Fekete Vince: E. ÉS O.

Mögötte áll, ugrásra készen, hallja a lélegzését,
tarkóján érzi a tekintetét, szemét lehunyja, próbál
uralkodni magán, a fényre, a bútorokra, a percegésre,
a lassan kúszó árnyékokra figyelni a falon, vagyis
valami másra koncentrálni, jól érzékelhető az idő
múlása, a megjelenése és jelenléte között hosszabb
idő telt el, nem mer, meg sem próbál megfordulni,
nem mer, meg sem próbál hátranézni, cselekmény
tulajdonképpen nincs is, semmi cselekmény, csak
ül a széken, háttal a gyermekkorának, háttal a mohó
éveknek, amikor még, mondhatná, de nincsen már
amikor még, csak ez a rettenetes jelenlét és tekintet
hátul, a tarkóján, a háta közepébe döfve, félbeszakított
valamit, tán azt kellene folytatni, nem erre figyelni
állandóan, de szúr ez a tekintet, éget, háta mögött van,
vagy nincsen, kérdezi magától, vagy csak ő viselkedik
úgy, mintha ott lenne, úgy, mintha szúrna, szinte már
körkörözve lebegnek, hullámzik, forog körülöttük
a szoba, hullámzanak, forognak ők is egymás körül,
jaj, mindjárt megérinti, érzi, hogy már a bőréhez ér,
de nem mer visszanézni, mert elvész belőle is valami
akkor, hogyha vissza, igen, ijedten, félve, lopva pislog
körbe, jaj, uramisten, mi lesz akkor, ha… kérdezi
szinte sírva – és akkor, és akkor, Atyaisten, és akkor
váratlanul, akkor hirtelen, egyszer csak visszafordul…

Fekete Vince (1965-)