Lélekszirteken

1. Olykor mindenesetre írnék neked egy SMS-t. (Ki tudja, olykor talán írok is.) Például arról, hogy időnként mégiscsak válaszolhatnál. Ó, nem valami súlyosat, hirdethetőt, jóhírbe hozhatót, nem kívánom én a lehetetlent. Ha bár egyszer, egyetlenegyszer válaszolnál, ha egyszer is látnám a nevedet egy mobilszám fölött, talán nem lennék ilyen egyedül. Mondom, talán. De ezen múlik minden. 2. A zugokban kellene keresselek talán, a függöny, az abrosz vagy a lepedő gyűrődéseiben, a könyvek mögött, a lépcsők, a fal, az ajtó repedéseiben, az életem homályos bugyraiban, a lelkem csatornarendszerében. Olykor hallom a csendedet, készülődöm is a keresésre, próbálok hinni benned, imádkozni hozzád – aztán megintcsak végleg egyedül. Valamit elrontottam, azt hiszem, valamit elrontottál, azt hiszem, valamit elrontottunk, azt hiszem. Vagy csak úgy elromlott magától. Demény Péter (1972-)

meglátogatott a reggel fehér teste körül gomolygó őszi köddel nem emelte fény semmi sugár a magányosság tűnődött benne s a fagy koszorúzta dáliák mondhatatlan lett a tegnap elszivárgott a jövő akik voltak se voltak mintha valamit elhagytam volna hangot töredék esélyt ami békét s nyugalmat hozna jobb nem tudni már a valót pillantást a tér sem érdemel örök úr öld meg számban a szót hogy ne lássék se terv se tett a sok hiába-indulat az ég alatt s a föld felett időm ha volna lépni még fordulnék vissza a vélt egészbe de megszűnt minden messzeség Gál Sándor (1937-2021)

ugyanaz a kéz, a kéz! ugyanaz a zölddel kevert kék, alant és odafönt: ismételve megint csak ugyanazt, a nyárfákat odatúl, ugyanaz a repdesés és cirregés, a füvek éneke, köveké, a lépcsőn bár fölfelé – semmi ahhoz föl nem ér, mit az első pillantás befog Dobozi Eszter (1956-2019)

Lehet, hogy mégis a hűtlenség a hűség? Nem úgy, hogy elhagyod, akit szeretsz, és hátat fordítasz a múltnak. Egy háznak. Egy utcának. Egy városnak. A hazádnak is, hogyha van. Másképpen gondolom ezt az egészet. El kell ugyanis döntened, hogy mi az igazság. Vagyis melyik az igazi? Az-e, ami az évek során egymásra rakódott rétegek alatt talán még mindig érintetlen? Vajon azt kell-e továbbra is szenvedéllyel szeretned? Végül is némi képzelőerővel még láthatod. Az elragadtatás ilyenkor annyit jelent, hogy elragad titeket a múlt, magával visz, és megmutatja, milyenek voltatok egykor. Élhetnél így is. De nem ez a hűség. Akkor sem, ha vadul leszaggatod, amit azóta mindketten magatokra öltöttetek, és akkor sem, ha csak óvatosan simogatod, ahol a legérzékenyebb. Míg felforrósodik. Mint egy értő restaurátor finom ecsettel a reneszánsz festményt. Eltávolítja az időt, és felragyognak a színek. Annyira valódiak, hogy teljesen valószerűtlenek. Előbukkan egy elfelejtett fénycsík, egy aranyló ruhaszegél

  Milyen színű lesz az idei nyár, ha a fények tíz ujja tizenkét órát dolgozik azon, hogy felszerelje, ha a sötétek tíz ujja tizenkét órát dolgozik azon, hogy naponta leszerelje? Milyen hangulatú lesz a kor, ha három- milliárd ember napi huszonnégy órát törődik azzal, hogy elrendezze, és hárommilliárd napi huszonnégyet törődik azzal, hogy összekuszálja? Milyen lehet a költészet, hogyha mit írunk, szándékkal nem illesztjük bele az eddigi sorba, s ha amit írunk, az sem egyéb, mint újabb iker-unalmas gyöngyszem a soron? Milyen meggondolatlanságot lehet még elkövetni a sok ezer éves eseménysorozat naptárán kívül? Lesz milyen-közérzet, milyen-halál, lesz milyen-béke. Még üres a nyárra a táj, de már szigorúan aggódó gondolat suhog az esők elébe. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

Az egyiket az idő óságán töprengő messzi ködök küldték gót betűi alatt alvadt-vér-pecsét a másikat záporok pörgették ide tükrén ráccsá fonódott ékírás patinája villan füst fanyar ízével és rovások deres ráncaival tele a szél-postával érkezett harmadik… miféle választ reméltek október ablakomba sodort erkélyemre pallott levelei? Antal Attila (1956-)

