Lélekszirteken

Hirtelen nagyon hideg lesz a tóparton, öltöznek és menniük kell, ki a tetőre, a megismerkedésük egyik legelső helyszínéről, amikor ott állnak, két aprócska pont, egymáshoz közel, a kápolna bal oldalán, azon a fotón, távolba nézően, mintha csak a jövőbe kémlelne az a két apró alak azon az őszi fekete-fehéren, az ismeretségük kezdetén, a legelső együttlétük után, és a tető felé indulnak a kanyargós, emelkedő úton, ahová azóta is többször visszatértek, még télen, hóban is, amikor a tó jegére is bemerészkedtek, és a nő elkezd a medvékről érdeklődni, és intenek nekik, és máris vezetik a villanypásztoros szemeteskert és a barakkok közötti részre, ahol egy nagy edényben várja már az állatokat az aznapi szemeteszacskókból, kukákból, lacikonyhákból összegyűjtött kenyérmennyiség, előbb csak beállítják az autót, szembe a rögtönzött étkeztetővel, jó húsz-huszonöt méterre attól, és várnak, ő kissé el is bóbiskol talán, amikor nem kis izgalommal a hangjában szólítja, hogy jönnek, itt vannak, és té...

Tulajdonképp a napok olyanok, mint eddig voltak, reggel van reggel, és este van este, csak mintha hosszabbak lennének valamivel. A háttérben halkan valami klasszikus zene megy a laptopon, miközben jól vigyáz, hogy ne figyeljen túlságosan befelé, az úgynevezett lélekre, hogy elfoglalja, hogy lekösse, szinte szusszanásnyi, lélegzetvételnyi időt se hagyjon magának a tépelődésre. Tulajdonképpen a napok ugyanolyanok, csak ha most egy hete még arra várt, hogy holnap, majd holnap, ma a csendre, a hallgatásra, mint aki létezik ugyan, de még sincsen sehol, csak egy-egy ritka üzenetben, levélben, és csupán az éterben, virtuálisan, távol, valahol. Tulajdonképpen ugyanolyan minden, csak hiányzik nagyon, mint az élete mára letűnt, elvesztegetett alkatrészei, a hónap-csavarok, nap-bigyuszok, pillanat-hajszálrugók. Sétál azokon a helyeken, ahol egyébként korábban együtt, el a szálló előtt, ahol valamikor ketten is, aztán a téren, ott van mindenhol, ahol vele volt, lopott időben, vagy másképp...

Szavak nélkül, pillantásokból, titkos érintésekből értették egymást a társas helyeken, együttlétekben, pedig szinte még nem is tisztázták pontosan magukban, hogy kik is ők egymásnak, mire kell az egyik a másiknak vajon, szexre csak?, romantikázásra?, szerelemre?, mert hogy fel sem vetődött közöttük, fel sem mert vetődni, hogy egy kicsit is többet képzeljenek bele, mert egyikük sem akarja feláldozni otthoni, megszokott életét, és ezért képesek betartani bizonyos szabályokat, amelyeket soha meg nem beszéltek, egyeztettek addig, csak úgy jöttek maguktól, a törölt SMS-ek, a kivágott bemenő és kimenő hívások, a szigorú napirend szerinti üzenetváltások, hogy este, későn csak nagyon ritkán, és akkor is csak lenémított telefonnal, a minden eshetőségre felkészült fedősztorikkal, az alternatív e-mail címmel, a nyilvános helyeken való, s ezért aprólékosan átgondolt, körültekintő viselkedéssel, hogy ne legyen árulkodó jel utánuk, találékonyak voltak, elszántak, és nem volt előttük semmi lehet...

Mindent jól tudtak már a legelején, hogy elmegy, eltűnik, szertefoszlik az éterben, és hogy a felhők között, a levegő hullámain, a felkelő nap fényében csillámló nagyvíz fölött messzire szárnyal. És hogy legszebb hónapjaik is vele repülnek! És sem az ég csodálatos hatalma, sem semmilyen erő ugyanúgy vissza nem hozhatja már… (Milyen rövid és kedves volt utolsó éjjelük, mint addig annyiszor, megannyi helyszínen, egymás örömében lenni titkon, a lopott és ilyenkor mindig kizökkent időben!) És hogy addig minden ajándék percnek, pillanatnak leszakították a virágát, a „Dilige et quod vis fac”, a „Szeress, és tégy, amit akarsz” szentágostoni törvénye jegyében, amíg végül eljött az a nap is, és el nem szólította őt óperencián is túlra, több ezer kilométerre tőle. Ponttá zsugorodott a gépe az éterben, majd a felhők között, a levegőben, a hajnal fényében békésen áramló vizek fölött vele együtt szerte, szétfoszlott ő is. Fekete Vince (1965-)

Mint a gumicsónak pereméről hátrabukfencező könnyűbúvárok, fordul bele a légbe, gyönyörű, tarka virágos, zölden suhogó mezőre ér, közepén széles, keményre taposott dűlőút, elegáns férfiak és nők jönnek vele szembe magányosan, de többnyire párosával vagy csoportosan, mozgatja a fejét ide is, oda is, jó érzés látni őket, mert azt hitte, hogy egyedül lesz, de most, mint nyárdélutáni, vasárnapi korzón, áramolnak vele szemben a sétálók, arcuk derűs, szemmel láthatóan kedélyesen csevegnek egymással, csak épp nem ért semmit, egyetlen szót sem, talán nem is az ő nyelvén beszélnek, kecses mozdulatok, könnyű színek, mosolygós szemek mindenfelé, ápolt kezek, arcok, frizurák, olyan légiesek, mintha egyszeriben súlytalanná váltak volna mindannyian, hosszú, könnyű, tömött sorokban jönnek, nem akar megszakadni az áramlásuk, zúg a szél körülöttük, suhog a zöld fű, rettenetesen tűz a nap, fa, árnyék sehol, be kellene kérezkedni egyikük, valamelyikük napernyője alá, kézzel, lábbal integetve for...

Mögötte áll, ugrásra készen, hallja a lélegzését, tarkóján érzi a tekintetét, szemét lehunyja, próbál uralkodni magán, a fényre, a bútorokra, a percegésre, a lassan kúszó árnyékokra figyelni a falon, vagyis valami másra koncentrálni, jól érzékelhető az idő múlása, a megjelenése és jelenléte között hosszabb idő telt el, nem mer, meg sem próbál megfordulni, nem mer, meg sem próbál hátranézni, cselekmény tulajdonképpen nincs is, semmi cselekmény, csak ül a széken, háttal a gyermekkorának, háttal a mohó éveknek, amikor még, mondhatná, de nincsen már amikor még, csak ez a rettenetes jelenlét és tekintet hátul, a tarkóján, a háta közepébe döfve, félbeszakított valamit, tán azt kellene folytatni, nem erre figyelni állandóan, de szúr ez a tekintet, éget, háta mögött van, vagy nincsen, kérdezi magától, vagy csak ő viselkedik úgy, mintha ott lenne, úgy, mintha szúrna, szinte már körkörözve lebegnek, hullámzik, forog körülöttük a szoba, hullámzanak, forognak ők is egymás körül, jaj, mind...

Elnyújtózom szépen, mint ebben a versben. Felkutatom a csendesebb zugokat. Akár az eső. Mi tisztára most. (Így helyes, alapos!) Elnyújtózom ebben a versben. A vér zubog. Mint akit mellbe lőttek, úgy szakadoz, fosz- lik és darabos. De ez így túl bonyolult. És túlontúl egyszerű. Elnyújtózom ebben a versben. S tovalök, akár a kocsit, a vonatot az ütköző. Fekete Vince (1965-)

„Mért vág neki...az erdőnek?” Sz. I. (...) Amit a halálról Egy kis ágat fogsz meg. Az első törpebokorét. Egy pillangó rebben fel onnét és belibeg a fák közé. És milyen cikcakkos, gyors repülésű egy fészkéből hirtelen kicsapó madár. Az első, kiálló mohos kőig meg sem áll. És hogy menekül az avar levelei között egy elevenszemű gyík. Lenézek a földre és eszembe jut, amit tegnap a halálról mondtál. Az új rügyektől a mélybe lökött tavaszi levelek.   Látni, érezni Látni kell mindent. Megérinteni, érezni. Megfogni, megsimogatni a virágot, a fát, a követ, a mesét ringató lombokat. Zöldbársony mohapárnák, árokszerű mélyedésekben puha levélsüppetegek, ahol mocorgó vackolásra ágyaz a természet. (...) Magyarázok Magyarázok neked, mutogatom körben a dombokat. Mesélek a mögöttük elterülő vidékről. Látod azt a színt? Érzed ezt az illatot? Ami, lehet, már rég nincs is, amit már csak a képzeletem idéz. Egy darabig észrevétlenül állsz, majd megértően bólogatsz. Sajnálom, hogy abban az élményben nem ...

