Szabó Imola Julianna: Neked táncolok
A távolságot, mint szárnyas madarat. Sárkányfejű álmokat. Kereshetek valamit, ki tudja, hol lakik. A dolgok sokat költöznek. Egyik szívkamrából a másikba. Dohos konyhakőről az angyalok hasába. Nézem, ahogy az álom úgy omlik az arcodra, mint a selyem. Tiszta és finom minden apró vonás, ami megmozdul benned az éjszaka perceiben. Már túl idős vagyok ehhez a békéhez. Már nincs bennem ennyi őszinte kíváncsiság. Régen éreztem már biztonságot. A napot is magamnak firkáltam a felhők fölé. De most látom benned mindazt, ami öröm. A tárgyak szinte odabújnak hozzád. Hátha kapnak ebből a mélységes szeretetből. Hátha karjuk nő és lábuk. De ez csak a tiéd. A lassan sötétedő ég tudja ezt. Alig mutatja csillagait. Ma este ő is csak téged takar be. A születés halálszerű. Mindkét test megjárja benne a maga útját. Utána már csak Te változol. Neked előre, nekem hátra megy a vékonyka utam. Cérnaszál a seben, varrás az anyagon. Emlékek szálai szövődnek egymásba. Csendesen. A kezeid, a lábaid, ahogy a homályba szinte belenőnek. Kitöltik sejtjeik és megérintik a kezemet. A jelenléteddel élek évek óta. Az illatoddal, az éhségeddel. Belőlem ettél és nagyobb lettél, mint bárki. Pedig azt hittem, kicsi vagyok. Vékony és ügyetlen. Azóta sincsen másom, mint két luffantyú a mellkasomon, régen nem hívom mellnek őket. Ára van mindennek. Lyukas zsebű szabadság és megkötött akarat. Alázatot tanul, aki másnak ad életet. Megvágja a saját kenyerét és odaadja. Mégsem éhes. A jóllakottság olyan, mint a madár. Szárnya és fészke is van. Tud repülni. Szerinted a csillagoknak nincsen feje. Miért is lenne nekik olyan, gondolom. Miközben halkan kutatom, vajon honnan tudod ezt. Honnan jövünk, és majd hol halunk meg? Az ég sarkai pedig úgy érnek egymáshoz, mint a tejes doboz szélei. Édes és fehér. Ilyen a magzatvíz. Miért nem emlékezhetünk az illatára? Az éjszaka pedig reggelre vált. Az arcod lassan ébred, a kezed a levegőben keresi az arcomat. Megsimogat. Minden nap egy újabb állomás. Egyszerre vagyok én te, miközben te mégis más valaki vagy. A hajad és a hangod nem az enyém, csak a szád vonalában látom a kislányt, aki valaha voltam. Benned növök és nélküled zsugorodom. Mint a madarak. A kislány pedig, akinek születtem, aszódik, vénülő foltjait ráncok hímezik. Egyszer meghal, és te leszel az egyetlen, aki igazán tudja, milyen volt vele játszani és mesélni. És akár az évszakok a várost, úgy rendezik majd át az életedet a pillanatok, mikor az lehetsz valakinek, mint aki én lehettem neked. A távolságot, mint madárszívet. A közelséget, mint téged. Magunk szüljük és szeretjük. Mint a fa, várjuk. Akkor is, ha elrepült.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése