Lélekszirteken

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád, s azt képzelnem: pont én kellek neked. Nem is oly rég úgy jártam még az utcán, hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám – most meg a cinkosommá tettelek. Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem: találsz-e te gyönyörűséget bennem – úgy elfoglal, hogy megtaláltalak. Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca, de te járattál olyan iskolába, ahol ilyesmiket tanítanak. Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam arcod sosem, mint hogy magam kivágjam s gyökértelenül sodródjam feléd; énnekem fáznom kell és epekednem, nem úgy, mint aki ül a tenyeredben s megszokta szépen markod melegét. Én szolgáltalak volna áhítattal, melletted álltam volna éjjel-nappal: nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed, a kíséreted nagyon kell szavamhoz. Szemem téged keres, ha elkalandoz; a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet. Nádasdy Ádám (1947-2026)

Ha lehetne, keresnék benned egy békés zugot, valami csöndes, félhomályba fúlt helyen, esetleg mindjárt ott fent, a bal bordaív alatt, hogy a szívedhez is elég közel legyen. Aztán csak ülnék odabent némán, moccanatlan, hallgatnám, ahogy tompán zúgnak a vérkörök. S ha végre összeérne bennünk a régi ritmus, tán meg is halnék két lélegzeted között. Sárhelyi Erika(1965-)

Tar ágak-bogak rácsai között kaparásznak az őszi ködök, a vaskorláton hunyorog a dér. Fáradtság üli a teherkocsit, de szuszogó mozdonyról álmodik a vakvágányon, amint hazatér. Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb tollászkodik és hosszan elborong. A kövön nyirkos tapadás pezseg. Batyuba szedte rongyait a nyár, a pirosító kedvü oda már, oly váratlanul, ahogy érkezett. Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik, a gyár körül az ősz ólálkodik, hogy nyála már a téglákra csorog? Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell, de nem hittem, hogy itt van, ily közel, hogy szemembe néz s fülembe morog. József Attila (1905-1937)

Volt ma minden a novemberen túl Zárt templomajtó mögött dübörgő orgonaszó több mint háromezer sitty-sutty eltűnt fénykép Némi játék a szavakkal s kétes győzelem De aztán megint ki az esti hidegbe a buszhoz a fekete ablakok mögül legutolsóként sokára szállt le a holtfáradt kóbor érkező Otthon egy búcsúpohárka után jön a felismerés: üres folyómederben gázolok víz sehol csak a fuldoklás maradt Méhes Károly (1965-)

Jöttél színarany éjnek jöttél fekete napnak évek tengermélyéből robbanó pillanatnak. Lettem színarany éjed lettem fekete napod évek kagylóhéjába merülő pillanatod. Szememben nyílsz azóta szobámba hoz a reggel távoli esték partján lecsuksz a két szemeddel. Szabó Éva (1932-2001)

Viselni egy tekintet súlyát, míg haladsz a megsemmisülés felé. Majd visszanézni hirtelen, és megingani alatta. Elszorul a szíved a szégyentől és a megalázottságtól. Mi hát a megoldás? Az önfeladás talán. A bizalom az ismeretlen iránt. Takács Zsuzsa (1938-)

A második nap már nehezebb. A búcsú utáni elsőn még az elragadtatás emléke sodor. Virágként hajladoznak a részletek. Alighogy vázába teszed őket, tartásuk megtörik, zavaros lesz a víz. A harmadik napon kiderül, hogy nem tenger, vázányi csapvíz éltette csak az ölelésetek. Jobb lett volna egy könyv lapjai közé préselni azonnal, törjön, száradjon, morzsolódjon a csokor. Mikor a legmerészebb, az olló akkor metssze ketté a szerelmet. Takács Zsuzsa (1938-)

Banánon élek, mint a hold, mondta és lassan elcsuszott, zakója ujja kréta volt, a szíve héj, száraz lucsok. Tűzoltó volt egy hajnalon, sivatag volt és Flórián, törődj velem, mert hajlanom nincs ki elé és ki után, mondta és zárvány lett megint, átnézni rajtam semmi ok, s már önnön kis lupéja volt, én így végződöm rendszerint, a héjon élek, mint a hold, mondta és lassan elcsuszott. Parti Nagy Lajos (1953-)