Amikor mindketten maguk mögött hagyják a mindennapi, a normális életüket, és mint két féktelen, szenvedélyes kamasz dobják magukat ebbe a kapcsolatba, amikor szállodák, garniszállók, kollégiumok, egyéb helyek lakói lesznek néhány napra, vendéglők, kocsmák, teázók, kávéházak látogatói, sétálóhelyeken andalgók, történelmi- és kultúrhelyeken sétálók, hogy egymással lehessenek, hogy pillangók repkedhessenek a gyomrukban a boldogságtól, hogy levetkezzék a ruháikat, levetkezzék Másik életüket egy, két, pár napra, éjszakára, hogy maguk mögé utasítsanak mindent a valódi, a másik életükből, és mindketten valaki más legyenek, valaki, aki ugyanaz, de mégis más, akinek megadatik ez az ajándék, ez a kizökkent idő, hogy ki tudjon lépni a mindennapjaiból, el tudjon távolodni a rutintól, a megszokott önmagától, ha röpke időre is, Nő és Férfi legyen, szerető és szeretett legyen, és mint valami álomban egyesüljenek, adják oda egymásnak magukat, mint valami képtelen álomban engedje a Férfi, hogy finoman ...

Ülnek a taxiban, és gurulnak végig a félig befagyott tó mellett, körben azokkal a sziporkázó, téli fényekkel, és megérkeznek a házuk elé, fizetnek, majd elgyalogolnak a szomszédos üzletbe néhány apróságot még megvásárolni, visszafelé jövet aztán otthagyják – a mobilőrök mellett, a kapun olyan magától értetődően és olyan lazán lépve be együtt, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna – a lépcsőház előterében, egy bicikli kosarában, a kis szatyorban az üzletben vásárolt apróságokat, a vacsora kellékeit, és nekivágnak az éjszakának, csupán egy séta erejéig még, a tó partján csúszkálva, kézen fogva, mialatt valami szédületes körözésben forognak körülöttük, mintha csak körhintán ülnének, a fák, a fények, a nagyvárosi éjszaka villódzó fényei, az autók lámpái, majd a hidegtől és a boldogságtól kipirultan leintenek az út szélén, szinte egy óra sétálás után megint egy taxit, perceken belül bekanyarodnak az utcába, ahol vár rájuk már az a lakás, és az a bicikli, a kosarában az ott hagyott d...

Valamikor ott folytatódtam én, ahol te véget értél – két különálló világ – és ha megöleltelek, tudtam, hogy a te válladat tartom karjaimban. Most összekuszálódnak végtagjaink, gondolataink, akaratunk, egész lényünk, s ha hívlak valahová, nem tudom, hogy először nem benned fogalmazódott-e meg a gondolat, még jó idővel azelőtt. Míg kitapintható volt, megfogható volt tested, még eligazodtam tájain, most nem tudom, kezemmel nem magam simogatom-e? Ez vagy-e te, és ez vagyok én? Fekete Vince (1965-)

Újra „ mert rettenetes, hogy az ember útja oly silány s oly rövid a földi portól a veszendő húson át vissza a porig” Szabó Lőrinc: A hihetetlen büntetése Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen gépies nem lehet, ennyire pimaszul, szemtelenül és megmagyarázhatatlanul monoton nem lehet minden, ilyen megmásíthatatlanul zakatakoló ez a körforgásos őrület, hogy csak kezdődjön minden valahonnan elölről, hogy nőjön, hogy föl- növekedjék, hogy fölépüljön, hogy fölemelkedjék, hogy aztán majd visszazuhanjon, eltűnjön, elszáradjon, tönkremenjen magától, a semmivel egyenlővé váljon, s hogy így menjen ez szakadatlanul, hogy aztán kezdődjön megint elölről megállíthatatlanul, lefoghatat- lanul, visszatarthatatlanul, recsegve-ropogva emelkedjék újból az épület, ami a semmivel volt még egyenlő nemrég, hogy kihajtson a semmiből, hogy újra növekedjék, újra rügyet bontson, virágozzék a fa, a növény, s hogy elhervadjon újra, s hogy meg- szülessünk és elpusztuljunk s hogy újra világra jöjjünk s elpu...

