Lélekszirteken

Mit tudtunk mi órákon át mondani egymásnak, abban a sötét némaságban? Elrejtőztem a kukázók elől a könnyeim mögé. Minden szó könnyű a semmi súlyához képest, amely szavakat gyűjt a súlyához. Körbetekeri a nyakam, és nem vigyáz rám. Lelki kukázó, aki érzelmekre vadászik a sírgödörben, aki mellette ül, abban. Te csak merülj!, te sötét éjszaka, alám. Elosztottuk a szavakat, egymás közt, de nekem egyedül az érzelmesek jutottak, ami a halálba visz, egyedül. Megmenekültél, de közben kitaláltad, hogy megmenekülsz, és ezért megmenekültél. Arról beszéltél egyfolytában, amiről nem szabad beszélni soha, ha beszélni akarsz egyáltalán, és végighallgattattad azzal, akit minduntalan nem végighallgatónak hívtál, mert arról beszélt egyfolytában, amiről nem szabad beszélnie, ha beszélni akarna egyáltalán, és végighallgattatta veled. De akkor már csak egyetlen csupasz, reszkető, meztelen csönd maradt, két tenyér közé fogva, itta a szavaid. Mit tudtunk mi órákon át mondani egymásnak, összezárva? Volt...

Kosztolányi Dezső nyomán  Se éjjel, se nappal nem nem járhatok ott, hol bíbor lázban hánykolódhatok — az az üvegajtó, a zajtalan, a hangtalan csak pirkadatkor áll elém, a csupa ezüst, csupa arany, a sarka tűz, kilincse fém — az égbolt résnyire nyitva már, és titkon beleshetek én, ki a hajnalhoz úgy sietek, hogy zokniban, karórában alszom el, és ébredve már pattanok, rohanok, gyújtanék föl ágyneműt, matracot, mint börtönlázadáskor szokás, hogy a hajnal végre itt, hadd bámuljam benne arcomat, akár vak tükrök lemezén, igazi arcomat, mely reggelre mindig eltűnik, és aztán nincs többé remény, a nap és az est hamuval telt urna, de ha ébred bűvös, tükrös ajtómon a fény, újra láthatom, amit régesrég ismertem én, csupán egy tükör az egész, és aztán nincs többé remény, míg úra fel nem lobban, mit nézhettem közelről, meghatottan, múlt hajnalban is jártam ott. Turányi Tamás (1966-)

Talán már épül benned egy híd, fényből és füstből, amin elindulsz, hogy átérj másik oldaladra. Vagy netán egyszerre vagy várvédő és ostromló katona, létrákon igyekszel fölfelé, égi bástyák magasába, és amikor felérsz magadhoz, a másik létrádat mindig eltaszítja. Földre zuhansz, a fejed mégis felhőkbe ütöd bele, a panoráma egészen közel kerül: orrod előtt hangya és gyorsvonat. Egy másik történetben folytatódsz, elágazol, spirál, ellipszis leszel, egy kolostor merengőjében imádkozol, olyan lassan, ahogyan evezni tudna benned a láncra vert folyó, az arckönyvben lapozgatsz lázasan, próbálsz valakit megtalálni, és örömszakadtáig ragaszkodsz életedhez. Egy néma serpára bízod magad, amikor eldöntöd végre: az alaptábort elhagyod. Filip Tamás (1960-)

amikor kidőlt a szén a zsákból J. A. kisfiú sovány válláról a fagyos földre a pályaudvaron és a fekete göröngyök lelepleződve mint idült bűneink szétgurultak nem lett melegebb a világon csak a neszek szaporodtak a durva tél részvétlen neszei de hát ez is valami amikor mélyen hallgat az Isten és akár a téli fa árnyéka tűnik el nyomtalanul a reménnyel vemhes pillanat Fecske Csaba (1948-2025)

(Vö. Nitezsche: „Mintha nem lenne mindegyik szó zseb is.”) lyukas zsebemet lyukas zsebemnek hívom és pontosan arra használom amire alkalmatlan telepakolom mindenféle dologgal amelyeknek nélküle nem lenne helye ezért nélkülözhetetlen noha folyton keresgélem az elveszített tárgyakat, akár ha szavakat Jász Attila (1966-)