Ha volna nincs, lehetne mégsem, ha lenne még, nem volnék én sem, ha lennél te, lehetne más is, lehetne szó, még hogyha kár is, lehetne vágy, most még ha bókol, jöhetne majd, de csak, ha jókor, mehetne is, hogyha mehetne, elhinném mind, ha el lehetne, mindez csak játék, vérrel, határral, elillan estünk, sötét madárdal, nem volna fecske, volna holló, nem lenne néha rossz, ahol jó, lehetne fű, csak puha pázsit, nézném a reggelt, hogyha ásít, bánnám a nincset, siratnám hanggal, mégsem cserélném sosem a vannal. Farkas Wellmann Éva (1979-)

Teremtésnyi meződön ottfelejtve szél gurigája hordoz, és mi kapaszkodunk Beléd, távozó Istenünk. Kiáltozunk, hogy legyen meg a Te akaratod, de ments meg. Most, hogy lemenőben iker-alkotásod: a Hold és a Nap, a nyomodban bolyongót magadhoz szorítod? Takács Zsuzsa (1938-)

nem vagyok elég szegény. Még nincs bennem elég csend ahhoz, hogy ne vitatnám a vitathatatlant: még van szavam. Nyomorultan, tériszonyban, könyörögve a semmitsemtudásért, még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit, Veszendőt a Veszendő. Fodor Ákos (1945-2015)

Időnként elfelejtem a felhőbe ásott imákat, csak ha ölembe virágzik a meghallgatás akkor veszem észre, hogy a jégeső színű esőkabátban te voltál. Cipzár az égen. Amikor földre ért talpad a megkötözött hegyek zuhogó esővel köszöntöttek és mindezek alatt én is valahol, mint ismétlődő pontok, gyengülő vonalak. Könyörgéseim gps koordinátái. Albert Zsolt (1973-)

Kinn a réten, nyári réten, nyár-délután, könnyű szélben, hanyatt fekve, álmodozva, néztem fel az ég-magasra. Felhők jöttek, felhők mentek, játszottak, mint a gyerekek: fogócskáztak, felnevettek, azután meg tovább mentek. Tovább mentek, messze szálltak, formát formára formáltak! Jött egy sárkány: lángot lelve, szél-játékban ellehelte… Hullámzott mögötte tenger: hajó rajta, de nincs ember; utána hal, mely jókora, mosolya felhőből jópofa… Láttam még törpét, óriást, madarat nagyot: bóbitást, szél-fújta felhő-trombitát, szárnyakkal nyulat: elrepült, felettem a szél hegedült… Varázslat történt számtalan, felhők játszottak száz mesét, s a délután is véget ért! Devecsery László (1949-)

Kezdek kissé bogaras lenni. Mintha menekülnék főképp az emberek elől ráadásul ez nyilván nem látszik bárki úgy vélheti pörgök alámerülök és lubickolok. Igazából nem. Eldugott helyek csöndes zugok néptelen terepek után vágyom és megyek is amikor csak lehet Jó egy végtelen mező szélén állni egy kidobott kanapé karfájának dőlve nézni a kéklő messzeséget és fülelni az ember nélküli világ millió apró zaját S ami korábban elképzelhetetlen volt hosszan bámulok valami színes virágot vagy fénylő páncélú apró állatkát amint igyekszik Dehogy igyekszik egészen egyszerűen csak megy. Méhes Károly (1965-)

azt mondta halkan de lehet hogy semmit se mondott csak én gondoltam azt amit talán mondania kellett volna legalábbis jó lett volna ha mondja s én abban a hiszemben hogy mégis mondta csak álltam szétmaszatolódott mosollyal arcomon lemondva arról a szálkás szomorúságról amit akkor éreznem illett volna tekintetében már este volt fáradt csillagok zörögtek hajával integetett míg a lassan araszoló sötétben el nem tűnt Fecske Csaba (1948-2025)

