Lélekszirteken

Jöttél színarany éjnek jöttél fekete napnak évek tengermélyéből robbanó pillanatnak. Lettem színarany éjed lettem fekete napod évek kagylóhéjába merülő pillanatod. Szememben nyílsz azóta szobámba hoz a reggel távoli esték partján lecsuksz a két szemeddel. Szabó Éva (1932-2001)

Viselni egy tekintet súlyát, míg haladsz a megsemmisülés felé. Majd visszanézni hirtelen, és megingani alatta. Elszorul a szíved a szégyentől és a megalázottságtól. Mi hát a megoldás? Az önfeladás talán. A bizalom az ismeretlen iránt. Takács Zsuzsa (1938-)

A második nap már nehezebb. A búcsú utáni elsőn még az elragadtatás emléke sodor. Virágként hajladoznak a részletek. Alighogy vázába teszed őket, tartásuk megtörik, zavaros lesz a víz. A harmadik napon kiderül, hogy nem tenger, vázányi csapvíz éltette csak az ölelésetek. Jobb lett volna egy könyv lapjai közé préselni azonnal, törjön, száradjon, morzsolódjon a csokor. Mikor a legmerészebb, az olló akkor metssze ketté a szerelmet. Takács Zsuzsa (1938-)

Banánon élek, mint a hold, mondta és lassan elcsuszott, zakója ujja kréta volt, a szíve héj, száraz lucsok. Tűzoltó volt egy hajnalon, sivatag volt és Flórián, törődj velem, mert hajlanom nincs ki elé és ki után, mondta és zárvány lett megint, átnézni rajtam semmi ok, s már önnön kis lupéja volt, én így végződöm rendszerint, a héjon élek, mint a hold, mondta és lassan elcsuszott. Parti Nagy Lajos (1953-)

Ha volna nincs, lehetne mégsem, ha lenne még, nem volnék én sem, ha lennél te, lehetne más is, lehetne szó, még hogyha kár is, lehetne vágy, most még ha bókol, jöhetne majd, de csak, ha jókor, mehetne is, hogyha mehetne, elhinném mind, ha el lehetne, mindez csak játék, vérrel, határral, elillan estünk, sötét madárdal, nem volna fecske, volna holló, nem lenne néha rossz, ahol jó, lehetne fű, csak puha pázsit, nézném a reggelt, hogyha ásít, bánnám a nincset, siratnám hanggal, mégsem cserélném sosem a vannal. Farkas Wellmann Éva (1979-)

Teremtésnyi meződön ottfelejtve szél gurigája hordoz, és mi kapaszkodunk Beléd, távozó Istenünk. Kiáltozunk, hogy legyen meg a Te akaratod, de ments meg. Most, hogy lemenőben iker-alkotásod: a Hold és a Nap, a nyomodban bolyongót magadhoz szorítod? Takács Zsuzsa (1938-)

nem vagyok elég szegény. Még nincs bennem elég csend ahhoz, hogy ne vitatnám a vitathatatlant: még van szavam. Nyomorultan, tériszonyban, könyörögve a semmitsemtudásért, még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit, Veszendőt a Veszendő. Fodor Ákos (1945-2015)

Időnként elfelejtem a felhőbe ásott imákat, csak ha ölembe virágzik a meghallgatás akkor veszem észre, hogy a jégeső színű esőkabátban te voltál. Cipzár az égen. Amikor földre ért talpad a megkötözött hegyek zuhogó esővel köszöntöttek és mindezek alatt én is valahol, mint ismétlődő pontok, gyengülő vonalak. Könyörgéseim gps koordinátái. Albert Zsolt (1973-)

Kinn a réten, nyári réten, nyár-délután, könnyű szélben, hanyatt fekve, álmodozva, néztem fel az ég-magasra. Felhők jöttek, felhők mentek, játszottak, mint a gyerekek: fogócskáztak, felnevettek, azután meg tovább mentek. Tovább mentek, messze szálltak, formát formára formáltak! Jött egy sárkány: lángot lelve, szél-játékban ellehelte… Hullámzott mögötte tenger: hajó rajta, de nincs ember; utána hal, mely jókora, mosolya felhőből jópofa… Láttam még törpét, óriást, madarat nagyot: bóbitást, szél-fújta felhő-trombitát, szárnyakkal nyulat: elrepült, felettem a szél hegedült… Varázslat történt számtalan, felhők játszottak száz mesét, s a délután is véget ért! Devecsery László (1949-)