A nyár az én szerelmem, érte égek, halálthozó csókjára szomjazom, erdőket áldozok szilaj tüzének, bár ajkam is hervadna el azon. Görnyedve várom télen a szobámba, a tűz körül álmodva csüggeteg, lángóceánját képzeletbe látva, mely semmivé hamvasztja a telet. S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül, s zöld pártadísze hullong a fejérül, virrasztom árva, bús menyasszonyom. Zokogva már hülő keblére fekszem, s elsírva ottan legnagyobb szerelmem, sápadt, aszú haját megcsókolom… Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Ha én mentem volna el, s te élnél, fölcserélődne időtlen magányod, veled történne, ami velem történt, s képzelődnél egy nagy találkozásról, tomboló nyárban készülnél, a nedves kendőt kebled és blúzod közé rejtve, de mintha szégyenkező tekintettel ébresztenéd már ellobbant figyelmem, a Nagycsarnok erős vonzása hat rád, naponta jársz ott, s mindig visszaadja a konyhakerti kaporszagú zsongást, és ihletet ébreszt a feladatra, hogy a flórát átmentsd a tavaszból az elmúlás, a hervadás határán, szereted a kelmét hasító ollót, s az elszabadult pihék havazását, hosszan babrál a kezed az anyaggal, és beilleszted húzva, távolítva, míg helyet nem találsz a kis darabnak, mely nem nagyobb, mint a cseresznye szirma, párosodó gerlét látsz az akácon, elfordulsz, mégis újra odanézel, úgy maradsz a halálon túli párom, hogy a sajátom lettél már egészen, mindenképp ott kószálok körülötted, nekem ütközöl, akármerre mozdulsz, ha magadba beszélsz is, égi füllel hallom elárvult, vigasztalan hangod, akit a m...

Egy billenés. Egy mozdulat. Ahogy a súly lenyomja egy dália nehéz fejét és szirmait ledobja a könnyű nyári zápor. Így telnek el majd a napok sűrű egymásutánba lehullanak és hullanak, mert nem talál magába egy alátámasztásra. A test ezért a Föld felé erő által lehajtva az ívbe hajló ágakon a paradicsom, alma a prófétákat várja. Megbillen fenn az ághegyen, s a gyümölcsvágó szárnya kitárul, aztán elrepül szép lassan, vitorlázva légörvény kél nyomába. A középpont hogy nem lehet saját térfogatába? A bumeráng súlypontja sincs a forma határába mindörökre bezárva. A súlypont nélküli lények nem térerőben állnak. A tű hegyén az angyalok, ha ott tolonganának, súlypontra nem találnak… Borbély Szilárd (1963-2014)

Beszélő állatokról mesélnél, angyalokról, hosszú utazásokról meg hangszerekről. Megtanítanál a pontosvessző takarékos és észszerű használatára; elmagyaráz- nád az „ami” és az „amely” közti lényegi különbséget. Elmondanád, hogy mik a terveid. Pizzát rendelnénk, innánk valamit; zenét hallgatnánk, megnéznénk egy filmet. Aztán szeretkeznénk (te nem így neveznéd). De előtte még kimennél a fürdőbe, és sokáig állnál a tükör előtt – hosszú, ősz hajszálakra vadászva.

Mint egy kölyökkutya úgy szűkölök a lélegzeteddel kitömött csendben távolodó mosolyod célkeresztjén fekszem emlékeinkhez szíjazottan könyörtelenül kiterítve tegnap még álmodni sem mertem volna hogy egy csapzott hangulat mára ily könnyen elvehet üvölteni szeretnék fejemet a falba verni de torkomban szétfröccsennek az indulatszavak s csak a szégyen kiadós kortyait nyelem ereimben szétáramlik valami gyáva melankólia hiába is menekülnék: árnyékként követnek g y a r l ó s á g a i m csak még egyszer utoljára láthatnám meztelen vállaid szűnni nem akaró zsarnok rázkódását csak még egyszer könnyeid sózhatnák éjszakámat nevetésed mint szétdobált kacat heverne vetetlen ágyamon csak még egyszer utoljára Magamnak megbocsátanom a legnehezebb Turczi István (1957-)

Mennyivel könnyebb lenne úgy élni, ha tényleg azt mondanánk, amit gondolunk, nem azt, amit okos dolognak tartunk. Butaság lenne többnyire mindkettő, de akkor mi van. Okosak akarunk lenni, tudatosan féligazságokat mondunk, és nagyon tudatosan csak fél életet élünk. Ennek a végeredménye nem is lehet más, mint ez a világ, aminek amúgy nincs is olyan sok hibája. Esős nyáron is lehetnek tiszta éjszakák. Ám a fáradtság, az bizony fáradtság. Jász Attila fordítása Tönu Önnepalu (1962-)

Mondasz valamit a cseppkövekről; ami biztosan nagyon érdekes, de engem most mégis hidegen hagy. Nem, mert te mondod – máskor érdekelne. Arra gondolok: minden kezdet; meg hogy mi lesz később – mi lehet. Csak mert időleges, még lehet fontos. Néhány emlék, összegyűrt papírlap. Lassú elhalkulás. Legyen akkor ez.