„…értelmetlen minden óra,  minden perc, amely megíratlan  múli el.”  (J. A. jegyzeteiből)  átszínezhető volna csak, átfesthető, mint táblaképeken a tér, a fény, a láz, le nem törölhető most már sosem az a túlzottan is korai lángolás, melyben ott az eperfa állt, az eperfa lombja, no meg a kútgém s a káva; azOdaFönn, mint feneketlenség, mint az odabenti mélység, sértetlenül, mi több, sebezhetetlenül feszült és egyszerre tündökölt, mint mikor valami vagy valaki lassún, célszerű izzásban ég el… szemmagasságban s kissé afölött zöld volt e tűz, és aranyba játszó; s mindezek alatt, között két kicsi zsámoly; két konyhaszék fölébe – mint rajzasztal fölé – két fejecske hajolt, s a nyak, a váll, két-két karocska, kezekben toll, mártogatott, s ecsetke járt, és ahogy szállt, ahogy repdezőn dolgoztak, vonások, hullámok, foltok futkostak föl-le, és széltől a szélig haránt vonuló sorokban is, egyszerre – kettőzött tükörben – ott volt: papír négyszögébe gyűrve lombnak lángolása, az éteri t

alszik bennem a beszakadt köröm fájdalma alszik bennem az eltévedt bűn keserű íze a józan tudat hogy minden örökké jóvátehetetlen mi egyszer elkövettetett bocsáss meg anyám alszik bennem a megbocsátás alszik bennem egy sérült kiáltás a kétségbeesés összeszorított fogsora Judás vissza-visszatérő gondolata hogy : ”Jézustól nem kér bocsánatot senki ő mégis megbocsát, csak ne kérné azt, hogy kövess!” alszik bennem a lelkiismeret alszik bennem a pikkelysömör alszik bennem a káromkodás alszik bennem a tenger és a föld alszik bennem a fásult halál alszik bennem az éhes gyönyör alszik bennem mindenki más alszik bennem egy mondatból a kérdőjel alszik bennem a szaporodás alszik bennem a tánc minden térbe metszett mozdulat alszik bennem elkapart (háborús) sebek hege varrata alszik bennem tengervízből a só nap-szillánkból a fényhiány alszik bennem egy eltévedt röntgensugár a béta és a gamma pusztító hatalma alszik bennem a zene egy meg sem festett kép felsejlő mögöttese alszik bennem a ki sem gond

Határokon állnak. Közéjük tartozik a „de” meg a „vagy”. Nem lehetnek magukban, beszorulnak félmondatok közé. Feloldanak, kisatírozhatják az előbb mondottat, még kényszeríthetnek is. Hangosak. Nem kerülhetnek egymás közelébe. Az „ugyan” levon valamit a már meglévőből, a „mert” kimondója könnyen sarokba szorul. Amikor szélre kerülök, számíthatok rá, hogy felbukkan egy kötőszó. Legkötőbb szó az „és”. A „bocsánat” egész kötőmondat lehetne.

Záros a lét, töredékes a tér, véges, időleges és szakadós. Szálra hasadnak a kapcsolatok, mert laza férc, s puha, gyenge szövet fűzöget össze magányosokat. Zárosak és töredékesek itt lét, az idő, terek és viszonyok, mert a magány a való egyedül, s mind ami van, s ugye, mind, aki él térbe, időbe feszítve szorong. Bozók Ferenc (1973-)

Kezdődő öregség vékony lányalakja, hol sárga út fut föl a sziklaélig és a fény széthullik száz darabra, a lányok itt boldogságuk remélik, de nem jutnak legfeljebb a feléig, most te is erre jársz tántorogva, s nem számíthatszmás karokra, mint amik a múltat felérik. Az erdőt bolygod, milyen ismerős táj, úgy rémlik, hogy itt már valaha jártál, hogy megfordultál erre valamikor, követ dobtatok a sziklamélybe, és azt hitted, hogy lent egy ember rikolt, ijedtedben eleredt az orrod vére, ahogy később fölfakadt e vér testvére, de nem mondtad meg soha, ki volt, fia elől is eltitkoltad Tibort. Végződő vágyak öregsége, most itt talál ugyanezen a helyen, farmer van rajtad, nem selyem. Az októberi délután kitárul, mintha nem patak lenne lenn, hanem tenger, megfeszülsz, akár egy gitárhúr, a homlokodon sajogni kezd a sebhely, a látóhatár a völgyre egyszerűen ráhull, vitorlás jön, valahol messze, hátul, a kormánynál ott egy félmeztelen ember, félig valóság, félig isteni testcsel. Olyat is lát