Nem tudom, mit kezdjek a kezeimmel — illetve tudni tudom: ott a golyóstoll, a boríték, vagy épp a kávéscsésze, az ott a füle, meg kéne ragadni; egyikkel a másikat megcímezni, amazt pedig a számhoz emelni és kiinni (nocsak, a szám s a nyelvem is jó valamire), csak épp — minek? Nélküled dohos a levegő, mint egy szellőzetlen pincében, fűrészpor-ízű a legpompásabb pecsenye, egyik honlap unalmasabb s szánalmasabb, mint a másik, kár kiállniuk hajnalban a buszoknak a garázsból, a kávézóknak kinyitni, s hogy emberek egy fehér falra bámuljanak, ahová egy villódzó fénykúp mozgóképeket vetít, vagy föl egy színpadra, ahol reflektorok poros fénykévéjében vagy kimódolt félhomályban más emberek úgy tesznek, mintha — az egyszerűen abszurdum; mért vannak ezek szabadlábon?! Nélküled lehet, hogy ötször fényesebben ragyog a nap, kétszer olyan virgoncak az ide-oda nyilalló szitakötők, és ötször boldogabban cirpelnek a tücskök. Az én tüdőm, mellkasom meg            ...

árnyékába süllyed a kő mintha más is sírna mikor téged vallat a vak idő s fölrebben nyomodban a por mint tavalyi madár amely távollétében énekel kútból emelkedik a szomj és lámpából a sötétség szüzességed álma virraszt megbotozott szívedben az erdő lassan elindul bár még tartja magát a nyár kedvére való helyet az unatkozó nap nem talál a fénye szinte megvakít halott hangokra lel a fül rám bízza féltett titkait aki nincs már csak itt belül Fecske Csaba (1948-2025)

Mit tudtunk mi órákon át mondani egymásnak, abban a sötét némaságban? Elrejtőztem a kukázók elől a könnyeim mögé. Minden szó könnyű a semmi súlyához képest, amely szavakat gyűjt a súlyához. Körbetekeri a nyakam, és nem vigyáz rám. Lelki kukázó, aki érzelmekre vadászik a sírgödörben, aki mellette ül, abban. Te csak merülj!, te sötét éjszaka, alám. Elosztottuk a szavakat, egymás közt, de nekem egyedül az érzelmesek jutottak, ami a halálba visz, egyedül. Megmenekültél, de közben kitaláltad, hogy megmenekülsz, és ezért megmenekültél. Arról beszéltél egyfolytában, amiről nem szabad beszélni soha, ha beszélni akarsz egyáltalán, és végighallgattattad azzal, akit minduntalan nem végighallgatónak hívtál, mert arról beszélt egyfolytában, amiről nem szabad beszélnie, ha beszélni akarna egyáltalán, és végighallgattatta veled. De akkor már csak egyetlen csupasz, reszkető, meztelen csönd maradt, két tenyér közé fogva, itta a szavaid. Mit tudtunk mi órákon át mondani egymásnak, összezárva? Volt...

Kosztolányi Dezső nyomán  Se éjjel, se nappal nem nem járhatok ott, hol bíbor lázban hánykolódhatok — az az üvegajtó, a zajtalan, a hangtalan csak pirkadatkor áll elém, a csupa ezüst, csupa arany, a sarka tűz, kilincse fém — az égbolt résnyire nyitva már, és titkon beleshetek én, ki a hajnalhoz úgy sietek, hogy zokniban, karórában alszom el, és ébredve már pattanok, rohanok, gyújtanék föl ágyneműt, matracot, mint börtönlázadáskor szokás, hogy a hajnal végre itt, hadd bámuljam benne arcomat, akár vak tükrök lemezén, igazi arcomat, mely reggelre mindig eltűnik, és aztán nincs többé remény, a nap és az est hamuval telt urna, de ha ébred bűvös, tükrös ajtómon a fény, újra láthatom, amit régesrég ismertem én, csupán egy tükör az egész, és aztán nincs többé remény, míg úra fel nem lobban, mit nézhettem közelről, meghatottan, múlt hajnalban is jártam ott. Turányi Tamás (1966-)