otthon ez a tér ideiglenes, itt ki tudnék pakolni, mégsem szelídítem. a kávé remeg a falról lenyitható fél-asztalon. a pulcsim a párnám, védőszárnyam, az arcok nem maradnak meg, de horzsolják az enyém. minden nap ellenük élesítem a könyököm, ha harcolok, majdnem elfelejtem, hogy nincs miért, ez hűlt hely, ruhák dörzsölik, de a hely nem él. mindenki ott van, ahová majd megérkezik, gyors szemmozgással néznek ki az ablakon, (kivéve azokat, akik saját tükörképüket nézik az alagútban, magukat képzelik el, hogy mi lesz otthon, mikor bezárják azt, amiből én már megint nyitottam egyet Kállay Eszter (1994-)

ha lecsúszik egy sorom a papírról, visszasimítod, mint azt a hajtincset, ami tizennégy éves koromig a szemembe lógott — most átlóg az álmaimba. nehéz észrevenni, mert nekem természetes, hogy ugyanaz az angyal ül a homlokodon, mint aki azelőtt altatott. nagy kő ült a lelkén, énekelt, mikor legördült róla. minden teret el lehet kezdeni, csak egy pontot kell találni benne, ahol megtámaszkodhatunk. sétálni is tőled tanultam: fölfelé taposunk a turistaúton, bokáink az úttal hatvan fokos szögben. hegyre nyílunk, énekel, ahogy gördül alattunk, a kő. Kállay Eszter (1994-)

volna, de megint szembejött, piszkos arcú nincstelen szerda délután. Léptei alatt nyári utcapor, szatyraiban múlt lötyög, pár liter jövő, száz hónap nadrágján zsíros hajnalok. Száradt ráncaiban szürke ősz, fák hajában szűrt tavasz, szemeiben meztelen vitorláshalak. Kint töltött éjszakán így húztak el nyarak utakon egymás után piszkos légkörön. Forgalom ordított virrasztó bokrok mögött most aludttejben fürdik a cirózisos nap. Idő megáll ahogy állnak utcabútorok eltaposott a város mint kormos csikknyomot. Albert Zsolt (1973-)

az alkony rózsaszínjébe húzva chemtrail csíkjai látod megállok az erkélyen csupa olyasmit csinálok amiket te szoktál máskor reflexből hiányzol ígértem addig viszlek míg ki nem tudlak ásni magamból tévedés volt minden mondatom kihalt lakópark élni karambol vagy nem nem ezt ígértem ezt tudom jégkrém papírja szállna valamelyikünk tenyerén vaktérkép volt fáztál fázik az egyetlen lehetőség remeg a szája olyan egykedvűen érnék most hozzád mint a villanykapcsolóhoz de ez csak egy emlék szorongva nézegetem kijutok-e belőle valaha nem még műholdak rögzítik hogy nincs mit mondani halványulsz bennem mint a chemtrail csíkjai fönt összevérezi velünk magát a szilva virága is néha igen heverek használt plasztik a fogva tartott éjszaka néz kifelé a sebeimen a szomszéd a tavalyi horoszkópját olvassa fel a konyhában sírva áthallatszik Simon Márton (1984-)

Ismerjük az ölelős trükköt. Mikor saját magad karolod át, olyan ez pont, hátulról nézve, mint mikor valaki más fonódik rád, lehet egy hölgy karja az ingeden, érzéki ujjának nyakad esik kézre. Elölnézetből viszont egész más az ábra, sosem látszottál még ilyen árvának, nem mozdulhat a vállad és a kezed sem, akár egy szabót is várhatnál ilyen pózban, aki egyenes zakót illeszt majd rád, hogy az tartson meg igazán feszesen… Bagi István fordítása Billy Collins (1941-)

Sokat beszéltek már a jelenben való létről. A guruk szerint ez az a hely, ahol ott kell lenni - olyan, mint a belváros legújabb menő klubja, de úgy látszik, senki sem tud útbaigazítást adni. Nem látszik kívánatosnak, sőt még csak lehetségesnek sem minden reggel felkelni és elkezdeni egyik másodpercből a másikba csúszni, még csak kimerülten megint ágyba nem zuhansz. Aztán például múlt se lenne, a sok ízlelgethető és megbánható eseménnyel, és jövő sem, a hely, ahol majd meghalsz, miután repültél egy kört a rakétahátizsákkal. Az a baj a jelennel, hogy mindig eltűnőben van. Vedd azt a pillanatot, amikor pont kerül ennek a mondatnak a végére - már el is múlt. És mi a helyzet azzal a pillanattal, amely a kalapácsütés és az ujjadba hasító éles fájdalom között telik el? És mi a helyzet azzal, amikor a poén már elhangzott, de még nem értetted meg a viccet? Tényleg azt szeretnék a bölcsek, hogy itt éljünk, ebben az átmeneti cikkanásban, ebben a pici kis résben, ami akkor jön létre, amikor órák ó

Isten arca nem a rostban van, és nem is a kő kemény magjában. Sokkal inkább az ujjakban, a tenyérben, a simogatásban. Amíg az anyag olyan puha nem lesz, mint angyal kezében a visszadobott kő, veszekedés után a tilolt lélekostor. Halmosi Sándor (1971-)

Ha nemlennének Se nappalok Se éjszakák Csak hajnal hasadás Alkonyi fátylak Egymásba bukna A felfelé zuhanás Pihentetés nélküli Örök hullámban Emelkedne a lélek És süllyedne alá A végtelen lebegés Tükrét csomózva meg Vajon boldog lehetnék e Ily állandó mozgásban Megpihenetlenül A változás maga lenne A csend ritmusába Gyürkőzött csoda De feledni sem volna erőm Múltat jövőt s jelent Éberálmok beteg körözése Folytonos születés és halál Úgy vélem súlyzóznom kéne Míg elvetél bennem Az egymásra rétegzett idők Szűnni nem akaró kábulata Vagy lebegni a föld felett Kicsivel hogy ne huppanjak Túl nagyot S úgy tudnék aludni Mint a kő Szirtes András (1951-)

Hagytam elcsitulni sötétedéskor a folyót, s én hurcoltam a csendjét tovább. Tavasszal eget nyitottam a madarak felé, s míg énekemet énekelték, szárnyaik szántóföldekké szélesedtek, tollaik a Napot ragyogták. Anga Mária (1955-2021)

Csönd a tóparton. Semmi zaj nem érinti meg még a reggelt. Halak csobbannak. Lepkeraj közeleg némán: fénylő ünnep. Egy madár könnyű szárnya ír jelet a tóezüstre. Megfogan a vízben az ég. Fölzeng a reggel verse. Makay Ida ( 1933-2011)