Lélekszirteken

akkor abban a városban minden zárva volt a boltok, a templomok, a könyv- tárak, nem is zavart az téged, föl sem merült, hogy jogot formálj rá sétálóhidak voltak, kerti tó és öreg fák, púpocskás beton, sportpálya miközben lassan megtudtad milyen a lassú elmúlás, hogyan kell hátat fordítani a világnak nem beszélni róla, semmiképp sem belefolyni, csak azt a kis lényeget megtartani hogy életben vagy, s ami leképeződött benned az semmihez sem fogható, egyszeri és megismételhetetlen mint a megértés pillanata Deák Botond (1969-)

a kövekre ráomlott tavasz forgácsol, omlaszt és keresztbe fúj a délelőtti héven mikor a Duna keskeny a hullámhoz szemet szűkít, könnyet présel és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát de érzed azért, hogy élni fontosabb másnak, hogy aztán a szél mint homokszemet hordjon szét elengedem ezt az órát minden csúszik így és mintha elveszne ez a kis idő, pedig nem, és csak úgy mint máskor a napsütéses fénydarab vándorol bútoron, pulóveren poháron és a folyamon ahol elúszik egy lapos hajó, a rakpart és a fák előterében járművek gurulnak vízszintesen elengedem ezt az órát ahogy csillámlik, múlik minden Deák Botond (1969-)