(Harmincnegyedik levél) Amikor közeledhettünk volna egymáshoz akkor nem közeledtünk hanem visszariadtunk ettől nem nekiindultunk hanem hirtelen megtorpantunk és hátat fordítottunk hogy ettől aztán megint visszariadjunk de szűkölve és vinnyogva meneküljünk tovább el egymástól minél messzebb csak minél távolabb mint akik igazából nem is egymáshoz eljutni hanem egymástól örökre eltávolodni akarnának mint akik nem is szeretnének soha szembetalálkozni akik már nem is szeretnének arra az útra lelni ha van ilyen út egyáltalán amely a másik felé a másikhoz vezet csak küszködnek előre a viharosan csapkodó szélben vánszorognak elgémberedettvaksi bogarakként imbolyogva és hunyorogva és nincs soha nincs megkönnyebbülés nincs föllélegzés sem révbe érkezés Fekete Vince (1965-)

(Harmincharmadik levél) Úgy téblábolunk mindketten a záporok és szélviharok söpörte tereken mint akiket már teljesen levert fásulttá tett a tudat hogy itt már ez a végső pont a legeslegutolsó állomás megálló mert innen már együtt nincs tovább előttünk üres és óriási kopár vidék mintha elveszítettük volna az egyensúlyunkat tagjainkat ólmos fáradtság húzza le s a valamikori káprázatból mára mársemmi nem maradt s így ahogy lassan felszáll a köd és szertefoszlik kiderül asszonyom hogy nemcsak a keskeny átjáró tört darabokra ami közöttünk volt hanem már víz sincs amelyen ez egymáshozátvezetett és valami számunkra is teljesen ismeretlen tartományba került minden végképp Fekete Vince (1965-)

Egy ejtőernyőt működésképtelenné tenni nagyon egyszerű, ki kell húzni belőle a kioldótüskét, amely összefűzi a kupolát… Zuhanás közben aztán hiába rángatod a gyűrűt, hiábavaló a kényszerkioldó szerkezet; működésképtelen a tartalékernyő is… Napokig kéz a kézben lebegnek, félig már súlytalan állapotban, mint késleltetett nyitású ugrásban; alattuk a város halom színes játékkocka egy hatalmas szőnyegen. Az arcba csapó légáram a föld illatát árasztja; élvezettel, kezet-lábat szétterpesztve terülnek el a levegőben. Akkor még úgy tetszik, a föld nem is közeledik, hanem velük együtt zuhan. Akkor még nem tudják: utoljára. A levegőben még egyszer összekapaszkodnak, majd néhány kilométernyi zuhanás után ellöki magát tőle biztonságos távolságra. A légáramtól eltorzult arca gyűrött és sápadt, amikor kirántja kezét, integet, megfogja a kioldógyűrűt, egy pukkanás, rándul, fellobban és kibomlik fölötte az ernyő… Vakítóan kék égbolt, ijesztően fehér napkorong… És egy zuhanó kis piros alak szinte szob...

A pillanat, amikor a zűrzavar beléjük szivárog. Hány éjszaka riadtak fel így, látták magukat szemben az ürességgel, ahogy a szavakat keresgélik. És mindig ugyanaz a forgatókönyv, az eltérő részletek ellenére. A lépteik hangja az éjszakai járdán, kopogón, ahogy viszi el őket éppen. A titkok súlya, a szenvedélyek kitörései. Egy örökre letűntnek nyilvánított múlt, kérdések és bizonytalanságok, illúziók stb. Hogy aztán lassan egy egész világ emelkedjen köztük, amelyről sokáig nem tudtak semmit, de amely betöltötte gondolataikat. Nem voltak szavaik még, igenjeik, csak nemek voltak, csak a csendeket közölték – és ez a hallgatás majdnem széttépte mindenüket. Távol kerülni, zárójelbe tenni ezt a látszólagos olajozottságot! Megszabadulni a konvencióktól, amelyek úgy szabályozták életüket, mint partitúra a zenét. Felejteni azt az életet. Maradjon félben csak, mint függőben hagyott történet, befejezetlen regény. Fekete Vince (1965-)