A szeme behunyva, úgy néz rám: szavakhoz, látom, semmi kedve. Árnyékunk a kilincsre kúszik, el van a nyár szeptemberesedve. Az égalja hámozott narancs. A fájdalomban mindenki gyerek. Bronzporral bevont estiség az, mi csendünk közt őgyeleg. Nyílnak és csukódnak a dolgok, de ő nem éri be ennyivel. A démonait viszi-hozza, és egy álomhoz kétszer alszik el. Árnysuhogás csak a búcsú. Mint egy lassú kéz, ha legyint. Nem hív és irányt sem mutat éteri minta szerint. A kert végében ajtó tárul, puhán lép az utolsó kőre, járjon még kevesebb zajjal, ahogy az idő kihull belőle Turczi István (1957-)

itt álltunk egykor, nem is oly régen, néztük a hajnalt kéz a kézben, egyre gondoltunk, de nem beszéltünk, arra, hogy majdan, ha vége lesz, azt mondjuk: jó, hogy együtt éltünk. S ma felkelt a nap, és nem olyan lett, amiként korábban mindig ébredt, mert éjjel is tüzek voltak az égen, a halál közöttünk tolja taligáját s az életünk csak percekben mérem. Hazudok neked: üstökös, sarki fény világít odafenn, ritka nyeremény. Itt állunk, nézünk, mint egykor, régen – nincs hova futni, a világ utolér –, s várjuk a hajnalt, kés a kézben. Király Farkas (1971-)

és szűkössége. Mindig van mire várni. Egy hangra, például. Vagy egy vonatra, amelyik órák óta késik. Aztán a túlfűtött kocsikban, elcsigázottan, már nem is emlékszel: hová is akarsz eljutni. Nem jut eszedbe egyetlen város neve sem ahol legalább pillanatokra boldog voltál. Vagy elégedett. Magaddal biztosan nem. Már az óvodában is egyedül szerettél játszani. Magányosan. Az olcsó műanyagból készült orvosi táskával. Ma is emlékszel a színére, a furcsa szagára. Az óvónénit Éva néninek hívták. Paprika volt a jeled. Valahol olvastad, hogy az ember óvodai jele meghatározza a személyiségét. Csípős vagy. A kalauz még két kocsival arrébb jár, de te már előkészíted a jegyedet. Óvatosságból? Gyávaságból? Valószínűbb, hogy bizalmatlanságból. Egy hangra vársz. De csak zörejeket hallasz mindig. Ez a világ a zörejek világa. Érdes szavak, mondatok. A hangosbemondó recsegése: „A hármas vágányon gép közlekedik!” És a hármas vágányon tényleg gép közlekedik. Súlyosan robog el melletted az élet. Állsz h

„…Dsuang Dszi álmodja a lepkét  a lepke őt és mindhármunkat én.”  (Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma)  ki száműzött volt egyik életében egy másikban volt csak egészen otthon otthon ki volt egyik életében egy másikban volt száműzetésben ő volt-e otthon száműzött volt-e ő otthon ő volt-e ő volt száműzetésben volt ő otthon volt száműzetésben ő ki… ő volt-e ő ki ő Dobozi Eszter (1956-2019)

  Ismeretlen, próbállak szeretni. Hasonlók, akik itt megelőztek, hajszolták a kedvem megkeresni ember-leány alakját az őznek. Ilyeneket találok ki rólad: ezer évvel tovább vagy, mögöttem – itt is jártál, ismerted a holdat, de most – éppen most – hiába jöttem. Hol lehetsz? Ha te már látsz is engem, ne hagyj itt, mint hallgatag virágok. Újra kérlek, nyílj ki közelemben s szólalj meg, ha közeledben járok. Nem veszíthet értem így az ember! Néhány ezer éhen alvó hajlam kelne ki egyetlen szerelemmel, amilyet én oly nagyon akartam. Csak remélem türelmetlenkedve, hogy te már a nyomom megtaláltad, s csillag-hosszan élsz, hogy életedbe én is mindenképpen eltaláljak. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

az a mozdulat ahogy anyám levetette a zöld alapon fekete-sárga apró mintás kendőjét majd törékeny csontos jobb kezével hátrasimította kontyba tűzött őszülő haját – mindig csakis a jobb kezével – beleégett abba a tájba abba a remegő lebegő térbe aztán leült elegánsan az apám mellé finoman keresztbe tette lábait majd biccentett a „társaság” felé és enyhén félrebillent fejjel másfél órán keresztül hallgatott amikor Szegeden járok mindig elmegyek a Széchenyi térre a korzóra az óriás platánok alá azokhoz a szótlan székekhez és várok várok hátha az a mozdulat… és csakis a jobb kezével Sopsits Árpád (1952-)

Úgy mentem a keskeny ösvényen, hogy ne érinthessem a lombokat, melyek egyre szűkebb rést nyújtottak a haladáshoz. Az erdő lett sötét vagy a tekintet, mellyel a fákat pásztáztam s a félénkség pánikká nőtt bennem, hogy reám ijesztett. Pedig csak egy hang volt, semmi más. Beszélt s ki stílus volt, annak se árnya, se teste, jöhetett volna telítve fénnyel vagy éjjeli sötéttel, akkor sincs egyebe a hangjánál. Így lett ideje meghallanom Géczi János (1954-)

Öt centivel a föld fölött, milliméterekkel a súlytalanságtól, mi mindennap megérint. Ugyanaz emel, ugyanaz húz. Ahol vagy, ott nem keresnek, ami vagy, osztatlan marad. Közös tulajdon. Halmosi Sándor (1971-)