Kezdek kissé bogaras lenni. Mintha menekülnék főképp az emberek elől ráadásul ez nyilván nem látszik bárki úgy vélheti pörgök alámerülök és lubickolok. Igazából nem. Eldugott helyek csöndes zugok néptelen terepek után vágyom és megyek is amikor csak lehet Jó egy végtelen mező szélén állni egy kidobott kanapé karfájának dőlve nézni a kéklő messzeséget és fülelni az ember nélküli világ millió apró zaját S ami korábban elképzelhetetlen volt hosszan bámulok valami színes virágot vagy fénylő páncélú apró állatkát amint igyekszik Dehogy igyekszik egészen egyszerűen csak megy. Méhes Károly (1965-)

azt mondta halkan de lehet hogy semmit se mondott csak én gondoltam azt amit talán mondania kellett volna legalábbis jó lett volna ha mondja s én abban a hiszemben hogy mégis mondta csak álltam szétmaszatolódott mosollyal arcomon lemondva arról a szálkás szomorúságról amit akkor éreznem illett volna tekintetében már este volt fáradt csillagok zörögtek hajával integetett míg a lassan araszoló sötétben el nem tűnt Fecske Csaba (1948-2025)

Nem tudom, mit kezdjek a kezeimmel — illetve tudni tudom: ott a golyóstoll, a boríték, vagy épp a kávéscsésze, az ott a füle, meg kéne ragadni; egyikkel a másikat megcímezni, amazt pedig a számhoz emelni és kiinni (nocsak, a szám s a nyelvem is jó valamire), csak épp — minek? Nélküled dohos a levegő, mint egy szellőzetlen pincében, fűrészpor-ízű a legpompásabb pecsenye, egyik honlap unalmasabb s szánalmasabb, mint a másik, kár kiállniuk hajnalban a buszoknak a garázsból, a kávézóknak kinyitni, s hogy emberek egy fehér falra bámuljanak, ahová egy villódzó fénykúp mozgóképeket vetít, vagy föl egy színpadra, ahol reflektorok poros fénykévéjében vagy kimódolt félhomályban más emberek úgy tesznek, mintha — az egyszerűen abszurdum; mért vannak ezek szabadlábon?! Nélküled lehet, hogy ötször fényesebben ragyog a nap, kétszer olyan virgoncak az ide-oda nyilalló szitakötők, és ötször boldogabban cirpelnek a tücskök. Az én tüdőm, mellkasom meg            ...

árnyékába süllyed a kő mintha más is sírna mikor téged vallat a vak idő s fölrebben nyomodban a por mint tavalyi madár amely távollétében énekel kútból emelkedik a szomj és lámpából a sötétség szüzességed álma virraszt megbotozott szívedben az erdő lassan elindul bár még tartja magát a nyár kedvére való helyet az unatkozó nap nem talál a fénye szinte megvakít halott hangokra lel a fül rám bízza féltett titkait aki nincs már csak itt belül Fecske Csaba (1948-2025)

Mit tudtunk mi órákon át mondani egymásnak, abban a sötét némaságban? Elrejtőztem a kukázók elől a könnyeim mögé. Minden szó könnyű a semmi súlyához képest, amely szavakat gyűjt a súlyához. Körbetekeri a nyakam, és nem vigyáz rám. Lelki kukázó, aki érzelmekre vadászik a sírgödörben, aki mellette ül, abban. Te csak merülj!, te sötét éjszaka, alám. Elosztottuk a szavakat, egymás közt, de nekem egyedül az érzelmesek jutottak, ami a halálba visz, egyedül. Megmenekültél, de közben kitaláltad, hogy megmenekülsz, és ezért megmenekültél. Arról beszéltél egyfolytában, amiről nem szabad beszélni soha, ha beszélni akarsz egyáltalán, és végighallgattattad azzal, akit minduntalan nem végighallgatónak hívtál, mert arról beszélt egyfolytában, amiről nem szabad beszélnie, ha beszélni akarna egyáltalán, és végighallgattatta veled. De akkor már csak egyetlen csupasz, reszkető, meztelen csönd maradt, két tenyér közé fogva, itta a szavaid. Mit tudtunk mi órákon át mondani egymásnak, összezárva? Volt...