Nagy, sárgálló homokpadok és alacsonyan lógó szürke felhők. Hallgatják a várost, sétálnak lassan, az eget bámulják. Megpróbálják összehasonlítani egy húsz-harminc évvel ezelőtti délutáni ég színével. Vagy inkább azzal a színnel, ami az emlékeikben abból még megmaradt. Küszöbén állnak, hogy kiszakadjon belőlük valami, és tudják, hogy ennek hamarosan meg is kell történnie. Ez rezeg-remeg bennük most legbelül, ez cseng-bong végeérhetetlenül. És semmi mást nem akarnak már, csak hogy Valaki beburkolja őket túlcsorduló vidámságába, az ajkáról bugyborékoló hangok zuhatagába, hogy hipnotikus hatással legyen rájuk a hangja, arca, nevető szeme is. Beolvadni, belefulladni ebbe a harangjátékba! És a teste olyan legyen, mint a nevetése, hajlékony és bőkezű. Szó nélkül vezesse magához, és olyan melegségbe burkolja, amelynek létezéséről sejtelmük sem volt addig. És birtokolja és elárassza, és elvezesse őket az örömhöz. Kitöltse ezt az üreges pillanatot, az ólmos csendet. Fekete Vince (1965-)

„Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai...” Szilágyi Domokos „Befonnak egyszer téged is valami pompás koszorúba...” Kányádi Sándor „Milyen kevés tízezer év…” Létay Lajos L ehúznak egyszer téged is egy soha nem látott mélybe hideg lesz lent és vaksötét s a semmi körbe-körbe hideg lesz akkor jól tudom acélkék fénye pattog kásásan kéklik lent a mély szomorú angyalarcok ringanak lengnek egyre és hajuk az égbe kapkod M int akin már a félelem nem vehet erőt sohasem a medence lenn és körben a hegyek foncsor tükörben forrón majd újra hidegen ömlik a vér át szívemen T aszítva-vonva mossák arcomat égi spongyák a fény egy égi résen át fröcsköli pézsmaillatát micsoda felségvizeken száguldozol uram velem már a mély a magasság rabság sem a szabadság nem mond már semmit nekem testem a szélben terelgetem hogy a verdeső hullámok dobáljanak mint forgácsot (nem kell a posztó az olló minden ahogy van úgy jó) árva deszkaszál lebeg velem ujjaim hagyják elengedem B eszór a szél és a...

Milyen fehér és reménytelen havazás. Beteríti ezen a kietlen januárvégen, beteríti mind az utakat, a házak tetejét, beborítja a szavakat, a mondatokat, betömi a szájba az utolsó hangokat is. Milyen reménytelen, milyen kietlen, mennyi előre nem látható véletlen a vastag takaró alatt. És ezek az utcák a végeérhetetlen hóesésben, hókupacok alatt a szuszogó, pulzáló életekkel. Akiknek szólniuk igazából már nincs kihez, nincs miért. Nincs már úticél, és cél sincs. Semmilyen. Sem bizalom, sem remény itt, ebben a reménytelen, fullasztó és kietlen hóesésben. Fekete Vince (1965-)

  „Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok.” Székely János „Én angyal meg állat, vagy csak por meg pára” Csokonai Erdők, hegyek, folyók és sebes vizek, mélyzöldben pompázó, zúgó rengeteg, harmattól parázsló, selyemfüvű rét, ki fürdeted bennünk a napok tüzét, bizsergető fények, lúdbőrző neszek, ó, hogy hiányoztok majd, ha nem leszek; s te csodás ég kékjébe belevesző, szürke muharral benőtt ezüst mező, és völgyek és lankák és meredekek – a lélek a látványba beleremeg –, s ti ösvények, csapások, szűk kaptatók, pihegők, sietők, vagy épp baktatók, hozzátok vivők, erdők, rengetegek – jaj, hogy hiányoztok majd, ha nem leszek. Aranyló tarlók, virágzó szarkaláb, fennsíkok, csúcsok, ahonnan nincs tovább; bodzák, kamillák, menták és füzikék, lóherés örömtől duzzadó bibék, s ó, hogy hiányoznak majd a fenyvesek, a zölden remegő, rívó rengeteg, s ti Zordon erdők, durva bércek, szirtok! mert Tik talám több érezéssel birtok, földi mennyország, fodros lombú berek, kis pitypangok, ...