Tükörbe néztem. Mióta a Földön vagyok, öregedtem néhány évezredet. Rég megszűnt a lávafolyás, magmává szilárdultak vonásaim. Szám áramlásvonala mentén már repedezik a gránit, a gneisz. Szememből dinoszauruszok haltak ki, s már a kontinensek sem közelednek. Szemgödreimben mészkő és dolomit üledék. Ez már a vég. Arcomon lassan süllyedő, apró szigetekkel tarkított tengerfoltok: korallok, mészvázú csigák, kagylók, rákfélék lakhelye. Homlokomon hegyek gyűrődései. Mióta a Földön vagyok, ért némi energiaveszteség, hővezető képességem sem a régi, és újabban fellépett bennem valami mágneses rendellenesség. Ez már a vég? Radioaktiv bomlás indult meg sejtjeimben; a folyamat, úgy tűnik, visszafordíthatatlan. Gépiesen szólva: irreverzibilis. Ez...már...a vég. Magammal és az Idővel szembenézve talán ez az utolsó t e k t o n i k u s mosoly. Egyedül, dolgom végezetlenül, mégis ősi derűvel állok a teremtés tükre előtt, és utasításaid várom, ha lesznek, Uram. Turczi István (1957-)

A szavak megtanítanak arra, hogy mit lehet elviselni. Mert mindent el lehet viselni, ha a szavak megtanítanak, hogy nincs olyan, ami ne volna több, mint önmaga. Istenben nincs semmi, ami több volna, mint Ön- maga. A várakozás elviseli benne a szavak hiányát. A nyelv Isten előttisége megtanít a türelemre, még ha a türelem nem is volna több, mint puszta szó. Borbély Szilárd (1963-2014)

Hátamat gyorsvonatok horzsolták, a sebet a szél kötötte be, hogy ne fájjon. Ha hideg feszült, mellem mögül szaggatott a Nap magának lángot Oly’ hegyesen álltam, hogy véres lett tőlem az éjszaka. Bicskámra csukódtak könnyűvérű reggelek.

Elmúlnak így azt estjeim, nélküled, csillagom. Olyan sötét van nélküled ­ szemem ki sem nyitom. Olyan nehéz így a szívem, hogy szinte földre ver, le-le hullom, de sóhajom utánad ­ felemel. Olyan csönd van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani. Váci Mihály (1924-1970)

mindent levetettem szépen sorban ing póló nadrág szavak mondatok hagyták el a testem ott álltam sortban így önként visszavágott szárnyaim nem takarhatták el a rengeteg részletet amiből össze kell majd raknod egy egész költészetet Jász Attila (1966-)

A hold a fák közt szikrázva süt; gally moccan, ág zörg, és mindenütt hangok remegnek... Ó, hogy szeretlek. A tó sötéten őrzi hideg tükrén az ében- árnyu füzet; szél jaja rezzen... Álmodj, szerelmem. Maga a kék menny ereszkedik a csillagfényben, mely gyöngyeit szikrázva szórja... Isteni óra! Paul Verlaine (1844-1896)

szemed nyisd ki hallgasd belső monológodat rázd ki az ész tarisznyáját felejtsd el amit tanultál mindig állva maradva mint a fák gondolatlan szellemek súgjanak neked tudatlanság boldog kábulatában áramtelt tekinteted hatoljon át ruhán bőrön húson részecskéid keveredjenek össze Isten darabkáival külön utat járj a résen át Te tekintesz ki ha nem vigyázol báb maradsz a bukott hatalom színpadán ne legyél képzeleted szeszélye bűnök vihara ne sodorjon el mézbe mártott szavak rád ne tapadjanak porold ki holnapnélküli életedet a maró gyönyört tetetett csókot és harapást kerüld a talmi szépséget fürödj az ihlet illatában mártóz meg édes-keserű vízében kísérjen utadon a rejtett merülj el a jó szívében lépéseid vigyenek a legbelső pontba mindig állva maradva kezed fogjon erősen a szél téged simogasson az eső rád hulljon a királyi zene neked szóljon ami benned születik ringasson emeljen a magasba szüless meg újra a teljesre megtisztulva emelkedj a táguló mindenség névtelen tömegében mindig felfelé...