Kosztolányi Dezső nyomán  Se éjjel, se nappal nem nem járhatok ott, hol bíbor lázban hánykolódhatok — az az üvegajtó, a zajtalan, a hangtalan csak pirkadatkor áll elém, a csupa ezüst, csupa arany, a sarka tűz, kilincse fém — az égbolt résnyire nyitva már, és titkon beleshetek én, ki a hajnalhoz úgy sietek, hogy zokniban, karórában alszom el, és ébredve már pattanok, rohanok, gyújtanék föl ágyneműt, matracot, mint börtönlázadáskor szokás, hogy a hajnal végre itt, hadd bámuljam benne arcomat, akár vak tükrök lemezén, igazi arcomat, mely reggelre mindig eltűnik, és aztán nincs többé remény, a nap és az est hamuval telt urna, de ha ébred bűvös, tükrös ajtómon a fény, újra láthatom, amit régesrég ismertem én, csupán egy tükör az egész, és aztán nincs többé remény, míg úra fel nem lobban, mit nézhettem közelről, meghatottan, múlt hajnalban is jártam ott. Turányi Tamás (1966-)

Talán már épül benned egy híd, fényből és füstből, amin elindulsz, hogy átérj másik oldaladra. Vagy netán egyszerre vagy várvédő és ostromló katona, létrákon igyekszel fölfelé, égi bástyák magasába, és amikor felérsz magadhoz, a másik létrádat mindig eltaszítja. Földre zuhansz, a fejed mégis felhőkbe ütöd bele, a panoráma egészen közel kerül: orrod előtt hangya és gyorsvonat. Egy másik történetben folytatódsz, elágazol, spirál, ellipszis leszel, egy kolostor merengőjében imádkozol, olyan lassan, ahogyan evezni tudna benned a láncra vert folyó, az arckönyvben lapozgatsz lázasan, próbálsz valakit megtalálni, és örömszakadtáig ragaszkodsz életedhez. Egy néma serpára bízod magad, amikor eldöntöd végre: az alaptábort elhagyod. Filip Tamás (1960-)

amikor kidőlt a szén a zsákból J. A. kisfiú sovány válláról a fagyos földre a pályaudvaron és a fekete göröngyök lelepleződve mint idült bűneink szétgurultak nem lett melegebb a világon csak a neszek szaporodtak a durva tél részvétlen neszei de hát ez is valami amikor mélyen hallgat az Isten és akár a téli fa árnyéka tűnik el nyomtalanul a reménnyel vemhes pillanat Fecske Csaba (1948-2025)

(Vö. Nitezsche: „Mintha nem lenne mindegyik szó zseb is.”) lyukas zsebemet lyukas zsebemnek hívom és pontosan arra használom amire alkalmatlan telepakolom mindenféle dologgal amelyeknek nélküle nem lenne helye ezért nélkülözhetetlen noha folyton keresgélem az elveszített tárgyakat, akár ha szavakat Jász Attila (1966-)

Préselt, gyűrött múlt, mennyi hajnal van benned, esők, darazsak emléke, június hülye íze, keserű, gyógyító nedvek, rostok, a nyelés élvezete. Inak és erek, alkonyi szomorúságok, óvatos érintések, most múljatok! Magány és együttlét, fegyelem és figyelem. Egymásba nőtt varratok, seb és lemondás. Belőletek is elég legyen! Suttogás és szomj s az a sok kitérő, kisiklás. Erdő szaga, könnyek, szavak: egy ujjbegyen. Felissza egy itatós, mint a kiöntött tintát. Aggódások pora, nevetés, vihar. Áldás és átok. Minden egyetlen pirosló szőlőlevélen. A lét akar szólni, mint hullás és bomlás. De nem érek rá éppen. Nincs megoldás. Kántor Zsolt (1958-2023)